meseország királyai

Hippiút retro

Irán, Afganisztán, Pakisztán. Jól csengő nevek, ugye? Ma már nehéz elképzelni, különösen a fiataloknak, hogy három évtizeddel ezelőtt nyugati és japán hippik tízezrei keresték erre a megvilágosodást. Távol az otthontól, a mainál sokkal elzártabb környezetben, végtelen mennyiségű olcsó hasissal.

2001-ben, akkor még teljesen tudatlanul, de valamire nagyon ráérezve végigjártam a híres-hírhedt hippie-trailt. Afganisztánban épp a tálibok terrorizáltak, és sehogysem akartak beengedni. Így végül a klasszikus helyszín kihagyása helyett a pakisztáni Beludzsisztánon, Kvettán keresztül érkeztem Lahoreba, majd onnan Indiába és Nepálba. Annyi szőkített japán Tokióban sincs, mint amennyit ott leltem.

2004-ben újra nekifutottam egy résztávnak. Akkor már Afganisztánt is belevéve eljutottam Iszlamabadba, de Indiát közben annyira megutáltam, hogy helyette a Karakorum Highway, Kína és Kirgizisztán lett a végcél. A klasszikus hippiutat így részben sikerült abszolválni, egyedül Kandahár maradt ki, mert az még az én sokat elbíró kalandvágyam szerint sem tartozik ma a "jobb helyek" közé.

„Amikor az ember meghallja ma Kandahár nevét, szinte mindenki bin Ladenre és az al-Kaidára gondol, romokkal és minden sarkon géppuskafészekkel. Én úgy emlékszem Kandahárra, mint rendkívül egzotikus, kalandos helyre. Forró éjszakákon át ültünk az étteremben és ettük a kebabot, különleges fűszerek illatát szívtuk be, és mindenhonnan a biciklicsengők zenéje hallatszott.” – írja a dán Erik Pontoppidan 1969-es útjáról. Koppenhágából indult, és Budapesten, Isztambulon, Kandaháron, Kabulon és Delhin keresztül érkezett Katmanduba.

Az út, az utazás romantikája, kitörés a hétköznapok monotóniájából, a drogok élvezete, élménygyűjtés, felfedezés, kíváncsiság, számunkra ismeretlen kultúrák megismerése – nagyjából ezek voltak a legfőbb hívószavak, amikor a nyugati virággyermekek útra keltek a mainál minden szempontból ismeretlenebb kelet felé. Na meg persze azért, hogy megtalálják Istent vagy önmagukat. Vagy ha túl jól sikerült, akkor önmagukban az Istent.

A ’60-as és a ’70-es években még valóban az ismeretlenbe indultak, és valóban kaland volt az utazás. Internet, hitelkártya és mobiltelefon nélkül, útikönyvek helyett közismert szállásokon beszerzett személyes beszámolókra támaszkodva. A hazatelefonálás luxusnak számított, és csak a legvégső esetben éltek vele. Különböző útvonalakon, például egy Szíria-Jordánia-Irak kanyarral jutottak el Nepálig vagy az indiai Goáig, ahonnan aztán a többség nehéz szívvel hazajött, de rengetegen leragadtak évekre – valószínűleg azok, akik megtalálták önmagukat, vagy nem volt jobb dolguk a világban, mint beszívva mezítláb közlekedni.

De nem vádolhatjuk felszínességgel az útra kelőket. Egy egész generációnak okoztak kultúrsokkot ezek az utak. Korábban csak rádióból, tévéből, vagy még onnan sem ismert helyszínekre jutottak el személyesen. Látták azt a fokú vendégszeretetet, tiszteletet vagy éppen szegénységet, ami nyugaton mindaddig teljesen ismeretlen volt számukra.

Aztán eljött 1979. Iránban elűzik a sahot, és Khomeini kerül hatalomra. Az új rendszer nem rajong a nyugati értékekért. Afganisztánba bevonul a vörös hadsereg és néhány év alatt meghal vagy elmenekül több millió ember, az infrastruktúra elpusztul. Pakisztánban a tömeg felgyújtja az amerikai követséget. A hippiút egy csapásra elnéptelenedik, és ez így is marad örökre.

Ma már minden túl egyszerű. Van internet, mobiltelefon és bankkártya (még ha Iránban nem is tudjuk használni – egyelőre), útikönyvek foglalkoznak a térséggel. A vízumokat aránylag könnyen be lehet szerezni, az úthálózat, ha nem is mindenhol kiváló, de azért kielégítő. Az élet továbbra is olcsó arrafelé, napi 10 dollárból ugyan egyre kevésbé, de még ki lehet jönni útközben. De az idealizmusnak lőttek: a korábbi tündérkertek vagy eltűntek, vagy turistagettókká váltak. A nagyvárosok lakossága két-háromszorosa lett az akkorinak, Isztambul turisztikai központ lett, Teheránban megöl a szmog, Kabul szétlőve és nyomorban, Katmandu legendás turistanegyede pedig bahiabolt. Erik 20 évvel később, 1989-ben visszatért Katmanduba. Egykori hoteljét alig találta meg két hatalmas luxusszálló között. A hely közben szövőműhellyé alakult. Többé ő sem ment vissza.