esfahan city life

Ház, kutya, kocsi, nyaraló: a polgári Irán

Rég jártam Iszfahánban. Először 2001-ben, akkor annyira lenyűgözött, hogy négy napig maradtam. Négy évvel ezelőtt ugyancsak erre evett a fene, amolyan kötelező turistaprogram jelleggel, persze a fő attrakció a Venczel Zoli barátommal való találkozás volt. Amíg be nem tettem a lában a városba, fel sem tűnt, mennyire hiányzik. Igen, ez azon kevés helyek egyike, amelyik szokott hiányozni néha (a másik Hanoi, a harmadik meg Amszterdam, ha esetleg érdekel valakit).

A tevés kaland kipihenésére tökéletes Sebastian barátom otthona, aki a város északi részén lakik, kocsival 15 percre a nyüzsgéstől. Két napig ki sem tettem a lábam a környékről, csak nagy titokban kutyát sétáltatni. Aztán felhívtam az orosz Romant, aki szintén átjött Iszfahánba, és a vele való találkozás becsábított a turistásabb helyekre.

A város megítélése kicsit cizellálódott részemről. A feltétlen rajongásba némi kritikai felhang is került, de azt hiszem, ettől rosszabb nem lett, csak én látok valamivel tisztábban. Iszfahán hatalmasat fejlődött az utóbbi tíz évben. Évente fejeznek be újabb városrészeket, a lakossága már jóval kétmillió fölött jár – a legtöbben hárommilliót mondanak, de hallottam már ötöt is. A pontos számot senki sem tudja, de ahogy elnézem az épülő betonrengeteget, én akár az öt milliót is elhiszem. De azért maradjunk háromban. A körülötte lévő ipari zóna pedig újabb tevés kirándulásra csábít. Hogy mi a szerethető benne? Zöld, rendezett, tiszta, van természetes folyója, jó a klíma, és Irán legkiválóbb parkjai találhatók benne. Nem is beszélve a kulturális sokszínűségéről…

De hogy ne csak jót mondjak, a város egyre szennyezettebb, egyre zsúfoltabb, egyre nyüzsgőbb, és Iránban sehol máshol nem dudálnak annyit, mint itt. A relatív turistás belvárosban kezdenek idegesítően nyomulni az árusok (hogy nem sértő szándékkal, de megsértsem öntudatukat: arabizálódnak), és irreálisan megdrágultak a szolgáltatások. Még Svájcban meg Dániában sem fizettem soha két és fél dollárt egy csésze teáért, itt igen. De legalább jó helyen volt, ahonnan látszik az Emam Khomeini tér a két mecsettel meg az Ali Kapu palotával. Elkezdett feltünedezni (nem most, már néhány éve, de most kezdett el zavarni) az angolul gyakorolni akaró ifjak tömege. Ezzel nem lenne gond önmagában, de azzal már annál inkább, hogy a végtelenül udvarias perzsákhoz igencsak méltatlan módon fontos és mély beszélgetéseket szakítanak félbe udvariatlanul és pofátlanul csak azért, hogy kicsit gyakorolhassanak. Ilyenkor persze elvesztem a fonalat, dühös vagyok, kicsit udvariatlan, és kénytelen vagyok azt mondani, hogy hagyjon békén, sietünk, és egyébként is beszélgetünk. A kulturális érdeklődést megértem, elfogadom, de annyi turista cselleng arrafelé, nem fér a fejembe, hogy miért épp azokat kell zavarni, akik láthatóan el vannak foglalva valami mással. Azt hiszem, a belvárosban mindent lefényképezek, amit érdekesnek tartok, aztán újabb négy évre hanyagolom az Emam Khomeini teret és környékét.

Egy kis kitérőt az iszfaháni közlekedési morál is megér. Vakon is fel lehet ismerni, ugyanis mindig mindenki dudál. Persze a dudát máshol sem hanyagolják, itt azonban mintha random módon használnák. Sebastiannal jókat röhögünk, amikor a forgalomban véletlenszerűen elkezdünk dudálni, senkinek sem tűnik fel. A másik vicces dolog a közlekedési lámpák használata. Ezek ugyanis inkább hangulatfestő elemnek vannak, semmint forgalomszabályozásra. Az mindenhol alap Iránban, hogy pirosnál lehet jobbra kanyarodni. Iszfahánban azonban bármerre. Rendszeresen áthajtunk a piroson, mint mindenki más. Ha jön valaki, fékez vagy kikerül. A rendőr rendszerint mindent végignéz, de semmit sem tesz. Ha a visszaszámláló lámpa még 15 másodpercet mutat, az már majdnem zöld, mindenki túráztatja a motort, majd a gázra lép. Hogy a gyalogos itt tényleg csak puhatestű, azt már tényleg csak a rend kedvéért említem meg. Ja és az üzemanyagárak: az államilag támogatott benzin literje 10 dollárcent, a rendes ára 40. De akinek van egy csöpp esze, 800-1100 dollárért gázüzeművé alakíttatja a kocsiját. Egy liter gáz ára 5 dollárcent, így 120-150 kilométer autókázás nem több, mint négy és fél dollárba kerül.

És most jöjjön az élmények maradék kilencvennyolc százaléka (a kutyasétáltatás mínusz egy). Egyik este kitaláltam, hogy hazagyalogolok. Egy órával később, hajnali fél egykor már kevésbé voltam lelkes. Útbaigazíttattam magam, és ahogy bandukoltam a külvárosban, megállt mellettem egy autó. Apu kinéz, kérdő tekintettel, kodzsa mirin? Boulvard Gol Mohamedi, felelem, majd anyut hátraülteti a kis Hasszan mellé, beültet az anyósülésre, és negyed órán át fuvaroz, egyenesen házhoz. Közben elsütöm a teljes perzsa szókincsemet, és ők nagyon boldogok, hogy tudtak segíteni. Én is, hogy megismertem őket. Másnap reggel majdnem ugyanez. Taxit fognék a sarkon, fiatal lány mosolyog, a faszija vezet, ugyanez a kérdés, ugyanez a szitu. Kocsiba beülök, elvisz a belvárosba, és betesz egy iránytaxiba az örmény negyed, Dzsolfa felé. Másnap a péknél sorban állva kiderítik, hogy turiszt vagyok (nem nehéz, még soha senki sem nézett iráninak), és azonnal berángatnak a kemence mellé, hogy csináljak róluk képeket, ahogy sütik a kenyeret.

Amikor Bellet sétáltatom, vagy sétáltatjuk, megint más a helyzet. Nappal csak a legszűkebb környékre merészkedünk, éjjel frekventáltabb helyekre is. A kutya szerintük nem tiszta állat, ennek ellenére a legtöbben meg vannak őrülve érte, csak éppen szégyellik. A gyerekek vagy félnek tőle, de legszívesebben megsimogatnák, vagy kővel próbálnák dobálni, ha hagynánk. Egyik este két rendkívül antipatikus fiatal kölök ránk hívta a rendőrséget, akik mosolyogva intettek, hogy majd lassan lépjünk le valamerre, de nem zavartak el. Muszáj lesz megtanulnom valami rendkívül sértő kifejezést, hogy azonnal kiadhassam a dühömet ilyen esetben. Ha rosszindulatúan méregetnek a kutya miatt, és kérdezik, hogy mi vagyok, azt mondom, azeri orosz. Ez be szokott jönni, senki sem akar tovább dumálni velem. Megint mások integetnek, simogatják a kutyát. De ami a legfurcsább, hogy szinte minden nap meg akarja venni valaki. Általában azt mondom, négyezer euró, és akkor szintén békén hagynak. Ja, és minek kell kutya ilyen ellentmondásos környezetben? Egyértelműen őrző-védő célra. Amikor a sivatagban túrázunk, vagy a hegyek között kempingezünk, távol tartja a vad pásztorkutyákat, jelzi, ha idegenek közeledek, és úgy általában sokkal biztonságosabb a természetben. Belle egyébként álomeb, tíz nap alatt kétszer ugatott összesen, akkor is idegenek közeledtét jelezte.

Néhány napja csavarogtunk egyet Romannal az örmény negyedben. Először is beültünk egy örmény kávézóba, kértünk egy örmény kávét. Megkérdeztem, mi a különbség a török és az örmény kávé között, a tulaj azt felelte, semmi. Ejnye. Közben megismerkedünk egy fószerral, aki nagyon profin lerajzolt minket kávézás közben. A képet nem engedte lefotózni, de így is boldog voltam, mert lefényképeztem, hogy a kitört fogáról készült röntgenképet nézegeti. Hatalmasat röhögtünk, 1-1. Közben az örmény hangulat fokozása érdekében betett egy kis System Of A Downt.

Séta közben mindenféle emberek állítanak meg. A legtöbb interakció kimerül egy Hello Mister-ben vagy egy Welcome to Iran-ban, néha azonban egész jó beszélgetéseket lehet kifogni. Valamelyik nap egy öreg fickó állított meg, Budapesten tanult (eddig vagy húsz emberrel találkoztam, akik Budapesten tanultak az orvosin vagy a műszakin). Érdekes eszmecserébe kezdtünk, nagyon kíváncsi volt a véleményünkre mindenfélével, köztük Iránnal kapcsolatban is. Csínján kell bánni a szavakkal… Beszélgetés közben odalépett egy fiatal arc, és mutatta a mobilját „for you” felszólítással. „Ne bízz meg senkiben.”, ez volt odaírva. A rendszer ismerős, megválogatom a szavaimat.

A fiatal lányok is meglepően gyakran szólítanak meg. Ma egy perzsa szépség rámköszönt, mellette az anyja. Pár méterrel odébb leültem, mellém ültek. Üldögéltünk csendben pár percet, elköszönt, mosolygott, az anyja is. Furcsa, a nyugattal ellentétben itt anyuval lehet jobban ismerkedni. Ugyanis ha látják, hogy nem egyedül van, senkinek nem jut eszébe rászólni.

Tegnap előtt leléptünk Iszfahánból a 80 kilométerre lévő Sahrekord térségébe. Egész pontosan az Iszfahánon is átfolyó Zajande folyó gátjához, és az általa földuzzasztott tóhoz. Útközben átkeltünk a Zagrosz első vonulatain, az alagút túloldalán a sivatagos táj zöldbe ment át, és a levegő is hűvösebb volt néhány fokkal. Olyan szél fogadott, hogy a kocsi vasteteje úgy csattogott, hogy alig hallottuk a zenét. Sahrekordban felvettünk a túravezető Mehdit meg két túrabringát. Először egy Ben nevű kisvárosban álltunk meg. A város szélén a helyi Feneketlen tó, 33 méter mély, természetes forrás mosta ki. A háttérben a helyiek által Teve-hegynek nevezett kúp. Néhány éve arany- és ezüstmaszkokat találtak a hegyen, amelyek végül a British Múzeumban kötöttek ki. Azt hiszem, ha Iránnal komolyabban akarok foglalkozni, a nemzetközi műkincs-csempészetbe is bele kell mélyednem egy kicsit.

Estére elértük a tavat. Türkizkék, tele lazaccal, évente váltakozó vízszinttel, egyelőre szinte érintetlenül. A tavon Iszfahán és Chahar Mahaal tartományok osztoznak, és ahogy elnézem, a vízért vívott háború itt már elkezdődött. Az iszfaháni oldal kezd kiépülni, üdülőfalu már van. Az irániak mesterei annak, hogyan kell a legcsodálatosabb természeti környezetbe a legrondább betonmonstrumokat beleépíteni, azt is lehetőleg tájidegen módon. Hiába, a pénz beszél…

A Charar Mahaal felőli oldal egészen egy hónappal ezelőttig érintetlen volt. Most széles nyomtávon eltakarították a termőföldet, hogy négysávos utat építhessenek. Az első, hatvan telkes üdülőfalut már építik. A telkek ára egy év alatt fölkúszott hatvanezer euróról hatszázezerre, de aki ráépíti a házat, és úgy adja el, annak az életben nem kell többet dolgoznia… Szerencsére az összképet egyelőre nem rontja túlságosan, a terület hatalmas. Mindenesetre érdemes lenne megpróbálni tradicionális anyagokból építkezni, természetesen belül minden luxussal ellátva. Az irániak szépérzéke ilyen szempontból rendben van, csak amikor gyakorlatba kell átültetni, akkor a kényelmesebb megoldás kivétel nélkül győzni szokott. Erre a legszembetűnőbb példa, hogy imádják az Alpokban készült havas csúcsos parasztházas képeket. Ilyen tájuk nekik is van, a fű ugyanolyan zöld (legalábbis tavasszal), a hegyek ugyanolyan havasak, a tó ugyanolyan kék, a virágok ugyanolyan sárgák és pirosak, csak éppen a muskátlis faház helyett félig szemetes betonkockát látnak maguk előtt. Ez az a pont, ahol az én nyugati logikám mattot kap, és meg sem próbálom felfogni, hogy nekik ez miért jó.

A hegyen való bóklászás közben elhagyott falura bukkantunk. A falu mellett egyetlen öreg bácsi él a családjával, néhány lóval, meg ötszáz juhval. A bácsi egykor a völgyben lakott, ott volt a falu, majd amikor harminc évvel ezelőtt megépítették a gátat, kaptak némi aprópénzt kompenzálásul, és elárasztották a területet. Kétségtelen, hogy a mostani látvány sokkal, de sokkal szebb. Őt viszont egyre inkább szorongatják a környékbeli befektetők és a helyi adminisztráció emberei. Az általa használt terület darabjait folyamatosan sajátítgatják ki (ennek egy része jogos, de a földtulajdonok rendezetlenek, jogbiztonság pedig nincs – legalábbis középtávon), ő pedig nem akarja feladni ősei földjét. Mindenesetre kívülállóként baromi nehéz bármit is kezdeni egy darab földdel, amivel bármi történhet, és a legegyszerűbb papírmunka is évekig húzódik – kivéve, ha megfelelő kapcsolatokkal érkezik az új befektető.

Az elhagyott falu közepén víztározó, és háromszáz éves kőoroszlán vigyázza a völgyet. Az elhagyott épületeket kiválóan fel lehetne újítani rekreációs központnak, van víz, villany, tökéletes környezet, dús legelők, lehet lovagolni, bringázni, horgászni, evezni, kajakozni, és olyan szél van délutánonként, amilyenről azok a szörfösök álmodnak, akik nem tudnak eljutni az Államok nyugati partjára. A jövő persze borítékolható, a fent említettek fényében. A bácsi érdekében remélem, ő azt már nem éri meg.

Az iráni ingatlanbiznisz egyébként a legőrültebb dolgok egyike. Nemcsak anyagi, hanem mentalitásbeli vonzata is van. Egy iráni akkor kezd építkezni, ha van annyi pénze, hogy belevágjon. A folytatás általában nincs rendesen kitalálva, a befejezés meg végképp nem. Ezért látni iszonyatos mennyiségű félkész épületet. Aki belevág, és elfogy a pénze, megpróbál értékesíteni belőle egy lakást vagy egy emeletet. Aki az elmúlt egy évben tett így, az bukóra áll: Sahrekordban eladhatatlanok a félkész ingatlanok, még féláron sem kellenek senkinek. Mehdiék is építkeznek. A ház szerkezete kész, a külső falak úgy-ahogy megvannak. A pénz elfogyott, a fater plasztikai sebész, de ilyen ütemben ő sem tud pénzt keresni. Egy 160 négyzetméteres alapterületű, ötemeletes házat egyébként 300 ezer euróból húznak fel, és az eladásra szánt lakások négyzetméterenkénti ára 800 dollár. (Bérelni sem drága. Sebastian új építésű, 120-150 négyzetméteres iszfaháni lakása 200 dollár havonta, amit egy 20 dolláros rezsivel fejel meg. És ebben benne van a garázs is.)

Az ingatlanok másik nagy rákfenéje a minőségük. A legtöbb házat úgy építik, hogy a területen álló régit lerombolják, így az egész folyamat leginkább az irodalomelméletből talán ismerős dekonstrukció kifejezéssel írható le. Az új épület maga pedig olyan, mint a gazda anyagi helyzete: általában olcsó, rossz minőségű anyagokból áll. Jobb esetben az alap meg az első szint kiváló, a fölső szintek nívója meg folyamatosan csökken, így egy iráni ház átlagéletkora 40-50 év. Ehhez hozzájárul az a mentalitás is, hogy nem fordítanak sem figyelmet, sem pénzt a fenntartásra. Vagyis ha egy ház kész, akkor a rezsin kívül semmilyen további költség nem jár vele – szerintük. De egyszer majd biztos kiszámolják, hogy mennyi pénzt buktak el ezen állami szinten. Az is fura egyébként, hogy az ősi kultúra ellenére a régi házban való élés a szegénység jele, ami tökéletes ellentéte az európai módinak. Mehdi most volt két hónapot Prágában meg Utrechtben, és el volt ájulva: prágai haverja 80 éves, az utrechti 300 éves házban lakott.

A kempingezés egyébként remekbe sikerült. Ugyan a nagy sietségben néhány alapvető cucc otthon maradt, de a nagyja rendben volt. Iránban talán mi voltunk az első piknikezők, akik nem vittek magukkal teát. Tüzet raktunk, teáskannát találtunk a parton, víz volt a tóban, cukor a kocsiban. Csak tea nem volt… A három bringából az egyik szétesett alattam, pedig jó drága német termék, nem az a kínai szar, amit itt árulnak. Végül csak egy nagy fetrengés meg kocsimosás lett a napi program. A kocsi egészen addig volt tiszta, amíg föl nem mentünk vele az első emelkedőn, kétszáz métert tettünk meg vele tisztán. Útközben megcsípett valami, talán valami durva légy. Az egész karom azonnal elzsibbadt, egy napig égett, két napja viszket. De megmaradok.

Egy hét múlva indulunk a bakhtiari nomádokhoz, két hete érkeztek meg a térségbe a téli szálláshelyükről. Egy holland újságíró akar írni róluk, a fotósa nem kapott vízumot, így én próbálok meg domborítani helyette. Mára ennyi, még a napokban útba ejtem Teheránt pár napra, aztán jövök vissza, kipihenni a tüdőrákot, amit ott magamhoz veszek.