sétafika

Off Road Egypt

Egyiptom a turisztikailag legjobban kiépített nyaralóövezetek egyike. Aki igazi kalandozásra vágyik, annak minimum az útikönyvet kell sutba dobnia, és az sem árt, ha van néhány felesleges napja. De inkább beszéljenek helyettem a képek, azért vannak.

Kartúm után Kairó Párizs maga, de legalábbis valami hihetetlen metropolisz. Egyébként valóban az, csak a kontraszt így még élesebb. Óvatos becslések szerint 15-20 millióan lakják, ami a szélesebb értelemben vett agglomerációval 40 milliós biomasszát jelent a Nílus-deltától délre. Szuezből jövet például fél órát jöttünk autópályán a külvárosokon át, majd 16 metrómegálló, és máris a belvárosba ér az ember. Először repülőn érkeztem, a reptérről csak egy órás buszút ugyanez, a vietnámi közlekedési árakkal vetekedő 34 forintos buszjegyért cserébe. A szudáni nyugalom után sok maradásom nem volt, és egy éjszakai utazást vállalva Dahabba indultunk, az Akabai-öböl partjára. Egész éjjel valami arab komédiát sugároztak üvöltve – az arabok imádják hallani a hangjukat, a kocsijuk dudáját, vagy bármi mást, ami zajos, csoda, hogy az indusztriális metál zene nem terjedt el náluk. Mivel mind a 10 ember aludt (volna) a buszon, a vezető meg nem értette, hogy nem kell a zaj, kénytelenek voltunk megsemmisíteni a kapcsolatot a hangszóró és a tévé között.

Dahabba azzal a szándékkal érkeztem, hogy kipihenjem Szudánt. A stresszt, az undorodásig zabált falafelt, hogy három hét után ágyban alhassak, és hogy legálisan ihassak sört. Mindezt a napi 12 dolláros költségvetésemből. Először egy olyan resortba tévedtünk, ahova magamtól sosem mennék, minden csillogós, tele német családokkal, szervezett túrák és hasonlók. A 60 fontos szobaárat gyorsan lealkudtuk 30-ra, így fejenként két és fél dollárból befészkeltük magunkat az egy hónapja nem látott luxusba. A reggel viszont részben csalódás volt: Dahab egyetlen főutcáján oroszok és németek ezrei, eladó gagyi szarok mindenhol, „kurvajó áraim vannak” üvöltözés a magyaroknak – a Vörös-tenger viszont lenyűgöző. A hotel előtt csak be kell sétálni a vízbe (egy hazafelé tartó magyar adott szemüveget, pipát és talpat a sznorklinghoz) és pár méter után korallszirtek, milliónyi hal, szivacsok… Ennek ellenére nem volt maradásunk, a turistatömeg elsőre túl nagy sokk, hiába, Szudánban nem kellett ezzel küzdeni.

Teljesen találomra eldöntöttük, hogy induljunk el gyalog a tengerparton a 84 kilométerre lévő Nuveibába, hátha ott jobb lesz – nem lett, de a kétnapos sétálás-stoppolás a legjobb egyiptomi élmény eddig. Az egyetlen kikötés az volt, hogy nem fizetünk utazásért, ha kell, legyalogoljuk az egészet. Elég hamar kaptunk stopot, és egy dzsip platóján már robogtunk is pár kilométert. Egy beduin bácsi elvitt egészen a Blue Hole-nak nevezett merülőhelyig, ami az egyik legjobb Egyiptomban. Pár órát sznorklingoztunk, majd elindultunk északnak a parton, végig természetvédelmi területen. Estére egy beduin halászfaluba keveredtünk, ahol egy szép fiatal nő főzött foul-t (az eddigi legjobbat – technikailag közelítve az ételt babfőzelék, lapos, összehajtogatható kenyérrel eszik), teát, és meghúztuk magunkat egy nádtető alatt éjszakára. Képeslapos giccs: tenger, teljes nyugalom és csönd, 30 fős falu, naplemente, szemben Szaúd-Arábia hegyei. Térerő voltJ

Másnap pár óra gyaloglás után különböző emberekkel találkoztunk, akik 3 óra és 3 nap közé tették, hogy mikor érünk Nuveibába. Térképünk nem volt, elég saccra indultunk el, de hát a tengerparton úgysem lehet eltévedni. Ismét megpróbáltunk stoppolni séta közben, fel is vett egy teljesen megpakolt dzsip, aminek a hátsó lökhárítóján állva, a tetőcsomagtartóba kapaszkodva száguldoztunk a tengerparton, majd újabb hosszú séta következett. Na meg a reménytelenség, hogy még aznap Nuveibába érünk, a láthatárig ugyanis nyoma sem volt emberi életnek. Szerencsére jött egy hatalmas terepjáró, ami fölvett, és a köves sivatagi úton 90-nel rallizva bevitt a városba. Utólag elemezve a kérdést, valószínűleg azoknak volt igazuk, akik 2 napra tették a gyaloglást.

Nuveiba orosz falu, rettentő gáz helyiekkel, akik már régen rájöttek arra, hogy a turistákkal bármit meg lehet csinálni, és ennek megfelelően bármit meg is csinálnak. Olyan összegeket kértek a taxizásért, amit még itt Budapesten is sokallok. Mivel volt már két nap gyaloglás a lábunkban, az a pár kilométer plusz már meg sem kottyant Tarabinig, ami Nuveiba melletti, illetve azzal egybeépült falu. Teljesen kihalt volt, talán 20 turista lézengett a legalább százszor ekkora forgalomra méretezett helyen, és mindenki ebből a húszból akart megélni – másnap délelőtt leléptünk Kairóba. Ezúttal is stoppal, de nem vett föl senki, csak egy mikrobusz, ami Kairóba jött, a rendes busznál valamivel olcsóbban, és sokkal gyorsabban, úgyhogy beszálltunk.

A velünk utazó idegenvezetőt gyorsan kifaggattuk, mi is ez az orosz invázió. Politikai okai vannak. A Szovjetunió mindig is támogatta Egyiptomot, pénzzel és fegyverrel, úgyhogy Oroszország és az oroszok alapból jóbarátok. A szovjet barátságról mi is meséltünk pár évtized kommunizmust, de nyilvánvalóan nem értette a lényeget, mert sosem élt „olyan” rendszerben (bár ezt a Mubarakot senki sem kedveli igazán, sokan legszívesebben kinyíratnák). Az egyiptomiaknak elég egyszerű a képlet: mindenki barát, aki nem fekszik le Amerikának. Így Magyarország nem barát, ami azt jelenti, hogy minden befizetős túra háromszor (!!!) annyiba kerül nekünk, mint az oroszoknak, de még mindig sokkal olcsóbb, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak. Ilyenkor mindig megnyugtat az a tudat, hogy Európában és az USA-ban még sokkal jobban lehúzzák az oda tévedő egyiptomit, ha egyáltalán beengedik. Elég érdekes annak az interpretációja is, hogy ha Amerika ellenség, akkor miért fogadják el a pénzüket, a segélyeket és minden támogatást. „Kihasználjuk őket” – válaszolt Mr. Mohammed, az idegenvezető. Na igen, ez a mentalitás sajnos eléggé jellemző sok egyiptomira. A helyközi közlekedésben 5-10 fonttal drágábbak a jegyek a külföldieknek, és a nyaralóhelyek teázóiban, ahova arabul ki van írva, hogy 1 font egy tea, a turistáknak 5-ért árulják még akkor is, ha mutogatunk rá, hogy de hát ott van arabul, hogy csak egy…

Visszatérve Mubarakra, sokan visszasírják Szadatot, amikor még nem nyomorították el a népet a rengeteg adóval. Csak egy példa: az ország, de különösen Kairó tele van 30-40 éves autókkal, sokuk inkább a roncshoz áll közelebb, mint járműhöz. Nem dobnak ki semmit. Egyiptom ugyanis nem gyárt autót, a külföldről behozottra viszont 120 százalékos adót vetnek ki. Ezért akinek új kocsija van, annak igencsak jól megy. Mohammed például megengedhetné magának, hogy vegyen autót, csak éppen az adót nem bírná kifizetni, így nem vesz. Pedig a város jobban járna, ha nem az ősi darabok uralnák, és tennék néha igencsak pokolivá a szmogot.

Ismét Kairó. Lassan mennék már haza, két dolog tart itt: a kellemes időjárás és a repülőjegyem, amit nincs pénzem módosítani. Úgyhogy kihozom belőle a maximumot. Tegnap például voltam a Holtak Városának nevezett városrészben, ami eddig Kairó csúcspontja számomra. A város nyugati temetőjére épült városrész, ahol egymillió ember él a sírok között. Nem nyomortanya, de a szegény részek egyike, hihetetlenül kedves és nyitott emberekkel. Napokat lehetne ott tölteni a labirintusban bolyongva, öreg bácsikkal teázgatva, na meg kiskölkökkel focizva. De egyelőre itt a szálláson szedem össze magam, egyelőre inkább csak lézengve, mert a csapat nem túl jó. Tegnap egy sok sörre beváliumozott birminghami munkanélkülivel iszogattam, de nem lett belőle nagy világmegváltás, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy átnéz rajtam. Úgyhogy inkább dolgozom és nektek írok, hálás közönségem.