over the mountains

A természet lágy öl-e?

Mielőtt a múltkori kissé negatívra sikeredett bejegyzés miatt bárki könnyeket ejtene, gyorsan tisztázzuk: mindenki jól van, él és virul, a teheráni underground élet is, én is, meg az a rengeteg ember is, akivel az utóbbi napokban összehozott a jószerencse. Megint annyi minden történt, hogy mostanában folyamatosan káosz van a fejemben. Mindenesetre a káosz képei helyet inkább a túrázós képeket teszem föl nektek.

Kicsit letörve váltuk el CK1-től, aki félig eltemettette velünk a teheráni underground projektet – időközben átneveztük Tehran Urban Subway-re, mert az underground szó elcsépelt egy kicsit, és jelen esetben nem is egészen fedi a valóságot.

Először is találkoztunk Raminnal, az iráni Hermes Records vezetőjével. Negyvenes mosolygós hippiszerű arc, folyékony és akcentus nélküli angol és német szóval. Gyorsan tisztáztuk, mi is az iráni underground művészet. Elég tág kategória, mert minden ide sorolható, ami nem jeleik meg valamilyen oknál fogva. Undergroundnak nevezi magát a kezdő, akinek nem adják ki az anyagát, a tradicionális népi zenét játszó együttes, akinek valamilyen szövegét nem engedik megjelenni, vagy éppen a Koránból citáló magányos énekesnő, ami szintén tiltott dolog errefelé (mármint magányos nőként előadni, nem a Korán).

Ramin harminckét fogas mosollyal meséli, hogy a múlt héten is volt hard rock buli Dél-Teheránban. A belépő viszonylag borsos 30 dollár volt, de ebben benne volt a transzfer a városból a titkos helyszínre, a koncert, na meg a végtelen mennyiségű alkohol, és így már nem is fest olyan rosszul a dolog. Azonban hiába volt a nagy igyekezet és titkolózás, a rendőrség csak rájött az illegálkodásra, és négy szervezőt és hetvenhat résztvevőt letartóztatott. Az előbbiek két-három év börtönt, az utóbbiak korbácsolást és pénzbüntetést kockáztattak. A hivatalos közlemény szerint a résztvevők „bad shape”-ben voltak, a rossz bőrben levés pedig a félmeztelen férfitest és a majdnem halálos kábítószer-túladagolás között bármi lehet – illúzióink ne legyenek, az iráni ifjak imádnak inni és spanglizni. Akárhogy is nézzük, rengeteg törvényt szegtek meg, a nemek közti keveredéstől, a buli illegális mivoltától és az alkohol- és drogfogyasztástól kezdve a sátánimádatig minden belefér.

Persze a zenészeket sem kell félteni. Egy esküvői haknival simán megkeresnek 20 ezer dollárt, és amíg az egész országban nagy ívben tesznek a szerzői jogokra (egészen pontosan nincs ilyen jogi kategória, egy barátom mesélte, hogy az egymillió eurós szoftvert, amivel autókat fejlesztenek, egy euróért megveheted az utcán), addig az underground zenészek tisztelik egymás produktumait, és legálisan, pénzért vásárolják egymás zenéit. Sőt, egyenesen kinézik azt maguk közül, aki baráti vagy éppen rivális zenekar anyagait ingyen terjeszti. Ennyit a szolidaritásról.

Az persze kétségtelen, hogy eltűntek a rockerek. Ramin szerint az oka egyszerű. A rocker szomorú fajta, és emiatt nem túl aktívak, de a hiphop és a rap színtér igencsak élénk. Rengeteg a rajongó, ráadásul az elkötelezett rajongó, aki nemcsak szeret egy-egy bandát, hanem megbízhatóan el is megy minden koncertjére, megveszi minden anyagát. Ugyanígy rengeteg kiadójuk van, és minden héten van valami koncert. Gyorsan meg is kérdeztem, mi a véleménye a No One Knows About Persian Cats című, általam is igen tetszetősnek vélt filmről, de ettől a kérdéstől nem volt elájulva. Röviden manipulatív fesztiválfilmnek nevezte (ez korrekt), ami rengeteg kárt okozott az iráni underground mozgalomnak. Nagyrészt emiatt hagyta el az országot szinte az összes benne szereplő zenész, köztük Soroush is. Az ötlet egyébként nem volt új, korábban már elkészítettek egy hosszabb filmet erről, amiből a rendező kivett egy-egy részletet és újraforgatta. Hogy higgyek neki, megkaptam dévédén az eredetit, ami Off Beat címen nem került be a köztudatba…

Már majdnem azt hittem, aznapra nem jut több sztori, de ismét tévedtem (mint mindig). A szállásunkon megjelent egy fószer, akit csak a kóbor kutyák, a karate meg a punci érdekelték, és gyorsan elvitt minket az észak-teheráni illegális kutyamenhelyére. Teherán olyan, hogy egy órát vezetsz hegynek fölfelé, és akkor még mindig nem tudod, hogy öt perc múlva vagy fél óra múlva érsz ki a városból. Mi annyira kimentünk, hogy földúton folytattuk a kalandot, olyan környéken, hogy ha ott tesznek el láb alól, soha senki nem talál meg. De ilyesmiről szó sem volt, ismertük a fickót, és egyébként is az illegális kutyamenhely meg a kéjgyilkosság sehogyan sem passzol össze. Fönn a hegyen, egy rejtett völgyben, roncsautó-telepet, katonai területet elhagyva érkeztünk meg a kóborkutya-paradicsomába, ahol huszonegy megvert, kivert, kidobott, elütött állatot etetett saját és barátai pénzéből. Fölvett állandó gazdának egy teheráni szegényembert, neki vittünk kenyeret, meg az állatoknak egy csomagtartónyi csirkelábat. Mindegyik kutyának volt neve és sztorija, és közben megjelent pár állandó segítőtárs is – köztük egy molla, aki ezúttal civilben jött, és turbán és fekete köntös helyett hétköznapi cuccokban érkezett. Őszintén meglepett, hogy mennyi féle ember fog össze egy ilyen ügy érdekében (na meg az is, hogy láttam civilben mollát). Stefan egyből kitalálta, hogy Svájcból tud neki segíteni, mert ott százezer frankos tételekben szórják a pénzt menhelyekre, úgyhogy egy jó fotódokumentációval ide is jutna némi valuta.

Közben körbejártuk a környéket is az emberünkkel, a hegyen élő drogosok kutyáinak is vittünk kaját, mindenféle irgalmatlanul lerobbant helyre. Közben Stefantól franciául tanult, és elmesélte, hogy a volt csaja hozzáment egy Baszidzsos fószerhez, de azóta szomorú, mert sehogy sem tudja rávenni, hogy vegyen neki viszkit. Bezzeg mellette milyen jó volt… Beültek a kocsiba, hogy megtanítja a csajt vezetni, bevertek egy üveg viszkit, hatalmasat dugtak, és még vezetni is megtanult. Persze azóta nem tudnak találkozgatni, így kénytelen elvált nőket és szingliket hajkurászni a karate edzések előtt és után – már amikor nem a kutyákkal foglalkozik. Este még átvitt minket nagy nehezen Alireza bátyjához, Meysamhoz, aki annyira Dél-Teheránban lakott, hogy szinte lementünk a térképről. Három éve már laktam nála pár napot, elvileg emlékezhettem volna a helyszínre, de nem.

Egy ideje úgy találok új helyeket magamnak, hogy a GoogleEarth segítségével végigpásztázok mindenféle helyet az adott országban, és ami megtetszik, oda elmegyek. Így volt ez most is. Nézelődtem, milyen jóképű helyek vannak Irán legmagasabb pontja, a Damavand körül, így akadtam a Lar tóra. Néhány hete írtam Alirezának, hogy oda szeretnék elmenni, ő pedig nagyon rendesen alám szervezett egy túrát. Hogy milyet, arról fogalmam sem volt. Annyit tudtam róla, hogy van benne folyón való átkelés, ami elég egzotikusnak hangzott.

Éjfél körül lementünk bevásárolni. Vettünk konzerveket, kekszet, csokit, kenyeret, hogy másnap hajlani négykor indulunk. Mondanom sem kell, fél háromig beszélgettünk, és rettenetesen kipihenten keltünk negyed ötkor. A sarkon mikrobusz várt, nekem meg fogalmam sem volt, minek ennyi embernek mikrobusz. Aztán szépen elindultunk, és hatunk mellé még fölvettünk hét embert, így lett teljes a csapat. Egytől egyig a Teheráni Egyetem mérnökhallgatói (valamiért itt mindenki mérnök, vegyészmérnök, villamosmérnök, elektromérnök, és még csomó olyan mérnök, ami szerintem nem mérnök, hanem inkább fizikus, de ez most lényegtelen), akik egyben az egyetem hegymászóklubjának oszlopos tagjai is. Útközben nem sokat beszéltünk, részemről eldőltem egy nagyobb adag hátizsákra, és egyszer csak arra keltem, hogy jócskán elhagytuk Teheránt, és valami hegyi faluban rugdosnak ki a kocsiból. Hajnal volt, mérsékelten tetszett a hely, hulla voltam, nem sok kedvem volt hátizsákkal háromezer akárhányszáz méterre fölmászni, de azért adtam neki egy esélyt.

Az első kaland az első reggeli. Amint előkerültek a cuccok, mindenki nagyon gyorsan rárontott mindenre, így megvolt az első lecke: egy csapat éhes perzsa között résen kell lenni, ha kajáról van szó – hozzáteszem, később nagyon testvériesen osztozkodtunk egy darabig. Közben elballagott mellettünk vagy ötven nő, meredt szemekkel flörtöltek volna, ha egyedül vannak, nem pedig egy szakállas fószer kísérgeti őket. Nálunk csak egy nő volt, Meysam felesége, ő is csak azért jöhetett velünk, mert feleség státuszban volt, jelen lévő férjjel együtt.

Egyébként pontosan nem tudtam, hova megyünk, csak annyit, hogy a tóhoz. Minden hegygerinc végén azt hittem, hogy majd most jól meglátom, de ez egyszer sem történt meg. Közben kiderült, a csapatot két nappal ezelőtt kezdték szervezni, részben azért, hogy elmehessek túrázni, részben azért, mert ez nekik sem büntetés. Azt hiszem, van miért nagyon-nagyon hálásnak lennem. Éppen ezért nagyon-nagyon hálás vagyok.

Átértünk a Lar folyó völgyébe. A kaotikus, ámde szerfelett tápláló étrendet gyorsan megszoktam: babkonzerv datolyával, lencsekonzerv párizsival, csokikrém tojással, ami másnap reggel a datolyás rántotta képében teljesedett ki egy kis tonhalkonzervvel meg csipsszel megfejelve. Meg egy liter vodkával. Ebéd után, mint a napközisek, tizenhárman tizenháromfelé ájultunk a napon. Estére még sehol sem volt a tó, az viszont kiderült, hogy katonai területen járunk, amihez engedély kell. Az persze nem volt, de ez senkit sem zavart, úgyhogy engem sem. Megvolt a folyón átkelés, ennyit rég röhögtem, ahogy végignéztem a különböző taktikákat: volt, aki bakancsban vállalta be, más bottal próbált egyensúlyozni az erős áramlatban, én pedig előrelátó módon magammal vittem a túraszandálomat, amit aztán nem győztem átdobálni a folyón, hogy másnak is jó legyen. Amint fölvertük a sátrat, leszakadt az ég, reggelre Stefan szarrá ázott mellettem a sátorban, én meg csontszáraz maradtam és átaludtam az éjszakát.

Másnap hasonlóan vicces folyóátkelésből volt még kettő, közben tisztán látszott a Damavand, és kijöttünk a katonai területről, ami természetvédelmi területben folytatódott. Ehhez szintén kellett volna engedély, és szintén nem volt. Kiderült, hogy éjszaka meglátogatott minket két őr. Engedély? Nincs. Nem baj, legközelebb legyen. Jó, de ez már a legközelebb. Jó, akkor legközelebb legközelebb. Hatalmas a szigor, de az volt az egészben a legszebb, hogy a teheráni hegymászókat már ismerték, és nem sokat szarakodtak velünk. Mindenesetre két napig nem láttunk embert, csak egy-két magányos piknikezőt meg gombagyűjtőt, akiket isten tudja honnan evett oda a fene. Gyanítom, hogy rajtunk kívül nem sok külföldi járt arra az életben, főleg, hogy a neten is alig van fönt fénykép erről a csodáról.

A második nap délutánján értük el a tavat. Késésben voltunk, sietni kellett volna, amikor beütött a krach: a szép, másfél órásra tervezett egyenes út közben egyszer csak előbukkant egy fjordszerű képződmény, ami jópár órás kerülőt jelentett. Ráadásul egy-két tilosban járó helyi halász megemlítette, hogy ha nincs engedélyünk, jobb, ha nem megyünk a duzzasztógát környékére, mert engedély nélkül nem fognak örülni nekünk. Nagyon nem fognak, annyira nem, hogy tartsuk magunkat távol. Estig tartottunk egy gyorsgyaloglást, majd két gombagyűjtő bázisa mellett felvertük a sátrakat, és elkönyveltünk egy nap buktát. A kaja gyorsan fogyott, és a csoportvezető Meysam közölte: aki hozott elég kaját, az eszik, a többiek nem. Nem értettem ezt a csoportszellemet, de maximálisan jól működött. Ő döntött mindenben, így nem volt széthúzás. Szerencsére a csapat másik fele sem maradt éhen, mert a gombász arcok megjelentek vagy tizenöt kenyérrel meg egy nagy fazék főtt gombával, így azok sem jártak rosszul, akik a kétnapi kaja helyett három liter vodkával és egy zacskó fűvel érkeztek. A cigi már ritka kincsnek számított, három-négy ember szívott egyet, és mindig gyanúsan néztünk arra, aki újított valahonnan egy finom Bahmant.

Harmadnap aztán nagyon kaotikus lett minden. Visszatértünk a civilizációba, előkerültek a dugipiák, amit gyorsan meg kellett inni, a dugizsacsik, amit gyorsan el kellett szívni, úgyhogy a csapat fele esett-kelt nagy vidámságában. Közben a jól készen levő Dera haverom fejére tettem egy kis Kataklysmet, jófajta death metált, és olyan sokkot kapott tőle, amilyet még nem láttam. Úgy adtam oda neki, hogy ha már eléggé lapra tette magát, tökéletes zene egy kis gyalogláshoz. Hard rock zenéket ismer, de ezt a műfajt még sosem próbálta, állította. Itt volt az ideje… Amint a fülére került a zeneeszköz, megállt, és elkezdett üvöltözni, hogy ez a tökéletes zene. Elkerekedett szemekkel léggitározott, háttérben az 5671 méter magas Damavand, majd szép lassan kocogni kezdett. Túl sok nekem sem maradt meg az egészből, de legalább végig nálam volt a fényképezőgép, így utólag egész jól lehet rekonstruálni az eseményeket. Nem egy elveszett sztori ez az Iran underground.