az erő velem

Korábban már többször volt szó az erő házáról. Most egy kis audiovizuális támogatással élvezhető...

Az erő háza

Irán sok nevezetessége közül az egyik a zúrháne. Tulajdonképpen hagyományos iráni sportklub, aminek neve szó szerint annyit tesz, az Erő Háza. Ez alapján először valami perzsa birkózásra gondolhatunk, esetleg valami „nehéz dolgokat emelgetünk szertartásosan” típusú ősi súlyemelésre – mindkét megközelítés helyes, bár mint minden régi iráni szokás, ez is jóval több annál, mint hogy az ifjak és idősek nagy muszklikkal próbálnak maguknak nőt szerezni, ahogy azt mifelénk a Nyugaton művelik.

Az Erő Háza intézménye akkor alakult ki, amikor a Perzsa Birodalom behódolt az iszlámnak, és a perzsa harcosok nem gyakorolhatták a tradicionális sportjukat nyíltan. Mivel nem akarták elhagyni hagyományaikat, amellyel megőrizhetik testük és lelkük épségét, magánházakban kezdtek összegyűlni, később ezekből alakultak ki a zúrhánék. Ez az egyik legszebb példája annak, hogyan lehet összeegyeztetni a vallást, a költészetet és a testmozgást. Itt tulajdonképpen mindez egyetlen egységet alkot.

A félgömb alakú helyiség közepén 10-12 méter átmérőjű kör vagy nyolcszög alakú mélyedésben (Jazdban például egy mély ciszterna fölött) 15-20 ember ütemre nyomja a fekvőtámaszt és egyéb gyakorlatokat. A háttérben, de nem mellékszereplőként a mursed vagy murabbi dobol, és verseket énekel Ferdószi híres költeményéből, a Sáhnáméből, a Királyok Könyvéből. A mursedtől kell engedélyt kérni ahhoz is, hogy valaki a körbe lépjen. Az edzés természetesen imával kezdődik, és az egész eseményt átitatja a vallásos légkör – ez nem véletlen, maga a gyakorlatsor közel áll a szúfik mozdulataihoz, sőt vannak külön szúfi zúrhánék is.

A dolog testgyakorlás része a bemelegítéssel kezdődik (ebben van minden reggeli tornára emlékeztető rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint) után hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 5 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, a kaman, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén. Egyszer kipróbáltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Ettől végül olyannyira megerősödnek, hogy elpusztíthatatlan hősnek tűnnek, mint Rusztam, az irániak Akhilleusza. Néha birkóznak is az edzés végén, de az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor. A birkózás egyébként meglehetősen egyszerű szabályok szerint működik, az ellenfelet ki kell billenteni az egyensúlyából, és addig kell gyűrni, amíg a válla a földhöz nem ér.

Mint minden rendes iráni városban, Kasanban is van vagy tucatnyi zúrháne, a videón láthatónak az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. A mursed hangulatos dobjátéka mellé énekelt valami szépet a Sáhnáméból, pihenésképpen mondott egy-két biztató szót. Ottjártunkkor nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Csak félve említem, mint titkos és soha meg nem valósuló projektet, hogy végig kéne járni jópár tucatot, és fotósorozattal és riportokkal, interjúkkal dokumentálni ezt a jelenséget.