2008. március 28., péntek

Üdvözlet a Marsról

A turizmus csodái és más nyalánkságok

Egy kis pontosítással kezdeném: az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a női énekes tiltva van Iránban. Nos, a helyzet ennél kicsit szofisztikáltabb. Nem a női énekes léte van tiltva, hanem a női szólóénekes vegyes közönség előtt való fellépése. Két nő énekelhet férfiközönségnek, egy nő pedig énekelhet szólóban nőknek. Ez a (inkább nem minősíteném) szabály igencsak nehézkessé teszi a női szólóénekessel rendelkező zenekarok bemutatkozását. Ezt Noosi, a Kanadából hazatelepült perzsa énekesnő mesélte, aki éppen most veszi fel első demóját új zenekarával. Mivel nem tudta a zenéjüket stílushoz kötni, jobb híján világzenének nevezte. Jövő héten valamikor megkapom a demót, és majd megpróbálom a saját fejem szerint valamilyen általam is ismert fiókba betenni.

Az iráni könnyűzenei életnek, már ha lehet ezt könnyűnek és életnek nevezni, szóval ennek az underground színtérnek üde színfoltja Saroush, a rapper. Róla talán már írtam, mint minden rendes rapper „kicsit” a saját rendszere ellen is szól, de azért jócskán kijut Amerikának is. Többször letartóztatták, egyszer rappelésért, valamint a minden rappert utolérő füvezés miatt. Mindenesetre idekint elég nagy tinisztár, az ifjú hölgyek csadorjukat ledobva kínálkoznak fel egy kis együttlétre. Saroush meg egyszerre huncutul és szemérmesen mosolyog, miközben meséli.

Annak ellenére, hogy dúl a nagy harc a nyugati dekadencia, mint például a heavy metál ellen, rendesen kiadják nyugati rockzenekarok dalszövegeit. Ízléses megjelenésű könyvben, angol és perzsa nyelven. Tavaly előtt volt szerencsém beszerezni Bruce Dickinsonnak, az Iron Maiden frontemberének válogatott szövegeit, de ugyanígy kiadták a Metallicát, a Pink Floydot, és ha jól emlékszem még Madonnát is. Nemrég kezembe akadt egy válogatás a Megadeth, a Metallica, az Iron Maiden, a Rammstein és a Black Sabbath válogatott szövegeivel. Megkérdeztem erről egy illetékes elvtársat, aki azt válaszolta, hogy az efféle dekadencia elfogadott a vallási vezetés által, feltéve, hogy kritizálja a nyugatot, Amerikát és úgy általában odamondogat a szent értékeinknek. Nos, arra azért kíváncsi lennék, hogy a Maiden melyik száma tűnt kritikusnak, vagy hogy az egykor sátános Black Sabbath és alkesz Ozzyja melyik ajatollah vagy forradalmi gárdista szívét dobogtatta meg. Így viszont belülről bomlik a rendszer, bármelyik iráni rocker könnyedén kézhez veheti kedvenc metálbandájának perzsára fordított szövegeit.

Közben beköszöntött a Noruz, a perzsa újév. Az utóbbi 3000 évben az iráni újév a legszentebb ünnep errefelé, amelyet a tavaszi napéjegyenlőség időpontjában tartanak. Az ünneplés egyébként becsapós, ugyanis ez két estével megelőzi a valódi időpontot, amelyet az óra megtekintése helyett valami más módszerrel számolnak ki. Így esett, hogy az évforduló valódi időpontjában, március 20-án reggel 9 óra 18 perckor a sivatagban stoppolva „ünnepeltük” az új esztendőt.

Ha valaki el tudja képzelni az augusztus eleji Siófokot, körülbelül képben van azzal kapcsolatban, hogy micsoda népvándorlás zajlik ilyenkor errefelé. A 70 millió ember jó része kocsiba ül és felfedezi saját országát. A tehetősebbek a Kaszpi-tengeri villájukba menekülnek a hétköznapi stressz és nyüzsgés elől, a szegényebb sorsúak pedig a vidéket járva, út mellett kempingezve töltik nagyjából kéthetes szabadidejüket. Az álmos sivatagi városokban sosem látott forgalmi dugók alakulnak ki, az összes szálloda megtelik, a szent helyeket elözönlik a zarándokok. Tízezrek térnek haza emigrációból, a nagycsaládok végiglátogatják egymást, a kormányhivatalok bezárnak, a vendéglátók pedig éves bevételük igen jelentős részére tesznek szert. Sokan a mi karácsony-újév kombinációnkhoz hasonlítják, bár a helyiek által – az egyszerűbb megértést szolgáló – „perzsa karácsony” elég furán csengő elnevezés.

Az ünnep leglátványosabb része a minden családnál berendezett asztal, amin a hagyomány szerint 7 (ez fársziul haft) sz-szel kezdődő dolgot állítanak össze. Ezek a szabzeh (búza- vagy lencsecsíra), a szamanu (búzapuding), a szíb (alma), a szindzsed (szárított szarb gyümölcs), a szír (fokhagyma), a szomak (szomak bogyók) és a szerkeh (ecet). Mindegyik összetevő szimbólum, a búzacsíra például az életé, a fokhagyma az egészségé, vagy az ecet a tisztaságé. Az asztalon helyet kap az aranyhal, a tükör és természetesen a szent Korán. A városok utcái napokkal korábban megtelnek aranyhalárusokkal, és kicsíráztatott búzát árulókkal. Az asztalokat berendezik a köztereken, sőt még a repülőtéren is.

A haft szin kissé profán megnyilvánulása volt az az összejövetel, amit az iráni tiltásokkal mit sem törődve alaposan feltöltöttek sörrel és egyéb szeszekkel, az ajtón pedig hatalmas plakát hirdette (angolul kiejtve a perzsa haft szin seven sin, vagyis hét bűn), hogy bűnös helyen járunk. Az álszemérmességhez ragaszkodva vendéglátóink kizárólag UV fénynél olvasható tintával kiírták az itt elkövetendő hét bűnt, amelyet a legalitásban maradás kedvéért csak vázlatosan idéznék: alkohol, tánc, zene, szerelem, a többi a fantáziáé. A partit közvetve a holland követség szponzorálta 72 doboz Heinekennel, rengeteg vörösborral és töménnyel. A köztudatban csadorosként elkönyvelt gyönyörű perzsa lányok kendő nélkül, miniszoknyában, időnként lecsúszó vállpántos, mindent mutató felsőben provokálták a holland-magyar publikumot, mi Eszterrel inkább a sörre mentünk…

Ezen az estén igazi szilveszteri hangulat alakul ki országszerte. Milliószámra kelnek el a petárdák, kisebb-nagyobb tűzijátékra alkalmas rakéták, az utcákon Teherán-szerte tüzeket gyújtanak, amit aztán az éjszaka során átugrálnak, ezzel is a megtisztulást szimbolizálva. A fogalmasabb terek zaja háborús övezetre emlékeztetnek, mindenki ész nélkül szórja a petárdákat utcán, udvarokban, parkokban – sőt a túlfűtött ifjak még az otthonokban is. Amikor ez megtörtént nálunk, mi is vicceltünk, és kizártuk a bajkeverőket.

Egyetlen év sem kezdődhet vezető politikusok beszéde nélkül. Mahmúd Ahmadinezsád kihangsúlyozta, hogy a noruz az egységet jelképezi a békeszerető és igazságkereső népek között. Nemcsak a tavasz kezdetét jelképezi, hanem azt is, hogy az igazság eljövetelét is a sötétség, az elnyomás és a nehézségek után. Megjegyezte, hogy a ceremóniát fölvették a kulturális örökségek listájára, amihez később gratuláltak az Iránnal jó kapcsolatban lévő, elsősorban Közép-ázsiai országok nagykövetei is.

Erős a gyanúm, hogy ez a beszéd aránylag kevesekhez jutott már el. Napokkal korábban nagyarányú népvándorlás kezdődött. A Jazd felé vezető út mellett minden talpalatnyi zöldet sátrak borítottak, hétfős családok szálltak kocsiba, az egyébként csöndes és nyugodt Jazdban pedig háromnegyed óra alatt tettük meg taxival a helyi nagykörúthoz vezető 500 méteres utat. Alighanem több millió dollárt kaszáltak be a fagylaltárusok, a bazári ékszer- és kendőárusok, és természetesen a busztársaságok. Vonatjegyet hetekkel korábban sem lehetett már kapni erre a két hétre, szabad szállodai szoba sem akadt egyetlen valamirevaló nagyvárosban sem.

Noruz előtt „alaposan” körülnéztünk a teheráni bazárban. Alaposan körülnézni természetesen lehetetlen. Ha a saját megérzéseimre kell hagyatkoznom, akkor azt mondanám, hogy a bazár végtelen, és rengetegen dolgoznak és vásárolnak benne. Ehelyett inkább kifaggattam egy ottani kereskedőt, vagyis bazaarit, hogy is néz ki ez az egész. Szerinte az összterülete 20 négyzetkilométer, és félmillióan dolgoznak benne. 200 ezer boltja körülbelül egymillió vásárlót szolgál ki. A céhes rend szerint szerveződve az azonos cuccok egy helyen vannak, így pl. ha szőnyeget akarunk venni (most éppen akarunk), akkor nem kell napokig kóborolni, hanem mindent egy helyen, vagyis inkább az egy kupacban lévő több száz bolt valamelyikében kaphatunk. Itt minden olcsóbb, mint máshol. Hogy a szőnyeges példánál maradjak: a teheráni nagykereskedők havonta végiglátogatják jól bejáratott törzseiket és vidéki kereskedőiket, és nagy tételben, jó ízléssel válogatva Teheránba viszik a szajrét. És hogy miért olcsóbb? Mert egyrészt ha nekem kéne végigjárnom a törzseket meg a vidéki kereskedőket, a szőnyeg árát biztosan az utazásra költeném, nem is beszélve arról, hogy egy idő után az első nekem tetsző cuccot megvenném, és tépném a hajam a következőnél, akinek még szebb szőnyege van. Másrészt meg a nem annyira nagyban utazó vidékiek is innen viszik (néha vissza a saját városukba) a beszerzett tárgyakat. Az iszfaháni bazárban például sokkal szebb boltok vannak, mint itt, szintén válogatott szőnyegekkel, csak éppen sokkal drágább, mert turistaközpont.

Az itteni szilveszter óta elég durva kört nyomtam, illetve nyomtunk Eszterrel. Másnaposan nekivágtunk Kashannak, Sebastian is becsatlakozott. A buszon nagyot ájultunk, Kashanban pár szokásos turistaprogram után a bazárban kötöttünk ki, ahol az egyik régiségárus némi beszélgetés után meghívott abba a zurkhanébe, amelyiknek ő a rangidős tagja, ha úgy tetszik valamiféle vezetője. A rend kedvéért pár szó a zurkhanéről: maga a szó annyit tesz, az erő háza. Kör vagy nyolcszög alapterületű, kupolás csarnokot kell elképzelni, amelynek a közepében körülbelül egy méter mély, nagyjából 10 méter átmérőjű körben zajlik az edzés. Egykor a perzsa hadsereg szokásos tréningje volt a mai gyakorlatok alapja, amely az idők során a hagyományok védelme érdekében zárt házakba szorult vissza. Bemelegítés után – ebben van minden reggeli torna szerű rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint – hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 10 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén, és egyszer megcsináltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Néha birkóznak is, az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor.

Kashanban van vagy tucatnyi ilyen zurkhane, ennek az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. Az edzés egyébként nem a nálunk megszokott konditermi tuctucra megy, hanem van élőzene: a mursednek nevezett dobos hangulatos dobjátéka mellé énekel valami szépet a Sahnaméból, pihenésképpen mond egy-két biztató szót. Most nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Vendéglátónk némi terefere után kitett egy sarkon, ahol volt némi tanakodás, hogy éjszaka hogyan tudunk továbbjutni busszal, de a helyzet olyan gyorsan megoldódott, hogy mire kitaláltuk volna, hogy mi legyen, már fel is tettek egy Jazd felé tartó buszra. Mivel nem Jazdba, hanem az attól 60 km-re északkeletre lévő Kharaneq nevű faluba igyekeztünk, hajnali fél 4-kor kitettek az autópályán, ahonnan sehogy sem sikerült stoppot szerezni. Nem azért, mert nem kedvelik a stopposokat, hanem mert az összes kocsi tele volt családokkal, mi meg hárman voltunk. Végül telefonos segítséget kértünk.

Egy nappal később Jazdban akkora forgalom fogadott, mintha Teheránban lettünk volna. Iráni turisták tízezrei érkeztek a városba. Mivel a perzsák imádnak kocsiban ülni, mindenhova azzal mennek. Egy olyan városban, ahol a két legtávolabbi látnivaló egy óra sétán belül van egymástól, iszonyatos forgalmat generáltak. A zoroasztriánus Tűz Templomában, ahol korábban mindig egyedül tébláboltam, most vagy százan tolongtak. Jó muszlimként mindenki látni akarta a zoroasztriánusok egyik legrégebbi tüzét, amelyet 470-ben gyújtottak meg, és azóta folyamatosan ég. Estére kiderült (bár eddig is tudtam), hogy az irániak jól vezetnek, de fogalmuk sincs a közlekedésről. Azt hiszik, hogy közlekedni annyi, mint bármi áron előbbre jutni. Ennek köszönhetően majdnem lekéstük a Teheránba tartó járatunkat. Immár két éjszakát töltöttünk buszon, reggel kissé zombik voltunk, de azért hősiesen lenyomtuk az utolsó napunkat is. Igaz, a teheráni érkezés örökre emlékezetes marad. Legegyszerűbb lett volna leinteni az első taxist, hogy kerül, amibe kerül, vigyen haza. De pont elcsíptünk egy megfelelő buszt, ami elszáguldott velünk a tökéletes metrómegállóhoz. A metró zárva, na nem baj, majd innen taxi. Beültünk egy csotrogányba, amit egy félnótás öreg vezetett lassan, de életveszélyesen. Pár sarokkal odébb beborultunk az árokba. Teherán utcáit – szinte mindegyiket – az úttest és a járda között fél méter széles, és annál valamivel mélyebb árok határol, jó 20 centis padkával. Egyik nap láttam árokba borult autót, tényleg nem értem, hogy csinálta. Most megismételtük a produkciót. A félnótás Fittipaldi megkért, hogy segítsek fölemelni a kocsi orrát a motornál. Teljesen hülye, nem értem honnan vette, hogy ketten felemelünk egy Paykant. Öt perc alatt rájött, hogy ez nem fog menni, Eszter közben a járdán ült és a fejét fogta. A fickó kiszedett a kocsiból egy emelőt, és elkezdett vele ügyködni. Nem szóltam bele, gondoltam tudja, mit csinál, és nagyon elkezdünk röhögni csöndesen, amikor még jobban az árokba fordította a kocsit. Később páran segítettek, végül a faszi kezébe adtam egy kis pénzt, és inkább metróztunk egyet. A szériát folytatva először nem kaptunk taxit a metró végállomásától (már említettem, taxishiány van Teheránban, a következő csapás a sáskajárás lesz, majd a kénköves eső, ó a bűnös város). Az első ember, aki fölvett, magabiztosan elindult egy teljesen más irányba, így az ötperces utat háromnegyed órás észak-teheráni autókázással fejeztük be, még tiszta szerencse, hogy beszálláskor megmondtam a sofőrnek, hogy 2 dolcsit kap, nem többet.

Másnap hajnali egykor kikísértem Esztert az Emam Khomeini reptérre. Hajnali fél négykor szembesültem azzal, hogy most innen nehezen jutok el a nekem megfelelő irányba. A reptér Teherántól 40 km-re van délre. Mivel amúgy is dél felé mentem volna, nem tűnt túl logikusnak 15 dollárért visszataxizni Teheránba, hogy utána ugyanezen az úton visszajöhessek, 80 km-t, 3 órát és 15 dollárt áldozva a kereteimből. Megkérdeztem egy vigyori arcot, hogy ő mit gondol erről, és a fogamat szívtam, amikor azt javasolta, hogy vagy menjek taxival Jazdba, vagy menjek vissza Teheránba. Végül folytattuk a beszélgetést, megjelent egy haverja, és felajánlották, hogy osszunk meg egy taxit. Így a 15 dolcsiból 10 lett. Erre azt mondtam, hogy ez bizony elég sok. Kicsit tanakodtak, majd megszületett a demokratikus döntés, hogy harmadoljuk a költségeket, így már csak 5 dollárba került volna. Mint kiderült, a két emberke iráni volt, de Németországból jöttek. „Nyaralni voltatok?” – kérdeztem. „Ott élünk 20 éve”. „Ah, so Du sprichst deutsch!?”. Erre a nyakamba borultak, és ingyen lett a taxi. Régóta nem profitáltam a németből, de most végre… Mint kiderült, 5 éve nem voltak itt, most is csak a Noruzra jöttek vissza, mentek is egyből Meshedbe imádkozni. Közben kérdezgették a taxist, mi minden változott, és folyamatosan csodálkoztak, hogy minden milyen drága lett, meg hogy mennyi bajuk van még mindig az irániaknak. A déli buszpályaudvaron kitettek.


Ekkor ütött be a rossz hír, hogy az első busz négy óra múlva indul Jazdba, azt valahogy ébren kellett kihúzni úgy, hogy az előző éjjelt is buszon töltöttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ebben a hatalmas Iránban egy otthoni viszonylatban Budapest-Győr oda-vissza mennyire fárasztó. Kétszer 700 kilométer, a lehető legbénább időpontokban, mintha mondjuk Prágából hazaugranék átöltözni meg megírni egy cikket. Életem alvását produkáltam a Jazd felé vezető úton, kitetettem magam az autópályán a megfelelő kereszteződésnél, két perc múlva fölvett egy busz és egy óra múlva Kharaneqben voltam egy nagy zsák Teheránból hozott fűmag kíséretében. A következő pár napot csak kerti munkának, alvásnak és kirándulásnak szentelem.

Kharaneqről (bocs az öszvér helyesírásért, fura krákogós hangok vannak benne, magyarul körülbelül „karaneh” vagyis a meglévő három értelmezés egyike szerint „napos város” – egymást közt csak Sun City) annyit érdemes tudni, hogy egészen a múlt hétig álmos kis sivatagi falu volt nagyjából 300 lakóval, lenyűgöző tájjal, aránylag kellemes klímával és egy legalább 2000 éves, teljesen elhagyott vályogvárossal megáldva. Egy éve Sebastian megvette az egyik házat az elhagyott város mellett, valamint a város egy részét is, többek között egy tornyot. Mostanra nagyjából elkészült a vendégház, az utolsó előtti simításokat egy ingyen ittalvó francia-olasz-japán-magyar kooperáció végezte el. A franciák egy Párizs-Laosz bő egyéves túra keretében érkeztek egy világoskék mintás rút kiskacsával, valamint egy japán tőzsdeügynökkel felszerelve. Ehhez csatlakozott egy politikailag független szélsőbalos olasz régész, meg mi ketten, újságírók gyöngyei.

Kharaneq ősi zoroasztriánus falvában érdemes lenne itt régészkedni egyszer, ugyanis ha egyszer újjáépítik a régi várost (csak most falu, régebben kisebb központ lehetett a sivatagban Mashad és Jazd között, karavánszerájjal, öntözött földekkel, erődített falakkal, toronnyal, körülbelül 600-an élhettek a falakon belül), a pár éve elpusztult Bam kisöccse lesz. A korát nehéz lenne meghatározni, az értők olyan 2000-2500 évesre teszik. A falak alatt még régebben barlangokban élhettek az itteniek. 30 éve még éltek a vályogvárosban, ma már csak három öregember. Az egyikük megkért, hogy egy körülbelül tízméteres, legalább 70 kilós villanyoszlopot vigyek ki a kertjéből és állítsam föl a várfalhoz, végül Sebastiannal ezt is megoldottuk második nekifutásra. Egy másik öregembert véletlenül rajtakaptunk, ahogy a csatornába kakál a falu szélén, gondolom ő nem annyira örül a megnövekedett forgalomnak.

A falu mellett a mai napig működik az a vízrendszer, ami kivirágoztatta a sivatagot. Mindenféle jelzés nélkül 10-15 méter mély kutak vannak a környéken, lehetetlenné téve bármilyen éjszakai túrázást. Az egyikbe lemásztam, lent csak homok van, viszont lehet hallani valahonnan a víz zubogását. A falu alatt lévő kiszáradt folyómeder időnként megtelik vízzel, ekkor a fölötte átívelő akvadukt hídként funkcionál.

Ma reggel úgy döntöttünk a finn sráccal, a black metal énekes Erkkivel, hogy teszünk egy túrát a sivatagban. A sok szöveg helyett inkább felteszek pár képet. Van köztük sivatagi túra és hegymászás, bár a kettő gyakran összecsúszik errefelé. Aki eddig azt hitte, hogy a sivatag unalmas és sivár és egyhangú és színtelen, az most jól figyeljen.


Délután ahogy jöttünk ki a sivatagból, megállított egy helyi arc, hogy akar hotelt nyitni a faluban, szerintem érdemes-e. Nem mondtam, hogy érdemes, mert magától körülbelül évi két turista jön erre, az is véletlenül. Legalábbis akkor, ha valami közeli nagyvárosban nem szervezik ide őket. Kérte, hogy adjak neki pár képet a környékről. Még mit nem. Ezzel rontanám Sebastian bizniszét, amit a világért sem tennék, másrészt meg ha munka van egy vadidegennek, az nem ingyen. De a „hello mister, i want hotel turist like?” típusú társalgásba nem tudtam belecsempészni az ellenérveim kifejtését. Közben viszont odajött hozzánk két motoros, hogy most azonnal menjek a rendőrségre. Kérdeztem miért, de nem tudták elmagyarázni. Mondtam, hogy nem megyek, ha a rendőr akar valamit, jöjjön ő oda. Ettől kiakadtak, hogy A RENDŐRSÉGRE kell mennem, azonnal. Nem volt nálam útlevél sem, mondtam, hogy nem megyek, ha kell valami, keressenek meg, és otthagytam őket. Azóta sem keresnek. Na. Nehogy már a rendőr küldje utánam a civil helyieket, hogy megkérdezhesse, hogy vagyok. Főleg nem egy hétórás hegymászás után, hulla fáradtan.

Estére kiderült, hogy itt valamiféle össznépi összeesküvés van a rendőrséggel kapcsolatban, mert az itt éjszakázó német nőnek is volt egy afférja. Ő viszont valódi rendőrrel találkozott, de nem történt semmi. A legrosszabb szcenárió szerint elkérik az útlevelemet (a civilek, vagy a rosszfiú rendőr), és két dolog történhet: vagy kér egy csomó pénzt, hogy visszaadja, ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy lelép az útlevéllel. Itt Kharaneq mellett halad el a mashadi út, ahonnan könnyen elérhető a Perzsa-öböl legnagyobb kikötője, Bandari-Abbasz, ahonnan csak egy lépés Dubai, és onnan az egész világ. Ez olyan szempontból izgalmas, hogy az Afganisztánból érkező kábítószer jó része itt halad el, ezért minden illegális papír jól jön egy kereskedőnek. Iráni útlevelet nem lehet hamisítani állítólag, azzal senki sem próbálkozik, legalábbis a hozzáértők szerint. Hamisítani nyilván lehet, csak könnyebben ellenőrizhető, ugyanis csak az kaphat, aki a már egy korábban kifejtett bekezdés szerint vagy lehúzta a két évét a hadseregben, vagy kivásárolta magát.

Este Sebastian születésnapját ünnepeltük. Helyi barátaival beszélgettünk, ki hogy ünnepli, és állandóan ott kötöttünk ki, hogy Európában mindenki jó sokat iszik ilyenkor. Kitört belőlünk az európai, és az alkoholról beszélgettünk, ha már fogyasztani nem lehet. Ennél sokkal izgalmasabb volt az a téma, amiről már többször beszélgettem helyiekkel, de mivel egyre többször bukkan fel, mindenképpen említésre méltó. Ez pedig nem más, mint az irániak identitástudata. Kicsit bővebben: olyan országban élnek, aminek története és kultúrája az emberi civilizáció legősibb múltjában gyökerezik. Jó tízezer éve a Zagrosz-hegységben állatokat domesztikáltak. Iránban van pár hely, főleg Kashan és Iszfahán környékén, ahol 4-7000 éves civilizációk nyomaira bukkantak. Folytatva a sort, szinte gyerekkorúnak számít a bő 3000 éves zoroasztrianizmus, az első monoteista vallás, a Perzsa Birodalom keletkezésének időpontja 2500 évvel ezelőtt meg csak az általános iskolás kor. Ehhez képest az ország hivatalos kultúrája, vallása, etikája, politikai rendszere és társadalmi szerkezete az az iszlám, ami az ország történetének csak a gyerekkori ágybavizelős korszaka. Egyre több fiataltól hallom, hogy mennyire szenvednek attól, hogy zoroasztriánus, ateista, vallástalan hívő, vagy éppen keresztény szimpátiájuk vagy meggyőződésük ellenére kénytelenek a számukra cseppet sem szimpatikus iszlám rend szerint élni. És itt nem az iszlámmal van a gond, hanem az iszlám köztársasággal, az oktrojált vallási rendszerrel, amely ketrecbe zár minden elképzelést, ami ellent mond neki. Nem ilyen lovat akartak – a forradalom előtt szó sem volt arról, hogy iszlám rendszer lesz. A forradalom nem iszlám volt, hanem iszlám lett. Ahogy egyre többen gondolják errefelé, sajnos. Ahogy az egyik jazdi fiatal megfogalmazta: „Most a legsötétebb középkorban élünk. A reneszánszra várunk, és akkor újra fölvirágzik az ország.” Véletlen egybeesés, hogy a helyi időszámítás szerinti dátum nagyjából egybeesik az európai reneszánszéval.

Ehhez szorosan kapcsolódik az országról nyugaton kialakult kép is. Az, hogy leterroristázzák Iránt, az egyszerűen csak népbutítás, hazugság és hihetetlen mértékű tudatlanság és műveletlenség a nyugat részéről. Az irániak jogosan büszkék országukra, és jogosan akarják megmutatni mindenkinek. A fent említett történelmi-kulturális gazdagságot megfejeli a természeti diverzitás hihetetlen spektruma. Hatalmas hegyek (több mint száz 4000 méter feletti csúcs van csak az Elburzban), két tenger, változatos sivatagok, erdők, sós tavak, sós mocsarak, mindenféle éghajlat jellemzi az országot. Lehet síelni, hegyet mászni, sziklát mászni, barlangászni, túrázni, búvárkodni, vizisízni, a sivatagok átszelhetők tevén, motorral, kerékpárral vagy akár gyalog. Az utak kiválóak, internet van, térerő is sok helyen, a buszjáratok, a vonat és a belső repülők hálózata lenyűgöző. És akkor még szó sem esett az itt élő emberekről. Ennek a bemutatása azonban igen komoly akadályokba ütközik. Erről mindkét fél tehet. Az irániak fenntartanak egy Kulturális Örökség és Turisztikai Szervezetet, amelynek 5000 alkalmazottja van. Beszéltem vagy tucat emberrel, akik az iráni turisztikai bizniszben érdekeltek, de egyikük sem tudta, hogy ez az ötezer ember mit csinál. Általános vélekedés szerint semmit. Legalábbis ennyi emberrel látható eredményeket kéne produkálni, ehelyett annyi történik, hogy az angol nyelvű iráni sajtóban, főleg az Iran Dailyben naponta megjelenik valami cikk az eddig elért sikerekről és a természeti csodákról. Kár, hogy ezt csak azok olvashatják, akik már amúgy is itt vannak. Emellett a nyugatiaknak is le kéne állniuk arról a végtelenül primitív megközelítésről, hogy Iránt egyetlen – kétes körülmények között hatalomba került – politikusának időnként félnótás és mindig populista nyilatkozatairól ítélje meg, aki számtalanszor adta látható jelét annak, hogy nem sokat ért a külvilág működéséből. Az iráni vezetés bizalmatlansága és az országgal szemben fenntartott embargó pedig szinte lehetetlenné teszi a külföldi beruházásokat. Talán kicsit túlragoztam a témát, összegzésként annyi, hogy mind a külföldi diplomaták, mind a turizmusban érdekelt külföldi és iráni befektetők érdekeltek abban (és ami még szebb, egyet is értenek), hogy turisztikailag hozzáférhetővé, propagálhatóvá, élvezhetővé kell tenni Iránt. A fegyver kétélű, de az országról kialakított képen biztosan tud javítani, Iránt elfogadhatóbbá tenni a nyugaton. A rendszer ha borul egyszer, majd, sokára, biztosan nem ettől fog…

2008. március 16., vasárnap

nem a Marsról írok

Az ezerarcú Irán száz arca


Az utóbbi években egyre kíváncsibb lettem, hogy egy olyan országban, mint Irán, hogyan működik a prostitúció. Mert ugye a szabályok elég szigorúak, a társadalom és a kultúra is elítéli. Ennek ellenére igény bizonyára van rá, különben nem lenne mit kielégíteni. Egyik este lehullt a lepel, és megtudtam a nagy titok egy részét.

Éppen hazaértem azeriek lakta kis szállásomra a dán fickóval, Michaellel együtt, aki időközben átköltözött. A lépcsőfordulóban megállított egy fiatal srác, hogy csináljunk egy közös képet, majd egy vásott tekintetű azeri arc is felbukkant, hogy inkább kamerázna, úgyhogy adjunk elő egy hülye táncot hármasban. Megint elhangzott a mágikus jadi-gadi szó, amin annyit röhögtem az utóbbi években. Azeriül annyit tesz, ajándék. Vagy valami ahhoz hasonló. Egy őrült tanította még négy évvel ezelőtt Nyugat-Azerbajdzsánban, aki egész este körbebiciklizett egy tízméteres udvaron mondván, az olimpiára készül. Gondolom iráni színekben, valami kerékpáros számra. Amikor leszállt a gépről, elvette a fényképezőgépemet, hogy jadi-gadi. Visszavettem, és lenyúltam a bringáját, hogy jadi-gadi. A kis mocsok visszavette. Aztán nekiajándékoztam a bátyja kocsiját, ő cserébe elkérte Magyarországot, majd én tőle Iránt. Ennél nagyobbat már nem tudtunk mondani egymásnak, így a játék véget ért, de jadi gadi azóta szállóige.

Hármasban hülyéskedtünk tehát, majd a móka végén az azeri fickó elkezdte mutatni a telefonján lévő videókat. Elsőre rögtön egy topban feszülő, hatalmas mellű csaj didkóira zoomolt, később megjelent a keze, megfogta a nő mellét, és egész egyszerűen kivette a dekoltázsból. (jó csaj volt, amennyi látszott belőleJ) Kérdezte, jó-e. Hát persze, hogy az volt. Kell-e? Nos, egyikünknek sem kellett, én éppen Eszterért indultam a reptérre, Michael is Koppenhágában hagyta párját. Megkérdeztük, hol van a csaj, Bakuban? Nem, itt egy emelettel lejjebb, reggel beszéltem is vele, igaz, akkor csadorban volt. Nem akarunk dugni? Nem. Kár. Ja, nagyon kár. De azért köszi. Így legalább láthattam életem első, bizonyítottan iráni mellét. Igaz, nem a gyakorlattal akartam kezdeni a kíváncsiskodást, de ha már így esett, köszi a sztorit. Ilyen tehát a teheráni prostitúció egyik szelete.

Este találkoztam Sebastiannal is, holland barátommal, aki az utóbbi években az iráni Jazdban tengeti cseppet sem unalmas életét. Egy éve iráni barátnője van, gyorsan be is mutatta. Tipikus iráni szépség, a felsőbb rétegekből – ezt onnan gondolom, hogy nemrég jött haza Thaiföldről. Hatalmasat vacsoráztunk egy igen elegáns helyen kialakított tradicionális élőzenés (perzsa népzene) teaházban. Felejthetetlen élmény, a Ráday utcai Shiraz étterem egy sokszor fénymásolt kínai kopinak tűnik egy perzsa miniatúrákkal és kalligráfiával díszített régi könyvhöz képest. Ja, a kopik. Megint találtam iráni nyomású Lonely Planetet 6 dollárért. A hamisítványokhoz képest drága, de olyan jó minőségű, hogy Michael percekig nézegette, hogy nem eredeti-e véletlenül. Nekem volt már hasonló, tudtam, hol vannak a hibák, de bárhol el lehetne adni eredetiként, annyira remekbe sikerültek.

Közben dübörög a kampány Teherán utcáin. Bokáig járni a szórólapokban, plakátokban, szerintem dunántúlnyi erdőt vágtak ki azért, hogy a szép kerekfejű szakállas jelöltek, és feketébe burkolt jelöltasszonyok megfelelő mennyiségben terjeszthessék mondandójukat. Még egy cédét is kaptam. Kicsit bíztam benne, hogy valami zene lesz rajta. Ezt alá is támasztotta az első másfél perc, amelyen perzsa zenei aláfestéssel Perszepolisz romjairól készült képeket vetített a gépem, de ez kicsit később egy interjúba fulladt.

Délután vettem végre iráni SIM-kártyát is, 15 dollárért. Meglepő a fejlődés, pár éve még 200 dolcsi volt, és várni kellett rá. Most bementem egy internetkávézóba, kiválasztottam, hogy milyen telefonszámot akarok, a helyi arcok aktiválták nekem, és máris van iráni számom. Egy perc helyi beszélgetés körülbelül 7 dollárcentbe kerül, a nemzetközi a világ bármely országába, bármely hálózatára 70-be.

Hajnalban kimentem Eszterért a reptérre, onnan reggel hatra értünk a magyar követségre, ahol jelenleg lakunk. Kicsit élvezem Teherán másik arcát, a kellemes klímájú és levegőjű északon, a dél-teheráni azeri-afgán lebujoknál összehasonlíthatatlanul jobb pecóban. Igaz, dolgozni jöttünk, és ez a hely arra sokkal alkalmasabb. A magyar csapat rendkívül nyitott és segítőkész, és nem is tudják, mennyit jártam én ezen a követségen:-)

Egy órás alvás után elkezdtük szervezni Eszter akkreditációját, mivel ő teljesen hivatalosan van itt, nem pedig gerilláskodni. Így ő az, aki bejut mindenféle helyekre, cserébe másfél napig hivatalokba kell rohangálni, plusz esetleg megfigyelhetik, és nyomon követhetik. Én meg az vagyok, aki bármikor bárhova mehet, és akinek semmilyen ügyintézni valója sincsen. Plusz nekem nem jár le a szűkmarkúan kiadott zsurnaliszta vízumom, és maradhatok egy hónapot, ha akarok. Őszinte leszek, egyre inkább akarok. Hirtelen annyi programom lett, hogy már most attól félek, nehezen fogom elhagyni Teheránt. Épp kezdem kiismerni és élvezni. Az előbbit sosem hittem volna.

Visszatérve az akkreditációra: Alireza egy másik kontextusban megemlítette, hogy Irán olyan, mintha egy nem létező kommunista iszlám rezsim lenne. Egészen konkrétan az adminisztrációra utalt vele, kedvenc témámra. Röviden és egyszerűen, nevek és hivatalok nélkül egy történet: a mindenféle helyekre való bejutáshoz kell helyi újságíró igazolvány. Az otthoni levelezgetésnek és a követségnek hála, általunk ismeretlen, de elég befolyásos emberek telefonáltak párat pár helyre a megfelelő embereknek. Vagyis a nélkülözhetetlen hátszél megvolt, enélkül esélyünk sem lett volna. Tehát vonatkozó befolyásos embert meglátogattuk, aki éppen indulófélben volt a Kaszpi-tengerhez, természetesen a szavazás miatt nem megy egy nappal később, sőt, kinevet, amikor a szavazásról faggatjuk. Az akkreditációs hivatalban nyomtatványt kitölteni, fénykép, fénymásolat, útlevél, vízum, névjegykártya, kézzel írt kérelem (először perzsául, majd azt széttépve angolul) összegyűjtve és leadva. Ez ugyebár elégnek tűnik egy igazolvány kiállításához, de nem. Negyed órás taxizásra lévő szállodának a 813-as szobájába küldtek el, hogy ott ül egy ember, ha szerzünk tőle aláírt engedélyt, a hivatal kiállítja az igazolványt. Őt nem lehet fölhívni, vagy a hivatalba hívni, minden egyes Iránba érkező újságírónak tőle kell engedély. Ennek persze megvan az értelme. Minden médium képviselője megfelelő borítékkal kell érkezzen vagy megfelelő támogatókra kell hogy hivatkozzon. A nagy tévécsatornák ezereurós méretű borítékkal érkeznek, mi a megfelelő hátszéllel. Az előttünk lévő faszit fél órát faggatja, velünk kezet fog, és a következőt mondja: „Hallottam hogy jönnek. Ha legközelebb erre járnak, mindenképpen hozzanak egy kosár százeuróst. Viszontlátásra.” Kézfogás, köszönés, nagyon megígérjük, hogy majd hozunk pénzt legközelebb. Már a folyosón megbeszéljük, hogy ez túl stresszes nekünk, legközelebb nem lesz, mert kizárólag nyaralni jövünk. A hivatalban megkapjuk az igazolványt, és fizetés nélkül távozunk.

Délután találkoztunk egy fotós-zenész sráccal, aki kiokosított egy kicsit az iráni underground életről. Amit mi szeretünk az mind be van tiltva. Nagyon. Van tehát iráni klezmerzene, jazz, hiphop, de még heavy metál is. Eszter ír majd róla, akkor majd jönnek a részletek.

A nagy nap. Már akinek. Gyanítom Teherán többsége nagy ívben tett a választásra, mindenkit jobban érdekelt, hogy a közelgő Noruzra, a perzsa új évre új séróra, új ruhára, jó kajákra és még több ajándékra tegyen szert. Mi azért fölkeltünk, hogy Eszter megnézhesse, hogy szavaz reggel fél kilenckor az országot vezető állítólag prosztatarákos öregúr, a szelíd mosolyú Ali Khamenei ajatollah. Később végiglátogattunk pár szavazókörzetet. Ha nem is kongtak az ürességtől, de messze nem volt nagy nyüzsgés.

„Kizárt, hogy elmegyek szavazni. A forradalom óta semmi sem változott.” – nyilatkozta a taxisofőrünk, Husszein (mi más?), majd tovább árnyalta a képet: „az utóbbi szavazásokon egyszer nyertek a reformerek, akik addig óvatoskodtak, amíg semmit sem hajtottak végre abból, amit elterveztek. Majd jöttek a konzervatívok, és a világon semmit sem tettek. Nekem hiába beszélnek az atomenergiához való jogunkról, ha a lányomat nem tudom egyetemre járatni, ha napi 11 órát dolgozom, hogy etessem a családomat.” Általános vélemény, hogy a reformerek és a konzervatívok tulajdonképpen egy sárkány két feje. A reformpártiak, mint például a korábbi elnök, Mohammed Khatami, mind a rendszeren belül képzelik el a reformokat, vagyis maradna a vallási vezetés, az iszlám köztársaság összes többi intézményével, többek között a már említett Őrök Tanácsával együtt. „Khatami annyival volt jobb, mint a mostani elnök, hogy a világ előtt vállalható vezető volt, nemzetközi látókörrel és tapasztalattal.” – véli egy más kérdésben amúgy nem nyilatkozó egyetemista, aki szintén nem szavaz.


„Halál Amerikára, halál Izraelre” – puffogtatták a szokásos fenyegetést a konzervatív szónokok a Teheráni Egyetemen tartott gyűlésen. Szóba került még az atomenergia békés felhasználásához való joguk, a nyugat nem szereti az iszlámot téma, de a beszédek nagy részét Korán-idézetek dominálták, amelyet napjaink eseményeire vonatkoztattak. A híres perzsa udvariasság és vendégszeretet valahogy szertefoszlani látszik a radikális iszlám gyűléseken. A legszélsőségesebb emberek is kedvesek és közvetlenek az idegenekkel, most azonban a nyugatiakkal szembeni gyanakvás és a bizalmatlanság légköre uralta a választást. Addig mosták a kisszámú részvevő agyát, amíg ide jutottak. Egyáltalán nem biztos, hogy jó hír, hogy a papságot kezdi kiszorítani a hatalomból a Forradalmi Gárda. Annak egyelőre nincs jele, hogy katonai diktatúra készülődik, de a fegyverkezés egyre komolyabb a térségben. Ennek (mondvacsinált) oka a Perzsa-öbölben lévő három kis, igazából semmire nem alkalmas sziget fölötti ellenőrzés joga. Az amerikaiak több milliárd dolláros fegyvereladásokat hoztak össze az Öböl államaival, többek között precíziós fegyverekről is. Ha a ’70-es években lennénk, most megnöveszteném a hajam és alaposan beszívva mezítláb táncolgatnék a lassan harminc éve bezárt amerikai követség előtt.

A hivatalos adatok szerint a népesség 60%-a ment el végül szavazni. Nem tudom, így van-e, de tegyük föl, hogy igen. De az biztos, hogy Teheránban ez az arány jóval alacsonyabb volt. Talán csak én járkáltam túlságosan „ellenzéki” környéken, de az általam megkérdezettek közül senki sem szavazott. Megvan a véleményük. Szolgáltak pár cifra sztorival a rendszer kétarcúságát illetően. A legdurvább szerint nemrég elkapták Teherán egyik rendőrúristenét, az erkölcsökért felelős szervezet vezetőjét, amint hat prostituáltat kényszerített, hogy meztelenül imádkozzanak előtte. A belügyminiszter pedig a Gárda vallatóembere volt még karrierje egy korábbi állomásán. Egyik sztori sem titok, a lapok megírták… Az erkölcsökért felelős rendőrfő egyébként az underground zenészek nagy ellensége, Irán leghíresebb rapperét, Sorousht például letartóztatták rappelésért. De nemcsak a rap van betiltva, hanem a jazz és a rock is. Akad itt még egy indusztriális metál zenekar is női énekessel. Már maga a női énekes puszta létéért is börtön jár, nő ugyanis nem lehet énekes. Délután voltunk egy profi stúdióban Észak-Teheránban, ott is szoktak razziázni. Olyan felvételeket keresnek, amelyeket engedély nélküli zenekarok készítenek, de ott sosem találnak ilyet.

Este meglátogattuk Alirezáéket vacsorára. Ő az a srác, akivel négy éve megmásztam a Damavandot a maga 5671 méterével, azóta elég jóban vagyunk. Az akkori csapatból eggyel kevesebben vagyunk, tavaly, pont egy éve, pont Noruzkor Hamadan környékén Leila, aki nagyon profi mászó volt, leesett mászás közben és szörnyethalt, a társának az összes ujja lefagyott. Szép időben indultak, jött egy vihar…

Alireza szerencsés volt, megúszta a katonaságot. Ez nagy probléma az iráni ifjaknak, mert nem nehéz a szolgálat, csak éppen semmit sem lehet közben csinálni, két kidobott év a semmire. Mehrdad is tart tőle. Amíg egyetemista az ember, addig nem viszik el, utána viszont mindenképpen. Érdemes viszont tanulni, mert például MA fokozatnál maradhatnak a saját lakóhelyükön, és két éven át csak egy irodába kell bejárkálni napi pár órában, de közben se tanulás, sem biznisz. Aki tehette, korábban kivásárolta vagy kivásároltatta magát. Az ár a képzettségtől és a kapcsolatoktól függött, de 2000 dollár körül mozgott. Ma már csak a család legidősebb fiának van esélye, hogy megússza. A szociális hálót erősítendő, van egy olyan szabály, hogy ha az apa 59 évesnél idősebb, a legidősebb fiú automatikusan felmentődik, hogy gondoskodhasson a családjáról. Alireza így úszta meg, az öccse pedig bevonult.

Itt Iránban nagy őrület van most: megemelték a benzinárat (33 forintra), de ami betett millióknak, az a napi 3 literes fejkvóta volt. Az üzemanyag azért ilyen olcsó, mert állami támogatás van rajta. Eddig a fogyasztás erősen közelített a pazarló végtelenhez, most ez eddig nem várt hatásokat eredményezett. Csak összehasonlításként pár adat, hogy képben legyünk: Irán legnépszerűbb autója a Paykan (jelentése „nyíl”, de nem hasonlít hozzá, sokkal inkább egy kocka teavajra, de ez most mellékes) 20 litert fogyaszt 100 km-en. Teherán nagyjából 30x30 km kiterjedésű, egy átlagos Paykanos taxis napi legalább 40 litert fogyasztott, ha nem többet.

Átlagos Paykanos taxisból pedig volt/van több tízezer. Akinek van türelme, számolja ki, hogy egy nap alatt hány Paykanos hány kilométert megtéve hány liter benzint fogyasztott, majd mindezt ossza el a Paykanos taxisok számával, majd az így kapott eredményt hárommal, és akkor megkapja, hogy hány liter benzin hiányzik egy nap egy átlagos Paykanos taxisnak (gy.k. az egyenletben lehet egyszerűsíteniJ Persze üzemanyag kapható ezen felül is, mert 1. azonnal lett feketepiac 2. újabban szabadpiaci áron lehet megvenni a napi 3 liter feletti szükségletet, ami 400 toman, vagyis 4000 riál, vagyis majdnem fél dollár.

A sztoriban van pár buktató: 1. Sok taxisnak nem éri meg ettől kezdve taxizni, ezért kivonták magukat a forgalomból, helyette eladják havi 90 literes fejadagjukat a feketepiacon, és otthon tévéznek egész nap. Kitört az Armageddon, taxishiány lett Teheránban. 2. Jogos a kérdés, hogyan lehet ellenőrizni a fejadagokat? A kormányzat egy hónap alatt kiépítette a minden kocsihoz tartozó kreditkártyás rendszert, az ország minden egyes benzincsapján van kártyaleolvasó. Csak a tervezés ára 8 millió dollárba került (és hamar kiderült, hogy nem működik, mert nem csökken a fogyasztás, nem lesz jobb a közlekedés, viszont mindenki a pokolba kívánja az egészet– nincs taxis, aki elment volna szavazni). Számoljunk megint: Iránban laknak 70 millióan, van legalább tízmillió autó. Van 60 ezer falu, meg párezer város, nagyjából ki lehet számolni, hány kút lehet. Na, pont annyiba került a rendszer. Előtte nem volt hatástanulmány. Először üt, aztán kérdez, pont, mint a papok által gyűlölt sah idejében.

Ma egy Kamal Zaheri nevű emberrel beszélgettünk egész délelőtt. Nem, nem kéne ismernetek sehonnan, viszont ő fordította fárszira Örkény egyperceseit (még a cenzorok próbálnak rajta fogást találni, de szerintem nem fognak, tudjátok, sorok között olvasás), meg a Tótékat, ami az egyik leggyakrabban játszott színdarab volt tavaly.

És a végére egy kis érdekesség a kulturált Európából: az itteni magyar nagykövet, Busztin György a fiát várta ma, hogy megérkezzen (kik azok a britek?) Leedsből a KLM teheráni járatával. Nem jött. Az oka: nem volt hely. A hivatalos indoklás: a magyar állampolgárságú fiát nem engedték föl a gépre, mert az amszterdami átszálláshoz nem volt tranzitvízuma. Kedves KLM! Magyarország 2004. május 1. óta tagja az Európai Uniónak. Az EU állampolgárainak NEM kell vízum az Unión belül.

2008. március 14., péntek

az meg minek?

Menjek vagy ne menjek? Nem megyek.


Mélységes kiábrándultság és örömtelen győzelem jellemezte az idei parlamenti választásokat Teheránban. Az előre borítékolható eredmény miatt sem nagy meglepetés, sem csalódottság nem látszik. Sablonszövegek és az urnáktól való tömeges távolmaradás jellemezte pénteken a fővárost. Az irániak inkább vásárlással töltötték a pihenőnapjukat.

Az iráni sajtónak kétsége sincs a választások eredménye felől: a konzervatív többségű parlament 290 helye közül legfeljebb 30 százalékát szerezhetik meg a reformpárti erők, legalábbis az előzetes becslések szerint. Erről a konzervatív Őrzők Tanácsa gondoskodik, amely arról hivatott dönteni többek között, hogy a parlamenti helyekért induló jelöltek megfelelnek-e az iszlám előírásainak. A 7600 jelentkezőből mindössze 4500-an jutottak át ezen a szűrőn.

„Én nem megyek”

Teherán legnagyobb része vásárlási lázban ég. Péntek van, a muzulmánok hagyományos pihenőnapja. Hat nap múlva pedig kezdődik a perzsa újév, a Noruz, ilyenkor mindenki összeszedi a családját és elmegy pihenni valahova. Most még csak készülnek rá, ajándékokat vesznek egymásnak, éttermekben múlatják az időt. A választásokról senki sem beszél. Az utcán szétszórt kampányanyagok nagyja eltűnt, semmilyen látható jele sincs a korteskedésnek.Mindez annak tudható be, hogy a teherániak többsége belefáradt a politikába. A lapunk által megkérdezett több tucatnyi ember közül alig volt néhány, aki saját bevallása szerint elment szavazni. Miről szavazzak? Kit válasszak? És mi fog változni? – ezek voltak a leggyakoribb, önmaguknak feltett kérdések. A műszaki egyetemista Husszein másodszor választhatna, de nem teszi. Szinte sérti a feltételezés, hogy szavazni megy. „Minek mennék? A reformerek nem tudtak változtatni, a konzervatívok alatt meg tovább romlott a helyzet.” Ugyanez a véleménye egyik taxisofőrünknek is: „Milyen választásról van szó? Két hasonló csoport harca egyazon hatalomért. A forradalom óta semmi sem történt.”

Ouman legfőbb problémája az, hogy az általa megválasztott jelöltek nem számoltathatók el, nem vonhatók felelősségre. „Nem megyek szavazni, nem adom a voksomat egy olyannak, aki ugyanolyan hétköznapi ember, mint én, de amint hatalomba kerül, fél évig kell várakozni arra, hogy személyesen találkozzam vele. Testőrök veszik körbe, és korrupttá válik. Ha pedig megkérdezem, hogy miért támogatja ezt vagy azt a törvényt, vagy indokolja meg az álláspontját, válasz helyett egyszerűen lecsukhatnak.”

A szavazók tábora

A voksolók táborának legfőbb érve, hogy ha az állampolgárnak megvan ez a joga, élni kell vele. Sokan nem értenek egyet a távolmaradókkal, azokkal, akik kiábrándultak az általuk színjátéknak tekintett választásból. Ezen logika szerint egyrészt a választással igenis lehet befolyásolni a végeredményt, másrészt pedig ha valaki nem megy el szavazni, az automatikusan a konzervatívok malmára hajtja a vizet – ők azok ugyanis, akik nagyobb voksolási hajlandósággal rendelkeznek.

A dél-teheráni szegényebb területeken sokan elégedettek a jelenlegi rendszerrel, így a neve elhallgatását kérő öregúr is, aki az elsők között távozott a szavazókörzetéből. „A helyzet nem jó, de én elégedett vagyok a kormánnyal.” Sokan különösebb indoklás nélkül az állami média üzenetét adják vissza: „szavaztam, mert élni akartam a választási jogommal.” A gazdagabb Észak-Teheránban ezt többen így kommentálták: „megérdemled, te választottad”. Az Amerika- és Izrael-ellenes retorika, a nukleáris kérdésben megfogalmazott „hozzáféréshez való jog”, az „arrogáns nagyhatalmak”, a „Nyugat nem szereti az iszlámot” kifejezések még mindig tömegeket vonzanak. Az atomprogram megítélése különösen éles. A konzervatívok harcosan hangsúlyozzák a hozzá való jogot, a rezignáltaknak ez viszont nem fontos. „Kit érdekel az atomprogram? Engem ugyan nem. Napi 11 órát dolgozom, hogy eltartsam a családom. Adnának inkább 10 kiló aranyat” – vizionál egy másik taxisofőr. A belső problémákról nem sok szó esik.
Retorika: Szűz Máriától Izraelig
A Teheráni Egyetemen tartott nagygyűlésen elhangzott beszédeknek is a választás volt a fő vezérfonala. „A választás olyan, mint az élet. Az élet is választások sora, ez a szabadság. Az ember joga a választás, nem választani annyi, mint állatnak lenni” – fordította tolmácsom, miközben a fejét fogta. Érdekes momentuma volt az egyik beszédnek a kereszténységgel való példálózása: „Isten is választott, amikor Szűz Máriát választotta, hogy megszülje Jézust. Őt választotta, mert ő volt tiszta.” Fél órával később már nem éppen elsöprő erővel, de még mindig nagy hatással hangzik el a „halál Amerikára, halál Izraelre” szlogen.

A gyűlés egyébként rendkívül szigorú ellenőrzések közepette zajlott, több utcányi tömböt lezártak, rendőrök és civil ruhás állami alkalmazottak biztosították a terepet. A gyűlésre való bejutás fél órát vett igénybe a motozás, röntgenezés, engedélyezés miatt. A vendégszerető perzsa kultúrának éles ellentéte volt a beszédeken és a pénteki imán való részvétel, ahol a nyugatiak egyáltalán nem voltak szívesen látott vendégek. Fényképezni nem lehetett, az utcán ácsorgó egy-két kíváncsi nyugatit pedig titkosrendőrök faggatták, és fiatal diákok tettek fel provokatív kérdéseket. A férfirészlegen lévő ezrekkel szemben a nők között alig voltak százan, azok is nagyrészt diskurálgató öregasszonyok. Előlük elzárták a színpadot, zöld vásznak között ülve, hangszórón hallhatták csak a beszédeket.A mostani parlamenti választásnak túl nagy tétje nincsen, hiszen a legliberálisabb reformerek is csak az iszlám köztársaság jelenlegi rendszerén belül gondolkoznak. Az igazi küzdelem a jövő évi elnökválasztás lesz, ahol egymásnak feszülnek majd a konzervatívok különböző csoportjai. És a reformerek is arra tartogatják az erejüket.

2008. március 12., szerda

fél lábon is kibírom

Országos világcsúcs Budapest-Teheránon


A szárazabb témákat megvetőknek leírom, hogyan kell kijönni Teheránba egy havi minimálbérből (a magyarból). Mivel nem vagyok MÁV törzsutas, sőt, évente átlagosan egyszer használom, azt is kizárólag nemzetközi gyorsvonaton és sosem sztrájk alatt, ezért aránylag elégedett voltam velük – MÁV zöldszámot fölhívom, pontos árat és időpontot mondanak gyors bemutatkozás után, stb. Na, ez most csak részben jött össze. De kezdem az elejéről.

Budapest-Teherán vonat-busz vonalon elég rutinosnak kezdek számítani, már kinéztem mindent a kettő közti tájból, lévén hatodszorra tettem meg ezt a valamivel kevesebb, mint 4000 kilométert. Na jó, egyszer csaltam, amikor az Isztambul-Teherán 40 órás buszozást három órás repülésre cseréltem, de akkor visszafelé nehezített pálya volt, mert különböző okok miatt sietve kellett elhagyni az országot, és csak pár perces győzködés és 30 dollár tudta rávenni arra a taxisnak látszó arcot, hogy éjszaka a sebességkorlátozással és a rendőrökkel dacolva 2 és negyed óra alatt 300 kilométert megtéve kimenekítsen az országból az iráni azerbajdzsánon keresztül. De ez egy másik sztori.

Egy átlagos Budapest-Teherán viszonylat a következőképpen néz(ett) ki (eddig): Budapest-Bukarest-Isztambul, majd onnan a lefaraghatatlanul 40 órás buszút. Bukarestet közben annyira megutáltam, hogy évek óta csak azért voltam hajlandó arra menni, mert ott él Ramiro, argentin karmester barátom, minden román női szív elrablója, Dél-Amerika legnagyszerűbb konduktora, akivel mindig jól esett megvitatni a „Keleti palyaudvar nem jo kebab” és a „szép magyar lyány, szép picsa” témákat két Sztravinszkij és egy Iron Maiden nóta között. Mivel most éppen Bolíviában koncertezik, minden okom megvolt arra, hogy elkerüljem a csodás népek palotájának otthont adó várost, Budapest távoli névrokonát.

A MÁV segített benne. Az új Budapest-Isztambul ugyanis Belgrádon és Szófián keresztül visz, állítólag remek csatlakozással, kevesebb idő alatt, ráadásul olcsóbban. A pénztáros fiú először besöpörte a 32.755 forintot az oda-vissza Isztambul jegyre, majd kiadott egy csak odát, ami életemben először valamilyen isteni sugallatra megnéztem, és gyorsan reklamáltam. A srác nagyot nézett már először is, amikor a ’sztambuli jegyet kértem. „Olyan nincs.” – kezdte a hülye választ, de túl sokat költöttem én már vonatjegyre életemben ahhoz, hogy ezt elhiggyem. Amikor megtudta, hogy képes és hajlandó is vagyok átszállásra, egyből „lett olyan”. Ez annyira megnyugtatott, hogy el is felejtettem megkérdezni, hol is kell átszállni, és mennyi időm lesz rá.

A MÁV zöld számához fordultam ismét, ahol magabiztosan megnyugtattak, hogy csak Szófiában kell, ott is lesz rá egy órám. Éjfél körül indultam a Kelóból, reggel hétkor már lökdösött a szerb kaller, hogy pattanjak le a vonatról, mert Belgrádban vagyok. Húdemérgeslettem. Leszálltam és másfél órát kávéztam egymagamban a szófiai vonatra várva. Szerbiát gyakorlatilag átaludtam, csak Nisben kezdtem aggódni, mert a MÁV szerint két óra múlva már Szófiából indult volna a járatom. Ennyit az egy órás átszállásról. A szerb-bolgár határon egy órát álltunk, épp hogy a padlót nem szedték föl a vámosok, annyira keresték azt a csempészett cigit. Amikor elindult a vonat, mégis előkerültek a kusturicás arcok másfél méteres csövekké szigszalagozott, körülbelül 50 karton Marlboróval, hogy kell-e egy karton 10 dolcsiért. Ekkor már elvileg öt perce úton volt a vonatom Isztambul felé, és rémített a tudtat, hogy egy napot Szófiában kell töltenem. Nem kellett, a nagyon udvarias bolgár kalauz megnyugtatott, hogy ez a vonat megy tovább Isztambulba, csak szálljak majd át az előző kocsiba.…

A török határon, a vicces nevű Kapikülében kezdődött a szokásos bohóckodás a török vízummal: vonatról cuccostul leszállni, egyik irodában vízumot venni, egy másik irodában lepecsételtetni, visszaszállni a vonatra, majd két óra ácsorgás után, már félálomból felvernek a török határőrök, hogy leellenőrizzék a pecsétet. Szerencsére ettől kezdve – életemben először – úgy átaludtam az ötórás törökországi zötykölődést, hogy a török kaller verte rám az ajtót, hogy szálljak már le, megérkeztünk. Apropó, valaki elárulhatná nekem, hogy miért a magyaroknak a legdrágább a török vízum a föld összes nemzete közül. A németeknek például ingyen van, de az amerikaiak is csak 20 dollárt fizetnek a magyaroktól lenyúlt 30 helyett. Pedig állítólag szeretnek minket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a magyar diplomácia nagyon tökös érdekérvényesítői voltak a topon az utóbbi pár évtizedben.

Isztambul mindig nagy élmény. Tizedszer már egy kicsit kevésbé, sajnos. Százszor szidtam már, hogy mennyire megdrágult, most is azt teszem. Áraiban körülbelül Németországhoz hasonlít éppen, első vizitem óta nagyjából a négyszerese lett minden. 20 euró alatt nincs szállás, egy átlagos utcai szendvics (hogy ne bénázzunk a számolgatással, dollárban) 2,5 dollár (2001-ben fél dolcsi volt), egy doboz Marlboró 5 dollár, a doboz kokakóla 1. Egy liter benzin 3, drágább, mint Norvégiában, Dániában, nem is beszélve Németországról. És ennyi turistát még sosem láttam egy helyen egyszerre. Három órával később már a Teherán felé induló buszon ültem, miközben azt számolgattam, ha egy napot maradok, nem tudok majd hazarepülni, mert felélem mindenemet. Ja, a repjegy: a tavalyi 110 dolláros Isztambul-Teherán most 125, de nem voltam elég szemfüles, mert állítólag van 80-ért is, csak kitartóbban kellett volna keresgélnem. Ha ez igaz… A buszjegy viszont még mindig csak 30 USD, mind a 40 órára, mind a 2500 kilométerre. A perzsákban sosem csalódom. Az utazási irodás arc ugyanaz, mint akitől mindig vettem, és eljutottam arra a szintre, hogy amint beléptem az Asuman Tur irodájába, kicsit hunyorított a perzsa, majd fölállt, kezet fogott velem, és kérdés nélkül elkezdte írni a jegyemet. Nem hiába jártam ide annyit:-)

Így tehát a minimálbérről: Budapest-Isztambul oda-vissza 32.755, plusz 2x15 dollár helyjegy, plusz 2x30 dollár Isztambul-Teherán, oda-vissza, na mennyi is? 32.755 meg 90 USD, azaz 48.000 alatt van. A vízumokkal együtt még 30 USD és még 14.000 HUF, az 68 ezer, felfelé kerekítve:-)

Azért pár jó szó Isztambulról. Hogy, hogy nem, út közben volt időm olvasgatni, és végigrágtam magam Orhan Pamuk Isztambul című remekbe sikerült lírai visszaemlékezésén. Ő viszont nem volt rest, és összegyűjtött kis vicces híreket az utóbbi 150 év isztambuli lapjaiból. Itt a kedvencem: „Ha az utcán meglátnak egy gyönyörű nőt, se halálos undorral, se túlzott vágyakozással ne bámuljuk, ha pillantásuk egymásra téved, mosolyogjanak rá kedvesen és menjenek szépen tovább” (1974)

Ettől kezdve hazai pálya. Megint egyetlen turista voltam 42 perzsa között, de most kivételesen senki sem beszélt angolul vagy németül a csapatból, úgyhogy a zenehallgatásba menekültem. Előttem két édes törzsi bácsika-nénike párocska ült, a nemez és a füst isteni nomád illatával, amit annyira imádok. Dogubayazit felé, az iráni határtól nem messze megállt egy másik Isztambul-Teherán járat, amin felbukkant egy dán fickó. Megint kicsi a világ(falu), éppen az, akivel másfél nappal korábban Szófiában váltottam pár szót, amíg átszálltam egyik vagonból a másikba. Megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb ér Teheránba, az megvárja a másikat. Ez főleg neki jó, mert most megy először Iránba, és így legalább nem kell az első köröket lefutnia egy tizenötmilliós városban szállást keresve, lehúzós taxisokkal küzdve. A határon a szokásos tömegjelenetek, de amikor az iráni határőrök kiszúrták, hogy száz ember és negyven mázsa csomag között féllábon állva nyomulok az egyetlen ajtó irányába, tömeget oszlattak, és átengedtek.

Reggel a teheráni Azadi terminálban tértem magamhoz – végre hazaértem. Megnéztem az órámat, és alig hittem a szememnek: a Budapest-Teherán 90 órás rekordom már a múlté, 78 óra alatt teljesítettem a távot. Ezt már nehéz lesz megdönteni. A taxisok sem piszkáltak annyira, mint eddig. Egy órát vártam a dán faszira, de csak nem jött, úgyhogy leléptem – gondoltam hátha sokkal előbb ért ide, és elunta magát. Megint vettem 5 forintos buszjegyet és elsuhantam a kedves azeriek által működtetett kis sikátorba eldugott törzshelyemre, ahonnan egy gyors fürdés után átmentem a szomszéd szállodába netezni és telefonálni párat. Aki ismer, tudja, hogy az első ember, akibe belefutottam, a dán fickó volt. Egy 15 milliós városban nem kis teljesítmény. Szófiából egyszerre indultunk különböző járművekkel, etapokkal és költséggel, és mindenféle egyeztetés nélkül egy órás különbséggel és 3000 kilométerrel arrébb megérkeztünk ugyanahhoz a másfél méteres pulthoz.

A dán Michael sem kispályás. Ugyanazt csinálta, amit én, csak ő Koppenhágából, 6 nap alatt. Amúgy Indiában vett riksákat ad bérbe és bakelitboltja van, úgyhogy ő sem túl stresszes. Első programként elvittem kedvenc falafelesemhez, majd a Park-e Shahrban pingpongoztunk egyet. Később bevettük magunkat a bazárba, aminek megint nagy élmény lett a vége. Teázni akartunk, kérdezgettük, merre van valami árus, erre az egyik boltos beültetett magához, és hozott nekünk. Aztán egy szőnyegárussal cseréltünk eszmét, és megint bebizonyosodott, hogy amiről Teheránban nem tudnak, az nem is létezik az országban. A fickó a nomád szőnyegeket gyűjti. Fél évet vándorolt egy olyan törzzsel Irán középső-keleti részén, amelynek nincsenek jószágai, hanem kizárólag méhészkednek. Zanburdaran a törzs neve, ami méhészt jelent. Gyorsan megkérdeztem pár hasonszőrű embert, hallott-e már róluk, de még senki sem. Él Iránban vagy 200 törzs, ebből 4 közismert. Úgyhogy kedves isteni szikrára váró antropológusok, lehet jönni ide. A szőnyeges fickó, Husszein, könyvet is írt róluk.

Teherán fejlődik, fejlődget. A 2x5 sávos út közepére korlátot raktak, ahol csak busz és rendőr közlekedhet. Eddig jó. A hangulat is, teljesen otthon érzem magam. De az árak, jajaj. Az elmúlt egy évben minden a duplájára nőtt. A benzin literje már 33 forint (első, 2001-es vizitemkor tombolt a népharag, mert 10-ről 16 forintra emelték literjét), de minden jelentősen drágább. Találkoztam damavandi hegymászótársammal, Alirezával, ő sincs elájulva. Bérelnek lakást, megvenni nem tudják. Egy négyzetméter ára Teheránban 3000 dollár átlagosan. A kormányt meg a rendszert nem kritizálom, mert aljas megalkuvó vagyok, és szeretnék még vízumot kapni, de erről majd írok a választással kapcsolatban. És végül egy kis színes: a mai Iran Dailyben megjelent egy cikk arról, hogy az Iráni Információterjesztési és Könyvtártudományi Társaság tiltakozó levelet küldött a Google-nek, hogy a Google Earthön található Arab-öböl elnevezésnek semmilyen történelmi vagy jogi alapja nincs, úgyhogy gyorsan írják át helyesen Perzsa-öbölre, hogy ne dezinformálják a népességet. Vegyétek ezt szimbólumnak, Ahmedinezsád mosolyának.