A türelmetlen európai

Damaszkuszi életünk

Bejrútot nem lehet csak úgy otthagyni. Utolsó este belevettük magunkat az éjszakába. A végeredmény egy másfél napos rosszullét és egy százhúsz dolláros kocsmai számla. A büdzsénk régóta romokban, most megkapta a kegyelemdöfést. Hogy megérte-e? Maximálisan. Többet nem akarok beszélni róla.

A fenti élmények birtokában úgy döntöttünk, hogy a négy és fél órás buszút helyett a másfélszer olyan drága, de fele olyan rövid taxizást választjuk Damaszkuszba. Teljesen jó döntés volt, bár ez csak utólag derült ki. A határon elvették tőlünk a korábban 11 dollárért megvetetett return coupont, és elhajtottak, amikor kérdezgettük, hogy mi is ez a baromság. Ez a legértelmetlenebb dolgok egyike a világon, gyakorlatilag hatalommal való visszaélés. A szír adminisztráció egyik gyöngyszeme és jelképe. Ha kilépési illetéknek neveznék, azt mondom, rendben van, kifizetem. De így eléggé felháborító. Welcome to your country Syria. Ez a mondat áll a határon.

Befutottunk egy nagyon külvárosi buszállomásra, ahol a lehúzós taxisok bepróbálkoztak egy „nincs busz a belvárosba, csak taxi, de az olcsó” szöveggel. Ehhez mi már öregek vagyunk, úgyhogy találomra fölszálltunk az első buszra (színvonalra olyan, mint az otthoni legújabb Volvók) a város felé. Szintén találomra leszálltunk valahol, ahol aztán onnan fogtunk egy taxit, hogy elvigyen minket Kirstin, az új-zélandi ENSZ-megfigyelő lakásához. A taxis három dollárt kért, kettőt kapott, elég jutányosnak tűnt. Két nappal később a hasonló út taxiórával 50 centbe került jattal együtt. Megint ők nyertek, itt Damaszkuszban utoljára.

Kirstin éppen Jordániában utazgatott, lábtörlő alatt a kulcs, és elkezdhettük itteni életünket. Végre nem a zsúfolt belvárosban, az autókkal és turistákkal teli óvárosban és környékén tanyáztunk, hanem az attól 20 perc sétára lévő diplomatanegyedben. Itt csönd van, parkok, rendes boltok, pár luxusszálló és az összes valamit is számító nagykövetség. Tetőtéri lakás, gyakorlatilag miénk az egész tető, csak nincs rajta semmilyen hintaágy, úgyhogy túl sok előnyt nem jelent. A fogadtatás viszont isteni volt, hosszú levél az asztalon, térképek, útikönyv, ajánlók, a hűtő tele töménnyel, érezzük magunkat otthon (including alcohol). Jaj.

Este azért bevettük magunkat a belvárosba, elsősorban egy rendes vacsorára. És álljon itt néhány szó a ramadánról. Ez ugyebár a muszlimok egyhónapos böjtje, napközben semmi evés vagy ivás, este aztán kétpofára zabálnak. Ahogy én látom, sokan nagyon utálják a ramadánt. Először is a hihetetlenül ráérős és kényelmes életükbe beférkőzik egy kis kényelmetlenség. Kicsit agresszívebb lesz némelyikük, és napközben kénytelenek végignézni azokat, akik vagy keresztények, vagy tesznek a böjtre és esznek. Mert az éttermek egy része azért nyitva van, hogy a hitetlenekből álló piaci szegmens is ki legyen szolgálva. Este fél hétkor, épp napnyugatkor beültünk egy étterembe. Az összes asztal terítve volt, és elég sokan ültek bent, gondoltuk, ez rendben lesz. Mi is kaptunk asztalt, kihozták a kaját. De senki sem evett, mindenki csak nézte a kaját, csorgott a nyál, gúvadt a szem, és várták, hogy megszólaljon az (itt most egy indulatszó állt eredetileg) esti müezzin és ehessen végre. Közben a kaja kihűlt, mi meg szolidaritásból nem kezdtünk el enni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy részt vettünk ebben a mókában. Aztán egyszer csak elkezdődött a hangszórókból a „Mr. Allah, Mr. Allah last call” (mert olyan a müezzin, mint ha reptéren énekelne a bemondóember), és mindenki nekiesett a szemmel már rég befalt hideg falatoknak. Ennek így semmi értelme. Túl hosszú az egy hónap, inkább lenne csak pár napos, de az valóban böjtölés. Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy élettanilag miért egészségesebb naponta egyszer sokat enni, azt is este vagy éjjel. Ha meg nem egészséges, akkor miért gondolják úgy, hogy ez ebben a formában valami nagyszerű dolog?

Két nappal később befutott Kirstin, aki számos érdekességgel szolgált Szíriáról. Először is megkérdeztem az elősző blogbejegyzésben felvázolt eszmefuttatásom helyességéről, vagyis hogy a tengerpartok és egyéb helyek teleszemetelése valóban összefüggésben van-e a vallással. A válasz meglepő módon igen, van összefüggés. Azzal kezdte, hogy ha valamilyen konfliktusban lerombolt faluba vagy városrészbe mennek, a szemét mennyiségéről állapítják meg, hogy milyen vallásúak lakták. Ha ugyanis rengeteg szemét van a romok között, akkor muzulmánok, ha viszont csak a rombolásból adódó, akkor keresztények éltek ott. Meg is magyarázta, miért van ez. A keresztényeknél a legfontosabb hely a templom és környéke, a legfontosabb társadalmi közeg pedig maga a közösség. Ezért aztán csinosítgatják a környezetüket, rendben tartják az utcákat, különösen a templom környékét, füvesítenek és a többi. A muzulmánoknál ezzel szemben a legfontosabb hely az otthon, a legfontosabb közösség pedig a család, vagyis „befelé” élnek. Valóban, sosem jártam még olyan muzulmán lakásban, ahol ne lett volna ragyogó tisztaság. Viszont mindent, ami bent zavaró szemét, egyszerűen csak kidobják. Az meg nem zavarja őket, hogy bokáig érő szemétben kell hazamennie, mert otthon minden csillivilli. Kirstin mesélt is egy történetet egy vonatkozó esetről. Megkérdezett egy muzulmánt, hogy miért van a háza mellett szemétdomb. A fickó nem is értette a kérdést. „Nincs is itt szemét.” – mondta. „Ja, hogy azok? Azok csak üres nejlonzacskók, meg konzervdobozok, meg ami már nem kell.” Hajaj, nehéz ez az együttélősdi.

A damaszkuszi napok élményszámba mentek (mint mindig). Először is, nem is emlékeztem rá tisztán, hogy ennyire szép város. És ami rácáfol az előző bekezdésre, hogy a Közel-Kelet alighanem legtisztább helye. A kormányzat ugyanis elhatározta, hogy csökkenti a munkanélküliséget, így többezer szemetes cirkál városszerte. Ha eldobsz egy csikket, biztos lehetsz benne, hogy egy órán belül felszedik. Ugyanígy vannak mindenhol rendes kukák, és nyilvános vécék.

A közlekedésről elég sokat írtam már, de itt tudtak újat mutatni. Ne tudom, hogy a ramadán miatti frusztráció miatt van-e, de elképesztően agresszíven vezetnek a damaszkusziak. Pedig ilyen téren rendkívül edzett vagyok. Először is mindenki imád kocsiban ülni, és betegek attól a gondolattól, hogy akár ötven métert is gyalog kelljen megtenni, vagy esetleg nem azelőtt a ház előtt parkolni, ahová igyekeznek. Képesek éjfélkor dugót okozni a bevásárlóutcában, és fél óra alatt megtenni egy gyalog ötperces távot. Így aztán minden talpalatnyi helyen autó van, a járdákon, gyakorlatilag mindenhol, ahova parkolni lehet. De a félelmetes nem is ez, hanem a páni félelem, hogy nem ők kanyarodnak be valahova elsőnek, vagy hogy egy gyalogos miatt fékezni kell. Ezért aztán a kanyarodó autók a legveszélyesebbek: látszólag biztonságos körülmények között átkelek az úttesten. Már az út kétharmadánál járok, van még három méterem, amikor valaki rám húzza a kormányt, hogy még előttem tudjon bekanyarodni. A természetes reakció szerint megállok, hogy hadd menjen, közben hangosan szidom az arabokat. De neki már túl későn állok meg. A kocsi orrát betolja elém, előre tehát nem mehetek. Ő viszont megáll, és centiről centire rám áll a kocsival. Így a kanyarodó íve miatt a kocsi hátulja hozzám érne, és a hátsó kerék átmenne a lábamon, tehát hátralépek. Közben négyen-öten már dudálnak mögötte. Amint átaraszolt előttem, kövér gázzal elindul. Így tehát egy pillanatnyi fékezés helyett körülbelül 10-20 másodpercet veszít, feltartja a forgalmat, és ami a legrosszabb, hogy percekre rasszista leszek tőle. Szóval néha úgy gondolom, hogy nem való nekik a technika, mert nem tudják közösen élvezni a gyümölcseit.

A másik komoly kihívás számukra a közlekedési lámpa. Damaszkuszban volt már korábban is, most viszont az egész várost felszerelték vadiúj jelzőlámpákkal. A pirosnál visszaszámolja a másodperceket, van narancssárga is, van külön a gyalogosoknak sétáló zöldember, szóval jobb, mint otthon. Hogy kétségük ne legyen afelől, hogy ez komoly dolog, minden kereszteződésnél áll két rendőrmotor, és két rendőr még kézzel is irányítja mellette a forgalmat. Szóval túl van biztosítva, a legostobább üreglakó is érti a rendszert. Ehhez képest a pirosnál csak akkor állnak meg, ha van keresztben autóforgalom. Ha nincs, átmennek rajta, legyen bármennyi gyalogos előttük. Amikor a visszaszámláló lámpájuk már csak 20 másodpercet jelez, elkezdenek átaraszolni a gyalogosok között, majd amikor még 10 másodpercig pirosuk van (vagyis a gyalogoknak zöld), már indulnak is nagy lendülettel. A rendőr kizárólag csak nézi őket. Pirosnál egyébként a hátul lévők folyamatosan dudálnak, és szorítják előre a többi autót. És ezek a népek fordították le egykor Arisztotelészt, és foglalkoztak matematikával.

Csak egy kis érdekesség: már elég sokszor feltűnt nekem, hogy milyen olcsó itt a csipsz, a kóla meg a jégkrém (egy dollárért kapsz 3-4 zacskó csipszet, vagy ugyanennyi jégkrémet, esetleg 3 liter Coca-colát). A helyzet kulcsa elképesztő. Az állam dotálja, amit a gyerekek szeretnek, vagyis a fenti dolgokat. Hogy ez most PR húzás az atyai vezető Bashir bácsitól (Eszterrel úgy hívjuk, a Főnök), vagy a szegény családoknak akarnak segíteni azzal, hogy ne édességre költsék az összes bevételüket, az rejtély számomra, mindenestre ennél nagyobb baromsággal rég találkoztam. Csomó gyerek amúgy is elhízott, és ha ezek majd egyszer még kocsiba is ülnek… A másik, amire gondolni tudok, hogy a fogorvosi lobbi keze van a dologban (maga a Főnök is fogorvos végzettségű, tudtommal – vagy szemész), hogy sose legyenek munka nélkül.

A másik kedves témámban, a hamisításban is találtam újabb gyöngyszemeket. Úgy tűnik, szerzői jogokért kizárólag a világ boldogabbik felén fizetnek, a többiek helyett is. Damaszkuszban komplett kis negyede van a másolt DVD filmeknek, mindegyik színes borítóval, és a többi. Megtaláltam az Amerikai Pite 4, Kölcsönzői Változat feliratút is. Általában 100 font, vagyis két dollár darabja, ami abszolút nem drága, de Kirstin elvitt minket egy olyan, de olyan helyre… ahol 20 font, vagyis 70 magyar forint alatt volt darabja, illetve ha többet veszel, kapsz kedvezményt is. Bevallom, bűnöző vagyok, támogattam a szír feketepiacot (vagyis ez itt nem fekete, csak otthon), és három dollárért vettem nyolc filmet. A minőségre nem lehet panasz, Kirstin mindig ott vásárol, és a boltos ismeri is, úgyhogy amikor véletlenül egy rosszabb minőségű kopit választottam, azonnal kicserélte egy jóra (értsd: ami nem moziban fölvett, arab nyelven). Hogy honnan szerzik az újakat, megint csak rejtély. Megvettük az új Batmant, a Dark Knightot, ami még csak mozikban megy otthon, de Amerikában talán már megjelent a DVD. De ugyanúgy megvolt a Mike Myers-féle Love Guru, amit csak mostanában mutattak be az USA-ban, és még meg sem jelent DVD-n. A bolt nincs éppen központi helyen, a hegyoldalban van egy eldugott kis piacon, olyan városrészben, ahol egy darab turista sincs, mert egyetlen útikönyv sem jelez oda semmilyen látnivalót.

Nem így a belvárosban, vagyis az óvárosban. A turisztikai bemutatótól ezennel eltekintenék, bár néhány apróság igencsak figyelemre méltó. A Nemzeti Múzeumban például az ókori rész példaértékű, de a görögöknél valahogy elfogyott a lendület, az addig angol-arab-francia leírásokból eltűnik az angol, a szövegekből meg annyi marad, hogy „római isten”, és hasonló rendkívül informatív csökevény. A végére annyira ellaposodott, hogy azt már meg sem néztük. Az érdekesnek tűnő Army Museum hosszú időre bezárt, egy másikba meg filmezés miatt nem tudtunk bemenni. Egy harmadiknak reggel 8-2 a nyitva tartása, vagyis olyan intervallumban, amikor a helyiek egyáltalán nincsenek az utcán, és élet sincs különösebben. Így aztán az Omajjád-mecset a belváros magasan leg-leg érdekessége. Damaszkusz kellős közepén, az óváros peremén áll egy hatalmas betonház. Elsőre félkész parkolóháznak tűnik, és harminc éve áll üresen. Három éve azt hittem, hogy építik tovább, de azóta egy téglát nem tettek hozzá. Végül felvilágosítottak, hogy alatta víz van, és amíg nem tudják kiszivattyúzni, addig nem lehet lebontani. Mindezt a város talán legdrágább telkén, párezer köbméter betonból. Kéne ide pár magyar metróépítő…

Sajnos az óváros girbe-gurba utcácskáit elkezdték kinyalni a turistáknak. A díszkő lerakása jó ötletnek tűnik, de hogy a romantikusan lerobban összevissza homlokzatokat és portálokat egyendizájnra cserélik, kiheréli a hely misztikumát, és pont olyan lesz, mint bármilyen álromantikus dolog Európában. Sajnos a szírek tényleg feláldozzák magukat a tömegturizmus igényeinek, természetesen a tengerpartokat leszámítvaJ Illetve ott is csak átmeneti a megtorpanás. Arwad szigetére például olyan fejlesztési tervek vannak, hogy az amúgy parányi szigetet mesterségesen egyharmadával megnövelik, és luxusszállókat építenek rá. A megnövelés gyakorlatban azt jelenti, hogy a víz alatti föníciai romokat bebetonozzák, és szállót húznak rá. Hidat is akarnak a szárazfölddel, ami az ott élők jó részének elveszi egyetlen bevételi forrását, a hajóztatást. Kétség ne legyen, hogy mindez bekövetkezik. Ömlik a pénz az országba, még úgy is, hogy Szíriában csak vegyesvállalatok működhetnek 51% szír résszel. Emellett ez az egyetlen általam ismert ország, ahol az utóbbi nyolc évben gyakorlatilag nem volt áremelkedés, sőt néhány dolog olcsóbb lett. Ez utóbbit leellenőriztem egy nyolc éve kiadott útikönyv segítségével.

A direkt hozzá nem értés ragyogó példája Kinetra esete. A város az izraeli határnál fekszik, illetve feküdt, amíg ’73-ban rommá nem bombázták és robbantották az izraeliek. Körben ENSZ-es ellenőrzőpontok, szögesdrót, aknák. A területre külön engedély kell a belépéshez, amit elég könnyű megszerezni, nem is értem, minek van rá szükség. Az érdeklődő tehát odamegy a helyszínre, illetve a mellette lévő városba. Ott szerez egy arcátlan összeget kérő, de monopolhelyzetben lévő taxist, majd az első ellenőrzőpontnál beszáll egy arabon kívül semmilyen más nyelvet nem beszélő titkosszolgálati emberke, hogy nézze, hogy te mit fotózol. Elvileg az a cél, hogy valami idegenvezetést is produkáljon, mert anélkül semmi mást nem látsz, mint egy szanaszét bombázott szellemvárost. A területen van egy múzeum (természetesen zárva volt), és megálltunk három helyen (kórház, mecset, ortodox templom), amikre ki volt írva angolul, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Egész idő alatt háromszor szólalt meg a „guide”, hogy kórház, mecset, ortodox templom. Hogy a szírek miért engedik ide a turistákat az szintén érthetetlen, mert látszik, hogy hatalmas kényelmetlenség számukra, hogy a látogatókkal foglalkozzanak. Az is hihetetlen, hogy a nyilvánvalóan propagandacélokra meghagyott Kinetrába nem tudnak találni mondjuk három olyan embert az egész titkosszolgálatban, aki legalább egy bármilyen európai nyelven többet tud annál, hogy kórház, mecset, ortodox templom. PR tekintetében sokkal jobb a Hezbollah. Ők is romokat mutogatnak, ráadásul sokkal elvetemültebb helyeken, de mégis valahonnan mindig előkerül valaki, aki legalább franciául el tudja mondani, hogy mit látunk. A mi titkosszolgánk még egyszer megszólalt, hogy ne fotózzam a katonai bázis bejáratát, de addigra már megvolt a kép, úgyhogy ezért kár volt velünk fáradnia. Az útikönyv (Holy Planet) szerint illik neki baksist adni, de annyira feldühített ez a bénaság, hogy üvöltözésre készültem a baksis szó elhangzásakor. Szerencsére ő is érezte, hogy a produkcióért nem jár vállon veregetés, és szó nélkül lelépett.

Tegnap még elmentünk a városon kívül (vagy valami külvárosban?) lévő Szajda Zeinab mecsethez. A nő a Próféta unokája volt, és itt van a sírja. Amúgy a síiták egyik legszentebb helye Szíriában. Itt találkoztunk a Libanonban megismert bázeli Daniellel, meg leendő párjával, az Indiából Tanzánián át Londonba került, és az egykor hindu törzsből származó, mára hardcore síitává lett barátnőjével, Azillal. Kedves emberek, de bebizonyosodott, hogy extrém vallásos ember mellett sosem lesz boldog a nem extrém vallásos. Daniel nagyon arra hajt, hogy elfogadja álmai nőjét, aki minden reggel fél 4-kor kel, hogy a hajnali imát már teljesen fitten végezze. Emellett sosem ül olyan asztalhoz, amin van alkohol, még akkor sem, ha vacsorára hívták, és valaki egy pillanatra rátette a sörét, amíg a sörnyitóért nyúlt. Kizárt, hogy egy európai képes legyen úgy leélni az életét, hogy minden reggel üres az ágy, és hogy soha többé nem ihat alkoholt. Nem is beszélve arról, hogy a lány szülei mondanák meg, hogy hol lakhatnak és még ezer más apróság. Ismét a konklúzió: nehéz dolog a különböző vallásokkal való együttélés.

Utólag visszaolvasva kicsit negatív hangvételű lett ez a bejegyzés. Most oldalakat írhatnék a szír emberek kedvességéről, a rengeteg welcome to Syria köszöntésről, a sok mosolygós meg integetős emberről, a rengeteg látnivalóról, a valóban páratlan történelmi helyszínekről. Ha ilyenre vágytok, olvassatok a neten útleírásokat, meg régészes-történelmes könyveket, nagyon ajánlom. De most sürgősen abbahagyom, mert fél 5 van és üvöltöznek a hangosbeszélőn, hogy lehet a mecsetbe fáradni.

Végezetül íme egy szép montázs a Damaszkuszban fellelhető autócsodákról.