bosnyák vakond projekt

Az alagút végén

El tudjátok képzelni, hogy egy többszázezres várost egy 800 méter hosszú, másfél méter magas alagúton keresztül látnak el, kézi erővel húzva-vonva több tonna élelmiszert, gyógyszert, fegyvert? A helyszín Európa, a XX. század utolsó évtizedében.

Sötét pincében, lőszeres ládákon ülve drámai képsorokat vetít a tévé. A jugoszláv hadsereg a környező hegyekből lövi a védtelen Szarajevót. Nehéztüzérség bombázza a lakótelepet, az ott élők fedezékből fedezékbe rohanva vagy éppen a gránátok szaggatta aszfalton szlalomozva, őrült tempóban vezetnek céljukhoz. Később egy teljesen szétlőtt házat mutat a televízió. A pincéből fegyveresek rohannak elő, egy idős asszony vizet ad nekik, majd eltűnnek a lövészárokban.

„Ő a nagymamám. És képzeljék el, a mai napig életben van. Hála Istennek.” – teszi hozzá Edis Kolar Szarajevó Ilidzsa nevű külvárosában. Az ő otthonukat jelölték ki arra, hogy egy szigorúan titkos alagút kezdőpontja legyen. Ez az alagút mentette meg a várost – ha a szétbombázástól nem is, de legalább a még nagyobb vérveszteségtől és az elfoglalástól biztosan.

A Kolar család házának szétlőtt homlokzatát a háború óta nem hozták rendbe, náluk mementóként – a legtöbb háborús pusztítást már sikerült eltüntetni Szarajevóban. Edis Kolar, a család feje levezet a pincébe, ahol a fenti képsorok villódznak. Ő pedig visszamegy a ház elé, fogadni az újabb látogatókat.

Miután a szerbek bekerítették Szarajevót, Alija Izetbegovics elnök és a bosnyák kormány tudta, nem várhatnak külső segítséget, így maguknak kell gondoskodniuk az ellenállásról. De hogyan tudnak a fegyvertelen vagy egyszerű kézifegyverrel rendelkező lakosok szembeszállni Európa negyedik legnagyobb szervezett fegyveres erejével? Miután a repülőteret is elfoglalták a szerbek, a várost teljesen körbezárták. Az ostromlott városban nem volt víz, élelem, gyógyszer, áram és gáz. A pokollá vált városi élet csak akkor enyhült egy-egy békésebb napra, amikor valami nemzetközi szervezet tisztviselője jött megnézni a romokat. A szarajevóiak abban reménykedtek, ennek hatására jön majd a nemzetközi beavatkozás, de ezeknek végül sosem lett eredményük. A tévé közvetítette az eseményeket, de a külvilág nem akart róla tudomást venni. Egyetlen pozitív előrelépés azonban mégiscsak történt. Az ENSZ 1992 júliusában átvette a repülőtér ellenőrzését a szerb erőktől. Ratko Mladić tábornok ugyan azzal a feltétellel engedte át a repteret, hogy azt kizárólag az ENSZ céljaira használhatják. Mégis hatalmas stratégiai jelentősége volt a bosnyák hadsereg számára, ugyanis a repülőtér az ostromlott város és Bosznia szabad területei között feküdt. A bosnyákok megpróbáltak az éj leple alatt átvágni a reptéren, de legtöbbször elkapták őket.

A szarajevóiak nem értették, „hogyan hagyhatja az ENSZ a várost mindenféle utánpótlás nélkül létezni, és hogyan állapodhatott meg a szerbekkel olyan feltételekről, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették az utánpótlás beszerzését. Mindenképpen szükségük volt arra, hogy közlekedni tudjanak a repülőtéren át. A gyengén felfegyverzett bosnyák katonák nem voltak elég erősek, hogy kitörjenek, sem a kint rekedtek ahhoz, hogy bemenjenek.” – tükrözik a szarajevóiak hangulatát és esélyeit az alagútról készült kiadványban lévő sorok. A bosnyák hadvezetés eredeti ötlete szerint a kifutópálya alatt húzódó lecsapolt szennyvízcsöveket lehetett volna alagútnak használni, de nem találták meg a repülőtér terveit, így más megoldás után néztek: ez lett a repülőtér alatti alagút.

1992 végén kezdték meg az ásást. A terv szigorúan titkos volt, amelyben nem lehetett hibázni és kockáztatni a repülőtér biztonságát és stabilitását. Két irányból kezdtek ásni, Butmirből és Dobrinjából. Az eszközök hiánya, az állandó bombázás és egyéb problémák gátolták a haladást. Akkortájt kevesen hitték el valójában, hogy az ötlet beválik. Ennek ellenére a munka folytatódott, kizárólag kézi szerszámokkal, csákánnyal és lapáttal, közben növényi olajjal világítottak.

A terv titkossága miatt kevés forrást használhattak – annyira titkos volt, hogy maga Izetbegovics elnök sem tudott róla 1993 márciusáig. Amikor azonban tudomására jutott, több felszerelést és munkaerőt szerzett. Április végén Ilidzsa városrész civil védelmi egységei is munkába álltak, majd később Miljevina és Közép-Bosznia bányászai csatlakoztak az ásókhoz, akik így már három műszakban tudtak dolgozni a nap 24 órájában. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette. Mivel az áramellátás akadozott, a vizet kézi erővel kellett kimerni, vödrökkel és dobozokkal. Ahogy a munka előrehaladt, beszereztek egy kis generátort, ami biztosította az alagút áramellátását. A Dobrinjai oldalon összegyűjtötték a vasat a szarajevói gyárakból, hogy a belső falakat megtámasszák velük, fa azonban nem volt. a túloldalon, Butmirban épp ellenkező volt a helyzet, vasat alig találtak, így az Igman hegy fáit kellett kivágni hozzá. A kiásott földet talicskával hordták el.

Ahogy a munka egyre jobban a végéhez közeledett, az alagút létezésének híre kiszivárgott a szerbekhez, akik a munkaterületet állandó bombázás alatt tartották. Minden nehézség ellenére 1993. július 30-án este kilenckor a két oldalról ásó ember megérintette egymás kezét valahol a szarajevói reptér alatt. Ettől kezdve a városnak volt egy kis, ámde biztonságos kijárata Butmir városrészbe, és onnan a szabad területekre.

Összesen 2800 köbméter földet ástak ki, és 170 köbméter fával és 45 tonna vassal dúcolták alá a 800 méter hosszú és átlagosan másfél méter magas alagutat. Az alagút elkészültének estéjén 12 tonna hadianyagot vittek be a városba. Az alagútban volt telefonösszeköttetés a két vége között. Civilek is használhatták, csak az 1. számú hadtest parancsnokságától kellett rá engedélyt kérniük. Eleinte mindent kézben és háton szállítottak, élelmet, cigarettát, olajat, lőszert, fegyvert, gyógyszert. Később síneket fektettek, és csilléken tolták át az utánpótlást. A kocsikat nem volt könnyű mozgatni, és a talajvíz továbbra is problémát okozott. Gyakran térdig érő vízben kellett átkelni. Az alagút néhányszor plafonig megtelt vízzel, és napokra be kellett zárni, végül egy nagyobb szivattyút szereltek be.

A járatban egyszerre csak egy irányba lehetett haladni. Alkalmanként 20-1000 ember kelt át, általában 50 kiló, Horvátországból szerzett élelmiszerrel a hátukon. A folyamatos bombázások miatt általában éjszaka használták, és minden éjjel 20 tonna anyagot tudtak bevinni a városba. Amikor Szarajevóban kevés volt az olaj, vezetéket fektettek le az alagútban. Tartálykocsikból pumpálták át a butmiri oldalról a Dobrinjiában lévő tartálykocsikba. Ez volt a legkockázatosabb akció az összes közül, ugyanis ha véletlenül egy bomba eltalálja valamelyik kocsit, akkor a robbanás mindent elpusztít az alagútban és körülötte. Szerencsére a bombák sosem voltak eléggé pontosak.

A német kormány elektromos kábelt és szakértőket küldött, így az alagúton keresztül 12 megawattos magasfeszültséget tudtak a városba vinni. Ettől kezdve viszont a magasfeszültség és az olajvezeték miatt civileknek veszélyessé vált az átkelés.

A háború alatt háromszor, az UNPROFOR közbenjárásával a szerbek és a bosnyákok megállapodtak abban, hogy nyitnak egy utat a repülőtéren keresztül. Ez volt az úgynevezett „kék út”, amelyen csak élelmiszert szállíthattak keresztül, és csak civilek használhatták. Ezt egy szerb, egy bosnyák és egy UNPROFOR katona ellenőrizte. Az alagúton eközben a katonák jártak ki-be.

Edis Kolar 18 éves volt akkoriban. 1992 áprilisában a jugoszláv hadsereg mindent lerombolt, amit a család fél évszázad alatt fölépített. Akkoriban a bosnyákok még nem hitték, hogy a háború ennyire komoly lesz, és a szerbek lerombolják az egész várost. A Kolar család beszerzett néhány szükséges anyagot egy butmiri raktárból, amivel a tető helyett betonplafont építettek – ez legalább védett a szerb bombák ellen. Volt olyan nap, hogy 2 bombatalálat is érte a házat.

1992 júniusában Badzsram Haszanovics parancsnok kiüríttette a környéket, amivel sokak életét megmentette: két nappal később szerb tankok támadták meg. Azon a reggelen Edis Kolar nagyszülei, Sida és Alija a házban maradtak, de a szerbek nem vették őket észre. Egy bosnyák fiatal az utolsó tankelhárító rakétával kilőtt egy szerb járművet. A szerbek visszatértek és tovább lőtték a környéket. A nagyszülők túlélték a támadást, majd a többi környékbeli lakóval Butmirba költöztek. Miután az alagút elkészült, a szerbek még kétszer támadták a városrészt. Összesen 10 ezer bomba hullott az itt álló 100 házra, de a bosnyák vonalat nem tudták megtörni. Később a nagyszülők voltak az első hazaköltözők. Sidát mindenki ismerte, aki az alagutat megjárta. Vizet és kenyeret adott a katonáknak, télen egy kis szobát fűtött, hogy az átfagyott emberek ott várakozhassanak, mielőtt átkelnek a front alatt.

A háború után a járatot a sorsára hagyták és elkezdett lepusztulni. Amikor már úgy tűnt, hogy a kiásott alagút nem marad több egy legendánál, a Kolar család elhatározta, hogy megőrzi úgy, ahogy a háború alatt volt. Megtartották a szállítócsilléket, az ásáshoz használt eszközöket, a zsákokat, amikben az emberek az élelmiszert szállították, a lőszeresládákat, és meghagyták az egyébként 800 méteres alagút egy 20 méteres szakaszát is. A többi rész beomlott. A pince egy másik szobájában álcahálók és ládák között filmet vetítenek a korabeli híradásokból válogatva.

„Jó harcos volt” – mutat távozáskor Edis Kolarra egy barátja a golyónyomoktól lyuggatott ház előtt. Edis tiltakozik, barátja nevetve folytatja: „bátor harcos volt, igazi őrült”. Edis arca elé kapja a kezét és rázkódik. Nem derül ki, a sírástól vagy a nevetéstől. A barátja mindenesetre nevet, Edis pedig elfordul. „Sosem fogom elfelejteni. Nem lehet.” – aztán magunkra hagy.

A konfliktust végül a NATO beavatkozása oldotta meg. 11 ezer szarajevói vesztette életét.