Talán már találkoztatok a témával, mindenesetre a Spektrum magazin mostani számában összeszedtem, ami eszembe jutott...
Ha egy adrenalinfüggő világgá megy…
Wingsuit, bungee jumping, katonaság, küzdősportok, paintball, sziklamászás, autóversenyzés. Közös bennük, hogy több-kevesebb adrenalinlöketet adnak művelőiknek. Ha profi az ember, biztosan életben marad, feltéve, hogy a technika megbízható. A háborús turizmus esetén sem rosszabb a helyzet. Csak ott néha nem mi döntünk.
Rengetegen írtak már könyveket veszélyes helyekről. Az 1860-as években Vámbéry Ármin napról napra szembenézett a halállal, hogy európai gesztusai vagy az álmában beszélése elárulják őt az akkor még szigorúan elzárt, fehérek számára életveszélyes Közép-Ázsiában. Aztán szép lassan megnyílt a világ, és a fehér ember betette a lábát valamennyi kontinens legtöbb zárt közösségébe, és többé nem voltak teljesen idegenek. 1943-ban Stein Aurél bejutott abba az Afganisztánba, ahol nem tűrtek meg az európait – főleg nem egy brit állampolgárt. Száz évvel korábban kiirtották a teljes brit kontingenst, mindössze egyetlen túlélőt hagyva hírmondónak, de az azt követő afgán-brit háborúk bebizonyították: a területet el lehet foglalni, de megtartani már nem tudják.
A modern háborúk hadigépezetei is befogadták a civil potyautasokat, az újságírókat és fotósokat. Eleinte válogatás nélkül hullottak az tudósítók és a katonák, de ahogy megváltozott a háborúk természete, és egyre kisebb lett az emberveszteség, úgy a katonákkal mozgó újságírók is egyre nagyobb biztonságba kerültek. Ma már a katonák közé beépített zsurnaliszta szinte turistaúton érezheti magát, igazi veszély közelébe nem engedik, és a háborúk szagát csak elbeszélésekből ismeri. A többség legnagyobb kalandja egy-egy rálövés, ami azért elég messze áll a háborútól. A hadseregtől függetlenül mozgók viszont még mindig azok az őrültek, akikről Robert Capa, vagy Ryszard Kapuściński szólt jópárszor. Őket senki sem védi. Ezek az emberek dolgoznak. Talán még náluk is rosszabbak, akik nem is dolgoznak. Ők a háborús turisták.
Háborús turizmus
Mindez nagyon veszélyesnek hangzik, és néha az is. „Rendes” háborúba – amikor reguláris hadsereg áll szemben egy bármilyen helyi erővel – nehéz belekerülni. Az amerikai vagy nemzetközi erők vigyáznak az őrültekre, és igyekeznek távol tartani a konfliktusoktól. Akit elkapnak, azt gyorsan elzavarják az országból, vagy átadják olyan szervezetnek, amelyik ugyanezt teszi velük. Ugyanez megtörténhet akkor is, amikor egy lázadó csoport nem tud mit kezdeni az emberrel. Mert a magányos turista élete nem könnyű. Pontosabban veszélyben maradni nem könnyű. Ha az ember nem rejtőzködik, gyorsan belefut egy ellenőrző 
pontba vagy egy járőrbe, és attól kezdve vagy áldozat, vagy fogoly, de legtöbb esetben egy oda nem illő entitás, akit gyorsan elküldenek valami biztonságosabb helyre. Ilyen értelemben tehát nem létezik háborús turizmus, csak annak a kísérlete. Amit ma annak nevezünk, az valójában a háború sújtotta országban vagy régióban való kalandozás, ami kényelmesen letudható valódi veszélyhelyzet nélkül – szerencsés esetben.
Az ilyen fajta turizmusnak jelenleg a legjobb példája Afganisztán. Papírforma szerint ugyan 2001 ősze óta háború dúl (vagy éppen tagadják azt, és alacsony intenzitású konfliktusnak nevezik), ez azonban véletlenül sem gátolja meg azokat az utazókat, akiknek „épp útba esik” az ország. A hátizsákos turisták általában jól bejáratott útvonalakon járják a világot, de szép számmal akadnak olyan renitensek, akik nem kérnek a tömegturizmus hangyajárataiból. Afganisztánon átkelni a létező leglogikusabb megoldás Pakisztánból Üzbegisztánba, vagy éppen Tádzsikisztánból Iránba: az út erre a legrövidebb, az adminisztráció erre a legkevesebb, és a vízum is lényegesen olcsóbb, mint Közép-Ázsia bármely más országába. Pontos adatok nincsenek, de évente több tucatnyian biztosan használják ezeket az útvonalakat, amelyek ugyanolyanok, mint bármely más országban. Csak éppen jobban körül kell nézni…
Túlélés rutinból
Veszélyes helyen utazni nagyobb körültekintést igényel. Előtte nem árt olvasni a híreket, és hallgatni a helyiek tanácsaira. Általában ők a jól értesültek. Ők tudják, a szóbeszéd szerint merre járnak a fegyveresek, vagy éppen merre van aknamező. A civil külföldiek pedig abban tudnak segíteni, 
hogy merre találunk biztonságos szállást, és honnan tudunk sört szerezni. Kabulban például nincs háború. Időnként vannak robbantások, esetleg lövöldözés, emiatt célszerű messzire elkerülni a többcsillagos szállodákat és a nemzetközi szerezetek irodáit, a legtöbb részen azonban nincs gond. Taxival vagy lerobbant civil autóval közlekedni sokkal kevésbé feltűnő, mint katonai járművekkel vagy a nemzetköziek hatalmas terepjáróival. Persze ha Kandahárban történik ugyanez, az ország déli részén, akkor talán már bajban vagyunk. Ott rosszabb a biztonsági helyzet, mint északon, Mazar-i Sharifban. De ugyanez igaz bármelyik rossz hírű országra. A háború sehol sem totális, egész országrészeken lehet keresztülvágni mindenféle konfliktus nélkül.
A helyiek vendégszeretetére is lehet számítani. Legrosszabb esetben kémnek néznek (az tényleg a legrosszabb eset, gyanú esetén kivégzés a legvalószínűbb megtorlása), de ha valakik vendégül látnak, attól kezdve biztonságban van az utazó. Ennek a fajta vendégszeretetnek számtalan forrása van. Lehet a kíváncsiság, a vallás, az emberség, vagy éppen az íratlan szabályok, esetleg mindegyik egyszerre. Évekkel ezelőtti heráti látogatásomkor tanácstalanul álldogáltunk sötétedés előtt. Az egyik emeletről tucatnyi szakállas alak bámult. Mutattuk nekik, éhesek vagyunk, és aludni akarunk. Azonnal meghívtak. Vendéglátónk pakisztáni pastun kamionsofőr, hosszú szakállban és shalvar kamezben. Kisebb tömeg ült körbe kíváncsi tekintetekkel, miközben próbáltunk beszélgetni. A mi pastun emberünk félreérthetetlen jelzéssel mutatta: megöl minden amerikait, megöl minden britet, megöl minden keresztényt, és Omár molla a legfőbb vezér. Egy tálibbal hozott össze a sors. Rajzoltunk neki térképet, megmutattuk rajta hazánkat, Madzsarisztánt. Tudtuk, biztonságban vagyunk: a pastuk íratlan kódexe, a pastunváli megvédi a vendéget. A befogadó házigazda életével felel a vendégért, amit annyira komolyan vesznek, hogy szükség esetén az ellenségüket is megvédik, ha úgy adódik.
Valóság vs. média – ahol valódi a veszély
A magyar sajtóban és a lányok előtt is rendkívül népszerű lehet az ember, ha egy rossz hírű országot automatikusan veszélyesnek állít be. Az esetek többségében ilyenkor tudatlanságról vagy imázsépítésről van szó, semmint valódi veszélyről. Robbantás vagy lövöldözés bárhol előfordulhat, és eszünkbe sem jutna veszélyre hivatkozva lemondani egy amerikai, londoni, madridi vagy egyiptomi utat, mint ahogy Magyarországot sem tartjuk annak a lángoló tévészékház képei vagy az utóbbi időszak sorozatgyilkosságai miatt. Ebben az esetben sokkal inkább terrorfenyegetettségről vagy rossz közbiztonságról beszélünk, nem pedig totális veszélyről. Ha körbenézünk a térképről ismerős nevű konfliktuszónákban, láthatjuk, hogy ma már nem jellemző a hosszan tartó nyílt összetűzés. Koszovóban évekkel ezelőtt véget ért a háború, Csecsenföld fővárosa, Groznij újjáépült, és turistacélponttá akarják fejleszteni, Irak északi részére már két éve visznek turistákat, a szudáni Darfúrba pedig olyan körülményes civilként eljutni, hogy nem is érdemes vele legálisan próbálkozni. Észak-Koreában tökéletes a közbiztonság, és bárki bejuthat, aki a megfelelő utazási irodának leszurkol ezer eurót, és kirepül Pekingbe, és a szintén diktatúraként számon tartott Türkmenisztánba is könnyű a beutazás annak, aki megveszi a vízumot, és elintézi a szükséges adminisztrációt.
Az utóbbi évszázadok történelme úgy hozta, hogy a legtöbb frusztráció és a legnagyobb szegénység Afrikát sújtja. Puccsok, katonai diktatúrák, népirtások, polgárháborúk zilálták szét a kontinenst, demokrácia pedig legfeljebb mutatóba alakult ki egy-két államban a közel félszázból. Tucatnyi országban a korrupció, az erőszak és a törvénytelenség a norma, ezeken a helyeken valóban bele lehet csúszni veszélyes helyzetekbe. A világ legkevésbé ismert kontinense Afrika, nem tudunk sokat az ottani erőviszonyokról, nincs diplomáciai vagy katonai beágyazottságunk, ezért reálisan nézve ott a legkönnyebb bajba keveredni. Itt már nem magától értetődő, hogy a legtöbb helyi kedves és segítőkész egy nála sokkal gazdagabb fehérrel.
Posztháborús övezetek
A háborút követő konszolidáció ideje évtizedekre tehető. Ahol komolyabb háború dúlt, ott nem múlt el nyomtalanul. Ezeken a területeken nyíltan vagy rejtetten, de megmaradnak az etnikai konfliktusok, illetve a harcok fizikai nyomai, a szétlőtt házak, falvak, na meg az aknamezők. Megfelelő beállítással és felkonferáló szöveggel évekkel egy háború vége után is könnyedén el lehet hinteni azt az érzést, hogy a helyszín nem biztonságos. Sokfelé egy városban él több nemzetiség, és egy pillanat alatt kirobbanhat egy kisebb konfliktus – gondoljunk csak a koszovói Kosovska Mitrovicára, ahol számunkra apróságok miatt esik egymásnak a szerb és az albán, ami aztán az ENSZ rendőreinek a beavatkozása fékez meg. De hasonló a konfliktus Észak- és Dél-Szudán, Afganisztán etnikumai, vagy éppen Irakban a kurd-arab vonalon.
A posztháborús övezetek másik rákfenéje az aknamező, ami határainktól kétszáz kilométerre már komoly veszélyforrás. Néhány éve egy holland turista robbant fel a tökéletesen biztonságosnak tekintett Horvátországban, és a Szarajevó körüli dombokon sem lehet össze-vissza kirándulgatni. Az aknaszedés rengeteg időt és pénzt igénylő munka, a 35 éve véget ért vietnámi háború nyomai a mai napig megkeserítik a laoszi határon élők életét. De ugyanez a helyzet az Irak-iráni határon, Afganisztánban, Angolában, vagy akár a tömegturizmus által letaposott országnak számító Kambodzsában.
Veszélyes béke – közbiztonság, szegénység, korrupció
A veszélyérzet nemcsak a háború által megtépázott területeken, hanem a központi kormányzattól távol eső vidékeken, illetve a kilátástalanság elől menekülő milliók által felduzzasztott városokban is előjön. A legtöbb afrikai vagy latin-amerikai metropoliszban egyáltalán nem tanácsos sötétedés után egyedül bóklászni, különösen a külvárosokban és a közvilágítás nélküli negyedekben. Van, ahol a piros lámpánál nem jó megállni, mert ott a legnagyobb a rablás esélye. Ebből a szempontból a mexikói Ciudad Juárez, vagy a brazíliai Sao Paolo sokkal több áldozatot követel, mint a
Ki a célpont?
A leginkább nyugtalanító fenyegetés a terrorizmus körébe tartozó robbantások, valamint az emberrablás. Egy háborús térségben a katonák a célpontok, a civileket általában békén hagyják, mert ők segélymunkásként vagy adminisztrátorként vannak jelen, nem pedig harcolni érkeztek. Turistát ölni viszont politikai cselekedet, üzenet. Egy katona vagy egy helyi lakos meggyilkolásának nincs hírértéke, egy civil turistának viszont annál inkább. A terrorszervezetek a turisták fenyegetésével komoly csapást tudnak mérni az államra, hiszen a beváltott fenyegetésekkel egy időre töredékére csökkenthetik a turizmushoz kapcsolódó bevételeket. Az utóbbi években Mali, Mauritánia, és Algéria határvidékén raboltak el tucatnyi turistát, elsősorban isten háta mögötti helyeken utazgató terepjárós nyugatiakat. Közülük többeket megöltek, és hatásukra Dél-Amerikába költözött a legnagyobb sivatagi autóverseny, a Párizs-Dakar is.
Az útikönyvek nem segítenek
A legtöbb útikalauzt normális emberek írták normális embereknek, akik nem kockáztatnak fölöslegesen. A háború sújtotta vidékekről nincsenek benne pontos és megbízható információk. Leggyakrabban egy korábbi kiadás feljavított verziója jelenik meg, amit a lehetőségeikhez mérten leellenőriznek. A legnagyobb útikönyv-kiadó Nyugat-Balkán könyvében például hat oldalon tárgyalják Koszovót, és az elején megjegyzik, hogy személyesen nem utaztak oda, csak telefonon ellenőrizték az adatokat. Ugyanennek a sorozatnak az Afganisztánról szóló könyve már sokkal részletesebb, de az ország legzűrösebb déli és keleti részét nyolc lapon letudja, miközben a másik feléről tízszer annyi információt ad. A jelenség oka, hogy túl gyorsan változnak a veszélyek és a veszélyzónák. Hogy Afganisztánban hol van biztonságban az utazó, az nagyban függ az épp aktuális hadművelettől, az évszaktól, a legfrissebb politikai eseményektől vagy a földrajzi helyzetétől, vagyis napról napra, völgyről völgyre, faluról falura más a helyzet. Az útikönyv ennek ellenére jó barát: legalább abban segít, hogy egy ismeretlen városba érkezve hol találunk biztonságos szállást. A többi meg majd kiderül ott…
Szomália, a legveszélyesebb
Arról bármennyit el lehet vitatkozni, melyik régió mennyire számít veszélyesnek, Szomáliával kapcsolatban viszont abszolút az egyetértés. Afrika szarván tizenkilenc éve nincs központi hatalom, az utcákat, városokat fegyveres klánok uralják. Az országhatárokat lezárták a szomszédok, a tenger felől a kalóztevékenység rettenti el az arra járókat. Eddig több mint félmillióan estek áldozatul az összecsapásoknak és a nyomornak. Egy nyugati életben maradásához nagyjából napi 1000-1500 dollárra van szükség, amit egy különböző klánokból összeválogatott fegyveres csoport bérlésére kell fordítani. A csapat nem állhat egy klán tagjaiból, mert akkor az ellenséges klánok támadhatnak, valamint a lefizetett klán is elrabolhatja a megbízót. De ha valaki már minden országot bejárt, kivéve Szomáliát, annak talán megér ennyit az egy-két napos városnézésért a világ legveszélyesebb városában, Mogadishuban.
12-88
A Human Security Report Project idei legújabb, „A háború csökkenő ára” című jelentésében megállapítja, hogy a konfliktusokkal sújtott országok, mint Szudán, Uganda, Sri Lanka, India, Indonézia, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság területének relatív kis területére terjednek ki az összecsapások. Az általuk megvizsgált 11 szubszaharai állam háborúinak pedig átlagolták a területi kiterjedését, és azt kapták eredményül, hogy az országok területének mindössze 12 százaléka érintett a súlyos harcokban. A maradék 88 százalékon zavartalanul folyik a hétköznapi élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése