Guinean road movie

Guineai Road Movie és az iszlám teokrácia

Az utóbbi két napban megint túl sokat láttam, talán picivel többet, mint amennyit szerettem volna… Elhagytam Conakryt. Nem volt egyszerű és nem volt rövid sem. Az ország középső hegyvidéke, a Futa Dzsalon egyik kisvárosa, Mamu felé vettem az irányt, egyenesen északnak, Mali felé.

Megint kénytelen vagyok a közlekedésről írni. Az utak elképesztően rosszak helyenként, a gépjárműpark úgyszintén. És az összes autó, mikrobusz és kamion az elmebetegségig túlzsúfolva. 200 kilométeren belül négy balesetet láttam, ebből egy súlyos koccanás volt, három pedig tragédia. Az orrom előtt mentek tönkre az emberi sorsok, megdöbbentő élmény végignézni az ilyet. Az első egy felborult kamion volt, marhákat szállított. A baleset következtében az összes állat megsérült vagy elpusztult, és végignéztem, ahogy az arra járó tömegek késekkel és fűrészekkel az út szélén szétkapják a tetemeket. Mi is megálltunk, szerencsére nem henteskedni. Az első ember, aki szembe jött, egy fél négyzetméter oldalassal a hóna alatt vonszolódott, az előttünk lévő rendőrautó tetejére meg három véres fej volt felkötözve – vagy tucatnyi marmonkanna tetejére. Egy kilométerrel odébb hatalmas füst miatt állt a forgalom. Pár perccel korábban gyulladt ki egy olajoskannákat szállító kamion, mi pedig végignéztük, ahogy kiég az egész. Senki sem mert közelebb menni, mert nem tudtuk, mikor fog fölrobbanni. Azt azért tudni kell, hogy Guineában a rendőr, a mentő és a tűzoltó felejtős, senkit sem lehet hívni, ha baj van, legfeljebb az ismerősöket. A kamionsofőrt teljes sokkban hozták el a kocsi mellől, alighanem ő lesz a conakry nyomornegyedek következő lakója. Biztosítás? Ezekre a roncsokra még egy bevállalós fogadóiroda sem vállalna semmilyen kockázatot. Egy órával később egy domb alján egy felborult és teljesen összeroncsolódott mikrobuszból húzták ki a testeket, közben még folyt ki a benzin a tankból. Egy-két perccel korábban történhetett a dolog. A sérülteket ilyenkor legfeljebb kamionok tetejére tudják föltenni, hogy aztán bedöcögjenek velük a következő városba. Mondanom sem kell, egy mikrobuszban ha húsznál kevesebben vannak, akkor épp 19-en… Mivel már voltak elegen menteni, és egyikünk sem volt orvos, továbbálltunk, szájtátás helyett. Akkor megfogalmazódott bennem, csak ezt országot ússzam meg ép bőrrel… Itt tényleg zéró a túlélés esélye, nincs mentő, amikor pedig a kórházakról beszélgettem valakivel, említette, hogy nagy bátorságra vallana, ha bármilyen indokkal befeküdnék.

Egyébként az utak mellett szinte folyamatosak a félreállított kocsik. Ma például 120 kilométeren belül ötször álltunk meg. Volt egy kerékcsere, egy gumiragasztás, egy olajcsere, egy olaj utántöltés, meg valami buhera, amire nem jöttem rá, hogy micsoda. Ettől persze eszméletlenül gyorsan haladtunk. Az utak minősége pár helyen, főleg északon elég jó, de ahol rossz, ott nyugodtan lehet számolni 30 kilométerrel óránként – legalábbis mi ennyivel mentünk egy nem túlzsúfolt, jó karban lévő Mercedesszel. A kátyúk olyan 30 centi mélyek általában, és mivel az aszfalt közepén vannak, ezért nem szép terebélyes gödrök (mint amilyenek a földúton lennének), hanem lyukak. Volt, hogy 5 percig nem mozdult el a kilométeróra mutatója a nulláról…

Estére szerencsésen Mamuba értem, ahol egyből kiszúrt a tömegből a rendőrfőnök, és magához rendelt. Hulla fáradt voltam, de nem akartam ingerelni, úgyhogy megnéztem a rendőrséget. Összevissza magyarázott, hogy a testvére vagyok, meg hogy szeret, úgyhogy jobbnak láttam lelépni, mielőtt elfajulnak a dolgok. Előtte persze kért ajándékot, végül odaadtam neki a parlamentes öngyújtómat, csak hogy szabaduljak. Legközelebb tizet hozok.

A szálláson aztán minden jóra fordult. Rendesen bekajáltam, vettem sört (Skol), és elkezdtem piálni, amihez fura csapat csatlakozott. Három testvér volt, az egyik nagyon megörült nekem, mert járt már Budapesten, el volt ájulva a vártól meg a filharmonikusoktól. Amúgy az Interpol tisztje, és Interpol konferencián volt nálunk. Azért az nem zavarta, hogy mellettünk egy csapat ott tolja a hasist. A másik egy útépítő mérnök volt, ő az utak biztonságáról mesélt, de a lényeg nem ez volt. És itt egy kis kulturális érdkesség következik.

Ez a Guinea közepén lévő Futa Dzsalon régió régen – mint Afrika legtöbb része – egyszerű pásztorok és törzsek otthona volt, akik az iszlám befolyás elől menekültek ide. A 17. században aztán Mali és Szenegál felől betették a lábukat az első fula (vagy futa) törzsbeli muzulmánok. Ők aztán elterjesztették az iszlámot, ami végül oda vezetett, hogy 1730-ban a dzsihád eredményeképp létrejött a Futa Dzsaloni muszlim teokrácia. Ennek a vezetője egy Karamoko Alfa Barry nevű fószer volt, aki egy Timbo nevű helyen alapított fővárost. Az 1890-es évek végére gyakorlatilag egész északkelet Guineát uralták egészen addig, amíg a franciák be nem tették a lábukat – az uralkodók leszármazottai viszont a mai napig népi hősi kategóriába tartoznak.

Hogy ez miért érdekes? Mert az egyik beszélgetőtársamat Alfa Barrynak hívták. Azért jöttek Mamuba, mert attól nem messze van Timbo, ahol újjáépítették az ország első mecsetjét, és másnap helyezték üzembe hivatalosan. És ez az ő feladatuk – ők a 18. századi Karamoko Alfa Barry leszármazottai. Viccelődtek is, ha nem jöttek volna a franciák, most aligha beszélgethetnénk, mert nem is láthatnám őket, miközben nekik vagy 20 feleségük lenne. És meglepő módon, terveimmel ellentétben, de sikerült megállnom Timboban, ahol hatalmas népünnepély volt a mecset miatt (a megállóért köszönet a lerohadt kocsiknak, amíg javították a gumit, pont körül tudtam nézni).

Közben kérdezgettem a Barrykat, hogy hogyan látják Guinea jövőjét. Dióhéjban annyi történt, hogy elmentek a franciák, jött 50 év extrakorrupt katonai diktatúra, a nyugatiak kizsákmányolják az országot, a diktátorok meg jól elvannak. Az utóbbi főnök, Conté tavaly decemberben meghalt, majd a hagyományokhoz híven a katonák egy csoportja azonnal magához ragadta a hatalmat – ezúttal egy Dadis nevű százados, aki nyomban bejelentette, hogy jövőre demokratikus választások lesznek, és fölszámolja a korrupciót és a drogkereskedelmet. Úgyhogy most az egész nyugat és az egész ország rettentően várja, hogy kitörjön a demokrácia. A Barry család optimista. Dadis valóban elkapta a fő drogkereskedőket, és minden jel arra mutat, hogy belátható időn belül Guineából valami rendes ország lesz. Közben persze belejött az elnöki szerepbe, minden nap szerepel.

Kívülállóként én nagyon nagyon szkeptikus vagyok, bármit is mondanak az okos nyugati elemzők – ők valószínűleg elfelejtettek a helyszínen tájékozódni. Egyrészt TIA, vagyis This Is Africa. Itt más logika szerint történik minden. Másrészt Afrika történetében nálam járatosabbak megszámolhatnák, hogy a dekolonizáció óta hány katonai hatalomátvételből lett demokrácia . Sőt egyszerűbb azt megszámolni, egyáltalán hány helyen van demokrácia van Afrikában… (tudtommal 5: Botswana, Mali, Ghana, Namibia, D-Afrika,koszi Ferko - atlagosan 10 ev alatt jon ossze egynek...)Az is erősíti a kétségeimet, hogy itt a harmadik generáció nő föl az eszméletlen korrupcióban. Vajon ismernek bármilyen más mintát? Aligha, és a korrupció mind a mai napig jelen van. Ha nem a politikában, akkor a katonai ellenőrzőpontokon, a rendőrségen, a hivatalokban, az élet minden területén. Ezt nem lehet parancsra megszüntetni, ehhez kell egy (két) újabb generáció. Most az a normális, hogy mindenki korrupt…

Ami pozitív, hogy a drogkereskedelem ellen valóban föllépett az új rezsim. Guinea és Conakry a nyugat-afrikai drogkereskedelem központja (volt?), Mexikóból és Kolumbiából hajózták be a cuccot Conakryba, aztán onnan terítették Mali felé északra, meg a környező országokban. Itt nem termelnek amúgy túl sokat, és a fogyasztás sem kiemelkedő, szóval csak a tranzit volt jelentős, nyilván a diktatúra szép jattot kapott belőle.

Mamu után folytatódott a szopás. Erre nem tudok jobb kifejezést. Minél előbb el akartam hagyni az országot, így reggel 7-re kimentem a taxiállomásra, hogy napfelkelte előtt lelépjek északra. A taxi 11-re telt meg, ötször lerohadt, úgyhogy délután négyig sikerült 150 kilométerre eltávolodni Mamutól. Elég katasztrofális, nem? De aztán mellém szegődött a szerencse, egy Dabola nevű porfészekben (mondjuk az ország összes városa porfészek) azonnal találtam valakit, aki privát kocsival, némi extra pénzért öt percen belül elindult a mali határ felé. Csak öten ültünk a kocsiban, a projekt tulajdonosa egy gyémántkereskedő volt, aki éppen 15 kiló arany beszerzése miatt indult sürgősen útnak. Vannak amerikai, svájci meg francia megbízói, akik időnként küldenek neki pár tíz- százezer dollárt, hogy nézzen körül a térségben, és ha talál szép követ, vegye meg. Jó meló, ha itt kéne élnem, alighanem ezt csinálnám a legszívesebben. Elmesélte, hogy Sierra Leonéban most nem találnak olyan jó köveket, jelenleg Guinea a number one, annak is a Libéria-Elefántcsontpart határvidéke. Kérdezte, hogy nem akarok-e venni. Persze akarok, csak nem vagyunk egy súlycsoportban…