danielfromhungary

tbilisi upndown

2011-10-10T12:40:00.000-07:00

Esek-kelek a kellemes keleten

Igen, a tbiliszi hostel. A világ csodája ezzel az ingyen borral. Sosem hittem volna, hogy van olyan "fizetős" hely a világon, ahol az 5 eurós (még délkelet-ázsiai vagy közel-keleti mércével mérve is olcsó) szállás mellé annyit iszol, amennyi belefér. Illetve beléd. Néhány ellenőrző kör után kiderült, hogy tényleg. Ez pont elég volt három napra Tbilisziben, amit pár nappal később egy jereváni death metal fesztivál tudott csak überelni.

Amikor megérkeztem Tbiliszibe, csak egy kicsit egérrágta névjegy volt a kezemben egy címmel, meg free tea, free coffee, free wifi, free wine felirattal - egy hatvanakárhány éves michigani írónő adta még valahol Jerevántól északra. Még szerencse, hogy a pályaudvarhoz talán a legközelebbi. Annál kevésbé feltűnő helyen leltem rá... Hittem is, meg nem is a dolgot, mindenesetre nem bírtam ki, és kértem egy welcome drinket. Egész kellemes grúz fehérbor, semmi szofisztikáltság, semmi vaníliás mellékíz a napsütötte mogyoróbokor őszies aromájával, csak tiszta gyümölcs, ami az arcodba mondja, miből van. A hölgy, aki nem szégyenlősen egyből utántöltötte a poharam, arról számolt be, hogy a faterjának van egy nagyobb szőlője Tbiliszitől 60 kilométerre északra, úgyhogy neki sok van és ingyen. De azért szóltam, hogy ha nagyon elszalad velem a ló, akkor azért figyelmeztessen, ha tartozom valamivel. Ezt az opciót még alulról sem sikerült megkarcolnom.

Mindenesetre a helyi ittasodás helyett tombolt bennem a vágy, hogy felfedezzem a "belvárost", megkeressem a Jerevánból szintén átruccant iráni újságírónőt és a vele bandázó arcokat. Ez volt az első lecke Tbilisziből. Ez ugyanis - az örményekkel szemben, akik az azerieket meg a törököket utálják, de legalább nem bojkottálják a cirill meg a latin ábécét - a főutca kivételével kizárólag grúz betűkkel volt minden kirajzolva. (Itt megjegyezném azt az örmény történetet, a helyi zsidóviccet örmény-grúz viszonylatra, amelyben a grúz ábécét fikázzák az örmények. A történet szerint amikor 406-ban Mesrop Mashtots megalkotta az örmény ábécét, az nagyon megtetszett a grúzoknak, akik felkeresték a Mestert, hogy alkosson egyet nekik is. A Mester éppen spagettit evett, és nem akarta, hogy zavarják, ezért elküldte a grúzokat. De azok csak nem nyugodtak ebbe bele, végül a Mester falhoz vágta a spagettis tálat: "Itt az ábécétek".)

Visszatérve az iráni írónő kereséséhez, életemben nem gyalogoltam ennyit, hogy találkozzam egy nővel. Találkozó Tbiliszi belvárosában. Fölhív, hogy hova mennek. Öt percet kések, de induljanak el, majd odatalálok. Egy rendőr megmutatja az irányt, egy kilométer. Gyalogolok egy kilométert. A következő rendőr ugyanarra mutat, még egy kilométer. Még egyet gyalogolok. Ott senki sem tudja hol van, amit keresek. Tovább gyalogolok, kérdezek taxist, rendőrt, senki sincs képben. Gyalogolok, végül három rendőr kiröhög, és mondja, hogy menjek vissza a belváros felé, lehetőleg taxival. Mivel már egy bő órát gyalogoltam, gondoltam, már úgyis mindegy. Végül valaki útbaigazít, hogy még két kilométer. Közben hívom a nőt, egy parkban vannak, ez van szemben, körforgalom, szökőkút. Aztán felhív, hogy elmentek onnan egy ilyen meg olyan helyre. Igen, van zöld neon, szökőkút is. Visszagyalogolok másfél kilométert. Nem, mégis a parkban vannak. Vissza a parkba. Hívom, hogy ott vagyok: előttem toronyház, másik oldalon park, előtte körforgalom, benne kurva nagy szökőkút, amiben nincs víz. De van. De nincs. Melyik parkban vagy? Nem tudom, nincs kiírva. Adj egy helyit. Csak külföldiekkel vagyok. Mit látsz? Toronyházat, körforgalmat, kurva nagy szökőkutat, amiben van víz. Ő is. Látod a sárga lámpasort? Igen. Új kör: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút, nincs/van benne víz, sárga lámpasor. Bontok még egy sört, megint hívom: toronyház, körforgalom, park, kurva nagy szökőkút... Mindketten ugyanazt látjuk, a szökőkút nem stimmel, tök máshol vagyunk. Adjuk fel. Kiakadok rendesen, hogy már három órája gyalogolok, hogy találkozzunk, olyan nincs, hogy ma este nem futunk össze valahol, bárhol. Még szerencse, hogy közben elkezdtem masszívan Baltikázni. Menjünk vissza a belvárosba, hívjak én is egy taxit, találkozzunk a Felszabadulás tér körül. Odamegyek taxival, tíz perc nagyon gyorsan menve. Ott kapom az smst, hogy mi a hely neve, ahova behúzódtak. Senki sehol nem tudja. Újabb kilátástalan telefonálgatás, közben le is merül az összes egységem. Angolul persze senki nem tud, németül se, fársziul se, oroszul meg (nagy hiba!) én nem tudok annyit, hogy útba igazíttassam magam. Kínomban leintem az első részeget, akiből kinézem, hogy beszél idegenül. Félrecsúszott nyakkendő, egy üveg kóla a kézben, egyedül billeg hazafelé, tipikus jelenség. Kedves, tud angolul, de nem tudja hol a hely. És neki sincs pénz a kártyáján. Végül 3 percen belül föltölti, megkérdez vagy öt embert, és elkísér a kocsmáig. És - tadadadammm - ott van a nőszemély, cseh lányokkal, meg pár nehezen beazonosítható arccal. Leülök közéjük, egy hosszú hajú szakállas japán mellé, aki George, és félig brit fényképész (félig brit, és teljesen fényképész). Fél percet beszélünk, amikor megkérdezi, nem ismerem-e Milost, mert együtt stoppoltak három hete Örményországban.

Ismertem, mert előző este még együtt aljasodtunk Jerevánban (ld. előző bejegyzés). Kicsit kiakadok azóta, amikor valaki azzal oltogat, hogy sosem tud velem találkozni, mert nem vagyok otthon. Itt meg mindenki megtalál, aki ötszáz kilométeres körön belül mozog, még az ismerős ismerősének az ismerőse is. Reggelre cudarul nézünk ki, visszamegyek a szállásra, ahol addigra vagy húsz-harminc mocskosul bebaszott ember gajdol. Fölmegyek lefeküdni, de valaki rácuccolt az ágyamra. Mindegy, lefekszem, majd egy óra múlva egy részeg lengyel felráz, lengyelül üvöltözik, hogy az az ő helye. Leszarom, de ő nem álmos, én meg igen, úgyhogy keresek egy másik helyet. Félálomban elhatározom, ha még egyszer hozzámér, kegyetlenül lefejelem. Megdőlt egy mítosz, egy igazi tahó lengyellel hozott össze a sors. Illetve hárommal, és ezt csak napokkal később feledteti majd másik három lengyel, akik elkísérnek death metál buliba.

Másnap este némiképp hasonló a program. Összeszedünk valahol egy hatalmas darab amerikait, aki később egyszerűen kiesik a taxiból, és mindenki annyira röhög, meg fényképezik, hogy én próbálom meg felszedni. Aztán elmegyünk egy igen kiváló szórakozóhelyre: hatalmas első emeleti lakás a belvárosban, egyetlen, bő száz négyzetméteres nagyszoba, bárpult, DJ, tele jó nővel meg zakós csávókkal. Inkább házibuli, mint bármi más.

Napközben, térkép nélkül bolyongok, még az első nap. Saccra elindulok valamerre, nem tudom, merre van a belváros. Elsőre elég lepattant, de legalább van pár szép épület, és ami még jellegzetesebb, minden házon van egy olyan kovácsolt vas erkély, ami épp hogy elbírja a rápakolt cserepes virágot. A belváros nincs meg. Délután új iránnyal próbálkozom, negyed órát sétálok egy kétszer három sávos autópálya külső sávjában, mire valami jó felé kanyarodó utcát látok. Attól kezdve kizárólag metróval vagyok hajlandó közlekedni.

A metrójegy olcsó, teljesen elektronikus, bármennyi pénzt lehet rátölteni, és ha jól emlékszem, olyan 100 forint lehet egy menet. Beengedőkapus rendszer, bliccelés kizárva. Úgy látszik, Budapest maradt az utolsó olyan város a harmadik világban, ahol droidhadsereget kell gyártani ahhoz, hogy ne kelljen gondolkozni. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy van az, hogy bármerre járok a világban, valahogy minden évekkel előttünk mozog, és csak mi élünk a 19. században.

Délutánra meglett a belváros. Főutcája olyan, mint az Andrássy út, az ott lévő palotákat bátran oda lehet tenni a budapestiek mellé. Igaz, a nagyívű szecessziós meg egyéb külső homlokzatok fából épült, kaotikus kialakítású belső udvarokat rejtenek. Tbiliszi várostervező mérnökei viszont átaludtak egy kurzust, amikor a működő városi terekről tanítottak nekik. A belvárost kétszer kétsávos autóút vágja ketté. A kocsik százas átlaggal száguldoznak, átkelő, zebra viszont egyáltalán nincs, csak pár aluljáró úgy négyszáz méterenként. Éppen ezért a nagy csoda elmaradt. Utolsó esti bandázás közben kivilágított erődre bukkanok - milyen jó, nappal fel sem tűnt, így utolsó napra meglett a városnéző program. Ezzel az eseménnyel Tbiliszi végleg bekerült az igazán szép városok sokas listájára. Kóborlás közben találok egy plakátot, ami egy death metál fesztiválra invitál, két nappal a jereváni esemény előtt. A helyszín egy külvárosi panelrengeteg szélén lévő night club, a zene jó, a közönség vicces. A hely mocskosul tele van metálrészegre aljasodott tinikkel, akik performanszként bemutatják a pogó és a tömegverekedés valami egészen sajátos kombinációját. A zenekar raklapokon játszik, a nézőteret néhány bőrpuff választja el, utána következik a kör, amin belül a ketrecharc zajlik. Negyvenkilós tinik rohannak egymásnak, és amikor egyik sem tudja egyértelműen fölborítani a másikat, lábkihúzós-fülleharapós birkózás kezdődik, amire a többi negyvenkilós boldogan ugrik rá lendületből, hogy nagy legyen a kicsiarakás. Két koncert után megfulladok a füsttől, elegen van a tinikből és inkább visszametrózok az ingyen borhoz. De előtte még találkozom George-dzsal a tegnapi kocsmában. A pult alól előkerül egy üveg csipkekompót, elkérem a levét, meg hozzá pár feles vodkát, és aznap estére kitalálom életem koktélját.

Éjjel még találkozom egy izraeli régész párral, akiket azzal oltogatok, hogy Iránban milyen jól lehet elhagyott romvárosokat találni a sivatagban, ha valaki tudja, hol keresse őket. Ettől eléggé kiakadnak, de jó értelemben persze, cserébe küldök át nekik képeket ilyen helyekről, amitől boldogok - igaz arra sosem lesz esélyük, hogy személyesen is meglátogassák ezeket. Éjjel a szálláson még tart az őrület, a japánok nagyon belehúztak. Van itt egy longstayer, 3 hónapja nyomja Tbilisziben, az ingyenboros szálláson. Ebi a neve, csapos, és közbenjárására kiderül, nemcsak a bor, de a tömény is ingyen van. Amikor kimegyek még sörért az éjjelnappaliba, egy jóindulatú ember a vállamra teszi a kezét. Várj!, mondja, beszalad a boltba egy másfél literes ásványvízért. Reggel szükséged lesz rá, és a kezembe nyomja. Elérzékenyülök.

Másnap délután a marsrutka nevű távközlekedési csodára várok, hogy megteljen utasokkal. Három óra alatt csak ketten jövünk össze, szívom a fogam, hogy miért nem maradtam legalább estig, vagy másnap reggelig, amikor gyanús körülmények között elindulunk. Évtizedes tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy egy iránytaxi/marsrutka, stb. nem indul el hamarabb, mint ahogy megtelne emberekkel. Most megtörtént. Elmentünk valami külvárosba, egy udvarról bepakoltak valamit hátra, és két utas plusz sofőr kombinációval, vagyis kilenc üres hellyel elindultunk Jerevánba. Gyanús. Nagyon gyanús. Végül nem lett semmi, valami gyümölcs volt, megnézettük a vámossal, a sofőr meghívott kávézni, éjjelre Jerevánba értem.

A korábbi szállásom helyett egy alig fellengzős nevű Penthouse-ba mentem, hatodik emeleti lakás, fullpanorámás kilátással az Ararátra. A szállás tele volt, szerencsére nem zavartak el éjszaka, hanem alhattam a közös nappaliban, diszkont áron. Reggel megismertem a lakótársakat, három lengyel (ebből kettő nászúton, nem is értem, hogy bírják a dormitóriumot), egy horvát haditudósító, pár mérsékelten érdekes német, meg egy bolond öreg francia, aki az első félóra alapján kizárólag azért utazik, hogy a fiataloknak folyamatosan elmesélhesse, hogy milyen volt harminc éve utazgatni Iránban meg Afganisztánban, meg mennyi hasist szívott Marokkóban. Egy tininek még jók ezek a sztorik, én kábé tíz percig bírtam, főleg, hogy angolból sem volt nagy spíler. Sőt, kicsi se...

Utolsó estémen történt a legendás esemény, a death metál fesztivál a jereváni bábszínházban. Rávettem a lengyeleket, hogy jöjjenek velem. Megnéztem egy koncertet, aztán kimentünk sörözni, és az egyik fazon kérdés nélkül olyan ütemben szállította a söröket, hogy egyszerűen nem tudtam bemenni megnézni a többi koncertet, legfeljebb csak pár számot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az iráni Death-fuse tagságával aljasodunk, készülnek a vállalható, de azt inkább csak karcolgató partifotók, majd teljes lesz a káosz. Egy felesre még lemegyek afterezni a metál kocsmába, majd visszataxizom az irániakhoz, akik addigra már olyan készek, hogy lassan oszlik a társaság. A lengyeleknek nyoma veszett, egyikük másnap délután ötkor mászik elő az ágyból szétvagdosott fejjel, pont, amikor indulok a reptérre.

Múlt héten Dani küldött egy smst, hogy a kijevi reptéren 6 euró a literes vodka. Volt annyiért is. De találtam 5 eurósat, így egy tízest elverve magamhoz vettem két ampullát, amit az utóbbi három hétben nem voltam képes elfogyasztani. Amióta hazajöttem, kétnaponta futok, így egész jól regenerálódtam.

crazy nights in yerevan

2011-09-08T14:13:00.000-07:00

Jereván, megmutattuk!

Tbilisziben vagyok, félig ittasan (vagy talán egészen), mert olyan szállást találtam magamnak öt euróért, ahol ingyen van a bor. Van itt egy csomó koreai meg japán. Most hívott a csajom, hogy megnyertem az idei Goldenblogot, és örüljek neki. Kurvára örülök, de most az hogy néz már ki, hogy Grúziában azzal oltogatok egy rakás részeg japánt, hogy ma lettem országos világhírű Magyarországon a következő három napra?

De a sztorim nem itt kezdődött. Etiópia után a magyar sajtót tápláltam a szárazsággal, két napra rá meg Irán felé ültem a buszon. Lenyomtuk a túrát (a Damavand nevű 5671 méter magas kúp tetejére nem jutottunk fel, több napos augusztusi hóvihar miatt – fene se látott ilyet eddig Iránban). Majd egy huszárvágással átmentem Jerevánba.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Csak az a baj, hogy rohadt sokat kell keresgélni, mire az ember rátalál – ha egyáltalán. Arra érkeztem, hogy a Caucasus rally utolsó ittasodását tartotta. Évente van ilyen móka, hogy egy válogatott kész csapat bő két hét alatt kiautózik Jerevánba, rockzenekarral, minden este koncerttel, playmate-tel, meg mindennel, ami kell egy rendes road movieba. Ők másnap vérző szívvel hazahúztak, otthagyva engem további szerencsét próbálni.

Órákon belül három olyan helyet is találtam, hogy több kocsmába nem is kellett elmenni a következő egy hét programjait lenyomni. Az első egy metál kocsma, iráni tulajjal, örmény barátnő csapossal, ezeréves relikviákkal, és rettenetesen készen lévő fazonokkal a volt Szovjetunió területéről. Mellette egy leszbikocsma, amiről komoly vitákat folytattunk a tulajdonossal, a csapossal, meg pár törzsvendéggel, hogy valóban az-e. A harmadik hely meg egy bahiabolt szerű aljasodó, ahol első este egy rockbuli közepébe csöppentem.

Természetesen a metálkocsmával kezdtem, de a sztorik csak másnap jöttek vissza. „És arra emlékszel, hogy kinyitottunk egy üveg vodkát?” – oltogatott az iráni, de nem hittem, mivel a második üveg Ararát konyak után nem valószínű, hogy nagyon fitt voltam, bár állítólag hajnali háromkor még egy hatalmas kuvaszt etettem a kocsma előtt az éjjelnappaliban vett szárított hússal, de ezt ne feszegessük tovább. Arra még emlékszem, hogy az iráni arc mesélte, hogy annakidején úgy csempészték be a Szovjetunióba a nyugati metál lemezeket, hogy a kazettáról letekert szalagot a testükre tekerték, arra föl a ruhát, majd miután semmit sem találtak náluk, óvatosan leszedték a cuccot, visszatekerték a kazettára… némi minőségromlás persze volt a dologban, még jó, hogy a metál alapból is csörög egy kicsit a laikusok számára.

Másnap a leszbibárra helyeztem a hangsúlyt. A kocsma előtt a csajommal telefonozva megállt mellettem egy arc, megvárta, míg befejeztem, majd bemutatkozott. Ő is Daniel from Hungary, a kaukázus rally rockzenekarát filmezte idáig, így ettől kezdve együtt csapattuk, nem kis megütközést okozva a helyieknek. Ehhez beszállt a zenekar egyik tagja. Amikor kiderült, hogy a home made citromos vodka duplája csak 450 HUF, bátran nekilendültünk, mert no hangover felirattal reklámozták. Reggelre befutott Behzad barátom Teheránból, gondoskodva arról, hogy emlékezetes legyen az emlékezetvesztés.

Másnap bandukolás közben új plakátot véltem felfedezni, miszerint szeptember 13-án death metal fesztivál lesz a jereváni bábszínházban iráni, örmény és grúz zenekarokkal, úgyhogy gyorsan befoglaltam egy repjegyet 14-re haza, különben sosem hagyom el a helyet. Nem mellékes, hogy a leszbikocsma pultos csaja a legszélesebb (erősen heterogyanús) mosollyal üdvözölt délután 5-kor: 'Good morning Daniel...' Az ilyen helyek miatt nehéz elhagyni a várost… A leszbikapcsolat jól sikerült, egy nappal később, némi érdeklődésre, hogy tudnék esetleg tovább maradni, fölvettek csaposnak. Aztán hajnalig szólt a David Bowie, majd egy teheráni újságírónővel, egy örmény táncosnővel, meg a másik danielfromhungaryval toltuk reggel 8-ig.

A szállásomon már mindenki gyanúsan mosolyog. Kezd jó hírem lenni, amikor az iráni haverom lelépett, hazastoppolás közben találkozott egy szerb fazonnal. Egyszer csak szólnak a csajok a recepcióról, hogy keres egy csávó. Milos volt az, akinek az iráni beajánlott, ha kell egy jó móka… erre megkeresett.

Hogy némi kulturális értéke is legyen a bejegyzésnek, napközben azért jártam pár helyen. Először is Jereván mediterrán város, amikor épp nem tél van és mínusz 10 fok. Ilyenkor nincs nyitva a végtelen számú sörkert, kávézó és egyebek, csak a fele. A legkészebb hely egy Cascade néven futó gigászi izé. Olyan magas nagyjából, mint a budai vár, van benne múzeum, vagy 40-50 méteres szintkülönbséget leküzdő fedett mozgólépcső-rendszer kiállításokkal felütve, a felszínen olyan szökőkutakkal, amiket mintha Giger álmodott volna meg. És az egész tele elkészülni vágyó iráni turistával, és olyan mennyiségű gyönyörű nővel, hogy kizárólag napszemüvegben ajánlott a látogatása. Mármint az egész városé.

A szabadpiacon vakulásig alkudtam egy 1843-ban Lipcsében kiadott Zoologie című könyvre, kézzel festve és illusztrálva. Végül 40 euróig tudtam lemenni, de közben rájöttem, hogy a sportból alkudozásnak mindig az a vége, hogy a polcra kerül, és majd öregen mutogatom a vendégeimnek, úgyhogy inkább nem vettem meg. Ugyanígy jártam egy szépen illusztrált, 1888-ben New Yorkban kiadott History of Persia könyvvel is – mindkettő hibátlan állapotban volt. Mindenesetre, ha valaki ilyenek birtoklására bukik, mindenképpen Jerevánban kezdje a gyűjtögetést.

Ha már úgyis a piacon voltam, beugrottam a helyi kortárs képzőművészetek múzeumába, ahol tovább növeltem a nem illegális szerhez kötődő tripjeim számát. Kellett hozzá vagy öt sör, a Pink Floydtól a Momentary Lapse of Reason full hangerőn, meg valami helyi elmebeteg videoinstallációja, amin fehér női ruhában táncolva bárddal ver szét egy fagyasztott birkát, majd hogy tökéletesen kielégüljön, sárral bekeni az egészet, magát, a bútorokat, hogy aztán a kiállítását megnéző napi 5-6 ember jót mulasson. Még egyszer visszamentem megnézni sör és zene nélkül, de akkor már kisebbet ütött.

Ma reggel azzal az érzéssel keltem, ha nem megyek el Jerevánból, akkor soha. Ennek örömére elmentem a világ legnagyobb kéziratgyűjteményébe, ott találkoztam Lacival, aki archiválással keresi nem túl bő kenyerét, miközben örményül tanul az egyetemen. A látogatás nem volt hiábavaló, megtudtam, hogy az örmények ábrázolták először térképen kör alakúnak a világot, bár a térkép alapján egy szobanövényt sem találnék meg egy orvosi váróban, de ez most mellékes. Utána egyből buszra ültem, hogy Tbilisziben töltsek három napot a soron következő death metal buliig. Mint a bevezetőben is említettem, a hostelben ingyen van a bor, ennek következtében a napközbenek minden bizonnyal nagyon rövidek. Legalábbis most még tele a közös helyiség, és mindenki kezd igen csumán lenni. Hajnali három van, még szerencse, hogy hatra átjön a Jerevánban megismert teheráni újságírónő, hogy folytassuk az ott megkezdett kulturális eszmecserét néhány, a hazájában igencsak görbe szemmel nézett dologgal egyetemben.

crisis in the Horn of Africa

2011-08-31T01:41:00.000-07:00

Az elmúlt hetekben nem sok billentyűt láttam, ezért kimaradt pár bejegyzés. Közben megjártam Etiópiát a szomáliai határvidéken és Addiszban, Iránt, most meg Örményországban vagyok. A nagy kalandozások közepette viszont csak most esett le, hogy még sosem léptem át az egyenlítőt, de ezen egyelőre könnyen túlteszem magam. Az itt előforduló ismétlésekért elnézést, nem volt időm szerkesztgetni:(

Afrika szarva

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe.

Közben úgy esett, hogy megvan az esély rá, hogy komoly ember legyek végre, rendes munkahellyel. Ami viszont azt is jelenti, hogy a hivatalos utazásaim miatt nem írhatok le akármit… Így aztán bármennyire is kemény sztorikba futottam bele Etiópiában, egy kozmetikázott verziót tudok csak közölni. Kihagyva ezzel olyan részleteket, amiket nagyon jó lenne évek múlva karosszékből visszaolvasni. Ettől persze nem lesz unalmas a blog, hiszen az egyéb kóborlásokat továbbra is közzéteszem.

Néhány napra rá, hogy kiderült, Etiópiába kell mennem, máris Addisz Abebában találtam magam. Guinea, Szudán, és egyéb kétes afrikai országok körbejárása után nem volt túl sok illúzióm, mit fogok találni Afrika szarván. Addisz elsőre sokkolt: meglepően fejlett (senki ne ragadtassa magát komoly elvárásokra), tele fehértetős kék zsigulikkal, emeletes épületekkel (ezt megtanultam értékelni, különösen néhány afrikai határváros után, mint az ezen a képen lévő Dolo Odo), templomokkal, mecsetekkel, és rengeteg koldussal.

A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Az 1991 óta tartó szomáliai polgárháború súlyosbítja a helyzetet, mivel az ország központi részét, köztük Mogadishut is uraló Al-Sabab iszlamista milícia megtiltotta a nemzetközi szervezetek beavatkozását. Ennek hatására tömegek indultak el a szomszédos országok, elsősorban Kenya és Etiópia menekülttáborai felé. Etiópiában Dollo Odo, a szomáliai határon lévő tranzitváros környékén találhatók ezek a táborok, amelyekben több mint százezer menekültet látnak el jelenleg. A szárazság nemcsak a szomáliai menekülteket, hanem Etiópia lakosságát is súlyosan érinti, összesen 4,6 millió embert. Ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk a segélyszervezetek és a kormányzat.

Egyheti ügyintézés után a szomáliai határon lévő Dolo Odo nevű város felé vettem az irányt. A táv nagyjából 8-900 kilométer, ebből legalább 600 földúton. Nem voltam optimista, de a három napos reggeltől estig tartó zötykölődés engem is felkészületlenül ért. Az etióp táj határozottan meglepett. A déli országrészen két éve nem esett az eső, de ahhoz, hogy odaérjünk, át kellett kelni a hegyeken. Jobbra, balra, négyezres csúcsok, és olyan eső, hogy a sárban elakadtak a dél felé tartó kamionok, amelyek a segélyszállítmányt vitték a szomáliai határon lévő menekülttáborokba.

Addisz Abebában nehéz volt elképzelni a Dél-Etiópiát sújtó, évtizedek óta nem látott szárazságot. A város nedves, hideg levegője, a mindennapos eső és a napsütés hiánya éles kontrasztban állt a délre lévő forrósággal. Dollo Olo felé közeledve átvágtunk a hegyeken, ahol esőben és sárban elakadt segélyszállítmányok küzdötték magukat előre. A sofőrök beszámolója szerint időjárástól függően 5-10 napjukba kerül lejutni a szomáliai határra, ami elég szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy 5-600 kilométert kell „csak” megtenniük. Nekünk az Addisz Abeba és Dolo közti 800 kilométert 3 nap alatt sikerült teljesíteni, elvileg jól felszerelt terepjáróval, de 11 defekttel. Illetve 13-mal, mert a tetőre felszerelt pótkerék leeresztett útközben, úgyhogy az plusz kettőnek számít. Kezdett az egész szitu a guineaihoz hasonlítani, ahol szintén három napba telt 400 kilométer megtétele. Igaz, ott helyi taxikkal. Két defekt bizonyult végzetesnek, amikor egymás után mindkét pótkerék megadta magát. Ilyenkor a sofőrünk a két kerékkel felkapaszkodott egy arra járó teherautóra, és elment a legközelebbi városba, ami számunkra néhány órás útszéli álldogálást jelentett. Egyszer a sivatagban a szomáliai határon, egyszer meg Addisztól 160 kilométerre. Közben megállt pár ENSZ-es kocsi, hogy segítsenek, de mivel nem tudtunk szólni a sofőrnek, nagyvonalúan visszautasítottuk az ajánlatot. Mire besötétedett, persze már jól jött a fuvar, ami szintén kapott két defektet:)

Ahogy elhagytuk a hegyeket, azonnal szembetűnt a szárazság. Egyik helyen még a tócsákat kerülgettük, pár kilométerrel arrébb már kiszáradt kukoricás mellett állami élelmiszerosztásba futottunk. Ettől kezdve semmi mást nem lát a szem 300 kilométeren keresztül, mint reménytelenül száraz bozótost, benne csontsovány tevékkel, amint az elszáradt ágakat rágcsálják, meg kiszáradt folyómedreket. Autóval előzni életveszély, az elhaladó járművek olyan port vernek föl, hogy még megközelíteni is veszélyes őket az átláthatatlan porfelhőben.

Dollo Odoban aztán teljes lett az apokaliptikus hangulat. Emeletes épületet két napja nem láttunk, itt sincs. A város három „hotelje” közül kettő tele, a harmadik meg olyan, hogy a túléléshez talán elég, de pihenni, dolgozni egyáltalán nem alkalmas. Civilizált ember, ha könyvben látná, továbblapozna egyből. A „szobák” dróthálóval vannak elválasztva egymástól, áram nincs, a fürdés szóba sem került. Végül bekéredzkedtünk az Oxfam bázisára, ahol szabad ég alatt, de emberi körülmények között tudtunk felkészülni a következő napra.

A Dollo Odo néven ismert menekülttábor valójában hatalmas területen elterülő, egymástól távol eső táborok összességét takarja. A város szélén található a regisztrációs tábor. Ide érkeznek be a menekültek, akik meleg ételt és orvosi ellátást kapnak. A regisztráció során felveszik a menekült nevét, születési dátumát, a helyet, ahonnan érkezett, és a családtagjai számát. A regisztrációs táborban egy napot töltenek, utána átkerülnek az öt kilométerre lévő átmeneti táborba, ahol jelenleg körülbelül 25 ezren várják, hogy bejussanak valamelyik menekülttáborba, amelyek a határvárostól 20-70 kilométerre találhatók. A körülmények nyomorúságosak: kevés a sátor, bozótból, ágakból eszkábált alkalmatosságokban húzzák meg magukat a családok.

A Szomáliából érkező menekültek ellátása csak egy része a problémának, rajtuk kívül ugyanis több mint 4 és fél millió etiópiait fenyeget az éhezés veszélye. Őket a szigorú szabályok miatt nem engedik be a táborokba. Számukra az egyetlen megoldást az élelmiszerosztó központokban kapott minimális havi élelmiszer fejadag jelenti, ami 15 kilogramm lisztet, másfél kiló babot, ugyanennyi magas proteintartalmú táplálék kiegészítőt és fél liter olajat tartalmaz – egy hónapra. A helyzet belátható időn belül nem fog megoldódni, az tuti…

Az iráni kalandokat pár héten belül közlöm, a kaukázusiakkal egyetemben.

Végül megemlíteném, hogy a danielfromhungary bejutott a goldenblog három legjobb blogja közé, hála annak, aki benevezett, meg mindenkinek, aki olvasta, meg azért nekem is egy kicsit, hogy a sok kóborlás és a grafománia szerencsésen egymásra talált személyemben.

back to the Damavand

2011-07-17T06:11:00.000-07:00

Miért jó hat napot buszozni?
(Feltéve, hogy nem perverz vagy, netán sofőr)

Hiába jártam meg eddig akárhányszor, az iráni kiutazást nem tudom megunni. Indulás előtti éjjelen belázasodtam, színeset kiabáltam, vezettem a porcelánkamiont, és azon rettegtem, hogy befosva és lázasan kell buszon ülnöm három napig. Mese nincs, jönnek a turistáim, kint kell lennem időre. Néhány óra ájulás után reggel aránylag jó állapotban kimásztam a Népligetbe a buszpályaudvarra. Akkor derült ki, hogy a nagy gyengélkedés közepette otthon hagytam a fényképezőmet, ami csak azért volt kellemetlen, mert kifejezetten fényképezni indultam. A családom női azonnal kocsiba pattantak és utánam hozták azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az autópályán kell üldözniük a buszt, hogy oda tudják adni - de nem kellett, a busz bő órás késéssel érkezett meg, talán Hamburgból. Emiatt este 10-re értünk Szófiába, ahol úgy csíptem el az utolsó isztambuli buszt, hogy az egyik csomagtartóból átpakoltam a másikba, és azonnal mentünk is tovább. Így sikerült kereken 20 óra alatt kényelmesen kiérni Isztambulba. Útközben elmesélte a sofőr, hogy a szerb határőr félrehívta, és rólam kérdezgette, hogy hol szedett össze, van-e jegyem, meg ilyen baromságokat - természetesen az iráni vízumok miatt. Egyszer írjon már valaki arról, hogy Irán az az ország, aminek nincsenek külföldön ilyen Európában robbantós és nyugatiakat ölő terroristái. Egyébként sem férne össze a síita világfájdalommal.

A háromnapos buszozást persze meg kell ideologizálni, máskülönben bolondnak tartanak az emberek (mondjuk ez rohadtul érdekel...). Olvasás, zenehallgatás, alvás, ez volt a prioritások sorrendje. Az oda-vissza úton sikerült elolvasni három hónap összes Economistját, NatGeoját, Geoját, egy fantasztikus könyvet Szibériáról, alaposan kiélveztem a Kreator, az Agalloch és a Red Fang új lemezét, köztük pedig hatalmasakat ájultam, az igazi szemlecsukódós, könyvazölembeesős, nyáladzós fajtából.

Azt még mindig hatalmas szégyennek tartom, hogy az egész EU-ból egyedül a magyar állampolgároknak kell vízum Törökországba, és a bolgár cigány úgy néz rám, mint egy véres rongyra, mert miattam kell extra perceket téblábolnia a határon. Tényleg olyan komoly diplomáciai truváj ezt elintézni, hogy két évtized alatt senki sem volt rá képes? A jó hír viszont ezzel kapcsolatban, hogy az új módi szerint a 15 eurós török vízum többé nem 30, hanem 90 napig érvényes, így hosszabb kiruccanás esetén nem kell kétszer megvenni.

Hajnali Isztambulba érkezésben profi vagyok, a belváros körbejárása nélkül lerogytam egy korán nyitó teázó sámlijára, és reggel 10-re komoly félcentikkel rövidítettem meg a nálam lévő magazinok tömegét. Az iráni busztársaság irodájában lassan saját fotelom lesz. Öt dolcsival felemelték ugyan az árakat Teheránig - felháborító módon már 35 dollár a jegy mind a 2500 km-re - a buszokat viszont átalakították: idéntől a négy helyett három széksor található csak benne, és rengeteg, de rengeteg hely van a lábnak. Ennél már csak a kanapé lenne kényelmesebb. A sofőr nem szarozik, 16 óra alatt elvezet a határra, hogy ott igazán lelassuljunk, és 4 óra várakozás után újabb 16 óra alatt nyomjuk le a maradék ezer kilométert. Az irániak imádnak megállni a saját országukban: amíg Törökországban alig álltunk meg valahol, most egymás után kétszer fél óra kajaszünet, egy óra várakozás egy másik buszra, hogy csomagtartóból csomagtartóba rejtélyes zsákok kerüljenek át.

Teherán továbbra is gyorsan szépül. Igaz, van honnan, van hová, de a tíz évvel ezelőtti önmagához képest nem ismerek rá. Az egyhangú betonfalakat - amiből van pár ezer négyzetkilométernyi - színesre festették, meglehetősen változatos témákban (erdei jelenet, a ház ablakos oldala, az előtte lévő játszótér trükkös folytatása, az iraki háború mártírjai, vagy egyszerűen csak valami nonfiguratív).

Egyik délután megjött a tizenkét hollandom, akikkel a Damavandra kellett mennem. Erről majd máskor írok, szép volt, jó volt, az irániak kicsit túlszervezték magukat, és a két túravezető, a két hegyi vezető, a szakács és a sofőr mellé már fölösleges voltam, úgyhogy az "assistant guide" besorolásom kimerült abban, hogy fényképeztem és beszélgettem velük. Azért az érdeklődők kedvéért pár földrajzi név a túráról: Nava village, Nava valley, Reyneh, Gusfand Sara, Bargah, Damavand, Larijan, Tar Lake, majd onnan Teherán. Útközben beleszaladtunk siklóernyősökbe, egyikünk tudott is egyet ugrani, de aztán elromlott az idő. Mindenesetre a következő vizitre ez a küldetés, hogy ugorjak egyet valahol. Azért mégis más négyezres csúcsok között, mint a Hármashatárhegyen.

Három nappal később érdekes sztoriba szaladtam bele. Elindultam otthonról egy találkozóra. A Vali Asr-ön (Teherán legtrendibb sugárútja, európai megfelelőt nem tudok hozzá társítani, mert 20 km hosszú és 500 méterrel van följebb a teteje, mint az alja, ekkora város meg nincs nálunk) lefelé ballagva egyre nagyobb tömegre lettem figyelmes, amit később rohamrendőrök és mindenféle egyéb kétes entitások uraltak. Gondoltam jobb nem szem előtt lenni, és buszra szálltam. A kávézóban derült ki, hogy rossz napon, rossz helyen vagyok, ugyanis a 2009-es választások utáni tüntetések évfordulója van. Irán szép, jó, biztonságos, de rossz időben rossz helyen lenni rémálom: ilyenkor nagy a letartóztatás meg egyéb rendőri-baszidzsi-sepah-stb. zaklatás veszélye. Magas szőke fazonként elég nehezen tudok elvegyülni a tömegben, úgyhogy buszra szálltam és mindenféle mellékutcákon keresztül eltűntem a színről. Ugyan van bennem egy kis paranoia Teherán bizonyos részein, hála a tavalyi letartóztatásnak, de ez most nem volt kellemes helyzet. Mint kiderült, a népek mindenféle demonstráció és egyéb szétverhető tömegrendezvény helyett úgy döntöttek, a jelenlétükkel demonstrálnak. Ezért iszonyatos mennyiségű ember volt az utcán, látszólag összevissza mentek, ezért elég nehéz volt beléjük kötni (persze előbb-utóbb sikerült, este volt könnygáz, miegymás). A buszon egyébként többen videózták a rendőröket a telefonjukkal, és ezek a felvételek jól benne is voltak az esti hírekben a perzsa BBC-n. Szerencsére nem volt nálam fényképezőgép, és a mobilom sem alkalmas ilyen műveletekre, úgyhogy a hatalmat nem tudtam volna felingerelni semmilyen szerkezettel.

Két nap múlva vagy 25 emberrel megismételtem a tavalyi Lar lake túrát. Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy béreltünk egy saját buszt, ami összeszedte az embereket Teherán néhány pontján, majd elvitt minket egy Afje nevű faluba. Onnan gyalogoltunk át Polur-ba, ami egy két és fél napos, 80 kilométeres séta, első nap egy szép föl-le szintkülönbséggel, másnap meg egy szolidabbal. A túra első fele hegyi trekking, majd a Lar folyó (éppen kiszáradófélben volt) völgyében, aztán a Lar tó mellett, majd onnan vissza a hegyek közé. Tavaly föl sem tűnt, hogy ilyen rohadt sokat kellett gyalogolni, igaz, akkor kellemes hűvös-esős idő volt, és csupa kemény arc volt a csapatban (mint én:), most meg rettenet hőség és néhány kevésbé rutinos festett körmű diáklány versenyző. A lényeg, hogy érik már egy Damavand kiállítás, annyi képem van már a hegyről, ráadásul jópár nézőpontból. Most a nagy csapat meg a meleg miatt nem tudtam leragadni a nomádoknál (jó sokan voltak), de jövő májusban remélem, megint vissza tudok menni, és akkor egy-két baráttal szervezünk egy kizárólag fényképezős-vegyülős túrát.

A nagy sztorik helyett csak ennyi. Azért a hazajutásba jutott egy-két cikkcakk, mivel a túra után már nem volt kedvem még egy napot Teheránban maradni, hogy a közvetlen isztambuli busszal mehessek, ezért éjjel elutaztam Tabrizba. Onnan egy reggeli után Makuba, ahonnan taxival Bazargan, majd felsétáltam a dombra a határátkelőhöz, negyed óra alatt átkeltem, átsétáltam a török oldalra, onnan dolmussal Dogubayazit, ahol kiderült, hogy az egész városban nincs ATM (szombat volt, a bankok zárva), ezért csak Ankaráig tudtam megvenni a jegyet. Másnap Ankara, ATM, majd Isztambul, Szófia, haza. Mint mindig, most is csak az utolsó háromszáz kilométeren éreztem, hogy rohadtul elegem van az egészből.

Azért még másnap lementem Ócsanálosra, hogy a 4000 kilométer buszozást egy 400 km-es autókázással megfejeljem. Nem élveztem.

dutch party 2011

2011-07-07T08:31:00.000-07:00

És milyen volt Hollandia?

Végül mégiscsak kénytelen vagyok azt hinni, ez a blogolás nekem nem megy. Illetve sokszor megy, sokszor meg nem megy. Elsősorban ugyebár utazásokról van benne szó, ami remekül hangzik, de azt hiszem, kezd elég unalmassá válni, hogy mindig ugyanoda megyek. Lassan már nem tudok újat írni - illetve dehogynem, csak mondjuk egy hegyi túra karosszékben ülve nem olyan izgalmas olvasmány, mint amikor mondjuk Afrika valamelyik elbaszott csücskében esek-kelek egy rakás félnótás között, miközben az istenverte roncsunkat szereli valami szürreális szaki egy kalapáccsal meg egy gumicsővel. Szóval újra Irán, újra Hollandia, újra Bosznia, újra Albánia, mit csináljak, erre futja (nem panaszként, egyébként). Rossz bloggerként csak havonta frissítek, hogy életjelet adjak. Amúgy nagyon bennem van a bugi egy nagyobb kanyarra valami ismeretlen helyre, ahol sok az őrült, sok a probléma, és nagyon kényelmetlen minden.

Egy tizenegy napos hollandiai nyaralás után ismét útra keltem Iránba egy kis Damavand mászásra. Ja, azért ez a holland nyaralás megér egy kört: az apropó megint a királynő szülinapja volt, de ezúttal kulturális, outdoor és barátlátogatós színezetet is kapott. A kulturális rész volt a legrövidebb, egy laza templomnézés Harlemben, az idei World Press (benne több zseniális fotósorozattal, de a kedvencem a Tour of Eritrea volt az eritreai körversenyről, ami 1946-ban volt először, 2001 óta újra van, és 700 mérföld a táv abban a rohadt melegben), meg egy érdekesnek tűnő kiállításon Anti Photo Journalism címmel, amiből csak az nem derült ki, hogy mi benne az anti, egyébként teljesen jó volt.

Hatalmasakat bringáztunk Utrecht és Amszterdam körül, Utrechtben találtunk egy utcát a város szélén, ahol több tucat prosti dolgozott csak, mindegyiknek volt kis csatornán úszó nagyablakos háza. Ugyan nem vagyok a fizetős szex híve, de azért elég komoly lehet kocsiból nézni ki a vízen élő nőket, amit kecsesen ringó pásztoróra követ.

A "holland táj" szókapcsolatban a "táj" szót fenntartásokkal kell kezelni, az országnak ugyanis nem sok olyan pontja van, ahonnan ne lehetne látni épített környezetet. Mi két ilyen helyen is voltunk, az egyiken néhány sor fa takarta el a házakat, és erdőnek nevezték (ösvényről lelépni tilos!), a másik pedig egy természetvédelmi terület volt a Zandvoort melletti tengerparton. Innen azért nem láttuk a házakat, mert ötméteres homokdombok takarták el, és hatalmas humorral (bár a hollandok biztos komolyan gondolták) "kilátónak" hívták a tetejére telepített fapadot, ahonnan további 4-6 méteres homokdombokra nyílt rálátás több tucat méter hosszúságban. De addigra már pontosan tudtam, hogy ha egy holland "kirándul", akkor vagy tökéletesen kiépített, tengerszinten lévő, szintkülönbség nélküli bicikliúton teker az otthonához közel, vagy átmegy Franciaországba. De nem húzom le a holland tájat, mert nagyon szép, viszont aki kalandokra vár, jobb, ha LSD-vel száll nyeregbe. A holland vidék turisztikai csúcspontja, illetve a nagyszámú, nem sokkal a halála előtt lévő olasz turista miatt talán mélypontja, egy Merken nevű hely Amszterdamtól úgy 20 kilométerre. Legoland a javából, megközelíteni csak egy töltésen át lehet, az ad némi egzotikumot az útnak. Szerencsére borral és dzsointtal elég szórakoztató az ilyesfajta kerékpártúra, de akkor már nagyon vártam Iránt, ahol végre van valami komolyabb kitüremkedés a tájból.

Amszterdamban lakni egyébként kész gyönyör volt, délelőtt futás a Vondelparkban, majd laza fröccsözés a teraszon, utána múzeum, kocsma, CS. Azt hiszem undorítóan meg tudnám szokni ezt az életet.

Holland újságíró barátaim megismertettek a slow journalism kifejezéssel, ami lehet, hogy csak nekem volt újdonság. A saját példáján mutatta be a lényegét: a lapjától kapott kb. 30 ezer eurót arra, hogy egy általa választott kambodzsai faluban a Tonle Sap tó mellett tanulmányozza a turizmus hatását a falu életére. Amikor először járt ott, még abszolút nem voltak arrafelé fakin' turisztok, most meg már nyílik az első guesthouse. Átrendeződnek a közösség vagyoni viszonyai, más is góré lesz, fejlesztenek, hogy legyen áram, meg wifi, több szemetet termelnek, amit aztán egyre fenntarthatóbb módszerekkel kezelnek, majd éttermek és újabb guesthouseok nyílnak, hogy végül az egész folyamat csúcspontjaként bekerüljenek a Lonely Planetbe és húszéves csontra bebaszott-beszívott britekkel találkozzanak a cultural exchange keretein belül. Nagyjából ezt a folyamatot lehet hosszú évek alatt végigkövetni. Ez technikai értelemben annyit tesz, hogy az ember mondjuk 5-6 év alatt ír erről egy könyvet (mellesleg bőven van a témában annyi jó sztori, hogy jól megírva komoly siker legyen). Ehhez minden évben kint tölt Kambodzsában egy-két hónapot, és hatalmasat vegyül a helyiekkel. Szóval ez az egyik álommeló, már csak egy normális ország normális lapjához kell kerülni hozzá, ahol vannak felvilágosult laptulajdonosok és szerkesztők, valamint akadnak emberek, akik újságot vesznek a kezükbe, hogy üzletileg is fenntartható legyen a folyamat. Én mondjuk tízezer euróból is meg tudom csinálni, úgyhogy ha valaki lát benne fantáziát, hogy jól megírt, vicces meg súlyos sztorikkal telerakott könyvet írasson tetszőlegesen választott témában, az nyugodtan keressen meg, mert több ötletem is akad.

És végül a sokszor megénekelt Queensday: pont olyan volt, mint mindig, egyetlen apró momentumot leszámítva. A születésnapot megelőző Queensnighton tettük oda magunkat rendesen, amiből nagy káosz lett éjszakára. Utrechtben voltunk Jelmer barátom hajóján. Mindig is álmodoztam egy csatornán hajózós őrületről, ez most maximálisan kielégítette ilyen irányú ambícióimat.

Az egész teljesen polgári módon kezdődött: fölraktunk a bicajokra két 25 kilós akkumulátort, a csajok meg gyalog hozták a hűtőtáskákat a hajóhoz - ami mellesleg deklaráltan a város leglassabb darabja, hála a környezetbarát elektromos meghajtásnak. A konszolidált kolbászsütős-borozós program naplemente után komoly lendületet kapott. Mire feleszméltem, tizenegyen voltunk a négyszemélyes hajón, röpködtek a cigik meg a szeszek, és végre hét év kíváncsiság után rájöttem, hogyan oldják meg a vécéproblémát a hajón bulizó és masszívan piáló emberek. (Sehogy. Időnként megállnak, de eddig sosem tűnt fel. Pedig hét Queensdayen voltam már, fel kellett volna tűnnie.) Egyszer megállított a csónakos rendőr, hogy túl lassúak vagyunk, de ezen nem tudtunk segíteni. Egyszer megállítottak, hogy túl sokan vagyunk, úgyhogy kiszálltunk és odébb gyalogoltunk száz métert, majd visszaszálltunk. Ettől kezdve csak kisebb csatornákon cirkáltunk. Sandra klasszikus módon beleesett a vízbe (nem tudta, hogy a parton maradjon, vagy jöjjön, végül a hajó döntött, hogy egyik sem). Hajnalra már estünk-keltünk, ekkor jött az utolsó küldetés, vállalhatatlan állapotban visszabiciklizni Jelmerékhez a két 25 kilós aksival. Erről csak annyit, hogy a csajok gyalog jöttek utánunk, és egyszerre értünk haza. Azt hiszem, nem a legrövidebb utat választottuk. A ház előtt megálltunk a bicajokkal, Jelmer rám nézett, majd szó nélkül rám esett bicajostul, aksistul, amitől én ugyanígy fölborultam. Erre értek haza a lányok, hogy a két csávó ott fekszik az úttesten a ház előtti fekvőrendőrön, összegabalyodva a bringákkal, akkumulátorokkal, idiótán röhögnek és nem bírnak fölállni.

God Save The Queen!

karakoram highway

2011-06-13T00:49:00.000-07:00

A legmagasabb határátkelő felé

A pontosan negyedszázada befejezett Karakorum Highway az emberiség nagy vállalkozása, Pakisztán északi részét és az ujgur Kínát köti össze. Nyolcezres csúcsok között kanyarog több mint nyolcszáz kilométer hosszan – és ez csak a pakisztáni oldala.

Olyan fogalommá vált helyszínek szegélyezik, mint az indiai civilizáció bölcsőjének tekintett Indus, a hegymászók álma, a legendás Nanga Parbat, vagy Baltit királyságának megmaradt erődjei. Az út végén pedig megérkezünk a világ legmagasabban fekvő határátkelőjéhez, a 4700 méter magasan lévő Kundzseráb-hágóhoz, hogy onnan többórás ereszkedés után elérjük a Selyemút ősi városát, a mára felismerhetetlenségig elpusztított és modernizált Kasghart.

A Karakorumon keresztül vezető betoncsík kétségtelenül a világ egyik legszebb útvonala. Az ipari turizmus áldatlan hatásaitól megkímélte elzárt fekvése és a környező országok cseppet sem nyugodt politikai légköre. Ez nem az a hely, ahova hirtelen felindulásból „elugrik” az ember hegyet látni. Hogy egyáltalán megkarcoljuk a felszínt, heteket kell járni errefelé még akkor is, ha komoly expedíciók helyett beérjük néhány szerényebb túrával az úttól néhány napi járóföldön belül. A szerény túra ebben a környezetben gleccsereken átkelést, négy-ötezer méteres magasságot, és nyolcezres hátteret jelent. Részben ez az a hívószó, ami idehúzza a hegyek szerelmeseit, a másik része viszont az, hogy ez az egyetlen átkelő Kína felé. Engem is ez vonzott elsősorban, jobb alternatíva híján.

Afganisztánból, a Khyber-hágó felől érkeztem egy nyugodtabb esztendőben, a Budapest-Bishkek szárazföldön lenyomott kilenchetes túrám keretén belül. A Hindukus csodálatos vonulatai után úgy tűnt, látványban nincs tovább, de amikor egy éjszakai rawalpindi indulást követő reggelen fölébredtem a busz hátsó ülésén, és a hegyektől nem láttam az eget, azonnal tudtam, innen nem másnap kellene továbbállni Kína felé. Persze olyan húzóneveken, mint a fent említett Nanga Parbat, a Hunza folyó völgye, a Rakaposhi, az Ultar meg a Diran csúcsok, vagy a Ladyfinger nem lehet csak úgy átlépni, és akkor még szóba sem került a világ második legmagasabb csúcsa, az Everestnél jóval nagyobb trófea K2 és környéke.

Annak ellenére, hogy Pakisztán nem tartozik a turistaipar kedvencei közé, elég sok utazó jár erre. Végtelen sivatagok, nyüzsgő (és az elviselhetetlenség határán lévő) városok, nehezen megközelíthető, „vad” helyek, a Karakorum jeges csúcsai ugyanúgy hívják a kíváncsi embert, mint Lahore piacai, az itt élő mindenféle népek, na meg az egész országra jellemző olcsóság. Nem is beszélve arról, hogy a sok kényelmetlen zötykölődést kedvelő overlander utazóknak kötelező állomás a Közel-Kelet és India vagy Kína között.

A Karakorum régió legnagyobb városa az Iszlamabadtól „alig” 570 kilométerre, északra található Gilgit. A mindössze párszáz kilométer senkit se tévesszen meg: az Észak-Pakisztánban működő NATCO busztársaság járatával több, mint 14-18 óra eljutni a városba. Az egykor kis hegyi település elképesztő mértékben – vagy inkább mértéktelenül – fejlődik. Az egykor poros falu ma több kilométeren húzódik a Gilgit folyó mentén, ahol mellesleg Stein Aurél is megfordult a 19. század utolsó évtizedében. A mi társaságunk egyelőre kevésbé illusztris. Iszlamabad óta útitársunk, Mr. Idris a beludzsisztáni Kvettából érkezett északra, munka reményében. Valamilyen bizniszbe akar kezdeni, van némi pénze, de Kvettát nem találta elég dinamikusnak, ezért útra kelt a déli afgán határvidéknél jóval hűvösebb és nyugodtabb táj felé. Egyelőre velünk együtt ismerkedik a természettel, de azért délután jár egyet a városszéli raktárak környékén is, hátha éppen ott talál rá a befektetéshez szükséges isteni szikra.

Nyüzsgése és sokszínűsége – az utcán az urdu mellett perzsa, pastu, ujgur és wakhani mellett az angol szó is hallható – ellenére a Karakorum turisztikai központja mégsem Gilgit, hanem az úton északabbra lévő Karimabad, korábbi nevén Baltit. Innen indul a legtöbb túra – a legrövidebb közülünk mindössze egy-két óra, és az Ultar és a Ladyfinger csúcsokat lehet aránylag közelről nézegetni. Mindenesetre Gilgitben érdemes pár napot eltölteni, a környéken ugyanis hegyoldalba faragott Buddhák találhatók még abból a korból, amikor a buddhizmus elterjedt Ázsia déli része felé. Ezek a Buddhák korántsem olyan monumentálisak, mint az afganisztáni Bamijan szobrai voltak, amíg a tálibok föl nem robbantották őket 2001 márciusában, de azért jópár méteres darabok néznek le a magas sziklafalról. Persze itt Pakisztán északi részén nem kell sokat ballagni egy-egy sziklarajzhoz, ugyanis az elmúlt évezredek utazói több tízezer imát, nevet, képet véstek kőbe a szerencse vagy éppen a jó vadászat reményében.

Karimabadba érve végre azt kapja az utazó, amiért jött: a többszázezres Gilgit helyett párezres falu erőddel, hatalmas szintkülönbségekkel, és mindenfelé szétterített száradó sárgabarackkal. Nem nehéz kiváló kilátással rendelkező hostelt találni, és ilyen helyen társaság is gyorsan akad a túrázáshoz. Az ajtónkból kiválóan látszik a néhány napi járóföldre lévő 7257 méteres Diran, és fejenként egy dollárt kell leszurkolni a meglehetősen egyszerű, de tiszta szállásért. Ekkora összegbe könnyen beletörődünk, és a kissé dohos szoba helyett állandóan a teraszon üldögélünk folyamatosan változó társasággal.

Első hosszabb sétánk a 7788 méter magas Rakaposhi alaptáborába vezet. Útközben iráni turisták jönnek szembe, velünk egy irányba meg cseh hegymászókkal hoz össze a sors. A prágai Jan rutinos versenyző, nem ez élete első magashegysége, és amikor éjszaka halljuk a feljebb lévő hegymászók kiáltásait és füttyeit, kiokosít az éjszakai mászás izgalmairól. Fanatikusok számára üdítő terep, ahol hat-hétezres csúcsok várnak még első meghódítóikra. Másnap délutánra elérjük a Rakaposhi alatt lévő morénahalmot a Minapin gleccser tövében, és keményen megtréfál a táj mérete: sátorverés után a közelinek látszó patakhoz való „elugrás” másfél órás sétává válik, ezzel gyorsan véget is érnek a „nézzük meg azt a helyet a közelben” típusú kilátástalan kalandok.

Karimabadba visszatérve meglátogatjuk Baltit erődjét, ami némi egyszerűsítéssel élve a tibeti Potala-palota mása, csak kicsiben – legalábbis ami a hangulatát idézi. Egészen 1945-ig lakta a környéket uraló Mir dinasztia, majd a palotai viszontagságos életet föladva a család átköltözött Karimabad egyik modernebb részébe. Ma már természetesen nem uralkodnak, csak köztiszteletben álló famíliaként élik hétköznapjaikat.

Másnap úgy döntünk, egy háromnapos túra kiváló célpontja lehet a világ egyik legmagasabban fekvő tava, a majd’ 4700 méteren lévő Rush tó. A Karimabadtól jó másfél napi járóföldre lévő tóhoz át kell kelni a helyiek által férfinak és nőnek tekintett Barpu és a Bualtar gleccsereken, majd másnap kecskecsapásokon fölmászni a tóhoz. Az első gleccseren még tudjuk követni a helybéli nőket, akik hátukon a tűzifával villámgyorsan másznak át a feltorlódott jégen, a második jégfolyamhoz érve azonban már nincs ekkora szerencsénk, és csak több órányi útkeresés és gleccser tetején megolvadt tavakban való fürdés után találunk járható ösvényt a morénahalom mögé. Másnap este, miután megjártuk a Rush tavat, hegyi pásztorok látnak el minket sajttal, és újra keresztülszenvedjük magunkat a gleccsereken. Miután visszaérünk a „civilizációba”, a parányi Hopar és Nagar falvakba, elkezdődik az utazás egyik legjobb része, minden gyerek (legalábbis a vásottabbaké) álma: mivel a lestoppolt mikrobusz minden székén ül már valaki, a tetőcsomagtartóra szállunk. Zsákokkal körbeépítjük magunkat, és kényelmesen megreggelizünk a pazar panorámát bámulva, miközben az alattunk futó járgány hatvannal száguldozik a hétezres csúcsok alatti szerpentinen.

Karimabadból a Kundzseráb-hágó és Kína felé folytatjuk utunkat. Az éjszakát az utolsó valamirevaló városkában, Sostban töltjük. Másnap, úton a hágó felé átlépjük a Kundzserab Nemzeti Park határát. Innentől csak a park terepjárójával mehetünk tovább, sofőrünk közben a hópárducokról mesél, amit néhány szerencsés láthat errefelé. Jóval 4000 méter felett járunk, körülöttünk a Karakorum többi részéhez képest lankás hegyek, de ennek nem szabad bedőlni: mindegyik jóval ötezer méter felett ér véget. Valahol messze mögöttünk a K2, de az nem látszik az útról. Egy órás várakozás után kínai mikrobuszba szállunk, és elkezdjük többórás legurulásunkat Tashkurgan, majd Kashgar felé.

Saját expedíció
A turizmusnak és a hegymászó-expedícióknak hála, a kisebb városokban könnyen össze lehet állítani a felszerelést akár hosszabb túrához is. A hegymászóboltokban a hegyekből visszatért expedíciók levetett felszerelése kapható elég olcsón a zsebkéstől a jégcsákányig, gázfőzőt, zacskós levest, csokoládét és egyebeket pedig szinte bármelyik boltból be lehet szerezni. A kiránduláshoz vezetőt, teherhordót vagy autót minden szálláson tudnak ajánlani, így az előre szervezett túráktól függetlenül magunk is tudunk improvizálni. Vezető nélkül pedig nem árt egy jó térkép, meg odafigyelni a helyiek magyarázatára…

PAKISZTÁN
Pakisztán neve telitalálat. Egyrészt olyan mozaikszó, amely a muszlimok által lakott tartományok – Pandzsáb, Afganisztán, Kasmír, Sind és Beludzsisztán – kezdő és utolsó betűinek összeolvasásával keletkezik, másrészt viszont "A tiszták országa" jelentéssel bír perzsa és urdu nyelven. A tartományoknak nevet adó népcsoportok korántsem békésen élnek egy zászló alatt. A beludzsiak és a kasmíriak saját, független állam megalkotására törekednek, az Afganisztánnal határos Törzsi Területek ellenőrizhetetlenek, gyakorlatilag az állam 1947-es magalakulása óta kötik le a pakisztáni hadsereg erejét. Ez utóbbi törzsi határvidék olyannyira, hogy 2010-ben az ott élő törzsek keményen kiverték onnan a bevonulni szándékozó reguláris hadsereget.

A KKH számokban
A Karakoram Highway 1300 kilométer hosszan vág keresztül a Karakorumon. Ebből 806 km Pakisztánban, a maradék Kínában található. Építését 1959-ben kezdték, és csak 1986-ban fejezték be. Legmagasabb pontja a határon lévő Kundzseráb-hágó a maga 4693 méteres tengerszint feletti magasságával. A Pakisztán és Kína barátságát jelképező út építésébe 892 építőmunkás halt bele az építkezés 27 éve alatt, főleg földcsuszamlások miatt. Az útról jól látható legmagasabb hegy a Nanga Parbat 8126 méteres magasságával.

Attabad-tó
A 2010 januári pakisztáni földrengés hozta létre a Hunza-vidék fővárosától, Karimabadtól délre, megszakítva ezzel a Karakoram Highway folytonosságát. A hatalmas földcsuszamlás 22 kilométeres tóvá duzzasztotta a Hunza-völgy egy részét, ahol azóta csónakokkal szállítják át az autókat – sőt, olykor a teherautókat is. Az utat egyébként 2010 szeptemberében nyitották meg újra a földrengés után.

Queensday videos

2011-05-29T02:11:00.000-07:00

Queensday 2011

Mivel az utóbbi időben elég kevés időm volt blogot írni, néhány idei Queensday-es videóval tudok csak előrukkolni. Na meg inspirálni...

De az ínséges időknek lassan vége. Holnap reggel indulok Iránba, ismét Damavandot mászni, ezúttal hollandokkal. Közben írtam egy hosszabb anyagot is a 2004-es pakisztáni utamról, valamikor a jövő héten tolom azt is.

Addig is PAAAARTYYY!!!

iranian nomads

2011-04-26T00:53:00.000-07:00

Nomádok a Zagrosz szívében

Csak néhány órát kell vezetni Irán turisztikai gyöngyszemétől, Iszfahántól, hogy bakhtiari nomádokkal találkozzunk. A hagyományos vándorló életformát egyre kevesebben folytatják, miközben a turizmus néhány éven belül felfedezni magának ezt az egzotikumot.

A legtávolabbi helyen élő nomádokkal történő kapcsolatfelvétel azokat a klasszikus időket idézte, amelyekről gyerekkoromban olvastam. Noha a bakhtiarik nem élnek teljesen elzártan, sőt, gyakran lépnek kapcsolatba a külvilággal, az első lépések a felfedezős regényekben megírt forgatókönyvet követték. Ahogy az útról megpillantottuk egy család hegygerincre épült sátor-sasfészkét, lehajtottunk a völgybe, leállítottuk a kocsit, majd kiengedtük a kutyát. „Majd ők lejönnek.” – mondta a sofőrünk, mi meg kiterítettük a pokrócokat, leültünk, és vártuk a reakciót.

Először a nomádok vad kutyái érkeztek. Ugatva, támadóan közeledtek, majd a kutyánkat érzékelve lelassítottak, tisztes távolból körbevettek minket, és egy ideig őrizték a kialakult status quo-t. Amikor veszélyesen közel jöttek, követ ragadtunk – erre mindig visszatáncoltak. A hegyről hét-nyolc másik, ember-szempár követett minket. Miután nem mutattunk ellenséges viselkedést, lazult az őrizetünk, fél órával később pedig vízért igyekvő kisfiú indult le a hegyről. Ezzel párhuzamosan valaki integetni kezdett odafent. A jelenlétünket úgy tűnik, elfogadták az egyébként nagyon kíváncsi bakhtiari nomádok, kezdődhetett az ismerkedés. Ettől kezdve a kutyák sem törődtek velünk – csak arra figyeltek, ha kő van a kezükben, távolodjanak, ha pedig száraz kenyér, akkor lopva lecsaljanak pár métert a köztünk lévő távolságból.

A bakhtiari nomádokat felkereső utunkra Iszfahánból indultunk, Irán szívéből, hogy a Teheránt és a Perzsa-öbölt összekötő észak-déli fő csapásirányt elhagyva bevessük magunkat a Zagrosz hegység láncai közé. Először Irán legmagasabban fekvő tartományi fővárosa, a 2500 méteren fekvő Sahrekord, majd az attól nyugatra fekvő parányi Cselgerd volt az úti cél. Ezután már nincsenek épületek, a turizmus minimális, az is főleg a környékbeli irániakat jelenti. A nomádokat még nem tette tönkre a pénz és az ajándékosztás, és még nagyon megnézik az idegent.

Perzsia bezárt szíve

Autóval menni a bakhtiarik hagyományos törzsi területeire igazi luxus. Nem elsősorban az autó, sokkal inkább az utak miatt. Az itt élő törzsek ugyanis hagyományosan elzárkóztak az útépítéstől, ezzel akadályozva meg a leigázásukat vagy a területük elfoglalását. A stratégia kétségtelenül sikeres volt, hiszen a történelem során senki sem tudta meghódítani és megtartani ezt a járhatatlan földet. Mivel nem voltak utak, a régió valamennyire megőrizte elzártságát és vadságát – az infrastruktúra hiánya miatt mind a mai napig halnak meg vándorló nomádok az éves vándorlásuk során: elsősorban hegyomlások, a folyók áramlása vagy medvetámadások végeznek velük.

A bakhtiarik földjét először a britek kezdték el felfedezni a 19. század közepén. Érdeklődésük fő oka a terület stratégiai elhelyezkedése volt, mivel az félúton helyezkedik el az egykori Brit-India és Európa között. Az akkori brit kalandorok és diplomaták megegyeztek a bakhtiarik vezetőivel, a kisebb-nagyobb rangú kánokkal, hogy kereskedelmi utat építsenek a földjükön keresztül. Amikor a 20. század elején megtalálták az olajat, a kapcsolatrendszer már működött, így a britek hamar a bakhtiarik, illetve Perzsia olaja közelében találták magukat. Mivel a törzsek fegyveres ereje, stratégiai területe és földjének gazdagsága fontosabb volt számukra, mint a teheráni kormányzattal való együttműködés, kezdetben közvetlenül a törzsekkel tárgyaltak. A virágzó kapcsolatnak akkor lett vége, amikor az 1909-es alkotmányos forradalom alatt a bakhtiarik segítséget kértek a britektől a központi kormányzat ellen. Akik ekkor Reza sah centralizáló programját kezdték el támogatni, amit a törzsek árulásnak tekintettek. Ezt követően a sah megpróbálta őket letelepíteni a modernizmus jegyében, aki ennek ellenállt, az könnyen atrocitás áldozatává válhatott. A cél a teljes asszimiláció volt, a hivatalos vélemények szerint ugyanis csak a szegény és visszamaradott államokban élnek nomádok. Márpedig Irán modern állam volt már akkor is.

Az első utakon az iráni hadsereg benyomult a térségbe. Ellenőrzőpontok sora létesült, az ellenálló törzsi vezetők teheráni börtönökben végezték. Hosszú hajukat és szakállukat leborotválták, európai ruhában kellett járniuk. A helyzet csak Reza sah háttérbe szorulása után változott, amikor vállalhatatlan náci szimpatizálása miatt szalonképtelen lett, és fia lépett a helyére. A nomádok egy része visszatért eredeti életmódjához, főleg mivel nem volt könnyű az évezredes állattartó életmódból azonnal letelepedett földművelésre váltani. Az 1979-es iszlám forradalom után a nomádoknak ismét fel kellett hagyniuk a korábbi vándorló életmódjukkal. Élőhelyükön infrastruktúra-fejlesztésbe kezdett a kormányzat, utak, hidak, telefonvonalak épültek, a törzsek gabonatárolót kaptak a letelepedést elősegítendő. A letelepedett élet vonzóvá vált számukra – de nem azoknak, akik kitartottak őseik vándorélete mellett. Hogy végül ki járt jobban, fenntartható-e a nomád életforma, vagy milyen életformát választ a következő generáció, az a jövő zenéje.

Mobiltelefon, karóra, teherautó

Cselgerdet elhagyva legurulunk a térképről. Út ugyan fut alattunk, de állandó település már alig akad előttünk. A legtávolabbi Kholje párszáz fős falu az út végén, ahol a helyiek beszámolója szerint mi vagyunk a harmadik „idegenek”. Innen már csak gyalogösvény vezet a még kisebb és még elmaradottabb falvak felé.

A nomádok sátrai viszont már a Sahrekordot követő hágók után felbukkannak. Akinek jobban megy, több állata van, az fekete kecskeszőr sátorban él, aki kevésbé tehetős, annak az Irakkal vívott háborúból hátra maradt Vörös Félholdas katonai vásznak maradnak. A kecskeszőr igazi luxus: esőben megduzzad, és nem ereszti át a vizet, napsütésben pedig kiszárad, és könnyen átjárja a levegő.

Nyugati szemmel nehéz felbecsülni a bakhtiarik életszínvonalát. Amelyik családnak több száz, vagy ezer állata van, az mindenképpen a tehetősebbek közé tartozik, csakúgy, mint a méhészkedő nomádok. Ez utóbbiak egyszerű matematikája szerint, ha van száz kaptár, mindegyikből kijön úgy 80 kilogramm méz évente, és a méz kilója 7-10 amerikai dollárnak megfelelő iráni riál, akkor nem nehéz kiszámolni a 60-70 ezer dolláros éves bevételt. A mézkereskedők messze földről érkeznek felvásárolni egy-egy jobb évszak termését, gyakran majd’ 1000 kilométert utazva ezzel Teheránból.

A bakhtiarikhoz látszólag betört a modern technika, persze ez a betörés erősen megkérdőjelezhető. A férfiak büszkesége a karóra, mi gyakran nem jár. De nincs is rá szükségük, hiszen a természet rendje szerint élnek, ezért a perceknek nincs jelentőségük, és a járóföldet is csak órákban mérik. Ugyanígy vannak a mobiltelefonnal is: értékes, csillogó csecsebecse, amit nem tudnak föltölteni, és használni is csak akkor, ha felgyalogolnak egy magasabb hegyre, ahol esetleg van egy kis térerő. A legjobban talán a teherautót tudják használni a modern kor ikonjai közül. A romantikát gyorsan praktikusabb dolgokra cserélték, és a hosszú vándorlásokat a hegyeken keresztül a család nagyja már platón teszi meg a sátrakkal és egyéb felszereléssel. A legidősebb, legerősebb férfiak pedig a nyájjal tartanak, feltéve, hogy az állatok nem férnek föl a kocsira.

A család új vendégei

Miután a vad kutyák megszokták jelenlétünket, először egy kisfiú, majd utána két öregasszony jön le a patakhoz vízért, na meg hogy végre közelebbről is megszemléljék az idetévedt utazókat. A forrás mellett guggolva megtöltik kannáikat jeges olvadékvízzel, majd gyors bemutatkozás után megengedik, hogy a sátraik mellett felverjük a mieinket. A gyerek később lehoz egy szamarat, azt rakjuk meg a zsákjainkkal. „Szalam!” – köszöntenek odafent, és az egész család körbeáll röhögni, hogy mi hogyan építjük föl sátrainkat. Látszik rajtuk, nem sokra tartják a felszerelésünket. „Túl kicsi és túl bonyolult.” – intézi el tömören a családfő, Mohammed Malek Azizi. Közben utasítja a feleségét, hogy hozza ki nekünk a szebbik szőnyeget, telepedjünk arra, majd teával kínál.

Mohammed két héttel előttünk érkezett az állatokkal a szomszédos Huzesztán tartományból, délnyugatról. Ott a nyári meleg elviselhetetlen, kiégeti a legelőket, a tél viszont kellemes – szemben a nyári szálláshellyel, a Zagrosz 3000 méteres hágóin túli Csaharmahal és Bakhtiari tartománnyal, ahol a nyár kellemesen meleg, a tél viszont pokoli kemény a maga -30 fokos éjszakáival. A család mindössze három lóra és egy szamárra pakolta föl mindenét, hogy átkeljenek a hegyeken. A vándorélet megkeményíti az embert: Mohammed egész éjszaka mezítláb járja a hegyeket, amikor nem tud aludni, az izzó parazsat puszta kézzel teszi a pipába, reggel pedig azzal ébreszt, hogy lőjek egyet a büszkeségével, egy legalább százéves Bernot puskával.

A reggelit a kecskeszőr sátorban fogyasztjuk el. A legidősebb asszony kenyeret süt, egy másik joghurtot készít. A kenyér igen egyszerű, liszt és víz keveréke, amit domború izzó vasdarabra öntve sütnek. A korong alakú tészta papírvékony, törékeny, és kiválóan alkalmas arra, hogy azzal fogjuk meg a kecskesajtot. A sátor egyik fele a völgynek nyitott, a hátsó része pedig egy hatalmas darab szikla, így tulajdonképpen csak a tetőt meg két oldalfalat kellett megépíteni.

A kemény életnek megvan az ára: Mohammed jó kedélyű öregúrnak tűnik, de körülbelül 53 évesnek vallja magát. A gyerekek számára nem feltétlenül vonzó ez az életforma, a legtöbben az olajban gazdag Huzesztán tartomány valamelyik olajipari létesítményében kötnek ki, miután letelepedtek. De Mohammed számára ez nem kérdés: a hegyek és a csillagos ég a sátra, emlegeti többször, majd hozzáteszi: „Engem hat lóval sem lehetne elvonszolni innen.” Majd belenyúl a tűzbe, és újabb parazsat tesz a pipájába.

Bakhtiarik
A bakhtiarik számát jelenleg 6-800 ezerre becsülik, többségük a Zagrosz hegység középső részén él körülbelül 70.000 négyzetkilométeren. A lor rasszhoz tartoznak, nyelvük pedig a perzsa egyik legrégebbi változata. A bakhriarik két fő csoportja a Haft Lang és a Csahar Lang, amelyek további törzsekre, altörzsekre és klánokra tagozódnak. Hivatalosan a bakhtiari nomádok muszlimok, annak is a síita ágát képviselik. Valójában azonban a legtöbben nem imádkoznak, animistának tartják magukat, és jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a Koránt.

rebels won the media war

2011-04-15T01:29:00.000-07:00

A médiaháború nyertesei

Kelet-Líbia felkelői távol állnak a profizmustól: összevissza buherálják a fegyvereket és az autókat, nincs egységes irányítás, és főleg nincs katonás fegyelem. Egy reguláris csapatok és bombázók ellen vívott háborút biztosan elveszítettek volna még akkor is, amikor a médiaháborút már rég megnyerték.

„Az üzletet is vinnie kell valakinek.” – mondja az a cégvezető Bengáziban, aki pár nappal korábban a kollégáival lement harcolni Ras Lanufba. Most napszemüvegben lengeti a zászlót és cigizik. Ezzel sokan vannak így: hétköznapi emberek lemennek a frontra, harcolnak egy kicsit, majd hazatérnek a családfenntartáshoz és a munkához. Átlagos arcok, akikből előbb-utóbb hősök, mártírok, rosszabb esetben egy életre nyomorékok lesznek. A lelkesedést semmi sem tudja kiölni belőlük: a kórházban szétégett emberek utolsó erejükkel a győzelem jelét mutatják. Akiben van egy csöpp élet, elkéri a katona fegyverét, zászlót akaszt maga mellé, úgy pózol a fotósnak, majd visszacsuklik ágyára.

Az össznépi fakultatív harcolásnál sokkal profibban kezelik a médiát a felkelők. Úgy látszik, a nemzetközi figyelemben sokkal inkább bíznak, mint az egyenlőtlen küzdelemben. Az újságíró, tévés, fényképész körülbelül olyan státuszban van, mintha felszabadító hadsereg katonája lenne. Mindenki mosolyog, integet, tiszteleg, de ami ennél is fontosabb, a munkájában segíti a médiamunkást. Az újságíróknak tömegek nyilatkoznak, a fotósnak fegyverrel pózolnak, mutogatják a roncsokat meg a sebesülteket, a tévéseknek pedig hosszú sorozatokat lőnek a levegőbe és elviszik őket a legújabb becsapódások helyszíneire. Így aztán az összes riport színes-szagos, van benne lövöldözés, zászló, sebesült, üvöltő tömeg, elpusztult épület, és az egész világ ezt nézi, amíg az egészet le nem törli a képernyőről egy tizenvalahány ezer kilométerrel odébb történt földrengés és cunami. A CNN akkor Japánra néz, és a címoldalról lekerülnek a felkelők.

De még a pózolásnál is fontosabb az az infrastruktúra, amit Bengáziban építettek ki a nemzetközi sajtó számára. Itt ugyanis elképesztő szervezésnek vagyunk szemtanúi. Két romos és kiégett épületet félig kitakarítva kineveznek sajtóközpontnak. A fél országban nincs internet, még a legdrágább szállodában sem, csak itt. Először egy-két szobával működik, aztán berendeznek tévéstúdiót, „calligraphy department”-nek nevezett transzparensgyárat, napok alatt kifestenek és munkahelyszerű állapotba új szobákat, végül az egész kóceráj budapesti romkocsmához lesz hasonlatos. Még a közönség is majdnem ugyanaz: újságírók, fényképészek, tévések meglehetősen nemzetközi kavalkádja. A falakon graffitik és karikatúrák, wifi, a kedves nénik hozzák az ingyen kaját a közeli étteremből, hogy egy percre se kelljen abbahagyni a munkát, a trainspottingos vécéket pedig kitakarítják. A bejáratnál és néha a tetőn fegyveres vigyázza a rendet, az ajtónál bárkit lehet ugrasztani újabb feltöltőkártyáért meg cigiért, és a háttérben falra rögzített LCD tévén nonstop megy a CNN.

A „hírek” dinamikája bámulatosan egybeesik az utolsó napokban. Miután mindenki megtelt a cunami legsokkolóbb képeivel, Kadhafi csapatai is közel értek Bengázihoz. Ekkor visszatér a figyelem a felkelőkre, és néhány napon belül a tehetetlen, határozatlan és korábban hasonló hibát már elkövetett ENSZ BT végre megszavazza a repüléstilalmi övezetet. A hadigépezet beindul, az ezredes erőit megosztják a bombázások, a felkelők lélegzethez jutnak.

Médiafronton Tripoli olyan szánalmas kísérletekbe bonyolódik eközben, hogy a BBC munkatársai nevében sírva kérném, hogy rendeljenek haza. Ott ugyanis az újságírás megcsúfolása zajlik. A nemzetközi stábokat különbusszal viszik a bombázások helyszínére. Ahol aztán semmit sem találnak: sem sérültek, sem holttestek, csak kilőtt tankok, meg pár raktár. A legtöbb épület sértetlen. A kamera folyamatosan azon a negyven-ötven emberen pásztázik, akiket a meggyőződés, az agymosás vagy a készpénz kivezérelt a térre. Egy lebombázott, két-három kiégett katonai teherautót rejtő raktárban elhangzik a líbiai tudósítások legszánalmasabb párbeszéde Kadhafi strómanja és a CNN riportere között:

Riporter: „Hol vannak a sérültek?”
Stróman, a teherautóra mutat: „Ez a mi pénzünk. Miért kellett lebombázni?”

toyota war pickups

2011-03-27T10:33:00.000-07:00

The king of wars

Toyota has created something really cool decades ago. Japanese have found out that the greater part of the world's roads are not so good (the word ‘bumpy’ is just euphemism, those roads are hopelessly shit), while there is a lot of people who like to carry more and bigger things than their European counterparts. In contrast with the trunk designed for a weekend shopping at Wal-Mart, the pickup has unlimited space. You can mount a heap twice the car’s size on top of it, there is place for fifteen standing people, half a dozen sheep can also easily fit on there, even a camel, all of which is hardly true for a normal off-road car’s trunk. Not to mention the heavy weaponry or anti-aircraft guns built on the platform.

The Toyota's career is unstoppable: In Afghanistan, the long-distance transport’s name is Toyota, not bus. The war between Chad and Libya in 1986-87 notorious called ‘Toyota war’ (or if you never heard about that, now is the time to read a little bit). In this war the Chadian troops invaded the Libyan troops on Toyotas, and they are very badly weakened, although there is little correlation between the two. In the past decade, the Saudis equipped the Taliban with this Japanese brand.

The secret of Toyota is that it is an unassuming and undestroyable machine. The huge TOYOTA inscription at the back of the car is a genius idea. It is a free advertising for the company: when war photographers take pictures in any of the world's conflicts, on almost all of those images you can spot the logo. In Hungary, you cannot count on such machines, upgraded with an arsenal just yet, their appearance would certainly cause mass interest. So whoever wants to photograph cars adapted to the battlefield, should at least visit North Africa.

A háborúk királya

A Toyota létrehozta a tutit. Ráadásul nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt. A japánok ugyanis rájöttek, hogy a világ nagyobbik felén nincsenek túl jó utak, miközben az ott élők sokkal nagyobb dolgokat szeretnek szállítani, mint európai kollégáik. Az itthoni polgári tescos bevásárlásra tervezett csomagtartóval szemben egy pickup platója a végtelenségig zsúfolható. Építhető rá az autónál kétszer nagyobb kupac, állva akad hely vagy tizenöt embernek, fél tucatnyi birka is simán felfér oda, esetleg teve, ami aligha mondható el egy sima terepjáró hátsó csomagtartójáról. Nem is beszélve a nehézfegyverzetről, vagy a platóra épített légvédelmi eszközökről.

A Toyota karrierje megállíthatatlan: Afganisztánban a helyközi közlekedés neve már Toyota, nem pedig busz. A Líbia és Csád közti 1986-87-es háború pedig Toyota-háború néven került be a köztudatba (vagy ha nem került, most itt az ideje utánaolvasni egy kicsit, csak úgy hobbiból).

Ebben a háborúban a csádiak Toyotákkal nyomultak a líbiai csapatok ellen, és nagyon csúnyán meggyengítették őket, bár a kettő között nincs sok összefüggés. A múlt évtizedben a szaúdiak látták el japán kocsikkal a tálibokat.

A Toyota titka az igénytelen és mindenhol bevethető, lezúzható masina, megjelenésében pedig hibátlan ötlet a platóra rajzolt hatalmas TOYOTA felirat, ami kellő ingyen reklámot biztosít a cégnek, amikor a világ összes fotósa háborút és konfliktust fényképez – és minden fényképen ott figyel a logo. Még az analfabéták is felismerik a nagy, nyomatott piros betűket. Magyarországon ilyen gépekre egyelőre nem kell számítani, felbukkanásuk minden bizonnyal okozna némi csődületet. Így aki harctérre adaptált autókat akar fényképezni, legalább Észak-Afrikáig kell elzarándokolnia.

libyan cartoons

2011-03-20T08:10:00.000-07:00

LIBYAN CARTOONS

Aki hosszabb-rövidebb ideje követi Kadhafi pályafutását, annak eléggé nyilvánvaló, hogy a Mester nem teljesen százas. Ezt jól érzékeli a népe is, amely néhány napon belül kollektív karikatúra-rajzszakkör-kalligráfia workshoppá alakult. A több ezer, a politikai korrektségtől alkalmanként igen távol álló (és ebben a Mester hagyományait követő) rajzból komoly utcai kiállítások készültek. Íme, néhány gyöngyszem a 21. századi líbiai politikai karikatúra újhullámából.

2011. márciusa, Bengázi

It is quite obvious to those who have been following Gaddhafi’s career in the last decades that the Master is not completely sane. His people realized this, and in a couple of days created cartoon/calligraphy workshops to express their “killing” jokes, void of any political correctness (thus following the Master’s traditions). They created the best open-air exhibitions in the streets of Benghazi. Here are a few masterpieces of the 21^st century’s Libyan political caricatures.

Benghazi, March of 2011

...and the street-exhibitions...

libyan revolt

2011-03-16T12:14:00.000-07:00

Az a helyzet, hogy vagy blogot írok, vagy cikket, vagy jelentést, de egy kicsit mindegyik üti a másikat. Mivel a blog a hobbi, a többi meg a napi betevő, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam az infóáramlás tekintetében. Pár durva sztorit a munkám miatt nem publikálhatok, pár másikat meg már időközben megírtam. Úgyhogy kaptok most egy öszvérsztorit, az fn.hu-n megjelent cikket, kissé persze belejavítva…

Líbia: bedrogozott al-Kaidás vagyok

A helyzet szinte idilli, az emberek mosolyognak, integetnek. Tisztogatják a felszerelést, cigiznek, beszélgetnek, telefonálnak. Hogy mégse tévesszük össze őket valami kedélyes piknikező társasággal, arról a részletek gondoskodnak: a felszerelés hevederekből és légelhárító ütegekből áll, a beszélgetések témája a közeledő harc, és a Kadhafi iránt érzett gyűlölet, a telefonálás pedig a lőszerszállítmányok leszervezése. A Ras Lanufnál lévő utolsó checkpointon vagyunk, tovább nem engednek a felkelők. Ott kezdődik majd a komoly háború.

Reggel még mindenki zúzottan álmos, útszéli kávézóban toljuk a neszkávét meg a cigit, és közben bután nézzük a mindenféle fegyverzetet, meg a körülöttük pózoló helyieket. Befut pár francia fotós a szállásunkról, ugyanúgy kávé, cigi, pár kép. Hiába, ez is egy meló, itt mindenki ugyanazokat a köröket nyomja. Az újságírónak, fényképésznek, tévésnek nincs sok lehetősége: vagy Bengáziban marad, vagy őrülten ingázik Bengázi meg a front közti 0.1x500 kilométeres szakaszon, ami gyakorlatilag a frontra vezető aszfaltcsíkot jelenti. Egyszer inkább érdekes, mint jó, többedszerre pedig olyan kocsiért imádkozol, ami tud menni 200-zal, ha nyomod neki.

Ahogy elhagyjuk Bengázit, egyre szaporodnak az ellenőrző pontok. Mindenki mosolyogva továbbint, de egyre többen kérdezik, mi keresnivalónk van arrafelé. Az egyik katona fél tálca üdítőt ad be az ablakon. Visszautasítjuk, de tovább erősködik, végül magunkkal visszük. Egy másik kézzel barkácsolt bombát vesz elő a zsebéből, és közben huncutul vigyorog azon a pusztításon, amit egy ilyen ártalmatlannak tűnő tégladarab okozni képes. Ahogy közeledünk a front felé, egyre több a homokbucka mögé telepített légvédelmi üteg, és a kilőtt autó is az út mentén. Mindenhol megállunk tankolni, ha esetleg rosszra fordul a helyzet, ne az üzemanyaghiány legyen a legnagyobb problémánk.

Ras Lanuf, utolsó ellenőrzőpont. Az út eltorlaszolva, egy katona félreállít. Talán kétszázan, ha szorgoskodnak a város felé vezető elágazásnál. A nehézfegyverzetet szerelik össze, ecsettel tisztogatják a lőszeres hevedereket, olajozzák a gépfegyvereket, házakban halmozzák föl az ellátásra érkező vizet, üdítőt, élelmiszert. Egyelőre mindenki nagyon bőkezű, és senki sem nyugszik addig, amíg minden zsebünk meg nem telik a nekik szánt ellátmánnyal. Így utólag nézve kicsit túlbiztosították magukat kajával meg vízzel, napokkal később már rég vissza lettek nyomva két várossal hátrébb.

„Csak a mi utcánkban hat temetés volt az elmúlt két hétben.” – kezdi a történetét Abdul Salem, egy huszonöt éves bengázi srác. „Szar ez az ország így. Rossz az oktatás, az egészségügyi ellátás, alacsonyak a fizetések, nem lehet megélni. Hova lesz az a mérhetetlen vagyon, ami bejön az olajból? Kadhafi azt mondja, a pénz a népé, és ne aggódjunk, ő majd vigyáz rá. De mi ebből semmit sem látunk.” Salem remekül tud angolul, egy ausztrál cégnek fordít, de most az sem alkalmazza a forradalom miatt. Egyetlen vágya, hogy Kadhafi eltűnjön, és vele együtt ő is: Skandináviába akar költözni a rokonaihoz. Oda, ahol mindig hideg van.

„Mivel sok veszteni valóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük.” – komorul el, majd hozzáteszi: „láttuk mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.” Ez az indulat fűti, amiért majd’ 500 kilométert utazott szülővárosából, hogy fegyvert ragadjon. Sok ilyen lelkes amatőr van a felkelők között, és a későbbi események bebizonyítják, a háborúhoz kevés a bátorság. Sokkal inkább pénz kell, tapasztalat, meg egy nagy adag geciség. Ebben Kadhafi sokkal jobb.

Fülsiketítő sorozat szakítja meg a csendet, a nehéztüzérséget tesztelik, nem mellesleg kiváló póz az itt megjelent médiamunkásoknak. Mert a felkelők pontosan tisztában vannak vele, a nemzetközi szimpátia nélkül nincs esélyük. Persze nemcsak ezért barátságosak a külföldiekkel, hanem természetükből adódóan, de ez sem mellékes szempont. Mindenki beszél, pózol, mutogatja a fegyvereket, tüzeli magát. Egy-egy belelkesülő ember köré tömeg gyűlik, a riporter meg csak néz, amikor az egyedül félrehívott interjúalanya mögött harmincfős felfegyverzett, zászlókat lobogtató, Allah Akbart üvöltő tömeget talál néhány perccel az első kérdés után. Mi is megszopjuk, de a tévében ez mutat jól, úgyhogy mindenki boldog a végén.

Kisebb tömegre leszünk figyelmesek, bőszen rugdosnak valamit a földön. Kadhafi Zöld Könyvét szégyenítik meg az összes létező módon: késsel szétvágják, megtapossák, csikket nyomnak el rajta, végül meggyújtják. „Ez egy hatalmas baromság! Egyetlen értelmes mondat nincs benne! Egy bedrogozott ember lázálma!” A drogokról jut szembe: Kadhafi retorikája szerint a világ legveszélyesebb helyén voltam, a világ legveszélyesebb elemeként: tőle tudtam meg, hogy bedrogozott al-Kaidás vagyok. Csak azért, mert nincs vízumom.

Később bemegyünk Ras Lanufba. A várost kedd éjjel evakuálták: a felkelők nem tudták garantálni a város biztonságát, mert nem rendelkeznek éjszakai harchoz szükséges eszközökkel, Kadhafi erői pedig a közelben voltak. A kisváros csinos Földközi-tengeri üdülőhely egyébként, most csak néhány felkelő lófrál benne. Ras Lanuf új építésű kórházában kusza összevisszaság, egyetlen orvos maradt, hogy tartsa a frontot – ebben az esetben szó szerint. A tengerpart luxusszállóba befészkelték magukat a felkelők, így legalább kényelemes körülmények között tartják fenn a rendet. Az étteremben félbehagyott vacsorák, ahogy a menekülők letették a kanalat. Mi meg aljas módon nekiállunk hatalmas ebédet kerekíteni az előre beszerzett döglött csirkékből. A fegyveres arc meg csak néz, miközben nyomjuk a Kelly hősei jelenetet: a háború szélén pár elmebeteg damasztabrosszal, virággal dekorált asztalánál, csillivilli étkészlettel burkolja a dögöt, természetesen a tengerparton. A felkelők meg csak csodálkoznak, honnan jöttek ezek az őrültek. Az egyik harcos csávó előkeríti a 42-es asztal számát, így Kadhafi uralmának évei is jelen vannak köztünk. Egy francia újságíró csaj is előkerül, de ő sem hiszi el, amit lát, így a konyhai munka és a terített asztal láttán annyit tud kinyögni, „what a service”… (az ötletért és a kajáért maxpont Marosi Tóninak:)

Egy utcával odébb szakállas alak invitál, hogy mutat valamit. Bomba esett egy vadonatúj házra, gyakorlatilag lakhatatlanná tette. A kertben két méter mély bombatölcsér. A szomszéd sarkon óvatosságra int: fel nem robbant bombát mutat, ami a fél utcát letarolná, ha mégis felrobbanna. „Ja, én nem itt lakom, hanem innen 380 kilométerre. Átjöttem harcolni.” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ő háza sérült-e.

Egy órával azután, hogy eljöttünk a frontról, bombázás zaja hallatszik, majd néma csönd. Három mentőautó száguld el az ellenkező irányba, mi meg behajtunk egy útszéli mobil ambulanciára érdeklődni, mi történt, de túl nagy a káosz. Végül egy ottmaradt kiváló fényképészt, Sopronyi Gyuszit hívunk információért, aki komoly tűzharcról számol be, ami az imént ért véget. Ezúttal megúsztuk, az újságírók és a tévések vérmérséklet szerint szitkozódnak vagy megkönnyebbülnek, hogy lemaradtak a „hírről”. Gyuszi mindenesetre „jól járt”, az első sokk után inkább hazajött Bengáziba, a felvétele viszont ott megy a CNN-en, és már azt is tudom tőle, hogy lehet látni a feléd jövő golyókat.

Hazafelé menet Bengázi felé félreállított mikrobuszra figyelünk fel. Előtte sorban állnak feketék, helyi kísérőnk szerint csádiak. Most, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat vetett be népe ellen, boszorkányüldözéstől kell tartani. Az emberek vigyázban állnak, egyesével megmotozzák őket, átnézik az irataikat, egyet kiemelnek közülük, a maradék tovább megy a front felé. Mi meg az ellenkező irányba, miközben a rádión az aznapi hadijelentés harsog őszinte lelkesedéssel: a bombázás ellenére a felkelők előrenyomultak, és elfoglalták a következő települést, Ben Dzsavvadot.

holiday does not equal holy day

2011-03-01T01:40:00.000-08:00

Cairo express

From the Israeli border to Cairo in those „hard days”

I’m always laughing at my „holidays” in the Middle East. Last year I was freezing to death in the ranges of the Atlas in Morocco, and now I found 5-10 Celsius degrees with two-days of heavy rain and bitter cold wind – in Jerusalem. Fortunately, Egypt is much hotter, and in this case I refer not only to the weather. When I heard the first news from Cairo, I was happy NOT be there: no presence, no story, and no job. Then the news provoked my dormant interest and my adventurous mind and we couldn’t stay in Israel any more. After this two-days freezing weather, Egypt was our last asylum from the winter. We started our endless odyssey to Cairo.

Early morning, bus station, Jerusalem. Five hours to the border to Eilat, taxi ride, border crossing, taxi ride or walk to Taba, van to Cairo – not more than 12 hours in normal case. In our case 26, and even a bit more. To the border, the plan was working well, but on the other side everything turned wrong.

Before departure, I read that at the Egyptian border crossing I must have a valid visa. At the border you can get visa only for the Sinai Peninsula, though it is free. So we walked to the Egyptian embassy in Tel Aviv to obtain the papers. The consul received us with a wide smile, no warning, no dissuasion, but they are not giving a visa, because I can simply get it at the border anyway. Well, we got through the border easily, but we had to pay $50 per person for a "travel agency", which has issued an invitation letter to us in order to get a valid visa not only for Sinai but for the whole country for 1 month. On top of that we had to buy this visa for 15 dollars plus pay 15 dollars 'entrance fee' - why not $ 30 for a visa? And some € 25 had been collected by the Israelis for their exit fee. Now we have already spent more money on the border than what was the total budget planned for Egypt.

We asked the guards on the border about the recent situation in Egypt. They quieted down and said there is no problem for us because on one hand, but we can’t find any transportation to Cairo; and on the other hand the military closes the Suez tunnel under the canal so we can’t leave the Sinai on the same day. Of course, the place would not be called Middle East if everything would happen as the official authorities let us know. For safety (and for fun) we asked how many people have crossed the border on that day anyway, and not surprisingly they said we were the second ones.

Taba city is exactly the place where you want to spend as long as people are transferred to a taxi to another; you might send down a cup of tea, just to be sure that you’ll have something to remember. There are a few hotels, which have a view of the road, usually can not swim in the sea, and moreover, there is nothing interesting in the neighborhood. The touristic income of the city is they make you believe that from 500 meters from the Israeli border you’ll find the perfect Red Sea paradise, where grass is green and girls are pretty (for not Guns ’n’ Roses fans and Hungarians: the fence made of sausage). So whoever wants to go there on vacation, take at least one liter of seriously noxious alcohol to have some fun for those days.

There were no buses on that day and the most useful offer was an afternoon bus but on the next day. Not a good deal to wait there and enjoy the silence and the empty four-star hotels’ adventures. However, we found an old guy who wanted to take us for $150 to Cairo by taxi, but it was too much money for this ride. Finally, we have decided is worth to leave quickly for 100 bucks, rather than spending a full day and a couple of hours in a completely meaningless place, while anything can happen in Cairo. As the only one option, finally, we acquired a minibus for the triple of normal price. Sucked our teeth a lot, but I quickly found out that was worth it. The soldiers wanted to turn us back at the first checkpoint, but our very distasteful but useful driver promised to take us to Cairo. 100 bucks makes wonders: the driver convinced them in one hour that in possession of valid visas we have the right to go to Cairo on our own responsibility. They made some phone calls to the next checkpoints and they never hassled with us again. As we sat on the bus, the guys around learned that my name is Daniel so I immediately became Jack Daniel's. For them that was the joke of the week. Not for me, but at least they never asked: ‘Are you from Germany?’

Soldiers were not like Bedouins. They set their own self-protection because of the absence of police and serious military forces, while many groups of criminals were looting and fighting throughout the country. They tried to guarantee the security to keep the considerable revenue which they collect from tourism to the Red Sea safe. Near the villages and junctions they have established their checkpoints, they blocked the road by 4WD Toyotas and oil barrels, and everyone who passed through there was under their check. The soldiers arrived there only a few days ago, and no policemen was seen on the roads, so they were forced to defend themselves and their neighborhood. These guys were Bedouins in red and white kefiya with Kalashnikovs. At first they stopped us quite frequently, and then on the way to Cairo, it was becoming less common. Close to Suez we met the ‘real reality’ what authorities said when we passed the border, and ran into more serious roadblocks.

Our antipathetic driver and the other guys in the car fabricated a story: we need to get to the Cairo airport as soon as possible to catch our plane. Soldiers let us cross the roadblocks. Some shouting was going on for half an hour, and then they opened up the channel tunnel to cross - not just us, for everyone. We left the tunnel but we were not happier because there was no chance to continue our trip. Technically, we're stuck in a roundabout, Suez to the left, Ismailia to the right and straight to Cairo. Roads were blocked by tanks. Riots and gunfighting was going on in Ismailia, that’s why the army closed the road. After the initial befriending of the soldiers, everyone was ordered back to the vehicles, supposedly for security reason. Easy to make friends with the soldiers, everyone is quite a cool guy and everyone loves them, because everyone was a soldier, or has a relative in the army. Those who missed out on the military do so because they have a father who is older than 60, or he is the only boy in the family, and so he is the sole breadwinner.

Finally, about three hours of waiting at the roundabout, they opened the way - toward Ismailia. After 15 minutes of driving we bumped into the first checkpoint where they forced us to turn back. We were at the roundabout again, this time we headed to Cairo. Half an hour later we were stopped at another checkpoint. Reversal again... About six hours after we left the Sinai Peninsula, we were on the way back toward the Sinai. Mubarak was making a speech on the radio promising not to run in the September elections when we stopped at a roadside restaurant. The guys in the bus erupted in applause, but then after a few minutes, everyone admitted that it is just a small gesture. The driver said that we will continue 6-7 hours later so everybody should sleep or so whatever they want. We drank a couple of tea, and got back to the bitterly cold bus to sleep a bit on the seats. Of course, the Arabs were not only not awake, their sleep was very noisy, so I put music in my ears and I saved myself with death metal, which was too noisy so our new Arab friend’s snore didn’t make it through the earplugs. Finally, we arrived to Cairo in the morning. All the checkpoints bought our tale about airport, and usually they let us through ahead of everybody else. True, the driver was driving so aggressively and brazenly that in Europe someone would punch him between the eyes in half an hour...

It’s always nice to arrive to Cairo: it is warm and cozy - at least considering in a city where you had to go about 15 stops by subway. The city was quiet, no trace of the riots and the hundreds of dead civilans that have been fallen in the last seven and a half weeks, A bit like a run-down Paris, and this time there is no traffic and crowd, the streets are deserted because of the state of emergency. We stayed in the place where I spent a few excellent days a couple of years ago with good friends on the seventh-floor roof terrace, having the more recently infamous than famous Midan Tahrir Square just around the corner. And finally we could start why we came here. Let’s go to the demonstrations! The rest is history…

bakhtiari nomads in Iran

2011-02-24T03:07:00.000-08:00

Nomádok Iránban

Évek óta nagy álmom, és tavaly óta eltökélt projektem is, hogy kicsit beletúrok az Iránban élő nomádok társadalmába. A helyzet nem egyszerű, egyrészt nem éppen a turistaútvonalak közelében tanyáznak, másrészt nehéz olyan helyi vezetőt találni, akinek van megfelelő helyismerete, és ismeri őket is.

Az első lépést megtettem: tavaly tavasszal eljutottam a bakhtiari nomádokhoz a Zagrosz hegységbe. Csahar Mahal tartományban van a nyári szállásterületük, Iszfahántól délnyugatra, Cselgerd várostól nem túl messze. Akkor volt szerencsém három napot közöttük tölteni. Ősszel aztán visszatértem néhány emberrel, de mindenféle szerencsétlenkedés miatt helyi vezető nélkül - illetve addigra én avanzsáltam helyi vezetővé, különben vissza kellett volna fordulnunk. Béna helyzet volt, én ismertem az utat és azokat a családokat, akiket meg akartam látogatni, a sofőr pedig tudott velük kommunikálni.

Az anyagok közzétételével eddig vártam, most viszont felpörögtek az események:

2011. február 25-én pénteken délután 16:30-kor a Nemzetek Házában vetítés-előadás (Budapest 1062, Bajza utca 54. I. emelet.)

2011. március 7-én kiállítás megnyitó a Budaörsi Városházán.

A témát majd egy következő bejegyzésben komolyabban feldolgozom, kis türelmet kérek. Addig is mindenkit szeretettel várunk a fenti mulatságokra. A nomádos projekt idén folytatódik egyébként, progresszív ötletekkel be lehet szállni. Az idei cél ismét a bakhtiarik meglátogatása egy másik helyen, valamint más népcsoportokkal - beludzsiak, türkmének, lorik - való ismerkedés.

cairo express

2011-02-14T09:36:00.000-08:00

Kairó expressz

Egy ideje már röhögcsélek azon, hogy jól eljövök nyaralni. Tavaly előtt Marokkóban fagytam szét, most Jeruzsálem örvendeztetett meg 5-10 fokos hőmérséklettel, kétnapos szakadó esővel és metsző hideg széllel. Szerencsére Egyiptom jóval melegebb, és ebben az esetben nem csak az időjárásra vonatkozóan. Amikor először hallottuk a híreket Kairóból, még örültünk is, hogy nem ott vagyunk, nem kell dolgozni. Aztán a hírek kicsit felcsigázták az érdeklődést, és nem volt tovább marad maradásunk. Ehhez persze kellett a kétnapos vacogás is, ami után minden jobbnak tűnik…

Hajnalban buszra szálltunk, hogy letudjuk a papíron tízórás utat. Igen, ahogy az nálam elő szokott fordulni, nem tíz lett, hanem huszonhat meg egy pici. Az eilati határátkelőig minden papírforma szerint alakult, de az egyiptomi oldalon kezdett minden elromlani.

Még indulás előtt elolvastam, hogy az egyiptomi átlépéshez mindenképpen kell érvényes vízum, a határon csak a Sínai félszigetre érvényeset adnak, igaz, azt ingyen. Ennek hatására elballagtunk a tel avivi egyiptomi követségre, hogy beszerezzük a papírokat. A konzul széles mosollyal fogadott, se figyelmeztetés, se lebeszélés, csak éppen vízumot nem adott, mert azt úgyis simán megkapjuk a határon. Nos, a határon simán meg is kaptuk, csak éppen fejenként 50 dollárt kellett kifizetni egy „utazási ügynökségnek”, ami meghívólevelet állított ki nekünk, hogy megkaphassuk végre az ország egész területére szóló, egy hónapig érvényes papírt. Erre rájött a 15 dolláros vízum, plusz a 15 dolláros „entrance fee” – miért is nem 30 dollár a vízum? Hogy korábban az izraeliek beszedték a maguk 25 eurós kilépési illetékét, már szinte fel sem tűnt ezek után. Így már a határon többet sikerült elkölteni, mint amit az egyiptomi tartózkodásra összesen terveztünk…

A határőrök megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj, mert 1. nincs közlekedés Kairó felé, 2. délutántól másnap reggelig lezárják a Szuezi csatorna alagútját, vagyis úgysem tudunk továbbjutni. Persze nem Közel-Keletnek hívnák a helyet, ha minden úgy lenne, ahogy a hivatalos közeg tudja. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztük, hányan léptek át aznap az egyébként forgalmas határon, és nem meglepő módon kiderült, mi voltunk a másodikak.

Taba city pontosan az a hely, ahol annyit érdemes tölteni, amíg az ember átszáll egyik taxiból a másikba, esetleg közben leküld egy teát, hogy mégis legyen róla valami emléke. Van pár szálloda, ami egy útra néz, a tengerben általában nem lehet fürdeni, és egyébként sincs semmi érdekes a közelben. A város alighanem abból él, hogy elhiteti az emberrel, hogy a Vörös-tengernél kolbászból van a kerítés, vagy inkább azúrból a tenger. Úgyhogy aki oda akar menni nyaralni, vigyen legalább napi egy liter töményet, hogy elfoglalja magát valamivel.

Busz persze egy darab sem indult, a legkedvezőbb ajánlat egy másnap délutáni járatra szólt, de azt inkább passzoltuk. Találtunk viszont egy öreget, aki 150 dollárért elvitt volna taxival, de azt sokalltuk. Végül úgy döntöttünk, százért már megéri gyorsan lelépni, ahelyett, hogy egy teljes napot meg pár órát egy teljesen értelmetlen helyen töltsünk, miközben bármi megtörténhet Kairóban. Végül szerzett nekünk egy mikrobuszt, ami a normál ár alig háromszorosáért bevállalta a fuvart. Szívtuk a fogunkat nagyon, de hamar kiderült, megérte. Már az első checkpointnál vissza akartak fordítani a katonák, végül az egyébként roppant ellenszenves sofőrünk egy óra alatt rávette őket, hogy az érvényes vízumunk birtokában mégiscsak jogunk van saját felelősségünkre Kairóba menni. Így aztán letelefonozták pár másik ellenőrző ponttal, hogy megyünk, és attól kezdve nem baszogattak. A buszban ülök amint megtudták, hogy Dániel vagyok, azonnal elneveztek Jack Daniel’s-nek, így végig volt min kacarászni.

Nem úgy a beduinok, akik az elszabadult indulatok és az elszabadult bűnözők miatt kezükbe vették az önvédelmüket – na meg a jelentős bevétel megtartását, amit a Vörös-tenger turistahelyei tejelnek nekik. A falvaik közelében, illetve a kereszteződéseknél saját posztokat létesítettek, kocsikkal, olajoshordókkal elzárták az utat, és mindenki alaposan megnéztek, igazoltattak. Mivel még pár nappal korábban sem voltak rendőrök meg katonák az utakon, kénytelenek voltak maguk megvédeni a környéküket. Toyota dzsipes, piros-fehér kefijjás, Kalasnyikovos beduinok állítottak meg, eleinte elég sűrűn, majd Kairó felé egyre ritkábban.

Szueznél aztán valóban beütött a valóság, és komolyabb útlezárásba futottunk. A kocsiban ülők kitalálták nekünk, hogy az lesz a mese, hogy a kairói reptérre kell eljutnunk sürgősen, hátha akkor átengednek. Üvöltöztek egy fél órát, végül megnyitották a csatorna alatt átvezető alagutat – nemcsak nekünk, mindenkinek. Az alagút túlvégén viszont nem lettünk boldogabbak, mert onnan már nem sikerült továbbjutni. Technikailag egy körforgalomban ragadtunk, balra Szuez, jobbra Iszmailia, egyenesen Kairó. Iszmailiában a zavargások miatt a katonaság lezárta az utat. A kezdeti barátkozás után mindenkit visszaparancsoltak a kocsikba, állítólag a biztonságunk érdekében. A katonákkal könnyű barátkozni, mindenki teljesen jó arc, és mindenki szereti őket, hiszen mindenki volt katona, tudja milyen az. Aki meg nem volt, az azért nem, mert vagy az apja idősebb 60 évesnél, vagy egyedüli fiú a családban, és így ő a családfenntartó.

Végül úgy három órát állhattunk a körforgalomban, majd megnyitották az utat – Iszmailia felé. Negyed óra vezetés után újabb checkpoint, ahonnan egyből vissza is fordítottak, hogy eszünkbe ne jusson továbbmenni. Újra a körforgalom, ezúttal Kairónak vettük az irányt. Fél óra múlva újabb ellenőrzés. Onnan is visszafordítottak. Körülbelül hat órával azután, hogy elhagytuk a Sínait, ismét úton voltunk a Sínai felé… De ezt már nem vártuk meg. Bekanyarodtunk egy útszéli etető parkolójába. A rádión pont akkor mondta Mubarak azt a beszédét, amelyben megígérte, hogy nem indul a következő, szeptemberi választásokon. A buszban kitört a vastaps, de aztán pár perc alatt mindenki bevallotta, hogy ez azért elég csekély gesztus. A sofőr szólt, hogy 6-7 óra múlva folytatjuk az utat, addig mindenki kösse le magát. Pár tea, és visszamásztunk a hideg buszba, hogy ülve alhassunk egy kicsit. Persze az arabok nemcsak ébren, álmukban is igen zajosak, úgyhogy feltettem a zenét, és ismét megmentettem magam egy kis death metállal, amit egyetlen arab sem tudott túlhorkolni.

Reggel végül eljutottunk Kairóba. Most az összes ellenőrzésnél bejött a mese, hogy a reptérre sietünk, és általában soron kívül átengedtek minket. Igaz, a sofőr arc annyira agresszíven és arcátlanul vezetett, hogy Európában fél óra alatt a szeme közé vert volna bárki…

Kairóba megérkezni mindig élményszámba megy: meleg van és hangulatos – legalábbis a belváros, ahova alig 15 megállót kellett metrózni. A város nyugodt, semmi nyoma nincs az elmúlt másfél hét zavargásainak, az akkor még”csak” száz valahány halottnak, és a zúzásnak. Kicsit olyan, mint egy lerohadt Párizs, és ezúttal forgalom és tömeg sincs a rendkívüli állapot miatt kihalt utcák miatt. Azon a helyen szálltunk meg, ahol néhány éve kiváló napokat töltöttem Frank és Kállai kollégákkal, hetedik emeleti tetőteraszon, a mostanában inkább hírhedt, mint híres Midan Tahrir tértől egy sarokra. És végre kezdődhetett, ami miatt idejöttünk. Irány a tüntetés...

hungarian war journalism?

2011-02-06T15:19:00.000-08:00

Nemzetközi gonzózás Kairóban

Az elmúlt napokat Kairóban töltöttük. Tulajdonképpen érdemes volt tönkrevágni vele az idei nyaralást, rávilágított ugyanis néhány olyan apróságra, ami értelmetlenné teszi azt a törekvésemet, hogy esetleg tudósítóként megéljek Magyarországon. Szerencsére erre már korábban rájöttem, ez a mostani csak pár hasznos adalék hozzá. Meg szórakoztatásként pár szép történet.

Amikor elkezdődtek a tüntetések Egyiptomban, a világ összes valamire való médiuma rákattant a dologra. Persze nem pont akkor, hanem már jóval előtte, a tunéziai eseményeknél. Csak a kairói móka sokkal komolyabbra sikerült, eddig több mint 300 ember halt bele, és mégiscsak egy nyolcvanmilliós ország került a robbanás szélére.

Izraelben nyaraltunk éppen, nem messze Egyiptomtól, de azért annyira nem is közel, hogy csak úgy hobbiból átugorjunk körülnézni. De ha már így alakult, gyorsan befejeztük az éppen aktuális programokat, és eldöntöttük, hogy megnézzük magunknak a forrongó Kairót. A tüntetések hetedik napján futottunk be, gyorsan összeszedtük a természetesen elsőként érkezett Szlankó Bálintot az origótól, és átköltöztünk egy remek kis lerobbant, ám annál kényelmesebb, és ami még fontosabb, a tüntetésnek helyet adó Tahrir tértől egy sarokra lévő tetőtéri guesthouseba.

Aznap este elszabadult a pokol. Délután még lementünk a térre dumálni a tüntetőkkel, meg tájékozódni egy kicsit, délután visszamentünk a szállásra megírni az anyagokat, amikor elszabadultak az indulatok. Este már nem tudtunk visszamenni az utcára. A kapunktól jobbra és balra is húsz-harminc méterre ment a molotov-koktél párbaj, igen komoly kőzápor, barikádépítés, tömegverekedés. A szemközti épületet konkrétan elkezdték lebontani a Mubarak párti arcok (szimpatizáns helyett inkább börtönből kiengedett, és pénzért felbérelt bűnözőt mondanék, de az „arcok” valahogy semlegesebbnek tűnik), a Kairó Múzeum tetején láttuk a füstöt, sötétedés után pedig a lángnyelveket a szomszédos épület falain. Hogy legyen némi pörgés és adrenalin a balhéban, kimerészkedtünk az utcára, de sajnos épp nem a jó arcok birtokolták az utcát. Vascsövekkel felfegyverzett tinihordák lófráltak, rajtunk meg látszott, hogy nem éppen a csürhe részei vagyunk, ráadásul külföldiek, úgyhogy a velünk lévő egyiptomi lány tanácsára, na meg a saját érzésünknek engedelmeskedve egy perc után visszamentünk a tetőteraszunkra. Az őr bezárta, lelakatolta és eltorlaszolta a bejáratot, és megmondta, ha még egyszer kimegyünk, itt már nem jövünk vissza. A szerencsétlen lány is velünk maradt, ő véletlenül ragadt itt, és már nem tudott hazamenni. Hajnalig tartott a harc, volt gumiégetés, megjelent egy harckocsi, lövöldözés, időnként egy-egy roham, amivel reggelre a Mubarak ellen tüntetők birtokba vették az utcánkat, így reggel ismét le tudtunk menni a térre. (Csak hogy tisztázzuk: a Mubarak ellen tüntetők a jó arcok, ők védik a környéket és magukat a bűnözőktől. Erről egy későbbi bejegyzésben majd bőven írok.)

A Tahrir téren a legtöbben fejsérüléssel szenvedtek, igazából csak azok voltak biztonságban, akik a tér közepére menekültek – ott legalább nem érte el őket a kőzápor. Csak a mesterlövészek golyói… Aznap kezdődött az újságírók és fotósok módszeres levadászása.

Kelet-európai csóró újságíróként szerencsére sosem volt esélyünk, hogy olyanok legyünk, mint a nyugatiak. Ők a Hiltonban meg a Sheratonban laknak, az ablakból látnak mindent, este tudnak viszkizni a bárban, és kapják a napi 200 eurós napidíjat a fizetésükön felül. A fotósok kasztja egészen más, ők nem tudnak telefonbeszélgetések és tetőről látott események alapján versenyben maradni, nekik a sűrűjében kell lenniük. Egyenruhájuk a Ray Ben napszemüveg, a borosta, a kefijja és a sokzsebes mellény (az újságíróké ugyanez, csak a kefijja mellé zakót húznak), és mindenki teljesen ugyanúgy néz ki. Ezzel szemben a mi szállásunk 4-5 dollár fejenként… A fotósok a frontvonalban vannak, sokan teljesen őrültek. A legjobb képeik a barikád elől készülnek, majd nem sokkal később összetörik a felszerelésüket és eltörik a karjukat, beverik az arcukat, vagy csak jól megkergetik őket. Tőlünk többek között abban különböznek, hogy megfizetik őket ezért a munkáért. Nekik nem kell azon parázniuk, hogy ha összetörik a gépüket, nem tudnak majd dolgozni, mint ahogy az újságírót sem dönti romba a telefonszámlája annyira, hogy örül, ha nullára kijön a kalandból, mire hazaér.

De ebben az esetben jól jártunk a csóróskodással. A szállásunk ugyanis azon a zónán belül volt, amit a Mubarak-ellenes tüntetők ellenőriztek, pont a másik irányba azoktól a drága szállodáktól, ahonnan kirángattak nyugati újságírókat egy alapos helybenhagyásra. Egyszerűen ott voltunk a központban, túl közel az eseményekhez, gazdagnak tekintett nyugatiakhoz méltatlan környezetben – minden gyanún felül állt ott keresni minket. Egyik este egy külföldi újságíró forma kérdezte, hogy tudna biztonságosan kijutni a hoteljébe. Fogalmunk sem volt róla, mi nem jártunk ki…

Végül még annyi megjegyeznék, furcsállom, hogy Magyarországon ennyire nem érdekel senkit, mi történik a világban. Talán négyen-öten voltunk kint összesen, ebből ketten saját pénzből és saját elhatározásból (Bálintot és a negyedik srácot nem tudom). Abban biztos vagyok, hogy anyagilag senkinek sem érte meg. Általában ilyenkor ugyanis röpködnek a százdollárok taxira, fixerre, időnként kenőpénzre, a rendkívüli helyzetet mocskosul kihasználó, sokszoros áron működő hotelekre, sofőrökre. Jelen esetben a helyzet nem volt ennyire durva, de azért nem volt olcsó járgányt találni a határtól, ami bevitt Kairóba, meg eleve vízumot szerezni a határon, simán összejött egy ötvenezres telefonszámla, és a többi. Hogy nem volt kint magyar fényképész, az is elég elszomorító. Ilyenkor hol vannak, amikor élesben is lehetne vitézkedni? Miért nem éri meg senkinek kiküldeni őket? Budapesti tüntetések, kétnapos Afganisztán-túra minisztert kísérve… Nem szólok be, én is voltam ilyenen, azért tudom:) A tévésekről egyébként nem tudok, fogalmam sincs, ők hogy jönnek ki belőle. Szóval tisztelet annak a néhány kivételnek, akiket itt egyetlen sorban föl lehetne sorolni, mert ők nem abból élnek, hogy a magyar sajtónak dolgoznak. Magyarországon maximum egy tucat ember van, akiket a világ bármely pontján bármire be lehet vetni. Mi lenne, ha európai fizetésért dolgoznának, és nem szabadúszásból meg pályázatokból kéne rá összekukázni a pénzt?
Mára ennyi, sztorik, kalandok, színesek majd legközelebb.

fair travel fair

2011-01-20T11:01:00.000-08:00

Utazás expó Utrechtben

Rakjuk csak össze: egy magyar Hollandiában reklámozza Iránt. Miért is?

Úgy kezdődött, hogy 2006-ban egyszer csak nagyon, de nagyon ráértem, és elmentem otthonról úgy két és fél hónapra. Először Csehországba egy szemináriumra, onnan Varsóba szerelmi ügyek miatt, onnan egy huszárvágással hat nap alatt elvonatoztam Jazdba, Iránba, majd egy hónappal később vissza Varsóba, majd Vilnius érintésével Rigába. Onnan szép lassan, három hét alatt stoppal lecsorogtam immár többedmagammal Strasbourgba, majd egy berni barátom meglátogatása után hazavonatoztam Svájcból. És ebben volt egy hónap Irán, amikor végtelen szabadidőm volt. Mielőtt bárki kérdezné, az egész túra tokkal-vonóval 115 ezer forintomba került, nem kevés minimálkodással, az európai részen a szállást meg a kaját pedig egy ENSZ-es és EU-s közös projekt fedezte, de ez egy hosszabb mese, amit nagyon érdemes lenne egyszer elmesélni.

Jazdban már 2001-ben is jártam, nagyon megtetszett, de akkor csak két napom volt maradni. Most ezt jól bepótoltam. Találtam egy megfelelő szállást, ahonnan nem nagyon lehetett kirobbantani. Annyira nem, hogy másfél hétig maradtam, bejáratos lettem a konyhába, a rendkívül kedves főnök, Mr. Ali családjánál ettem, és elvitt üzleti megbeszélésre is. A produkció végén fölkerültem a honlapra, ahol a legkedvesebb vendégek vannak nyilvántartva. Közben teljes napokat töltöttem egy japán arccal backgammonozva, lett némi hírem, de jött a helyi bajnok, és azonnal levert – bár az utolsó meccsekből párat kénytelen volt nekem adni.

2006 után minden évben rendszeresen visszajártam, azóta családtagnak érzem magam. Amikor kiderült, hogy az utrechti utazás expón lesz standja a cégnek, azonnal fellelkesültem. Mellesleg először volt Iránnak saját standja. A koncepció az volt, hogy tradicionális iráni otthonnak berendezett helyen sztorizgatunk az érdeklődőknek, kapnak teát, találnak csomó könyvet meg magazint az országról, és akinek mázlija van, még egy marék pisztáciába is belefuthat. Az ötlet kiválóan működött, mesélőnek volt pár iráni, egy rakás holland, meg én.

Egész életemben kerültem az ilyen kinyalt vásárokat, mert nem igazán nekem szólnak. Kiválóan elvagyok mindenféle szervezés, kontakt, szállás meg egyéb szolgáltatás nélkül. A közönség is olyan volt, amilyenre számítottam: 50+-os holland nyugdíjasok, akiknek el lehet adni luxus lakóbuszt, meg óceánjáró hajókázást is. A hollandok aránylag kellemes ügyfelek: sokat fizetnek, cserébe elvárják a legjobb szolgáltatást, és ha megkapták, jönnek máskor is. Ilyen piacra nem olyan nehéz építeni…

Az öt nap alatt alaposan körbejártam a vásárt. A legviccesebb részei persze a repjegynyerős-sorsolós mókák voltak: papírrepülővel kellett betalálni a célba, ahova menni akartál, máshol meg kitűzhetted gombostűvel álmaid úti célját – az egész világot beborították a cetlik, egyedül szegény Nyugat-Afrika volt tök érintetlen. Kitalálhatjátok, én sem oda tűztem a magamét:) Megkerestem a magyar standot is, az egy fokkal lehangolóbb volt. Amíg az ütőképesebb szomszédaink és sorstársaink, a csehek, a lengyelek, a szlovének meg a horvátok igen tetszetős, nagy területű, sok képpel és videót sugárzó kivetítővel rakták össze a saját standjukat, addig a magyarok egy olyan világító fehér standdal álltak elő, ami inkább egy kozmetikai – vagy rosszabb esetben egy fogorvosi – kiállításhoz passzolt volna igazán. Emellett egyetlen kép sem volt kint az országról, márpedig anélkül nehéz eladni a cuccot. A másik észrevételem az volt, hogy a promócióból valahogy az egész ország kiesett, kivéve a balatoni kempingeket és Kecskemétet. Én megértem, hogy a Balaton az örök húzónév, de az hogy se Budapest, se Sopron, se Pécs, se Szeged nincs sehol (a vonatkozó borvidékekkel persze), az kicsit furcsa. Természetesen az is előfordulhat, hogy alapos felmérés előzte meg ezt a koncepciót, és a leghatékonyabban rámentek a leginkább eladható dolgokra. Szerencsére volt magyar konyha, gulasch, töltött káposzta 10 euróért, sajtostöcsis lángos háromért, szóval ezzel biztos be lehet húzni pár bélgép néderlandit. Egyébként a hollandok imádják Magyarországot, aki csak teheti, vesz valami pecót az Alföldön (talán ezért nyomták Kecskemétet), ahol lehet kerti medencét építeni az otthoni árak töredékéből, és nem kell parázni, hogy a szomszéd komposztdarálója felzavar szombat délelőtt.

A vásáron megismerkedtem egy anyagilag fajsúlyosabb fazonnal, aki ugyanolyan szakadt hippi volt, mint az összes magamfajta hátizsákos pár hónap utazás után, de ő egy fényesre nyalt rohadt drága 1959-es oldtimer Jaguar MK IX-cel nyomta le az utat Bhutánba, meg hét másik fazonnal, akik terepjáróval követték. Útközben koncerteket adtak Szerbiában, Iránban, Indiában meg Bhutánban, csináltak róla filmet és zenés cédét meg DVD-t. A fent említett autóval egyébként átkelt Szibérián meg a Góbin is. Biztos néztek nagyokat a helyiek:) A másik remek srác a tökéletes szállást nyújtó Jelmer volt, ő meg snowboardozni jár Iránba rendszeresen, jó mókának tűnik az is, nagyon ajánlom.

Szabadidőnkben jártunk egyet Utrechtben meg Hágában, de ez nem sok szót érdemel, mert minden holland város majdnem ugyanolyan, és túlságosan meglepő kalandok sem történnek az emberrel olyan helyen, ahol van éjszakai vonat. Legközelebb megint a Közel-Keletről jelentkezem, a változatosság kedvéért egy I-berűs országból…

urban traffic lexicon

2011-01-10T14:49:00.000-08:00

Iran – The first dictionary of urban traffic

I'm starting an unusual experiment with one of my favorite topics. Out of a momentary idea I jotted down a glossary about Iranian traffic, which you can read in lexicon-form . You can laugh on it or ham and haw, but first and foremost try to supplement and amend it. Instead of further yakking, I recommend the related link of Paykanhunter, not only for Paykan fans, but anyone interested in this topic!

Cool car: The vehicle which the youngs of North-Tehran are hunting girls with. Since each car is twice as expensive as in Europe, a cooler BMW or Mercedes supposes serious financial background for those girls who are dreaming about a pink future. According our trustable local sources a ~ is the most important requirement for sexual adventures, and most important place as well for those encounters.

Five minutes: This is the unit of time, what the Iranians are saying in response when you ask the date of a future event occurrence. ~ is the most popular and most common answer for the questions like ‘When does it start?’, ‘How many minutes?’, ‘At what time does it open?’, ‘When will we reach there?’, ‘How long does it take?’ or ‘How many minutes by walk?’. Relative extent can be any length, the absolute duration is fluctuating between five minutes and three hours. The goal is to reassure the anxious guests, but after a couple of ‘~’ answers they start to worry seriously.

Following distance: This expression relates to driving. The Iranian definition is simple: optional distance between two cars which are going to the same direction. It’s never more than 5-10 centimeters in Tehran. Many people refer the thumb-rule: where your finger fits, that place is enough. The ~ is a nightmare for western drivers on the roads of Iran, you can see thousands of bumps every day.

Luxury bus: It praises the good sense of Iranians that they thought of wealthy people. A normal Volvo has 40 some seats but in this model there are only 25 in 3 rows (instead of 4). Extremely comfortable but companies ask 50-100 percent higher price for the luxury. There are stewards on the bus and they offer you fruit juice and cookies. You can also drink water from the tap. If you are smart enough, you can bargain the ticket price close to the ‘normal, 40 seats’ price. Persians are flexible…

Mercedes: The slow bus. In general, most of them are made in the '60s – they were considered deluxe models at that time. They help us to cover the distances between cities. Sane Iranians with a bit of extra money never use this model. Rural people and the poor are using it if they don’t have enough money or have enough time to wait. It stops at every corner, it starts when it’s full – and that takes always 5 minutes. In general the price is just the half of Volvo’s, and there is no air-conditioner, only cross-blast. Tourists like to try it, and then return to the aforementioned Swedish brand. The ~ is under protection of God, texts like ‘Always remember God’, ‘Allah Akbar’, and pictures of Ali and Hussein imams remind us of this. You’ll find covered female faces as well, which are also stuck in any place of the vehicle. According to the public opinion this phenomenon will disappear from Iranian traffic in a couple of years.

North Tehran: The part of Tehran where is nice to dwell – according to the locals. A bit less chaotic than South Tehran, people’s outfits are more westernized, they have better cars and their properties are much more expensive. According to a few people, traffic is more bearable. A proper resident of ~ never goes to the centre of the city, especially to South Tehran. So if you are going to the south with a taxi driver from the north, you have to navigate him when you reach down to 1200m above sea level. Otherwise your driver will ask for directions on every corner.

Paykan: Wonder car from Iran. Some people say the design is coming from the British Hillman Hunter, but according to the locals it’s a 100% original Iranian model. Several million of these are running on the roads. The vehicle is unsustainable both in consumption and environmentally. Only the fuel subsidy of the state and the absence of environment protection make it sustainable - as a result, the average life expectancy at birth has decreased several years in the ~ cluttered urban areas. Otherwise ~ means arrow, but the shape of the car is closer to a brick or a soap dish.

Policeman: The guy who is watching the crazy traffic with or without a weapon. His goal is to survive, never does anything in case of an accident, fire, or in any violation of regulations. He is hunting for easy victims like motorcycles without their owners parking on the sidewalk. There has never been any report of ~ helping to solve any problem.

Public transport: There is no tram in Iran so we are talking about the system of subways and buses. Because of the 15 million people in Tehran (plus 8 million daily commuter) ~ is an unbearable torture, which, considering the size of the city, has no chance of getting better. Bus lane operates on the main roads. Apart from the parks, the metro is the only clean place in the city, so after all they are not a helpless case. ~ is extremely cheap, but to go from anywhere to anywhere is better to count at least an hour of traveling if both locations are near the metro.

Roadway: The place of transportation. The difference from their European counterpart is the markings on the road: the only one reason for their existence is to employ the workers, painters. Besides that, there is no practical significance. The main rule is very simple on the ~, in several places they call this the ‘stronger dog fucks’ model. So truck are the king of kings, buses are something big, a normal car is just moving, motorbikes are true survivors, and pedestrians are literally nothing more than molluscs. In Tehran you’ll find bikers! Endangered species!

Rule of the road: Literally means the rules of the road but the Iranian ROTR book is not longer than the annual report of Aston Martin trade between Guinea and Somalia. The rules are:- Those cars whose nose is a bit ahead, even just one millimeter, or at least it seems like it is ahead, has the right of way

- The more powerful car always have the right of way

- Everybody just takes care of himself, and every driver is only looking ahead

- In the case of bump: if we made a mistake, apologize and kiss the other driver, if the other was wrong, we try to hit him, and let the mob around us calm us down.

- At the red light you can always turn right!

- Drop off the weak! You can prevail only by will, violence and boldness. If you're not quick and decisive, you better not come out of the airport...

Shared taxi: Urban vehicle instead of buses. Its main feature is the predetermined route and the fixed tariff. Urban dwellers change 2 or 3 times on the way from A to B. They start when the car is full and the main advantage is that you don’t have to bargain the price.

Sidewalk (in cities, especially in Tehran): the roadway where pedestrians legally disturb motorbikers. In Tehran there is a wide and deep tunnel between ~ and roadway, still cars are using it sometimes, somehow. Motorbikers use it to avoid the traffic jam here, and all of the vehicles parking on the ~ when the roadside is full. Really dangerous to walk on the ~ in Tehran, bikers may hit you from the back.

South-Tehran: The place where almost everything is made of concrete and cars. A proper resident from North-Tehran refers to it in horror: ’Why are you going there?’, ’What are you doing there?’ or ’Are you crazy?’

Subway, Underground: In this aspect the brave Persians beat us (Hungarians) by decades. While we were playing mathematics with the contracts, they built three lines with the Chinese. It is more than an hour to go all the way on them. The only drawback of the ~ is that the Iranians are unable to ply. In spite of every subway cars showing the correct order and method of disembarking and boarding, at every door-opening the two crowds are going against each other, and then the rugby begins.

Taxi: The car which is free for anyone. In Iran the trade permit is not taken too seriously, so any vehicle can become a taxi if the owner just hops to the corner to buy cigarette but there he meets somebody who needs a ride to the airport. The price should be agreed in advance. The best strategy is to say a concrete amount in Farsi, which is more or less our last price. In Tehran this amount is about 20 USD. The car's status and the driver’s qualities usually don’t amount to any any standards so don’t have expectations. You can smoke in the ~, usually the driver offers you cigarette.

Traffic jam: The situation in which a proper urban Iranian dweller spends the quarter of his life.

Traffic light: Dedicated for lighting the streets and serves for a more enjoyable urban scenery, they are recommended rather than mandatory.

Volvo: The bus. It helps to transport between cities, it is fast, and almost always has western standard quality. Sometimes less (see also Mercedes), sometimes more (see also Luxury bus). Between big cities usually they go every hour, and if you go from Tehran to Qazvin, then you can take almost all the buses which are going West.

Zebra crossing: parking place, taxi terminal, market.

welcome to the jungle

2011-01-07T06:49:00.000-08:00

Wild green border crossing

Adventures in the jungle and administrative labyrinth of the Guinea-Sierra Leone border zone

For some reason I thought after Guinea that my African trip will be no longer adventurous but as usual, I was wrong. Three days ago I went out at dawn to the taxi terminal in Bamako, from where cars depart to Kankan, Guinea with 11 passengers in each car. To be make my trip more successful, I found a good guy from Sierra Leone who was going to the same direction as I, Kono.

Earlier I checked what the clever guidebooks write about my imaginary route. Because on the map it looks great that there is a route from A to B, but what kind of obstacles I have to overcome there, of course, does not appear on the map. My plan was to enter from the north to Sierra Leone. The 'Holy Planet' says that Sierra border officers sometimes do not accept the valid visa, and force the tourists (not much crazy bastard are coming this way) to buy another one for 100 euro. My passport is full, so that’s not a risk that I’ll have to take. Then it says roads are really shitty there, and there is hardly any traffic. But the best advice is to avoid it by far. This aroused my curiosity just sufficiently, so I decided to see this unrecommended place for myself . It was not a difficult decision. Plan B was to take a 20 to 24 hours taxi ride back to Conakry, Guinea, stay for the night, leave the next morning by another taxi to Freetown, then up to the northeast. So that’s a three-day trip, in addition I have to go back to the wonderful Conakry, while the other way takes only two days. I was thinking if all goes smoothly, I will win one day, and if I encounter more adventure, that will be a plus.

Everything went perfectly to the Guinean Kankan. I have seen a thousand and one horribly ugly city in my life, but Kankan beats them all. The situation and the scenery are like a city after nuclear attack: ground floors, everything destroyed, nihilism with a university – I guess not many international visitor professor come by. So we started from Kankan for Kissidougou the 180 km far away, and thought that we can still comfortably get there before dark. We couldn’t … There was only one taxi and I was really surprised that the car tire can hold the car’s weight. We could start it up only by pushing. The model was Opel Kadett 1.3, those of you who know this type also know that this is rather not a huge car, but nine people easily fit in. I don’t want to glorify this trip, we made the 180 miles over 9 hours, with nine brake downs. It had three punctures, furrows couldn’t be seen in the spare wheel, and the rubber was so thin that I could see the textile under it. Secondly, there was no wrench, or lift in the car. The last blow-out was fatal, so I started to hitchhike in the middle of the night with my Sierra buddy, Solomon. He was with me since morning, and constantly translating what the locals were talking among themselves in bambara and in other languages. I was not so happy about this, because as it turned out, a couple of times they wanted to rob me (at the Bamako taxi terminal a team was laughing at me, and one guy came towards me, saying ‘he's mine’ ... but wasn’t :-) At one of the brake downs the passengers were contemplating whether to give a call to the police or the bad guys who would practically rob me on the roadside at night. That is why Solomon insisted on a quick hitchhike, although I initially wanted to walk. In Guinea the local custom is that if someone is in trouble, especially when he or she is a foreigner, they look at first what they can get out of it, they take it and they leave you. This has been said by many travelers, and I also had the impression that their love of money is simply unscrupulous. Here in Sierra Leone people hate Guineans, exactly for this reason. In this country, it is inconceivable that someone does not help when you are in trouble. I’m asking constantly how much does it cost, and should I pay immediately, but the answer is always ‘take it easy’, ‘money doesn’t matter’. But they are the same poor guys as Guineans. Despite this, I never been cheated although I initially paid for the poor fellows with five thousand notes, but they gave back the exact change to the last penny. I asked a couple of Sierras what’s the reason behind this huge difference in mentality between the two neighboring countries. Not surprisingly, the colonialism of the British rule was the explanation. The French must have gotten something terribly wrong.

Before Kissidougou, at a military checkpoint the situation started to get rough. At first they picked a fight because they said I haven’t got all the vaccines but it’s not true. I’m sure the soldier who began to turn the pages of my vaccination book has never seen so many letters at the same time. Finally, after half an hour discussion we compromised with 15 thousand francs, ca. EUR 2.5 – he started from 40 thousand. It’s all great that the new president (from captain to president - this career is better than al-Gaddafi’s) promises to eliminate the corruption. (Since then that president Moussa Dadis Camara was shot in head he survived but he lost his power). Guineans want to believe in him, but I’m sure that future generations will still have this burden.

In Kissidougou another danger lurked, the unscrupulous accommodation providers, passed on the information about our arrival. So following Solomon's advice we tried to move on in the night to the border town of Guéckédou. Only one car went into that direction, a military jeep, which cost 3 Euros (ca. 15 thousand francs), and we put our stuff to the back of the pickup with ten other guys. The first time the commander asked 15 thousand francs, but when I gave it in his hand, he said it was too little, and he assured me, it will be much better for me if I gave an extra 5 thousand. There was not much argument against this... We managed to leave around 2 a.m. on terrible roads – I was lucky I had a good place: I was sitting in the backside of the plateau with my legs were hanging down. But at least the idiot and drunk soldiers haven’t hassled with us at the military checkpoints. Around 3 a.m. we stopped for an hour, then I felt into a deep sleep. For an adventure it was perfect: almost full moon, traveling in the jungle on the plateau of a jeep...

Then in Guéckédou it all became apocalyptic. A friend of Solomon was coming for him by motorbike to take us over the border to Kono. I asked how much, he said 80 thousand. We were in Guinea; so I thought he meant Guinean francs which equal EUR 16. This amount of money seemed realistic enough for a four-hour motorbike ride on cruel terrain – later it turned out he didn’t mean Guinean Franc but Leonie which is worth double. Between the two countries there is no traffic practically; not too many options remained for me anyway. Choosing the regular road would have meant bribing the soldiers at every checkpoint of course, so taking of the advice of Solomon’s friend we went into the jungle, taking the hidden trails, across tiny villages on foot paths. This has to worth everything, I love to ride, and this was the most beautiful jungle I've ever seen. All the women were walking around half naked, they were not shy and all the men were muscular.

By the time we were shaking for three hours on the paths, the ride started to become suspicious. As it turned out Solomon’s purpose was to go over the green border, namely the illegal border crossings. We found a boat man, who fortunately was not willing to take us across the river, only if we call a border guards who inspects us. Within half an hour we found two border guards, who searched all our packages piece by piece (my small bag was forgotten, although my camera with the pictures from the border, and all my currency was in there ...)

Solomon later assured me that because the soldiers were very interested in what I was doing there, he explained to them that I’m researching the illnesses of jungle animals. Since I had a laptop, they simply believed that I’m doing some scientific work. He was spreading the same story in the village. It was the perfect cover story, except that my journalist business card was in my pocket. Shit. Still they would not let me through, and asked for € 25 bribe. That was too much, so after a long discussion with Solomon we gave four Euros. They took the money and told us that we will not go through here, and that we have to go back to where we started three hours ago. Of course none of us felt like turning back so we took another one hour long motor ride in the jungle and we looked for another boatman. I’ve said from the beginning that I will need an exit stamp in my passport, or if not, then at least an entry stamp to be able to leave the country, but the answer was alsways the same: ‘no problem’.

When we found another boatman, I knew I will never get an exit or an entry stamp. I had two choices: stay alone in the jungle and take a path back to the villages to ask where to go, but I wasn’t so enthusiastic about it after four hours of riding - and I can’t walk this distance in one day.

The problem was that if I ran into a Guinean border patrol, it would have been really hard to explain in French what I was looking for with a laptop and camera in the jungle at this border, and how I got there, far away from everything. The other option was the illegal border crossing, and then what will be will be - I need not say that I chose this one.

Fortunately, the Guineans did not realize my presence – it had been a bigger problem, because they may ‘rob’ me fully and let me leave only for ransom. I never wanted to try a Guinean jungle prison… We passed the border across the river, we also took the motorbike in the small boat and we continued our journey in Sierra Leone… till the first police station where the Sierra jungle patrol asked for my documents. Solomon tried to save the situation; he generally helped a lot, but still, I got into this situation because of him. If we would have made it clear from the beginning that we take the illegal path, I would have left him immediately. The patrol’s first reaction was that now I am really in big trouble, and it will cost a lot, or I’ll be deported. After a long discussion and bargain we agreed in 100 Euros – they wanted much more but I didn’t have much more. For this money the policeman wrote a letter to the police chief of Kono that I entered into the country in their company, but I don’t have any stamp from the authorities. Solomon argued that I shouldn't give them money, he may have been right. But he is at home, knows the way, and I am a stranger in a completely foreign country. In this part of Africa the white man without money at most is victim, perhaps a potential source of funds, so I paid. If I try to return, I go much worse and much more expensive.

Finally, after 6 hours of riding we arrived to Kono. The distance wasn’t that much, but the roads ... They rather seemed like natural formations, such as washouts, other then something man-made. Only motorbikes can travel, or maybe you could risk it by a 4WD with 15-20 kilometers per hour. In a couple places the motorbike got stuck, and then we were walking up on a cruel uphill, in the sultry heat. Sierra Leone is the world record holder in this respect: it is the world's least-cold country. Not since the invention of the thermometer was colder than19 degrees measured here. Reportedly.

And then a few words about my affair. In the evening Solomon went to the police chief, who is a good friend of him to soften him up a bit. He took my passport and 150 thousand Leonie, ca. 40 Euros. Finally he reached an agreement, although the normal price of this service (extra stamp illegally) is 500 thousand Leoni, which is 130 Euro - it's sort of the same amount to what the police and the boss got all in all.

If we look at it, the amount is even less, since the Guineans attempts 25 Euro in the first place. That is an optimistic estimate, and there would be no way of surviving this stuff without a fee of 30 Euro corruptions. And we didn’t even add the fee of the Sierra guards who also take away a visa fees, as Holy Planet and Bradt reported. In other words, financially I was in the same situation, as if all happens on "regular" way. I paid for a expensive motorbike tour in the jungle with guide and chauffeur, and actually it was worth it. Now only 15 Euros left, the nearest ATM is for a one-day trip, if it works at all. If not, I’m at the mercy of the Western Union. So the Lonely Planet was right: avoid it...

Solomon came back with my passport in the morning, with the news to pay 20 Euro extra, so I had to go to the Western Union. In return, I received a stamp, which is valid a month to go anywhere in the country, and plus I entered into Sierra Leone at Kono. The only one problem could be the Guinean border guards if they find out that the exit stamp is missing. However I am not afraid, because I have more than 100 stamps, including Guinea's exit stamp (to Mali). Second, they are an illiterate, unskilled and stupid ragtag army there, that there is no way for them to realize the trick, especially if they get a little bit of money. This Is Africa – this is the way to do business here.

How I left the country that’s an other story…

paper experiences

2011-01-02T08:45:00.000-08:00

Vízum és repjegy infarktus nélkül

Az utóbbi hónapjaim utazás szempontjából nem voltak kifejezetten termékenyek, de azért nem állt le az agyam. Megihletett viszont az a néhány kérdés, amit időnként feltettek, feltettetek nekem: hol veszem mindig az elérhető legolcsóbb repülőjegyet, illetve mi a helyzet a vízumszerzéssel. Így a többé-kevésbé érdekes kalandok helyett íme egy pár hasznos infó az utazás előkészítéséhez.

Az alábbi szöveg nem szent evangélium, nyugodtan lehet hozzászólni, pontosítani.

A vízum látszólag semmi másra nem jó, mint az egyébként is költekezni induló turistákról még egy bőr lehúzása, ellenszolgáltatás nélkül. Hivatalosan közelítve a kérdést pedig belépésre, tartózkodásra, átutazásra vagy munkavállalásra jogosító, útlevélbe ragasztott papírdarab vagy pecsét. Az Európai Unió jó régen kitalálta, hogy a vízum elsősorban annak hasznos valamire, aki izolálni szeretné az országát, és elrettenteni onnan minden létező befektetőt és turistát, ezért még időben megszüntetett minden korlátot a tagállamok között. Nem így a világ másik fele.

Néha többet kell elkölteni az utánajárásra, mint magára a vízumra. Guineai utam előtt felhívtam a legközelebbinek hitt berlini követséget, hogy felvilágosítást kérjek a vízumszerzésről. Belgrádba irányítottak, ahol még az „el nem kötelezettek” korszakból megmaradt a jó viszony – igaz Jugoszlávia helyett már csak Szerbiával. Hosszas egyeztetés után előre megbeszélt időpontra kivonatoztam Belgrádba. A követséget mintha Lugosi Béla lakta volna utoljára, pont úgy nézett ki, mint egy francia gyarmati épület, ami elfelejtettek tatarozni. Nagy nehezen beengedtek, és látszott, hogy az ott unatkozó néhány diplomatának rossz napot szereztem azzal, hogy nem hagytam őket tévét nézni. Egy óra után megértették, hogy háromszori belépéses vízumot kérek, majd kiállítottak egy kétszeri belépésest. Végül korrigálták a helyzetet, kifizettem a pénzt, elutaztam vagy tízezer forintot, elment egy teljes napom, és még így is jól jártam, mert legalább csak egyszer kellett kimennem. A párbeszédet én magyar-angol-német, ők francia-szerb nyelven intézték, közös szó nem volt egy darab sem. A követség falán pedig büszkén bekeretezve egy tabló, amit Milosevicstől kaptak: a guineai volt az egyetlen követség Belgrád bombázása során, ami folyamatosan nyitva tartott.

Szudáni vagy afgán vízumért Bécsbe kell kiutazni, de egy dzsibutiért vagy eritreaiért akár Párizsig is elmehetsz – vagy rábízod az egészet egy csomagküldő szolgálatra, és reméled, hogy jó vízumot pecsételnek bele (jó pénzért). A vízum további rákfenéje, hogy bármikor visszavonható, és önmagában nem garantálja a sikeres határátlépést. Sőt, miután befizetted az akár 20 ezer forintra rúgó vízumdíjat, az sem garantált, hogy megkapod egyáltalán. Ez a pénz ugyanis „adminisztrációs” költség, vagyis ezzel az ügyintézés megkezdését fizeted meg, nem pedig magát a vízumot.

Ne aggódj amiatt, hogy eseménytelen lesz az utad a megfelelő vízummal felfegyverkezve. Ez még mindig nem garantálja a határátlépést. Könnyen belefuthatsz olyan határőrökbe, főleg egy isten háta mögötti afrikai határátkelőn, aki a papírodról tudomást sem véve lehúz egy kis extra pénzre. Vagy éppen újra megveteti veled a 150 eurós vízumot, közölve, hogy az útleveledben lévő ott nem érvényes vagy hamis. Sierra Leone és Guinea határán például többekkel megjátszották ezt a cseppet sem olcsó vagy humánus trükköt. Vízumigényléssel kapcsolatban persze lőhetsz öngólt is. Így járt az a barátom, aki még bohó és idealista egyetemistaként egyszer aláírt egy online petíciót „az emberi jogok tiszteletben tartása Eritreában” témakörben. Közben eltelt pár év, az egész elfelejtődött, majd egyszer csak ott állt Kairóban a következő eritreai vízumra várakozva. Négy hétig nem történt semmi, majd kiderült, hogy ama bizonyos aláírás miatt nem kaphat vízumot. Az erkölcsi kérdés adott: idealizmus vagy pragmatizmus? Aláírjunk-e olyan papírt, amivel maximálisan egyetértünk, miközben azt kockáztatjuk, hogy többé nem engednek be az adott országba – ami, mint most is kiderült, cseppet sem közömbös számunkra? A kérdés olyan szempontból is fontos, hogy akarunk-e még arra utazgatni (vagy dolgozni, nyaralni). Akit kitiltanak Törökországból, az sosem fog tudni szárazföldön eljutni a Közel-Keletre vagy Dél-Ázsiába, illetve el tud, de hatalmas, költséges, és időigényes kerülővel.

Nemcsak a korrupt rendfenntartókkal keveredhetsz összetűzésbe a vízumod miatt, hanem a normálisokkal is. Több országba ugyanis a vízum csak az egyik feltétele a belépésnek. A másik pedig lehet az oltási könyv benne mindenféle kötelező – jobbára sárgaláz – elleni oltások pecsétjével, esetleg a HIV-szűrés eredményeivel. Ezekről a vízumszerzés közben informálódj, mert a legnagyobb lúzerség azért hazajönni egy-két nap után, mert nem volt nálad valamelyik papírod. Az is előfordulhat, hogy a beutazáshoz szükséges vízumkérelemhez be kell mutatnod egy számlaegyenleget, amivel azt bizonyítod, hogy van pénzed utazni, és nem leszel rászorulva illegális munkavállalásra vagy menekültstátuszra. Ezt nem olyan nehéz megoldani, elég kölcsönkérned a kívánt összeget, befizeted vagy átutaltatod a számládra, kérsz róla egy kivonatot, majd visszautalod a pénzt.

Végül pár apró ötlet a vízumkérő lapok kitöltéséhez. Először is, legyen pontos minden adatod! A határőrök veszélyesen sok időt képesek eltölteni a papírjaid böngészésével, ha valami nem stimmel, alighanem rájönnek. Az sem mindegy, milyen típusú vízumot kérsz. A főbb típusai a tranzit, a turista, az üzleti, meg a tanuló-dolgozó, és esetleg az újságíró. A tranzit mindig a legolcsóbb, általában öt napig érvényes, pont annyi ideig, amennyi alatt át tudsz kelni az országon viszonylag kényelmesen. A turistavízum leggyakrabban 30 napos, a többi esetleg hosszabb, de meghatározott időre adják, és más papírokat, például meghívólevelet is kérhetnek hozzá. Aztán kérhetsz egyszeri, kétszeri, vagy többszöri belépéses vízumot. Ez akkor érdekes, ha vagy az ország alakja, vagy az útiterved olyan, hogy legegyszerűbb, ha többször lépsz be az adott országba. Vagy ha ugyanarra akarsz visszamenni, mint ahonnan jöttél… Fontos, hogy pontosan nézd meg a dátumot, mikortól érvényes a vízumod. Van, amelyik a kiállítás napjától (a thai vízum ilyen volt, ezért nem sokkal az utazás előtt volt érdemes kiváltani), más pedig a belépés napjától. Vagy pedig mindkettő, például ha egy hónapos a vízum, ami három hónapig érvényes. Ez azt jelenti, hogy május elsején megkapod az útleveledbe, augusztus 1-én jár le, és a két időpontod között van 30 napod, hogy felhasználd. Ha túl jól érzed magad, és még maradnál egy kicsit, a vízum hosszabbítása sok helyen lehetséges.

A vízumkérő lapok kitöltésével csínján kell bánni. Nem minden követség csinál belőle nagy ügyet, de van néhány, ami elképesztő adataidra kíváncsi. Olyanokra, hogy van-e kint ismerősöd, rokonod, szenvedsz-e valamilyen betegségben, van-e függőséged, fogyasztasz-e, illetve fogyasztottál-e valaha kábítószert. Nos, ez utóbbi például olyan kérdés, ami pozitív válasz esetén automatikus elutasítással egyenlő, azaz józan paraszti ésszel töltsd ki, mert nem a pszichológusodnak kell az infó. A vízumkérő lapon azt is be kell jelölni, hol szándékozol belépni az országba. Repülés esetén ez nem nagy kihívás, de ha szárazföldön érkezel, mindenféle ismeretlen falunévvel fogsz találkozni. A követségen pontosan megmondják, mi a neve a határátkelőnek, csak kérdezd meg. És végül vigyél magaddal legalább két igazolványképet, és arra is figyelj, hogy az útleveled még minimum fél évig érvényes legyen.

Az utazás másik nagy pénznyelője a repülőjegy. Ha nem vagy elég szemfüles, vagy nincs időd vele foglalkozni, egyszerűbb, ha átpasszolod a feladatot egy utazási irodának. Majd ott megtalálják neked a legolcsóbb-legjobbat. De nem mindig. A repülőjegy áránál szeszélyesebb dolga kevés van a világnak. Látszólag ellent mond minden logikának, és az árszépítő szempontok is alaposan megkeverik az utazni vágyót. Régebben azt tanították, hogy az ár egyik fő meghatározója az ország GDP-je. Akkoriban, ha egy német el akart utazni Los Angelesbe, akkor neki olcsóbb volt egy Budapest – Frankfurt – Los Angeles jegyet megvennie, mint egy sima Frankfurt – Los Angelest, mivel innen indulva olcsóbbak voltak a jegyek. És a Budapest - Frankfurt szakaszt kitépte a jegyéből és csak Frankfurtban szállt fel. Ehhez képest ma komoly a verseny, hogy kinek rosszabb a GDP-je, de az tény, hogy Budapestről sok esetben drágább a jegy, mint a szomszédos fővárosokból. Ezért nem árt rákeresni a budapesti mellett egy bécsi indulású gépre, hátha jelentősen olcsóbb.

A másik szórakoztató játék az alapár változása. Régen egy 160 ezer forintos jegy úgy nézett ki, hogy 135.000 forint volt alap plusz 25.000 forint illeték. Ma ugyanez a jegy úgy néz ki, hogy 55.000 az alap és 105.000 forint az illeték – viszont lehet 55 ezer forintért hirdetni. Ez azért van, mert a légitársaságok jegyeit túlnyomórészt nem a légitársaság adja el, hanem az utazási irodák. Ha megnézzük például, hogy hány Lufthansa iroda van Magyarországon (egy) és hány utazási iroda (nagyjából 2500), akkor láthatjuk, hogy valóban az utazási irodák adják el a légitársaságok jegyeit. A légitársaságoknak tehát elég nagy költséget jelent az utazási irodáknak fizetett jutalék. Ráadásul ez a jutalék az alapár után jár, és az üzemanyag pótdíját is az illetékbe építették be, vagyis a fenti példánál maradva, az irodák nem 135.000 után fizetnek jutalékot, hanem csak 55.000 után, ami nem mindegy. Egyébként a jutalék 1 százalékra csökkent az évekkel ezelőtti 7 százalékról… Ezzel a taktikázással az utazási irodák nyakába zúdítanak egy csomó kérdést. Mivel a forint árfolyama állandóan ugrál, ezért az illeték is, tehát azt lehetetlen kitenni a kirakatba, mert senki nem győzné állandóan cserélgetni. Ennek eredményeképpen az irodák az alapárat teszik ki, és megcsillagozzák, hogy az ár az illetéket nem tartalmazza.

Hogy ez miért érdekel minket? Mert ha elsétálsz egy utazási iroda előtt, és a fenti példánál maradva látod, hogy Los Angelesbe már 55 ezerért is van jegy, sokkot kapsz az örömtől. Csak akkor józanodsz ki, amikor eléd tolják a 160 ezres végösszeget. És akkor még szó sem esett a tranzakciós díjról, meg a fapadosoknál külön fizetendő csomagdíjról, elsőbbségi beszállásról és egyebekről.

Akkor is megéri profikkal vetetni a jegyet, ha nincs elég átfogó tapasztalatod az aktuális árakról. Az online repülőjegy-kereső rendszerek hátránya, hogy cseppet sem kreatívak. Ha mondjuk Limába akarsz kijutni, és keresővel nézed a jegyeket, aligha találsz 300 ezer forint alatt a Budapest-Lima, Lima-Budapest viszonylatra. A profik viszont tudják, hogy Madridból sokkal olcsóbb, tehát lefoglalják Madridból, és keresnek egy külön Budapest-Madridot. Ezzel megspórolsz kábé 80 ezer forintot, és csak egy telefonodba vagy egy űrlapba kitöltésébe kerül az egész.

Egy másik trükk a keresztjegyezés. Ki akarsz repülni, mondjuk Párizsba, mondjuk a jövő héten. Beírod, hogy kedden oda, szerdán vissza, és nincs benne hétvége. Az ára 196 ezer forint (mert nincs benne a hétvége, ami olcsóbbá tenné). Mivel a hétvégi ár jóval alacsonyabb, két jegyet foglalsz: egyet keddtől vasárnapig Budapestről Párizsba, egyet meg szerdától vasárnapig Párizsból Budapestre. Az egyik jegy nagyjából 34, a másik olyan 38 ezer forint lesz, és máris megtakarítottál 120 ezer forintot úgy, hogy két járatot nem is veszel igénybe.

Minden horrorisztikus repjegyszerzés ellenére van egy-két olyan jegytípus, amibe megéri beruházni. Ezek a földkerülő jegyek – bár más néven is futnak, az úticéloktól függően. Ha világkörüli útra mész, netán Dél-Amerikát akarod repülővel körbejárni, kifejezetten olcsó jegyekbe botlasz, ha jó helyen keresed. Sajnos egyik sem Budapestről indul, sokkal inkább London vagy valamelyik amerikai nagyváros a kezdőpont. Egy jelenleg is futó ajánlat értelmében a Los Angeles – Lima – Buenos Aires – Sao Paulo – Santiago – Los Angeles jegyet adók nélkül már 1100 dollárért megkapod, de egy teljes Ázsia-körút Los Angeles – Peking – buszozás – Hszian – Hangzhou – Bangkok – Angkor Wat (Siem Reap) – Luang Prabang – Hanoi – buszozás – Saigon – Szingapúr – Tokió – Los Angeles 1800 dolcsidba kerül – adók nélkül. És végül egy teljes földkerülő túra 2400 dollárért (még mindig 500 ezer forint körül): New York – Berlin (akár itt is becsatlakozhatsz) – vonatozás – Róma – London – Johannesburg – Sydney – Saigon – Szingapúr – Bangkok – Hong Kong – New York. Időnként egészen vad összeállításokat is lehet találni. Bangkokban leltem a következő gyöngyszemet, összesen 900 dollárért: Bangkok – Mumbai (India) – Addisz Abbeba (Etiópia) – Dzsibuti – Szanaa (Jemen) – buszozás – Áden (Jemen) – Mogadishu (Szomália) – buszozás – Mombasa (Kenya) – Zanzibár – buszozás – Dar es Salam (Tanzánia) – Delhi – Bangkok. Ha jól számolom, ez összesen kilenc repülés, és akad benne egy teljesíthetetlen szakasz, nevezetesen a Mogadishu – Mombasa. Szomáliában húsz éve háború dúl, kizárólag súlyosan felfegyverzett testőrcsapattal lehet lenyomni ezt a távot, körülbelül háromszor annyi pénzért, mint amennyibe az egész repülőjegy kerül. Ez esetben egyszerűbb kihagyni a járatot, és inkább átszervezni az utat egy kicsit.

Irán vetítés

2010-12-04T07:31:00.000-08:00

Azt hiszem, elnézést kell kérnem mindenkitől, aki szokta látogatni az oldalt. Az utóbbi időszak eléggé eseménytelenül telt, és időm sem nagyon volt írni ide. De ez most jól megváltozik.

Először is, meghívok mindenkit a Budapest, Teréz körúti Overland boltba (ha jól emlékszem, 45. a házszám) egy irános vetítésre. Az időpont december 6-a, hétfő, este 7 óra. Főleg az idei iráni útjaim képeit láthatjátok, ezeknek egy része egyébként a www.iranpictures.blog.hu -n is fönt van, úgyhogy aki nem tud jönni, szerényen és visszafogottam kárpótolhatja magát:)

Megosztok egy-két jövő évi tervet is: január közepén Utrechtben leszek egy utazási kiállításon az egyik Irán pavilonban, aztán egy Egyiptom-Izrael-Palesztina nyaralás következik, végül ha minden jól megy, Perzsa-öbölbeli búvártúra jön, de azt még csak szervezem. Aztán meg lassan itt a Queensday, és beköszönt a május közepe. Úgyhogy már csak a december kell kibírnunk (főleg nekem, ti szerintem jól elvagytok nélkülem is), aztán jöhet a rock'n'roll.

És végül a fenti kép, a lehető legtipikusabb iráni szituáció: iráni család pózol Perszepolisz romjai között, két erős emberrel a szélen, akik vigyáznak, hogy föl ne boruljon az oszlop.

somewhere in europe

2010-11-08T10:58:00.000-08:00

Enver szerette népét: bunker és krómbánya

Kíméletlen a verseny a megtisztelő „Európa legelbaszottabb állama” címért. Ha a Balkán és a keleti peremvidék nem játszana, Magyarország simán vinné a díjat, így viszont lenyomják a dobogóról olyan országok és egyéb kétes entitások, mint Moldova és Transznyisztria, Bosznia-Hercegovina, különösen a benne lévő Republika Srpska, vagy éppen Fehéroroszország. És ne feledkezzünk meg Albániáról sem, ami még egy magunkfajta keleti ízirájder számára is kellemesen távol esik Európától.

Ugyan nem vagyok otthon Szicília hegyei között, és nem tudom, manapság hol járnak az emberek puskával a vállukon Európában, de feltételezem, hogy Albánián kívül máshol nem nagyon. Már a negyedik utam volt arrafelé, mégis csak most tűnt fel, hogy a vidéken élő arcok a legnagyobb természetességgel csapják hátra a sörétest, amikor kicsit elbaktatnak otthonról. Északon, a hegyek között ez pláne nem tűnt fel, viszont a Durrestől, az ország legélvezhetetlenebb, mert legfelkapottabb üdülővárosától délre vezető „autópálya” mentén nem lehetett nem észrevenni a fegyveres arcokat. Később az Ohridi tó melletti Pogradec peremén is volt olyan fószer (egész pontosan tizenéves kölök), aki puskával a vállán kvaterkázott a rend őrével. Addigra már bejártuk Dél-Albánia gyakorlatilag összes burkolattal rendelkező útját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is kéne valami lőfegyver. Persze nem szélsőséges republikánus nézeteim miatt, hanem a veszettül sok kóbor állat távol tartása végett. Hatalmas kutyák hatalmas falkákban poroszkálnak az utak mentén, és rengeteg rossz tapasztalatom van már velük kapcsolatban. Hogy mennyire összetartanak, azt hazafelé úton láttam: eddig azt hittem, csak a South Parkban vannak homo állatok, de amikor négy kutya ragadt össze vonatba az út mellett, akkor rájöttem, hogy nem.

Ez a fegyverdolog nem újdonság az albánoknál. Egyrészt ott volt nekik a vérbosszú intézménye, amit a törzsek követtek el egymás ellen, másrészt komoly arzenált zsákmányolt össze mindenki, aki nem volt rest felnyomni a laktanyák fegyverraktárait a ’96-os piramisjáték összeomlását követő zűrzavarban, amikor az ország kétharmada veszítette el minden megtakarítását. Az előbb említett vérbosszúra a tipikus példát Nopcsa Ferenctől idézik leggyakrabban, amikor megkérdezett egy shalei arcot, milyen a viszony Shalë és Nikaj között. "A viszonyok se nem jók, se nem rosszak. Ha valamelyik törzs tagja a másikat lelőheti, megteszi, de ezenkívül nincs különösebb konfliktus közöttünk." – válaszolta a megkérdezett hegyi úriember, nyilván valami medveölővel a vállán. Még szerencse, hogy a vérbosszú férfijáték volt. Így aztán a nők művelhették a földeket, őrizhették a nyájat meg hordhatták a tápot a hatalmas kőházban recegő jóembereknek.

Amikor elmeséltük a puskás emberes sztorikat Edinek, tiranai barátunknak, nem lepődött meg túlságosan. Az ő családja is beszerzett vagy tucatnyi Kalasnyikovot a piramisjátékos időben, de aztán szépen beszolgáltatta mindet a kormányzatnak, amikor az végre jó ötletnek gondolta, hogy begyűjtse egy részét – mellesleg nem sok sikerrel, hiszen egy év múlva kitört a koszovói háború, és biztos, ami biztos alapon jól jött az AK az előszobaszekrényben. Edi bátyja akkor kiképzőtiszt volt egy albániai titkos kiképzőtáborban.

A címben említett Enver szereti népét persze humor. Enver Hodzsa még akkor is hardcore sztálinista maradt, amikor Hruscsov desztálinizált. Ekkor Maóhoz fordult, tőle lenyúlta a kulturális forradalmát (ekkor lerombolta, tornateremmé, szállodává, raktárrá alakította Albánia mecsetjeinek és templomainak 95 százalékát), majd amikor Maó meghalt, a kínai modell is elkurvult számára. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy Albánia legalább olyan elzárt hely volt, mint Bhután: turisták nem léphettek be Albániába, a rendszerváltás előtt 500 autó volt az egész országban, senkinek sem lehetett tévéje, külföldi rádióadó hallgatásáért pedig 10 év krómbánya volt a büntetés. Mármint kényszermunka krómbányában. Az országot 1990-ben kötötték rá a nemzetközi telefonhálózatra.

Az 500 autó pár év alatt felugrott félmillióra, ami testvérek között is ezerszeres növekedés. Hogy profi módon el tudják látni a végtelen keresletet, a maffia vette kézbe az ügyet, és nyugatról lopott gépeket terített az országban (közben arra is volt gondjuk, hogy pár téeszt marihuánafarmmá alakítsanak át, csak hogy teljes legyen a tuti). A végeredmény közismert: az autók minimum 40 százaléka Mercedes, és mindenki úgy vezet, mintha csak most tanulta volna. Index, sávok, kivilágítás, tükörhasználat – csupa olyan női dolog, amire egy rendes albán ügyet sem vet. Cserébe viszonylag könnyű belefutni felborult kamionba, meg mindenféle olyan balesetbe, amit nyugaton kizárólag ittas vezetéssel sikerülhet összehozni.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy időnként halálpara vezetni Albániában. Főleg éjszaka. Mire egy másnaposságot követően átjutottunk Koszovóból az albániai Kukesbe, kis híján ránk sötétedett. Kinéztünk egy nagyon tuti hegyi utat, majd megkérdeztük, hogy lehet eljutni oda. A rendőr visszakérdez: problem? Igazából, csak turisták vagyunk. Rendőr legyint, kocsival felvezet a megfelelő irányba, majd magunkra hagy. Fél órával később, kevesebb, mint 10 kilométerrel odébb visszafordulunk. No rruga, nincs út, magyarázzák a helyiek, majd kiderül, hogy van út, 120 kilométer, 7 óra kocsival, ha éppen járható. Igaza volt a rendőrnek, problem. Irány Tirana a zsír új autópályán.

A zsír új autópálya zsír új. Vagyis nincs még készen egészen. Az 5700 méteres alagút megspórol egy félórás szerpentint. Az egyik lezárt irány, illetve a szembejövő sávot megosztó olajoshordók nem sokat segítenek a száguldozásban. Szakad az eső, egy óra után először reflektorozunk, amikor kiderül, hogy néhány tucat méterrel előttünk kivilágítatlan merci parkol az egyetlen sávban, a csomagtartó körül emberek. Reflektor nélkül derékba törnénk őket, hatalmas mázlijuk van, szemből sem jön semmi, pont ki tudjuk kerülni az öngyilkos brigádot. Ettől kezdve agyhalasztó koncentráció, nagyon várjuk már az első Tirana Beert.

Az autók számának fent említett ezerszeres növekedése nyomot hagy Tirana utcáin. Nincs parkolóhely. Sehol, soha. A kétsoros parkolás működik, de általában a második sor is tele van. Végül félig beszabálytalankodunk egy bolt elé. Szállásunk egy magánlakás egyik szobája, 30 euróért adja a jóember a Blloku, a vigalmi negyed peremén. Jó biznisz ez, egy háromszobás lakást teltház esetén napi 90 euróért lehet kiadni. De ha csak a harmadát veszik ki, az is 900 euró egy hónapra, ami azért nem rossz fizu a tiranai átlagot tekintve (ami mellesleg annyi, mint Magyarországon, hogy valami jót is mondjak).

A terv Albánia déli részének bejárása. Napi 200 kilométer, 6-7 órás menetidővel, cigiszünettel, kávészünettel, fényképezéssel. Vlora, Szaranda, Girokaszter, Korcsa, Tirana az útvonal, mindenféle hegyi úton keresztül. Olyan elvetemült helyeket érintve, mint a görög határon lévő, egyébként mindentől távol eső Leskovik, ami leginkább egy szibériai Gulág mellett kinőtt kisvárosra hasonlít, ahol több a kutya, mint az ember, és a lakótelepi erkélyeket téglával építették be a cigányok. Leskovik előtt rátaláltunk a szénégetőkre. Bunkerekben élnek a hegyek között, jó levegő, sok pálinka, szénnel a bunkerfalra karcolt naiv baszós jelenetek segítik az embernek maradást. Leskovik után pár óra szerpentin, majd Erseke, ahol megállunk egy kávéra. Ember sehol, annyi hírértékünk van, hogy egy helyi nőszemély elkezd kitartóan mesélni egy történetet, amiből az derül ki, hogy volt már Londonban vagy a gyereke volt már Londonban, vagy látott már olyat, aki volt már Londonban, vagy csak hallott Londonról. A „város” tartományi központ, kocsival két perc átmenni rajta, de az első perc után majd megőrültem az unalomtól és a kilátástalanságról, úgyhogy csak a kávé utáni vágy segített ott maradni úgy tizenöt percig. Korcsa meg egy vicc: egész Albánia büszke rá, azt mondják, az egy kulturált hely. Sőt, a legkulturáltabb hely. Ezt a kulturáltságot nem tudtuk tetten érni. A helyiek azt mondják, „az oktatás”. Hogy az onnan érkezők aktívabbak az iskolában. A cigány lovat vonszol az út mellett, a fóliaputrijához. A Grand Hotel recepciósa szerint van kétágyas szobájuk. Azt nem tudja mennyi, de megkérdezi. Elmegy. 25 euró. Öt perc után fojtogat Korcsa, lépünk inkább Voskopojéba, amiről jókat ír a megbízhatatlan és pontatlan Holy Planet. (Aki a Lonely Planet Nyugat-Balkán kiadványát magyarra fordította, kézzel írt levélben kérjen elnézést mindenkitől, aki pénzt adott a könyvért. Az az ember sajnos magyarul nem (sem?) tud.)

Voskopoje legfeljebb 200 fős falu a hegyek között. Egykor tartományi központ volt, a 17. században 35 ezren lakták állítólag, aztán a sorozatos rablóhadjáratoknak hála, elnéptelenedett. Az épületeknek nyomuk sincs, csak pár templom emlékeztet a szebb múltra. A helyiek síparadicsomot akarnak csinálni belőle, de az egész olyan reménytelenül elbaszott, hogy legfeljebb Stephen King érezné jól magát egy ilyen elhagyott helyen, de ős is csak egy hosszú hétvégére. A hatalmas szállásunkon ketten vagyunk. Három emeleten az összes szoba nyitva. A kertben két husky, az egész épületben egyetlen ember rajtunk kívül. Az útikönyvírók valami egész különleges tripben lehettek, hogy láttak fantáziát ebben a szürreális faluban. Másnap Tirana.

Útközben kocsit mosatunk, az albánok nagyon jók ebben. Két és fél euróért kefével, samponnal alaposan lecsutakolja, a kerékdobot belül is, kiporszívózza, a szőnyegeket kiporolja, a műszerfalat letörli. Legalább százezer autómosó van az országban, és mint megtudjuk, a londoni autómosók túlnyomó többsége is albán kézben van. Ahogy Ford Fairlane is megmondta, valamire érdemes specializálódni.

Útba ejtjük az Ohridi tavat és Európa egyik legzseniálisabb autóútját, a vagy ezer méter magas hegygerincen kanyargó ösvényt Elbaszan (nomen est…) és Tirana között. Végül beszippant Tirana. Mondják, a Tirana és a Teherán szó ugyanonnan ered. Nos, ez igazából tökmindegy, a két város közti hasonlóság már nem annyira – azt leszámítva, hogy amíg Teheránban olyan 15 millióan, addig Tiranában csak 7-800 ezren élnek. Mindkét város fölött a város méretéhez passzoló hegy magasodik, ahova telekabinnal lehet följutni. A forgalom őrült, parkolni lehetetlen, a rendőr semmit sem csinál, és egyik városnak sincs folyója. Amiben az albánok többet tudnak nyújtani, az a kiszolgálás. Zseniális és olcsó éttermek, kávézók váltják egymást. Ugyanannyi ember ugyanannyi kocsmában, mint Budapesten, csak a népesség kevesebb, mint a fele. Két kocsma között nem pékség van, hanem egy harmadik. Egyik este elballagtunk a diáknegyedbe. Miután alaposan belenéztünk a New Amsterdam nevű bárba, elcsíptük a menzát. Vietnámot megszégyenítően olcsó. Hárman hülyére ettük magunkat 5 euróból. Ebben volt háromféle húsétel, két krumpli, kenyér, saláta, sajt, caciki, egy teljes asztalnyi kaja. A legdrágább tétel 90 eurocentbe került…

Fura, hogy az albánok nem rúgnak be. Először is nem láttam részeg embert, legalábbis vállalhatatlanul részeget nem. Mindenki szorongatja egy szem poharát és szürcsöli a sörét, de 3-4 után mindenki abbahagyja. Ahhoz képest, hogy átlag kocsmában 100 forint a feles, lehetne több szeszhulla is országszerte, például Ukrajnában vagy Kínában nagy királyság reggel sörrel a kézben esni-kelni látni a helyi arcokat. Persze lehet, hogy a szénégetők megadják a módját a hegyek közti bunkerjukban, a szénnel rajzolt puncik között. Kezdem magam szégyellni a hatos éjszakain hordott népek miatt, persze nem komolyan, mert néha én is része vagyok.

Turistát a 10 nap alatt láttunk ötöt, három backpackert Tiranában, kettőt valahol a tengerparton stoppolni, na meg pár nyugdíjas németet Girokaszterben. Emellett két idős hölgy biciklizett a hegyekben. A szezon után meglepően nyugodt ország. Már elég alaposan tudom, hova fogok visszamenni legközelebb. Látnivalókat tekintve Albániában van úgy minimum hathetes potenciál – ennyi idő alatt elég alaposan be lehet járni. Hogy ez miért nagy dolog? Mert az egész ország akkora, mint a Tiszántúl fele, területét tekintve kisebb, mint BAZ, Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés és Heves megye. És ebbe belefér minden.

sudan dreamin'

2010-11-02T10:28:00.000-07:00

Szudánról álmodom

Tudom, kicsit giccses, kicsit nyálas, de a gépemről véletlenül összekukáztam egy korábbi fotókból összerakott vetítést a 2007-es szudáni utunkról. Azóta megy az álmodozás a visszatérésről, legalábbis részemről.

A képek az asszuáni tó partján lévő Wadi Halfán, Atbara felé a vonaton, Meroe piramisainál, Kartúmban és Omdurmanban készültek. A 3 évvel ezelőtti út érdekessége, hogy ugyanezen a vonalon ment végig Michael Palin 1992-ben a Pole to Pole forgatásán. A köztük eltelt tizenöt év alatt egy porszem sem ment arrébb a Szaharában, mármint ami a fejlődést illeti, egyedül Kartúm csodaszállodája, Kadhafi tojása épült fel szépen (ezt 4:48-nál látjátok).

Csak kíváncsiságból: ha visszamegyek, hányan jönnétek velem? A kérdés nem költői, a kivitelezés annál inkább.

EU border assistance mission

2010-10-12T03:05:00.000-07:00

Aki "legalizálta" Dnyesztermelléket

Egy ideje lekattantam a külpolitikai témákról, de most kivételt teszek. Pontosan egy évvel ezelőtt voltam Moldovában és Ukrajnában (és a Dnyesztermelléken), ahonnan nem üres kézzel tértem haza. A cikk egy évig a fiókomban volt, az a pár újság, amit megkerestem vele, nem nagyon tudta hova tenni. Rendkívül érdekes történet, kár lenne megtartani magamnak...

Missziót vezet két posztszovjet tagköztársaságban, Ukrajna és Moldova határbiztonságát felügyeli, miközben fél szemét a dnyesztermelléki konfliktus megoldásán tartja. Bánfi Ferenccel, az EUBAM, az Unió határőrizeti segítségnyújtó missziójának vezetőjével beszélgettünk.

Miért volt szükség az EUBAM létrehozására?

2005-től az Európai Unió dinamizálta a politikai és külkapcsolatait Moldovával és Ukrajnával. A konkrét kiváltó ok a narancsos forradalom volt, és az ahhoz kapcsolódó változások, az általános kiváltó ok pedig a 2004-es EU bővítés. Ezzel Ukrajna lényegesen fontosabbá vált, mint szomszéd az EU külső határán. A megoldatlan dnyesztermelléki konfliktus is más színezetet kapott, mivel földrajzilag közelebb került az Unióhoz. Egy megoldatlan konfliktus az EU külső határainak közelében magával vonta az EU növekvő szerepét. Románia csatlakozásával Moldova is határos lett az Unióval. A dinamikussá vált EU politikának a részeként 2005 márciusában kinevezték az első különleges megbízottat Moldovára, akinek részben az volt a feladata, hogy képviselje az EU-t a dnyesztermelléki probléma megoldásában, segítse Moldova és az EU kapcsolatait, és támogassa Moldovát a demokratikus intézmények továbbfejlesztésében.

Mennyi ideig tartott felállítani a missziót?

Ez nagyon gyors politikai válaszadáson alapult: júniusban a két elnök, a moldáv Voronyin és az ukrán Juscsenko közös levélben kérte az EU-t, hogy adjon támogatást a határszakasz menedzsmentjéhez. Augusztusban volt egy tényfeltáró bizottság, amely támogatta és szükségesnek találta az ötletet, októberben a két kormány és az Európai Bizottság nevében aláírták az együttműködési dokumentumot. November 30-án pedig megnyitották a missziót. A nagy sietség azt is jelentette, hogy a technikai részek kevésbé voltak kiérlelve. A pozitív politikai válaszadáson volt a hangsúly. A megnyitó után ott álltunk egy szál papírral a kezünkben, ami az együttműködési dokumentum volt. Csak összehasonlítás miatt: Koszovót egy évig tervezték.

Mindent nulláról kellett felépíteni?

Hat héttel korábban ideküldtek pár embert, kibéreltek egy emeletet az épületben, próbáltak rendet teremteni a terepen, de nekik semmi közük nem volt a bűnüldözéshez. Eleinte voltak malőrök, akaratunk ellenére hamis szoftvereket telepítettek és hasonlók. Akkoriban Ukrajnában még nem nagyon foglalkoztak ilyesmikkel. Azóta egyébként nagyon sokat változott a helyzet. Most már megvan a rendőrségnek a speciális egysége, amely a cégeket ellenőrzi. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy higgyem: egy kicsit mi is hozzájárultunk ezekhez a dolgokhoz, de ezt nem lehet kisajátítani.

Volt stratégia?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a működésünknek két fő stratégiáját határoztuk meg. Az egyik, hogy a moldáv és az ukrán politikai vezetés célul tűzte ki az EU integrációt. Ennek fényében nekünk segítséget, támogatást kell nyújtanunk a határügynökségek modernizálásában, fejlesztésében annak érdekében, hogy közelítsék, vagy éppen elérjék az európai normákat. Ez egy integrációs munka, amivel a fejlesztéshez kell hozzájárulni, hogy elérjék az európai sztenderdet. A másik stratégia pedig az, hogy járuljunk hozzá a dnyesztermelléki konfliktus békés megoldásához. Ebben a missziónak nincs vezető szerepe, de hozzá tud járulni.

Mi a különleges az EUBAM-ban?

Ez az első EU-s misszió, amelyet a volt Szovjetunió területére helyeztek ki, ráadásul két országban is mandátummal bír, ami különleges helyzetet teremtett. A résztvevőknek, vagyis az ukránoknak, a moldávoknak és az EU-nak nem volt tapasztalata abban, hogyan viszonyuljanak egymáshoz, és nem volt meg a bizalom sem. Márpedig a bűnüldözés és a biztonság területén a legfontosabb feltétel a bizalom. Tehát először egy bizalomépítési folyamatot kellett megtervezni. És aztán volt maga a határprobléma, ami tárgya volt a politikai vádaskodásnak, vagy inkább nevezzük vitáknak.

Pontosan miről is szólt ez a vita?

A moldáv álláspont szerint a dnyesztermelléki szakadárok jelentős bevételre tesznek szert az illegális fegyverkereskedelemből. Ez csak úgy lehetséges, ha az illegális fegyverkereskedelem a dnyesztermelléki határszegmensben Ukrajnán keresztül bonyolódik, és ehhez az ukránok valamiféle támogatást adtak, vagy legalábbis becsukták a szemüket. Az ukránok persze tagadtak.

És ebben mit tehetett az EUBAM? Egyáltalán milyen jogai vannak a missziónak?

Mi profik vagyunk, semmiféle előítéletünk sincs, és képesek vagyunk arra, hogy megállapítsuk, ha ez az üzlet működik. Nekünk nincs végrehajtó hatalmunk, kifejezetten technikai-tanácsadó testület vagyunk, de ha az üzlet létezik, akkor megtaláljuk az indikátorát. Az elsődleges feladat az volt, hogy végrehajtó erő nélkül, mindössze 50 emberrel konszolidáljuk az 1220 kilométeres határt, több mint 90 határátkelőhellyel, plusz a zöldhatárral. Fizikailag nem lehetséges, hogy mindenhol jelen legyünk a nap 24 órájában. Olyan taktikát kellett alkalmazni, amellyel hatást tudunk gyakorolni a határviszonyokra, ehhez pedig meg kell nyerni a partnereket. Létrehoztunk területi irodákat. Operatív értékelést készítettünk, hogy lássuk, hol vannak a forró pontok, és meghatároztuk a földrajzilag és tematikailag fontos kulcsterületeket. Hogy hol kell ott lennünk, ahol a limitált erőnkkel a legnagyobb hatást tudjuk elérni. Mindeközben nekünk ki kellett építeni a saját infrastruktúránkat.

Hogyan tudták elkezdeni a munkát? Mi volt az első lépés?

Világosan láttuk, hogy a változáshoz ismerni kell a területet, és egy egységes vámrendszert kell bevezetni. Moldova és Ukrajna között nem volt megfelelő együttműködés. 2005 novemberében nyitottunk, és egy hónapra rá a két miniszterelnök, az ukrán és a moldáv aláírtak egy közös nyilatkozatot. Ebben kölcsönösen megállapodtak, hogy csak az egymás által kiadott vámokmányokat ismerik el. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy egyik fél sem ismeri el a dnyesztermelléki vámokmányokat, tehát onnan nem tud közvetlenül kijönni áru Ukrajna irányába. Exportálni persze lehet, de csak abban az esetben, csak ha a hivatalos moldáv vám megcsinálja az ellenőrzést. Az világos volt, hogy egy ilyen intézkedés bevezetése hihetetlen nagy politikai vitát fog kiváltani. Amikor ezt a javaslatot kidolgoztuk, mi már számoltunk azzal, hogy a vita úgy fog szólni a dnyesztermellékiek részéről, hogy egy humanitárius válságot előidéző gazdasági blokádot hozunk létre Ukrajna, Moldova és az EUBAM támogatásával.

Jó érv. Hogy lehetett kivédeni?

Lehetőséget kellett biztosítani a dnyesztermenti cégeknek arra, hogy törvényesen részt vehessenek a nemzetközi kereskedelemben és törvényesen produkálhassanak profitot. Kidolgoztuk azokat a szabályokat, amelyek szerint bármely dnyesztermenti cég törvényesen, három napon belül regisztráltathatta magát Kisinyovban, és ha akartak, exportálhattak a moldáv törvényekkel összhangban. Ezzel politikailag legitimáltuk Moldova területi integritását és szuverenitását. Technikailag viszont elkezdtük szabályozni a határt, hogy legalább azt tudjuk, mi jön ki onnan egyáltalán. 2006 áprilisban elkezdődött ennek a megállapodásnak a végrehajtása, amire a dnyesztermellékiek totálisan blokkolták az összes határátkelőt. Ugyanekkor kommunikációs kampányba kezdtek: azzal álltak elő, amit vártunk tőlük, vagyis gazdasági blokádot hoztunk létre körülöttük. Nekünk bizonyítani kellett, hogy nem mi hoztuk létre a gazdasági blokádot, nincsenek elszeparálva a külvilágtól, illetve ők magukat szeparálják el, és hogy ha akarnak, együttműködhetnek.

Mennyi idő alatt lett sikeres ez a taktika?

Két hét elteltével kaptam egy jelentést az egyik területi irodától, hogy megnyitották a határátkelőt a dnyesztermellékiek, és engedik be a forgalmat. Ez a leállás egyébként jól is jött, mert rengeteg minden felhalmozódott a határ mindkét oldalán, és így egyszerre tudtuk mindet ellenőrizni. Ez jelentős előrelépés volt a törvényesség tekintetében, és közelebb vittük egymáshoz Moldovát és Ukrajnát. Az egyik kulcseredmény az volt, hogy Moldova és Ukrajna kellő elkötelezettséggel végrehajtja azóta az egységes vámszabályokat. Ez mára már önfenntartóvá vált. Az EU inkább csak monitorozza ezt a tevékenységet.

Tehát ez a blokád egy politikai döntés volt, aminek a dnyesztermentiek áldozatául estek…

Így van. Amióta megszűnt a blokád, a dnyesztermelléki cégek egyre nagyobb számban kezdték el regisztráltatni magukat. Ma már közel 600 céget vettek nyilvántartásba, ugyanis a cégek döntő többsége profitorientált. Az újonnan kidolgozott rendszer biztosítja számukra nemcsak azt, hogy exportálhatnak, hanem azt is, hogy élvezhetik a Moldáv Köztársaság legális státuszából adódó kereskedelmi előnyöket. Ilyen például, hogy az EU Moldovának olyan kedvezményt adott, hogy a Moldovából exportált áruk döntő többsége, több mint 80%-a mentes az importvámoktól az EU-ban. A regisztrálás után dinamikusan nőtt a dnyesztermelléki cégek exportja az EU és más országok felé is. Ez a törvényes rend megerősítése mellett hozzájárult a határon túlnyúló illegális tevékenységek visszaszorításához, felszámolásához, egyben hozzájárult a Moldáv Köztársaság gazdasági integrációjához is.

De ha Dnyesztermellék Moldova része, akkor az ottani cégek a profit érdekében miért nem helyezték át a székhelyüket moldáv területre?

Egy vasművet azért nem lehet csak úgy odébb vinni. Meg egy Tiraszpolban működő fodrászt sem lehet elköltöztetni, vagy az európai minőségű anyagokat gyártó textilgyárat sem. És azt se felejtsük egy, hogy a Dnyesztermelléken működik egy illegitim rezsim, amely kiépítette a politikai rendszert. Parlamentjük van, kormányuk, elnökük, titkosszolgálatuk, határőrségük, rendőrségük. Az ezen a területen élők de facto a dnyesztermelléki hatóságok hatálya alá tartoznak. Nyilvánvaló, mint minden állam, ez is kikényszeríti a szabályok betartását, ha valaki nem hajlandó követni azokat. Ugyanúgy van börtön, van bűncselekmény, és az ő definícióikkal összhangban ez ugyanúgy devianciát jelent, mint egy rendesen működő legitim államban. De a kisinyovi regisztráció ellenére ezek a cégek a „szerencsétlen” gazdasági áldozatai a meg nem oldott dnyesztermelléki konfliktusnak, ugyanis nyilvánvalóan regisztrálva vannak a dnyesztermelléken is, és emiatt két ország szabályait kell követni.

És mit tett erre a tiraszpoli vezetés?

Nem akadályozta meg, hogy ezek a cégek élvezzék azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket a moldáv hatalom adott. Hiszen ha több profit jön be, akkor több megy az államkasszába is.

A dnyesztermelléki kommunista rendszer ideológiai alapú, vagy szimpla üzlet?

Meggyőződésem, hogy üzlet. De semmi nem fehér, és semmi nem fekete. Van sok más tényező, amit figyelembe kell venni. Az orosz nyelv, az orosz kultúra befolyása is szempont, de én ezt a konfliktust alapvetően gazdasági konfliktusnak tekintem.

Sikerült végül megoldani a moldávok és az ukránok vitáját? Mi lett a megoldás?

A határbiztonság jelentősen változott, pozitív irányba. Az egyik legnagyobb vívmányunk, hogy jelen álláspont szerint minden szereplő egyetért a misszió azon konklúziójával, hogy az illegális fegyverkereskedelemnek nem lelhetők fel nyomai. A magyarázat persze minden szereplőnél más. A moldáv elnök, Voronyin megköszönte az EU-nak ezt a misszióját, mert amióta itt vagyunk, azóta ez az üzlet nem működik. Szmirnov dnyesztermelléki elnök is megköszönte a munkánkat, mert bizonyítékokat szolgáltatott arra, hogy Voronyin hazudott, amikor azt mondta, hogy az illegális fegyverkereskedelemmel foglalkoznak.

Melyik félnek volt igaza?

Mindig azt mondom, hogy a misszió mandátuma 2005. december 1-én kezdődött. Mi nem foglalkozunk azzal az időszakkal, ami a misszió működését megelőzte. Hogy volt-e vagy sem illegális fegyverkereskedelem, arról nem beszélek, mert nem tartozik a mandátumunk körébe. Amióta pedig itt vagyunk, azóta mindkét vezető egyetért az EUBAM véleményével.

new blog

2010-10-03T13:16:00.000-07:00

Új blogot indítok

Az elmúlt hónapokban úgy láttam, Irán mindenkit lenyűgözött. A saját turistáim, meg a többi utazó is teljesen odavolt érte. Természetesen én is, de ez egy régebbi történet. Látták, hogy az ott élő embereknek egyáltalán nem az atom és az ajatollahok jutnak eszükbe, amikor meg akarják mutatni országukat.

Éppen ezért ismeretterjesztő-szemlegeltető céllal új blogot indítok http://iranpictures.blog.hu címen. Itt néhány naponta frissülő fotóblogot találtok, mindenféle kommentár nélkül. Persze az itteni aktivitásom is folytatódik, ahogy van időm.

Mt. Damavand - closer to God

2010-09-26T07:51:00.000-07:00

A Damavand meghódítása

Nem vagyok hegymászó. Bármennyit tudok gyalogolni, kúszni, mászni, bármilyen magasan. De utálom a hideget és a havat, ezért sosem leszek Hópárduc. A Damavandra följutni csupán két-három napos elfoglaltság, kiadós séta 5671 méteres magasságra. Ott egy szál cigi nagyon vagány, pár népdal, majd laza lekocogás… Leírni persze egyszerűbb, mint lejönni.

Hat évvel ezelőtt úgy hozta a sors, hogy akaratom ellenére megmásztam a vulkáni kúpot. Két útitársammal csak valami nagy hegyet akartunk látni (hetekkel később láttunk igazán nagyot is Pakisztánban a Rakaposhi, az Ultar meg a Nanga Parbat képében). A cél az alaptábor volt, felszerelés zéró, meleg ruha sehol, a gázfőző szóra sem érdemes. Ott aztán találkoztunk iráni hegymászókkal, akik magukkal ragadtak, és szó szerint fölcibáltak a csúcsra. Kaját adtak, a kezemre zoknit húztam, hogy el ne fagyjon, sapkát és polárt kölcsön kaptam valakitől.

A mostani mászás ennél lényegesen profibbnak ígérkezett. Az iráni csapat egy része ugyanaz, Meysam barátom vezette a csoportot, Meghdad pedig videózott. Ezúttal én sem amatőrködtem el a dolgot, maroknyi magyar érdeklődőt vezettem Perzsia tetejére.

Irán tetejére

A Damavand hálás hegy: közel van Európához, magasabb az Ararátnál (5165 m) és az Elbrusznál (5642 m) is, három nap alatt megjárható Teheránból tokkal-vonóval, egy nagy kúp az egész. Ha a pucér adatokat nézzük, a 3000 méteren lévő alaptábortól mindössze 8 kilométert kell baktatni a csúcsig, nagyjából 2600 méteres szintkülönbséget leküzdve. A 4200 méteren lévő Bargah nevű második alaptáborig a bandukolás joyride, ott a hegy vulkáni jellegéből adódóan meredekebbé válik, és a csúcsig tartó bő 3 kilométeren majd’ 1500 métert emelkedik. Az alaptábortól a csúcsig az összmászás tehát nagyjából 10 óra alatt lenyomható, de aki először jár ilyen magas vidéken, aligha lesz boldog a légiós tempótól. Bargahtól a csúcsig tart a valódi erőfeszítés. A magashegyi mászás átlagosan 6 órát vesz igénybe jó kondi esetén. Úgy 4800 méternél jön egy kis meglepi: rövid szakaszon 39 fokos emelkedő nehezíti a följutást, miközben az 5500 méter körül lévő vulkanikus lukakból sűrű kéngázt fúj le a szél. Ezen a szakaszon nincs megállás, és a nyílegyenes csúcshódítás helyett kerülgetni kell a kénfelhőt.

Eddig volt az elmélet. A gyakorlat kicsit kegyetlenebbre sikerült. Csapatom felét hajnali 4-kor szedtem fel a teheráni reptéren, reggel hétig összepakoltuk a cuccokat a túrára, a délelőtt már Reyneh felett ért a hegyen. Egy Zamyad márkájú autó platóján, tizenhatod magammal értem az aranykupolás mecsetes alaptábor, helyi nevén Gosfand Sara parkolójába.

Az idő kiváló, a csúcs kivételesen tisztán látszik, péntek reggel van, az utolsó hétvégék egyikén, amikor még járható a hegy. Az előző heti havazásnak nyoma sincs, a meteorológia szerint három nap tiszta, meleg idő, aztán tízfokos lehűlés – de addigra már lent leszünk, ha minden jól megy. Egy órát alkudozunk a szamárbérléssel kapcsolatban, zsákonként úgy 25 dollárban sikerül megállapodni. Én inkább viszem magam a sajátom, ha az irániak nem puncsoskodnak, akkor én sem. Szép hosszú napot nyomunk: előző reggel hatkor keltem, az aznap éjszakát a reptéren és utazgatással töltöttem, másnap estére fölballagtunk 4200 méterre. Hat évvel ezelőtti emlékeimnek alig van nyoma, a lepattant menedékház mellé hatalmas kőház épült, és az akkori szolid embermennyiség helyett komoly expedíciós tábor fogad – hiába, ez az utolsó alkalmak egyike idén. Iránban a hegymászás egyébként is népbetegség. Talán csak az én baráti körömben van némi torzulás, de mindenki vagy hegymászó, vagy nem az, csak rendszeresen mászik hegyet.

Csapatunk magyar fele rendesen odavan a felsétától, hiába, a közel tengerszinten lévő Budapestről érkezve a 4200 méter nem csekélység, főleg alvás nélkül. Másnap akklimatizálódás, ketten lent maradnak a táborban, a többiekkel fölballagunk a hegyre. Mindenki talál valami egyéni stratégiát, hogyan vészelje át a magaslati betegség kegyetlen óráit. A többiek mantráznak, én csak feltolom a fejemre a fülest és betolom az előző Kataklysm albumot, mert tapasztalataim szerint egy kis death metáltól beindul a járógép. Ettől visszatér belém az élet, megy a léggitár a mászóbottal, na meg a dúdolgatás. Kíváncsi vagyok, a popperek milyen zenékből merítenek erőt ilyenkor.

A csúcsra érve mindenki döglődik, sehol egy értelmes mondat, de legalább az egész csapat boldog félhalott. Egy órát töltünk a csúcson, ebédelünk a kráter szélén, meghallgatjuk, ahogy a rutinosabb irániak dalolnak egy fél órát, aztán ereszkedünk lefelé. Ez a túra legkegyetlenebb része, kikészíti a térdet és a combot. Seggen csúszva, óvatosan le lehet csalni több-kevesebb ereszkedést, de alapvetően nem sokat segít. Mire éjjelre leérünk az első alaptáborba, már mindenki zombi, és nehezen élvezi az egyórás pickupozást a zsúfolt platón, földúton. A levegő kellemes meleg, az alaptáborban mínusz pár fok volt éjjel, a csúcson meg olyan -15, de ebből nem sokat éreztünk a tűző nap és az euforikus állapot miatt.

A Damavand megmászása fizikai és lélektani szempontból helyretett mindenkit. Először is, az előkészített természetjárós programnak lőttek, senki sem lelkesedett további túrákért, de legalább az első élmény olyan sokkszerűen és gyorsan következett be, hogy az alkalmazkodás Iránhoz minden átmenet és kellemetlenség nélkül lezajlott. A túra után közkívánatra visszamentünk Teheránba, majd elmentünk a Zagroszba a nomádokhoz, aztán Iszfahán és Jazd következett. Ezt a túrát először és utoljára vezettem, elhatároztam, soha nem lesz két egyforma. Most egy-két hónapot itthon pihenek, aztán télen új kalandok következnek.

Life and death of the party in Tehran – Time Machine

2010-08-26T14:54:00.000-07:00

Drog, kurvák, időgép - gigaparti Teheránban

Kénytelen voltam Alice Coopert idézni a Life and Death of the Party címmel (meg a Black Sabbathot a Time Machine-nel). Következzen a kulturális különbségek legtutibb megnyilvánulása a hedonista Teheránból.

Kivételesen fél nap alatt kijutottam második hazámba. Semmi busz, csak repülő meg taxi, ajtótól ajtóig 12 óra volt az út egy majd’ öt órás isztambuli dekkolással. Bejelentkeztem Behzan barátomnál, akit a CouchSurfingen keresztül ismertem meg, és volt olyan kedves, hogy ismét vendégül látott. Ezzel sokat vesztettem, és kimondhatatlanul sokat nyertem.

Egyszerűbb a veszteséggel kezdeni. Meysam barátom barlangászni hívott egy nyolc órás barlangi gyaloglásra, időnként mellig érő vízben. Sokat agyaltam, végül beadtam a derekam. A klausztrofóbiámat félre tettem – végül nem lett belőle semmi, egy hardcorenak beharangozott házibulit választottam, ami a tökéletes bukta ellenére sokat szélesített a világképemen. Vagy inkább visszahozott a valóságba.

Nyolc fiú, huszonöt lány, fű és pia – olyan hívószavak, amire részben vagy egészben minden egészséges férfiember megmozdul. „Rengeteg ribanc lesz, bármelyiket megkaphatod. Beszívunk, bebaszunk.” – hangzott az ígéret. Nem ma kezdtem a műfajt, sok újra nem számítottam. Dolgozott az egészséges szkepticizmus, meg egy nagy adag kíváncsiság, mit kínál a végtelenül konzervatívnak beállított Irán egy magamfajta figurának.

Először a buzis bejegyzésem jutott eszembe, amit bő két hónapja szenvedtem el egy tartománnyal odébb. Az este kilencre beharangozott összejövetelre már hatkor gyülekeztek a fiúk. Felcsavarták a szőnyeget (3000 euró per darab, nem cigizzük értéktelenné), leszedték a tükröket, összetörték a márványasztalt, majd elkezdték egymás séróját belőni, beszárítani, nem kevés homoerotikus kisugárzással. Arra azért futotta az energiából, hogy megkérdezzék, nem akarok-e átöltözni. Az érvem egyszerű volt, nem vitatkoztak vele: nem parádézni jöttem, hanem hegyet mászni, úgyhogy pont jó leszek a jelenlegi szerelésemben. A lakást befújták büdös dezodorral, mintha attól leesne a nők bugyija, de ebbe nem szóltam bele, elvégre vendégségbe jöttem. Pia sehol, fű sehol, csajok sehol, és már nagyon éreztem, hogy tizenöt évvel visszaröppenek az időben a lúzer tiniévekbe. Mind a három hálószobát „kúrós” szobává alakították, és akkor már nagyon röhögtem.

Este kilenc felé megjelentek az első csajok, egytől egyig ribancnak öltözve. Neccharisnya, cici, minden feszül, a srácok meg mutogatták a felhozatalt. Melyik kell? A lányokon látszott, hogy jobb híján ilyenek, sajnáltam őket. Beszélgetni persze nem lehetett, igazából a fajfenntartás szempontjából csak az tudott (volna) dönteni, hogy ki a parkett ördöge. Sosem hittem az autodidakta táncosokban, most is egy epilepsziás buli jutott az eszembe. Elég a strobi, zene sem kell. A fater persze „véletlenül” otthon felejtődött, ő a nagy alkesz, nélküle nincs buli (a fia csajait próbálja meg lenyúlni, néha sikerrel).

A bulira faszán rákészültek, először a laptopomat kérték kölcsön DJ pultnak, majd a pendriveomat, hogy tegyenek rá zenét. Még az is megfordult a fejemben, hogy ehhez az összejövetelhez pont én kellek… Szerencsére hoztak pár stroboszkópot meg diszkólámpát, hogy ne legyen olyan egyhangú a perzsa techno.

Este kilenckor megjelent a fater vagy két liter töménnyel, és bőkezűen szétosztotta. Mindenki percek alatt benyakalta, és attól kezdve órákon át részegek voltak. Előtte karót nyelve ültek egymással szemben a fiúk és a lányok, senki semmire nem jutott a másikkal. A fiúk piaci árunak nézték a csajokat, és szomorúan láttam, ők sem ellenkeznek a beállítás ellen. Amikor szóvá tettem, rohadtul nem értette senki, miről beszélek. A lányok sem igazán, ők inkább megütköztek. Szexuális tárgyak…

Miután mindenki eléggé bebaszott (én sajnos nem), kezdődött a tánc. A modern iráni technóra nem nagyon pörgök rá, kellett volna legalább egy kis gomba, hogy bennem legyen a bugi erre a cuccra. De az nem volt, és az előző este óta ígérgetett fű sem akart összejönni sehogyan sem. Igazából szánalmas volt az egész. A huszonéves srácok úgy viselkedtek, mint én az általános iskola hatodik osztályában, amikor még azt hittem, hogy a részegen csajozás a lányoknak is bejön. Közben erőszakkal táncoltattak volna, de kitűnően ellenálltam. Lady Gagát nem ismertem, erre csak egy fuck you volt a válasz, alighanem poénból. Vendéglátómtól nem vettem komolyan, nemrég jött haza Törökországból, és teljesen ki volt borulva, hogy a törökök hírből sem ismerik azt a szót, kultúra. Mondjuk ezt már sok perzsa mondta nekem.

Félidőben fater fölkapcsolta a lámpát, zene ki, húsz hamburger szétosztva, a neccharisnyás-műhajas-tűsarkús szexi csajok tele pofával burkolták a döghúst. Ezért kár lett volna felvennem a szebbik gúnyámat.

A parti gyorsan véget ért, az eredmény persze borítékolható volt: senkinek sem jött össze a dugás, a fiúk nyomták az iskolás style-t, hogy csípőben jól mozogva imitálták az aktust, a lányok meg éjfélkor leléptek. A maradó részeg csávók tizenkét éves koromba repítettek vissza, amikor vicces dolognak tűnt, hogy idegen nyelven szívatják a külföldit. Ezt mondjuk helyre tettem, egy beszólós arcnak megjegyeztem a farmerján lévő kecsapfoltra, hogy szerintem vérzik a fasza, egy másiknak meg hogy szívjon be és verje ki, attól elmúlik a feszültség, attól kezdve nem nagyon viccelődtek, legalábbis nem úgy, hogy feltűnjön.

Az este igazi vesztesei a lányok: szépek, üdék, fiatalok, ennél sokkal jobbat érdemelnek. Sőt, nagyon szépek. Beszéltek angolul, a fiúk nem. Nem értették, mi az az emberszámba vevés, amikor az embernek nincs kedve válogatni közülük, mert nem arról szól az egész, hogy rámutatok, epilepsziás rohamot imitálok, megdugom.

A barlangászás kimaradt, sajnálom, de mivel az iráni underground feltérképezése életem egyik komoly célja, nem hagyhattam ki ezt a performanszot. Legközelebb megpróbálom a huszonegykét éves korosztály helyett a tízzel idősebb brigádot, feltéve, hogy nem kokainos gruppenparti lesz.

A természetjárásról azért sem mondtam le, három óra múlva, reggel 6-kor kelek, hogy végre fölmenjek a Tocsalra és lesétáljak (4000 méterről 1200-ra).

Fényképek nincsenek, többen kérték, hogy fotózzak, de annyira gáz volt az egész, hogy magam előtt égtem volna, ha képileg is megörökítem ezt az állatkertet.

iranian camel business and industrial tourism

2010-08-09T02:56:00.000-07:00

Iran - The invention of real industrial tourism

Crazy camel transfer by four Europeans

I’m absolutely sure that Ardakan has witnessed the birth of a new legend (and I’m not referring to Khatami now…). First, we have invented the notion of industrial desert camel trekking, which had been practically nonexistent before. Second, we managed to cause quite an upheaval when we – a Dutchman, a Swiss, a Russian and a Hungarian – emerged from the desert with a camel and a mountain sheperd dog as white as snow.

I reckon the story will be more clear if I start with the latter. Thinking about the preceding events, I’m sure of it.

We arrived to Yazd free of any touristic responsibilities. Since I had spent a whole month there before, I did not have to stress myself out about missing anything important. But, thanks to my friend Sebastian, who has been living there for four years, I managed to find something new right on our first night. Namely, it turned out that there is some kind of amusement park in the outskirts of town which is very funny through European eyes. Gokart court, luminous fake cactuses, blood pressure monitor and a fantastic fake river with fake waterfall right in the middle of the desert. The Persians seemingly don’t give a damn about the ugly-looking drain that carries the water up to the hill, they just enjoy the benefits of the cooling water falling down.

The next day we were up to some more serious business, and went to see a desert cave. One can get there through a canyon-like gullet. At first we couldn’t find it, as we went out to the desert only by feel with the huge Nissan Patrol. Then we found a gullet. We had a really hard time getting the car down, and got stuck in the porous gravel. We weren’t equipped for an adventure like that, so we had to dig the car out with our own hands, but didn’t succeed. At last we lifted up the back wheel with the erector, and rolled some rocks under it. In the canyon we found the gullet leading to the cave. Don’t think of anything exotic. Some locals know the place, and go there regularly to have picnic and smoke opium. They had also built a kitchen in the cave, and just like other Iranian picnic-sites it is full of rubbish. There is water dripping into a pool from the rock wall and one can drink from that. After an hour we got bored of it all, went back to Yazd, and started laying the basis of our surreal andventures of the upcoming few days.

A year ago Sebastian bought a camel. Fortunately it is of the the smaller kind that doesn’t grow bigger as time goes by. Being a wild animal, it had been forced to do different acts through beating, in accordance with the country’s camel keeping traditions. We named the project ’sleeping under the free sky desert tour’, to which Stefan, the Swiss, Sebastian, the Dutch and myself lent our names. Then, on the previous night we also took in Roman, the Russian into partnership. Our goal was to transfer the camel from Ardakan to a farm called Haft-a Dor, which lies some 25-40 kms from there (the name means ’Seven Pearls’in Persian – a perfect brand name for luxury goods, which I would surely make into a registered trademark if I ever needed one), and is a goddamn fucked up place in the desert. This needed to be done so that the camel could leave the closed Ardakan pomegranate garden and find a new home in the desert where it can be relatively free and make friends with other camels – you know, the camel is a social animal, just like man.

The enterprise was with no doubt adventurous, unpredictable and difficult, full of insecurities – a real mission impossible by European standards, or, if not completely impossible, then completely unplannable. First of all, we had no map. What’s more, the Internet connection had broken down the previous night, so we coludn’t check the details of our trip on Google Earth. As a result, we didn’t know the exact distance. We didn’t know how long our trip would take. We didn’t know what we would find once we reached our destination. And, on top of all these, we didn’t know how the camel would take all these, as well as how we ourselves would cope with walking in the unbearable heat. We knew only one thing: that we would have to walk parallel with the main road, as this way we could at least eliminate the possibility of getting lost.

There was only one problem with the distance: Iranians are not too good at estimating. Five minutes can be an hour, one kilometre can be two (or four) kiolmetres, four hours walk can take three or six hours, and right is sometimes left. In the desert, accompanied by a wild camel, these things do matter. For our team to be complete, we took Sebastian’s dog, Belle with us, whom he brought from Azerbaijan – first and foremost to walk him and make sure he doesn’t get lost while we are away.

On the way to Arkadan we popped in to a grocery and bought 27 kilograms of rotten watermelons, in order to fill up the camel’s belly, so that she would take the difficulties that lie ahead of us a bit more easily. When we reached Ardakan, the camel man was nowhere. For an hour we just wandered around in the endless pomegranate and pistachio plantation, until we got bored of it and climbed through the gate. That was the time I first laid eyes on Camille, the two-year-old, dark brown camel with moulting hair, who was to make the upcoming days unforgettable. In order for her to be more well-mannered and tractable, they had laced a piece of string through her nose, that got infected and was bleeding, and she got agressive every time someone touched it. We fed her all the 27 kilograms of watermelon, which was approximatley 10% of her body weight. This didn’t prevent her to prey on our bread as soon as she was finished with that – we could barely kick her off it. Talking about bread, I have to add that we bought three kilograms of dried bread, to have enough snack for the trip. It was an Ardakan speciality that lasts for years. On the outside it resembles crisps more than anything else. In its original form its a flat, scone-like thing that they dry out completely and crush into little pieces so that it can be transported in any kind of vessel – be it your pocket or a large barrel. To add some flavour to it, they bake all kinds of seeds into it. Camille loved it, or, more precisely, she would have loved it, had we let her to.

The minute we got her off the rope, she got mad. She went completely berserk: she kicked, jumped around, we could barely calm her down. Before all this, we had received a little training in what not to do to her, just in case. The most important thing is that one shouldn’t walk directly before the camel, because if anything upsets or terrifies it and it goes wild, it starts running forward, and crushes everything smaller than a plateau truck. That’s why it is more adviseable to always walk next to it.

It’s easy to see the difference between the heavy-handed cameldriving methods of traditional camelkeeping folks and the humanistic-liberal attitude of Europeans. Our cameleer tried to exert pressure on the animal with a big rod, while Sebastian tried to persuade him to stop doing it. Finally, we chose a third approach, and decided to calm the camel down, whispering to her ear and stroking her – which, to our surpirise, worked really well, as she gradually got more and mor relaxed. The method wasn’t perfect, but way more effective than beating her with a rod. When we inserted the string that was laced through her nose into the leading rope, Camille got terrified so much that she shitted and wetted herself. After all these trials and tribulations, our little team was more or less ready for the trip, and we headed for the most difficult task: getting across the motorway. To make matters worse, it was already growing dark, and we had only one hour left to leave the industrial field near Ardakan and pitch camp somewhere in the desert. Before we parted, somebody got the police on us. It was not out of hostility, they just wanted us to make clear who we were and what exactly we wanted. At such an extremely traditionalist place, our presence and project were both without example – we were about to go to places where no foreigner had ever laid foot before. Sebastian explained our plan to the policemen, and we exchanged numbers, so that we could call them in case anything would happen, and vice versa. Interestingly, the policeman was accompanied by a military man, and they were with an oldschool, Simson–like police motorbike…

We were really afraid of getting across the motorway. There was a big animal with us that hadn’t seen anyting like that before, and we had to navigate between speeding cars and trucks. As soon as we arrived at the side of the road, the drivers got so surprised at the sight of us that we almost caused a mass accident. Some of them even blew their horns, which caused the camel to go wild, but we managed to keep it off the road somehow. Later we got to the other side without much trouble at a roundabout, and headed for the industrial zone.

Belle, the dog faithfully walked by our side and the the sun was already setting, but the row of factories just didn”t seem to end. We had no other choice than choosing a quiet place at the side of a building and spend the night there. We pitched camp behind a pumphouse. There was some cement factory nearby, and a net of high voltage cables across the horizon ahead of us – it wasn’t exactly the kind of desert night we had in mind when we started our journey, but it was ok anyway. Meanwhile, we made jokes about this being the real industrial tourism.

It wasn’t completely dark yet when a man appeared out of the blue and started shouting. It turned out that he was from the nearest village, Torkham. Then came another, and another. Together they were like seven. He wasn’t shouting becase he was angry or something, that was just his way of speaking. We sat down behind the pumphouse together. They told us that they went there every evening to relax. Now, that’s a real perversion, at least in the Western eye. Among them was a truckdriver (who drives ten thousand kilometres a month, as he transports iron ore from the world’s largest iron ore mine to the nearby railway station), a teacher, a farmer, and the caretaker of the pumphouse. The latter got us some water instantly, which they pump up to the ground level from 150 metres deep. He made us tea and drew a cabel with an incandescent bulb to the back of the building, so that we didn’t have to sit there in the dark. After a quick introduction they asked us if we wanted to have some alcohol, and a chunk of opium also appeared out of the farmer’s pocket. Finally the policeman turned up, shook hands with us, asked if everything was alright or we needed something, and then left. World Tour á la Jenő Rejtő (famous Hungarian writer with rather crusty humour) again…

We woke at dawn in order to walk as much as we could before the heat got unbearable, but it turned out that we had wandered too far away from the main road, so we had to go back a little, and still couldn’t get out of the industrial zone. We wanted to see nature around us so badly… After a couple of hours we just gave up. The industrial field seemed endless, there were construction sites everywhere: road works, excavation, and these kind of things. At last we got jammed inbetween the industral field and the motorway, which is the worst possible way of touring, especially when one has a camel to look after. We had to call for a pickup truck to transport the animal to Haft-a-Dor. After an hour two men appeared with a ravaged local model called Zamyad. In the meantime, I took dozens of photos of trucks speeding by to kill time somehow.

As none of us had any experience in navigating a camel, we started a rather hopeless manouver to get the animal up the plateau somehow, when it was too obvious that she wouldn’t want to go there by herself. It didn’t make much difference either that we were six against one (out of that that six I was the biggest and strongest with my 80 kilograms). Forcing a 300-kilogram beast up to a truck is a pretty futile mission. First we trussed up its front legs so that she couldn’t get a foothold on the ground, and, having no other option, she would get up the plateu somehow with little jumps. Or at least we thought so. Fail. Then we bound up her eyes, so that she couldn’t see where we wanted to lead her. Fail. We parked the truck in front of a little hill and tried to lead her up from there. Fail again. In the meantime, two of us pulled and two of us pushed her, while the remaining one tried to tease her with bread. After an hour of hopeless trying we somehow managed to get her up. There she got such a shock that she shitted on Roman’s shirt and trousers, who was pushing her from the back. Once she stood on the plateau, we tried to get her to sit down, but didn’t succeed. Finally we decided to go. We thought that if it got too instable for her she would sit down by herself anyway. We had to drive at least another 20 kilometres to reach our destination, which would have been a mission impossible had we no car. I don’t even have to mention that we couldn’t find any shady places suitable for taking a life-saving rest alongside the road.

Haft-a-Dor is typically a place where only the most frugal can survive. Terrible heat (though it was only the end of March), hopeless desert at one side, factories only some kilometres away at the other. Fortunately they have enough water, thanks to the ancient canal system, which made life possible in the desert. It was developed thousands of yeras ago. The canals come from the mountains and through the desert deep down in the ground. It must have been a very tough job building them, especially if you think about the fact that they had to dig deep wells at every 50-100 metres in order for the system to be maintainable. If you take a look at the place with Google Earth, you can see these ancient canals (called kanats by the locals) clearly. If they were to follow these, they could dig out the ruins of ancient farms. Up from the air it is clear that man-made land once penetrated into the desert much more deeply than nowadays. But digging is tough work for sure, not to mention that metal detectors arre banned here in Iraq, so the project is bound to fail.

The place has been populated for thousands of years, nobody knows the exact date. Everything is ancient and timeless. There are wall ruins dating back far before islamic times everywhere, and you can see deserted caravan inns and canal systems, all in pretty good shape. We, Hungarians were still wandering somewhere around the north of the Caspian Sea and living a nomad life, when these folks built massive fortresses to protect the busy caravan roads they already had. I am always shocked by this kind of timelessness. This is not simply old, not even very old, this is something leading back to such a distant past that one can’t even imagine. At least I try, and these kind of experiences are very helpful in that regard.

At first sight Haft-a-Door looks like it was taken from the desert scenes of Star Wars, except that instead of the tusken raiders there are women at the door in black, white and colourful chadors. There is a huge pool in front of the house, full of water and half a meter long fish. In the background there are pomegranate gardens and pistachio groves, and a wheat field, or some other corn in the ear, I’m not a farming expert, you know. Mementos of the moder era come in the shape of rubbish, car tires, iron tanks, and a white sanitation container which Ayatollah Khamenei presented the owners with when he happened to pay a visit there some time ago.

And yes, there were some camels nearby, the reason why we brought Camille there. There was only one problem: the head of the family wasn’t at home, and nobody seemed to be daring enough to make such a big decision without him whether to adopt the camel or not. So we left her there and promised to get back a few hours later to talk about the matter. In the meantime, we went to see a little village approximately 15 kilometres away called Aqda.

Aqda is a typical tourist sight: ancient clay town with gate and tower and underground water reservoir, many wind towers, all of these in pretty good condition. The reconstruction of the place is still going on, so it is yet untouched by grand tourism, but it will be opened to the public in a few years. Hence, we were fortunate enough to get an impression of it in the last minutes before it gets altered by external effects. By the way, the village is also called the gate of Yazd.

They ordered the reconstruction of Aqda to pay tribute to the 30th anniversary of the Islamic Revolution, so it is quite a new project. The village, the caravan inn and the fortress are all located by the ancient Iranian caravan road. So far, they have managed to finalize the renovation of the city gate and the water reservoir, and there is still much work to do on the mosque, the baths, the arcades and the bazaar – as well as the houses inbetween them. A local man invited us into his private museum, which by no surprise had very few visitors so far: there are no tourists, and the locals are not interested in it, since there is nothing new for them to see there. The owner collected everything from the village and the villages nearby that the locals had found but no longer used and that had once been owned by the people living around the area. He told us about his fantastic vision of making the labirinth-like houses into guesthouses, but he will have to wait a few more years for this plan to come to fruition, since the renovation is still going on, and they are waiting for the necessary permissions. But I’m damn sure that in a couple of years it will turn to a goldmine, which of course will ruin the present atmosphere of the place, as more and more people will start coming here. Some will make good business and get really rich, new houses will be built, the Iranian will rediscover the area for themseves, and finally the whole place will turn into a big, bustling open-air museum.

We got really hungry on the road, and a local friend invited us for lunch to his fruit garden. We climbed over the fence, shook a strawberry tree and a plum tree, and ate ’til we were full. Meanwhile, he got home, and turned up again an hour later with a can of water, some tea, a plate of rice and a big portion of salad. He also took his younger brother with him, who happened to be a sprinter. The guy runs the 100 meters in 10.6 seconds. He trains in Isfahan. As we found out, it is not a bad business to own a fruit garden there: a quarter of a hectare costs ten thousand dollars and earns two thousand dollars a year. There is not much work with it: the water is there, and it is enough if one checks it once every week. Only harvest is hard work.

It was early in the evening when we got back to Haft-a Dor. We began a two hour-long negotiation with the head of the family until finally managed to get to an agreement. The biggest problem, as it turned out, was that owning a camel meant a lot of responsibility. Camels can die, or they can be hit by a car or train, and then it is not easy to account for them. Two weeks before, the man told us, four of their camels had died in some mysterious illness, which caused the family a four-thousand-dollar deficit. As if that wasn’t enough, the heart of one animal had been eaten by their dog which had also died. But our Sebastian is almost an expert in making business with the locals. To offer a monthly fee for camelkeeping is a failed business, as once the caretaker has the money, he is no longer interested in keeping the animal in good condition, only in preventing it from dying. Finally, they agreed that if the family took care of the camel, after two years half of its proprietary rights would be theirs. That way it would be in their own interest to keep it in good condition. Sebastian also promised to bring tourists there, and pay a fixed fee to the family for every camel ride. In the end, all were satisfied, especially Camille, who was now in good company, taken care of by professionals and getting enough to eat. The only concern was that she could be hit by a car if she wandered out to the road. Should this happen, traditions dictate that the driver pays for the camel if the accident takes place in broad daylight, and the owner of the camel pays for the driver’s damages if it happens at night. It is all well organised, you see, though there are endless quarrels coded in the system, as to what happens if such an accident takes place around nightfall.

When we got back to Yazd we only had energy left for a feeble decline: Roman carefully sneaked in his clothes full of camel shit into the laundry, and I came over to Isfahan to look for some new adventures. I was happy, as my enrty turned out to be just perfect: two white guys with a big land rover, a big, white dog at the back, the windows down, a cool night breeze, and, on top of all this, black metal on full volume.

encyclopedia iranica: urban traffic

2010-07-20T13:50:00.000-07:00

Irán - Az első lexikon a közlekedésről

Rendhagyó kísérletbe kezdek egyik kedvenc témámmal, a közlekedéssel kapcsolatban. Hirtelen felindulásból összeütöttem pár szószedetet az iráni közlekedésről, amit lexikon formában bocsátok közre. Ezen lehet kacarászni, hümmögni, de mindenekelőtt kiegészíteni és pontosítani. A további szájtépés helyett még ajánlom a témába vágó paykanhunter-t, csakis Paykan fanoknak!

Dél-Teherán: Az a hely, ahol majdnem minden betonból és autóból áll. Egy rendes észak-teheráni a következő megjegyzésekkel illeti: „Minek mész te oda?”, „Mi dolgod van ott?”, „Megőrültél???”

Észak-Teherán: Teheránnak az a része, ahol a helyiek szerint jó élni. Egy kicsit kevésbé kaotikus, mint Dél-Teherán, az emberek nyugatiasabban öltöznek, jobb kocsival járnak, és lényegesen drágább ingatlanokban élnek. A forgalom egyesek szerint elviselhetőbb. Egy igazi ~i sosem megy a város központjába, és sosem megy Dél-Teheránba. Így ha északi taxissal mész délre, egy idő után neked kell majd navigálnod – vagy minden sarkon megálltok, amíg a sofőr megkérdezi a helyes irányt.

Iránytaxi: a buszokat kiváltó közlekedési eszköz. Jellemzője, hogy meghatározott útvonalon, fix tarifával közlekedik. A városiak kétszer-háromszor átszállnak A-ból B-be menet. Akkor indulnak, amikor megtelnek, és nagy előnye, hogy nem kell az ár miatt vitatkozni.

Járda: (nagyvárosokra, különösen Teheránra érvényesen) az az úttest, ahol a gyalogosok legálisan zavarják a motorosokat. Teheránban mély vízelvezető árok választja el az úttesttől, ennek ellenére néha egy-egy autó is átkerül rá. A motorosok itt kerülik ki a dugókat, és ide parkolnak, ha már nincs hely az úton. Teheránban életveszély közlekedni a ~n, a hátulról elütés minden gyalogosra nézve lehetséges opció.

Követési távolság: vezetéssel kapcsolatos fogalom, amit az irániak egyszerűen definiálnak: tetszőleges távolság két, egy irányba haladó kocsi között. Teheránban ez sosem több mint 5-10 centiméter, de valaki a hüvelykujj-szabályt emlegeti: ahova befér az ujjad, az a távolság elegendő. A ~ a nyugati vezetők rémálma Irán útjain, a fogalmi hiányosságok napi sok ezer koccanást eredményeznek.

Közlekedési dugó: az a helyzet, amiben egy rendes városban élő iráni az ébren töltött élete negyedét tölti.

Közlekedési lámpa, villanyrendőr: közvilágítási célt szolgáló és városképet hangulatosabbá tevő fényforrás, inkább ajánlott, mint kötelező jelleggel.

KRESZ: a közlekedési rendszabályokat jelenti, de egy teheráni KRESZ-könyv hosszúsága vetekszik a Szomália és Guinea közti Maybach kereskedelem éves beszámolóéval. A szabályok:
- Mindig annak a kocsinak van elsőbbsége, amelyiknek az orra előrébb van, akárcsak egyetlen milliméterrel is – sőt, az is elég, ha csak optikailag tűnik úgy, hogy előrébb van.
- Mindig az erősebb kocsinak van elsőbbsége.
- Mindenki csak magára vigyáz, és csak előre figyel.
- Ütközésnél, ha mi hibáztunk, megpusziljuk a másikat és elnézést kérünk, ha a másik tévedett, megpróbáljuk megütni, és hagyjuk magunkat megnyugtatni.
- Pirosnál mindig lehet jobbra kanyarodni!
- Hulljon a férgese! Csak akarattal, erőszakkal és arcátlansággal tudsz érvényesülni. Ha nem vagy gyors és határozott, jobb, ha ki sem jössz a reptérről…

Luxus busz: az irániak arányérzékét dicséri, hogy gondoltak a tehetősebbekre is. A normál Volvo negyven akárhány üléses modelljében mindössze 25 szék van, négy helyett három sorban. Elképesztően kényelmes, de a Volvo árának másfél-kétszeresét kérik a luxusért. Dobozos gyümölcslevet és kekszet osztanak a sztyuárdok, van rajta víz. Ha az utazó elég ügyes, a sima ár közelébe alkudhatja a viteldíjat. A perzsák rugalmasak…

Menő kocsi: az a jármű, amivel az észak-teheráni fiatalok nőt szereznek maguknak. Mivel minden autó kétszer annyiba kerül, mint Európában, egy szebb BMW vagy Mercedes komoly vagyoni hátteret jelez az erre (mint a szebb jövő zálogára) fogékony lányok körének. Megbízható helyi forrásaink szerint egy ~ a szexuális kalandozások legfontosabb kelléke, és gyakran színhelye is.

Mercédesz: a lassú busz. Általában a ’60-as években készültek, akkor még deluxe modellekről beszéltünk. A városok közti távolságot segítenek leküzdeni. Épeszű és néhány dollárnál többel rendelkező iráni nem veszi igénybe, emiatt szegények és vidékiek használják, akiknek vagy nincs pénzük, vagy ráérnek. Mindenhol megáll, akkor indul, amikor megtelik (mindig öt perc). Általában feleannyiba kerül, mint a Volvo, légkondi nincs rajta, csak kereszthuzat. Turisták előszeretettel próbálják ki, majd visszatérnek a már említett svéd márkához. A ~t a Jóisten is védi, erre az Always remember God, az Allah Akbar, valamint Ali és Husszein imámok képei utalnak, amit előszeretettel ragasztanak a jármű bármely pontjára (kendő mögül kileső női arc közelébe). A közvélekedés szerint néhány éven belül eltűnnek a közlekedésből ezek a gyöngyszemek.

Metró: ebben nagyságrendeket vertek ránk a derék perzsák. Amíg mi matekoztunk a szerződésekkel, addig ők két olyan vonalat építtettek a kínaiakkal, amin több mint egy óra végigmenni. A ~ egyetlen hátránya, hogy az irániak nem tudnak közlekedni. Hiába van feltüntetve a metró kocsikon a kiszállás és a beszállás helyes sorrendje és módszere, minden ajtónyitásnál két tömeg néz farkasszemet, majd kezdődik a rugby.

Öt perc: az az időegység, amit az irániak mondanak válaszként egy jövőbeli esemény megtörténése időpontjának firtatásakor. A Mikor indul?, a Még mennyi idő?, a Mikor nyit?, a Mikor érünk oda?, a Még mennyit kell várni?, és a Még mennyit kell gyalogolni? típusú kérdésekre adott leggyakoribb és legnépszerűbb válasz. Relatív terjedelme bármennyi lehet, abszolút tartama a valódi öt perc és három óra között ingadozik. Célja az aggódó vendég megnyugtatása, aki néhány ilyen kúra után ettől kezd el idegeskedni. Már, aki…

Paykan: iráni autócsoda. A brit Hillman Huntertől lopott dizájnnal tartozik az „originál és 100% iráni” termékek közé. Több millió ilyen szaladgál az utakon, mind fogyasztási, mind környezetvédelmi szempontból fenntarthatatlan jármű. Kizárólag az üzemanyagra adott állami szubvenció és a környezetvédelem hiánya teszi mégis fenntarthatóvá – ennek következtében a Paykannal telezsúfolt városokban jópár évvel lecsökkent a születéskor várható átlagos élettartam. Amúgy a ~ jelentése nyíl, de téglára vagy szappantartóra hasonlít. (Paykanos kép ld. a fenti taxis)

Rendőr: az a fószer, aki AK-val az oldalán, vagy anélkül nézi az őrült forgalmat. Célja a túlélés, sosem csinál semmit, legyen akár baleset, tűzvész, vagy a rendszabályok áthágása. Könnyen elkapható áldozatokra vadászik – ilyen a járdán parkoló, tulajdonos nélküli motorkerékpár elszállítása. Még soha, semmilyen problémamegoldásról nem érkezett jelentés, amiben ~ is közreműködött volna.

Taxi: az az autó, amibe bárki beülhet. Iránban nem veszik túl szigorúan az iparengedélyt, így az a gépjármű is taxivá válik, akmnek a tulajdonosa csak cigiért ugrik le a sarokra, de ott valakinek pont egy reptéri fuvar kellene. Az árban célszerű előre megállapodni, a leghatékonyabb az ember, ha perzsául mond valami nagyon konkrét összeget, amiből aztán alig enged. Az autó állapota és a vezetői kvalitások semmilyen mércével nem mérhetők, ezért elvárásaink se legyenek. A ~ban lehet dohányozni, gyakran a sofőr kínál.

Tömegközlekedés: Iránban nincs villamos, így a metrók és buszok rendszeréről beszélünk. A 15 milliós Teheránban (plusz napi 8 millió ingázó) elviselhetetlen tortúra a ~, ami a város méreteit figyelembe véve nem nagyon mérsékelhető. A főbb utakon buszsáv működik, a metró a parkokat leszámítva az egyetlen tiszta hely a városban, úgyhogy annyira mégsem élhetetlen a dolog. A ~ kifejezetten olcsó, de bárhonnan bárhova menve érdemes minimum egy órát számolni akkor, ha metróvonal közelében van mindkét helyszín.

Úttest: (minden városi és város körüli területre érvényesen) A közlekedés színhelye. Európai hasonmásától abban különbözik, hogy az útburkolati jelek kizárólag az azt festő munkások foglalkoztatására szolgál, gyakorlati jelentősége nincs. Az ~en egyszerű szabály uralkodik, amit több helyen az ”erősebb kutya baszik” modellként emlegetnek. Vagyis a kamion a király, a teherautó meg a busz jár-kel, a személyautó cikkcakkozik és fékez, a motoros túlél, a gyalogos pedig tényleg csak puhatestű. Teheránban vannak kerékpárosok! Veszélyeztetett faj.

Volvo: a busz. Városok közti közlekedésben segít, gyors, és a nyugati sztenderd színvonalat hozza szinte mindig. Néha kevesebbet, néha pedig többet (ld. Luxus busz). Nagyvárosok között általában óránként közlekedik, ha az ember Teheránból Kazvinba megy, akkor szinte az összes jó, ami nyugatra indul.

Zebra: ld.: parkolóhely, taxidroszt, piac