gay (bisexual?) province qazvin

Hetero kalandozások Északon

„Te kivered nekem, én kiverem neked. Csak hogy jobban menjen az idő. De buzulás nuku, érted?” Torrente

„Ha leejted a pénztárcád Kazvinban, ne hajolj le érte!” Lonely Planet

Homo, homár, meleg, buzi. Sosem kereszteztük egymás útjait, számomra párhuzamos világban léteznek, emiatt gondom sem igen akadt velük. Ha egymást szeretik, szeressék. A következőkben, minden homofóbiától mentesen, mégis a sokak számára rosszul csengő buzi szó fog a legtöbbször szerepelni. A történet szereplői ugyanis nem egyszerűen melegek. Hanem tűzforró kőbuzik, hihetetlen mennyiségben és koncentrációban. Olyanok, akik már nem léteznek nyugaton.

Lassan egy hete, hogy Klaudia megérkezett hozzám Teheránba. A reptéren megkapta a vízumot, az előre lefoglalt hotel menedzserét hajnali fél ötkor fölhívták, hogy ellenőrizzék az adatait, így némi feszült várakozás után, de gond nélkül belépett az országba. Másnap négynapos túrára indultunk nyugat felé. A cél Kazvin, az Alamut-völgy, és lehetséges opcióként a Kaszpi-régió volt. Már a buszon ültünk, amikor elővettem az útikönyvet, hogy kicsit utána nézzek annak, milyen hely is ez a Kazvin. Csak annyit tudtam róla, hogy kiváló bort készítenek errefelé. Még indulás előtt beszereztem belőle vagy másfél literrel, csak hogy legyen némi szesz, ha úgy alakulnak a dolgok. Az első információm a fenti idézet volt, keretes szövegben. Rendben, majd meglátjuk…

Kazvinban leráztuk a nyomulós taxisokat, majd beültünk az első teaházba, ami nyitva volt. Elkezdődött.

Minden szempár rám szegeződött, fél perccel később meg már kétszer annyian voltak, mint amikor megérkeztünk. Megtörtént az első kacsintás, igyekeztem róla tudomást sem venni. Az igen csinos Klaudia egyáltalán nem érdekelte őket, átnéztek rajta, mintha ott sem lett volna. Ha meztelenül ült volna ott, akkor sem nézték volna, ez teljesen biztos. Fél órával később kiment vécére. Még ki sem ért a teremből, az egyik arc máris szorosan mellettem állt, és vidáman mutogatta a telefonját, amin egy üveg vodka fényképe látszott. Vigyorgott, megisszuk, ugye, te meg én… Velem biztosan nem, és gyorsan elzavartam. Amint húzott, egy másik csávó lépett mellém, kezében egy fekete csipkés kínai legyezővel, és elkezdett legyezni. Klaudia közben visszaért erre a fantasztikus látványra, a jóembert igyekeztem elhessegetni, miközben a kezemet fogta, és nyomta bele a legyezőt, hogy jadi-gadi, ajándék. Add a feleségemnek, mondtam, előléptetve ezzel Klaudiát (ne haragudj rám, Eszter, az erkölcseimet védtem), hátha a nős embereket nem rajongják körbe annyira. Tévedtem. Odaadtam a legyezőt Klaunak, a csávó fején idült mosoly, miközben gyorsan leléptünk. Fizetni nem engedtek. Nemcsak itt, máshol sem nagyon.

Mire találtunk szállást, számos kacsintós-beszólós inzultus ért, és meggyőződésem lett, hogy a kormányzat, amely szerint hivatalosan nem létezik homoszexualitás Iránban, ide deportálja azokat, akik a saját nemüket kedvelik csak igazán. Már azon filóztunk, ha nem hagy alább a tömeghisztéria, eltorlaszoljuk az ajtót, úgy fogunk elaludni. Tizenéves kiscsávó kacsintgat. Vagy tíz-tizenkét parkban beszélgető katona bámul mereven, majd integetnek, kacsintgatnak. Invitálnak magukhoz. De csak engem. Buzi a katona, buzi a rendőr, buzi a szállodaportás, buzi a zöldséges, buzik jönnek ki a mecsetből. Legközelebb csadort húzok, az biztos. A mecset udvarán ülve napkrémet kenek az arcomra, mellettem kisebb tömeg férfi gyönyörködve nézi és utánozza mozdulataim. Még a mecset sem szent.

Estefelé megpróbáljuk kideríteni, hogy jutunk el másnap reggel az Alamut völgyébe. Az első angolul beszélő srác meghív a boltjába. Bemegyünk, smink és hajápolás – ő is kőbuzi. Másnap elvisz a kocsiján, kezdi, leállítom, hogy csak annyit mondjon, honnan megy busz, vagy bármi. Meghív vacsorára a családjához, de már csak arra vagyok kíváncsi, mi a tér neve, ahonnan tovább lehet jutni. Van egy barátja, Roberto. Először barát, majd lover. Szemüveges kopasz buzi képét képzelem magam elé, majd előszedi a telefonját, és egy táncoló szemüveges kopasz olasz buzit látok idióta vigyorral táncolni más férfiakkal. Megcsörgetteti magát (amatőr hiba, megszerzi a számom), hogy majd segít eljutni Alamutba. Ettől kezdve folyamatosan ki vagyok kapcsolva. A családi meghívást a feleségem fáradtságára hivatkozva sms-ben lemondom egy órával később, majd napokra elnémítom a telefont. Rengeteg hangüzenet érkezik tőle, még jó, hogy egyet sem hallgatok le. Klaudiától közben megkérdezi, miért nem zöld a szeme, majd kipakol elé egy készlet zöld kontaktlencsét. Közben „véletlenül” a saját balesetéről készült képet szedi elő, megmutatja. Elegem van, szerintem jól állt neki az összevert ábrázat, de nem mondom, inkább lelépünk. Búcsúzóul kézfogás, lassan húzza végig a kezét a tenyeremen, de puha a bőröd, mondja, és kis híján a szeme közé verek. A tenyerem kiszáradt, hámlik, inkább sajtreszelő mint babapopsi. Az öklöm bütykös, a balesetes összevert képe ismét bevillan.

Heterót keresünk, aki nemcsak a szőke hajat meg a lukat látja bennem, hanem esetleg arra is nyitott, hogy pár mondatos segítséggel eligazítsa az országába érkezett külföldit. Feleségestül sétáló férfiakat szólítok meg, és az a taktika, hogy tíz perzsa nyelvű eligazításból csak összerakom, hogyan jutunk tovább másnap reggel. Végre megszólít egy idősebb férfi, az angolja kiváló, nem rajong, és a szeme sem rezdül. Jó jel. Kanadában él, nem sokat tud a helyről, de a fénymásolóban lévő nőket kikérdezi, és végül minden infót megkapunk a másnapi továbbállásról. Az esetleges stoppoláshoz nyomtat nekünk egy Alamut feliratot perzsául.

Hazafelé még néhány meghívás, cicázás, közelebb húzódom Klauhoz, akivel már órák óta rettenetesen röhögünk, hogy van a világon ilyen hely, és épp Iránban. Közben eszembe jut egy történet. Négy évvel ezelőtt egyik hajnalban megérkeztem Jazdba. A vasútállomás mellett álldogálva beszédbe elegyedtem egy Kaliforniában élő iráni sráccal, aki meg találta kérdezni, hogy szerintem több meleg él-e Iránban, mint más országokban. A válaszom határozottan igen volt. Azt ugyan nem tudom, hogy valóban több él-e, azt viszont igen, hogy sokkal nyíltabban mutatják magukat, és sokkal rámenősebbek, mint nyugati társaik. Ettől persze elszomorodott. Elmeséltem neki hat évvel korábbi kalandomat Mashadból, amikor egy indiai zarándok beteg gyerekének kerestem tejet valamelyik éjjel. Mellém csapódott egy szimpatikus arc, aki másfél perc ismeretség után egyenesen és szó szerint közölte, hogy szeretne leszopni. A nagyra törő projektből persze semmi sem lett, viszont viccből bemutattam két barátomnak, hátha őket igen… Ők aztán szentségeltek eleget, hogy miféle szerzetet szabadítottam rájuk. (Ja, a tej meglett, az apa elvitte a gyereknek, a többiről nem tudok.) Végül is jó móka volt, legalábbis nekem.

Másnap reggel némi gyaloglás után eljutottunk ahhoz a körforgalomhoz, ahonnan a taxik indulnak az Evan tó felé. Túl sok infónk nem volt róla, csak annyi, hogy tó a hegyek között, és pénteken, aránylag jó irányban, szóval semmi veszteni valónk nem volt. A sofőr ábrázata heteró, a műszerfalon vaskereszt koponyás hologrammal, a másik oldalon plüssmaci. Na, most légy okos. Ahogy magunk mögött hagyjuk Kazvint, fellélegzünk: elhagytuk Buzilandet.

A tó kicsi, nem nagy extra, és a parton fiúk csapata bámul. Ügyesen átnézek rajtuk, és elhúzunk a parkolóba piknikezni. Mellénk család telepszik, szerencsére sok nővel, akik adnak dinnyét és nem akarnak megdugni. A nonstop röhögést nem nagyon tudjuk abbahagyni, aztán mégis, mert túl meleg van, és indulunk tovább Alamut várához. Közben próbálom magam meggyőzni, hogy ez a sok buzulás valami városi dili, mert az nem lehet, hogy egy tartománnyi ember legyen ennyire homár.

Stoppolásnál az első autó megáll, három fiatal fiúval. Üvölt a zene, rendesen be vannak szívva, és mind kőbuzi. Főleg a kovbojkalapos, és a buzis-kovbojos miliőről eszembe jut az a film, amit még nem is láttam, hogy túl a barátságon (vagy mi). Klaudia női szemmel megállapítja, hogy a kovbojos buzi nagyon jól kinéző fiú, kár érte. Kitesznek a kereszteződésnél, és ott ragadunk vagy húsz percre. Fekete Samand fékez mellettünk, üvölt a zene, kiszáll belőle öt teljesen kész (ránézésre részeg és szétdrogozott), fehér zsebkendővel integető, fejhangon sikító buzi. You are so beautyful, Klaut le se szarják, mintha ott se lenne. Megérkezett Priscilla, a sivatag királynője. Összevissza fényképezkednek, velünk, velem, Klauval. El akarnak vinni, de nem hagyjuk magunkat: nem férünk el, készen vannak, és ha valamelyik hozzám ér, kezét töröm. Klaudia mondjuk teljes biztonságban lenne, már ami nem a közlekedési meghalásra vonatkozik. A szétdrogozott sikító tizenévesek társasága nekünk remek program egy újabb komoly röhögcsélésre, nekik meg azt kívánjuk, bírják jól a szerpentint száztíz fölött is. Végül két komoly öreg vesz föl, akik elvisznek egyenesen Alamut várához. Az egyik kikeresi a perzsa szótáramból, hogy gyógynövényeket gyűjt, és azzal gyógyít, és látszólag nincs ránk izgulva semmilyen értelemben. Út közben csodálatos és meghökkentő formájú sziklák, kanyonok. Ide még visszajövünk. (Én minimum egy nővel és sok gyerekkel).

Alamut egy 11. századi erődítés, az asszasszinok vára. A története fönt van a neten, turisztikailag viszont minimálisan érdekes, mint épület. Egy irgalmatlanul nagy szikla tetejére épült, több mint ötszáz lépcsőfokot kell felgyalogolni hozzá, nem számítva az egyéb emelkedőket. Maga az épület egy rakás térdig-nyakig érő kő, bádoglemezzel lefedve, laikus megközelítéssel nagyjából a négyes metró Rákóczi téri megállója áll hozzá közel. A látvány viszont lenyűgöző a hegyről: ezerszínű sziklák, geológiai formák, gyűrődések, kanyonok, vízmosások és hatalmas hegyek minden égtáj felé (képeket lásd feljebb). Az alatta lévő Gazor Khan nevű faluból elég jó kondival egy szuszra föl lehet érni fél óra alatt, de a nálam kevésbé lendületes embereknek nagyjából kétszer ennyi idő, plusz a cigiszünetek. Belépő van, de nem tudom mennyi, mert naplemente után mentem föl, amikor a jegyárus emberek már inkább hazamentek enni.

Lefelé jövet találkoztam egy fickóval, aki kiválóan beszélte az angolt, helyben született, és pontosan el tudta mondani azt, amire kíváncsi voltam. Még pedig azt, hogyan lehet átjutni a zárt Alamut-völgyből a Kaszpi-tenger felé. Arra mindenesetre felkészített, hogy majd ha az erdőbe érünk, szerezzünk magunknak egy-egy nagy husángot. Tigris ugyan már nem él itt, de farkas meg egyéb nagytestű erdei ragadozókba bele lehet szaladni.

Gazor khani szállásunk életem egyik legjobbja. A hegyen egy étteremben, egy nagy asztalon lakunk. Pontosítok: perzsául takht-nak hívják, és azt az emelvényt jelenti, amin enni (és utána ájulni) szoktak. Na meg trónszéket is, meg a backgammont is, de mindegyikben van valami asztalszerű. Öt dolcsiért a miénk egy éjszakára, kapunk fölé vagy tíz négyzetméter textilt, amit félórás huzavona után sátorformára alakítunk, úgyhogy teljesen lefedi és körbezárja az emelvényt. Ahogy elnézem a foltokat, néhány darab a nagyi csadorjából került bele, de van pár Mikiegér is. Belülről kéjbarlang, háttérzajnak meg ott a patakcsobogás meg a tányércsörgés.

Este megjelent egy lófejű ember, elmesélte, hogy színész, a filmjeit játsszák a moziban, mondtam neki, hogy jó neki. Gondolom el kellett volna ájulnom, vagy mi. Gyanús volt, hogy egyből megjegyezte a nevemet és azon szólított. Nagyon nézett, és szólt Klaudia, hogy ez az arc is az ánuszomra pályázik. Szörnyű, még mindig nem hagytuk el Kazvin tartományt, és nagyon vártam a másnapot, amikor végre átlépünk a remélhetőleg jobban hetero Mazandaranba. Hívott a fószer, üljek vele egy asztalhoz, de mondtam neki, fáradt vagyok, inkább a feleségemmel maradok, és pihenünk. Este tíz felé elkezdett kiabálni, hogy menjek vele vacsorázni. Klaudiát véletlenül sem hívta meg, úgyhogy barátságtalanul elzavartam. Talán az bátorította fel, hogy a pihenésnek beharangozott ejtőzés többórás vinnyogó röhögéssé vált, ahogy a buzis sztorikat és a hozzájuk kapcsolódó nem éppen hétköznapi kommenteket elemeztük végig. Közben bevertük a bort, és nagyon reméltük, hogy nem egy rossz álom szereplői vagyunk, akik eltűnnek a természetben, és mire visszatérnek, az egész világ homárrá vált és ők maradnak az utolsó heteró emberek.

Elég volt ezekből a sztorikból, a többit megtartom magamnak. Helyi couchsurfinges barátom szerint (ő az iráni szexualitás nagy szakértője, majd közlök pár sztorit) az itt melegként beállított emberek mind biszexuálisak, jó eséllyel feleséggel ellátva. Hiszem is a dolgot, meg nem is, mindenesetre a viselkedésük sok minden, csak nem hetero. És a nőt sem nézték, ami eléggé meglepő, hiszen például Teheránban meg Rashtban rendesen megbámulták páran Klaut.

Másnapi nagyratörő tervünk az Elburz-átkelés volt. Azt tudtam biztosan, hogy létezik út, ami keresztülvezet rajta. Kezdetnek ennyi elég, a többi infót darabonként kukáztam össze hozzá. Aki szokott ilyet nézegetni a GoogleEarth-ön, annak pár helyiségnév az egyszerűbbtől a bonyolultak felé: Qazvin, Gazor Khan, Garmaroud, Pichbon, Salanbar, Maran, Tokebone – ez utóbbi már a Kaszpi partvidéke. Stoppoltunk taxikat, amikkel gyorsan eljutottunk egy Garmaroud nevű helyre. Minifalu pár házzal, és ennél is kisebbekbe indultunk tovább. Sikertelenség esetén terveink között szerepelt Avatar felkeresése, ami pár házas hegyi falu Pichbone-tól pár kilométerre, de erre már nem került sor. Garmaroudban meghívott minket egy fiatal nő reggelizni meg teázni, aztán kiálltunk a ház elé az egysávos földútra, és azonnal felvett egy apa-lány kombináció. Először Pichbonet kérdeztük, mondták, addig elvisznek, de aztán kiderült, hogy a Kaszpihoz mennek, úgyhogy a másfél-két napra tervezett átkelést öt-hat óta alatt abszolváltuk. Pichboneban szerencsére nem álltunk meg, pár szétszórt ház a hegyekben, háromezer méter magasan, egy óra szerpentines emelkedőre a legközelebbi aszfaltcsíktól.

Útközben párszor lerobbant a Paykan, jobbára a hűtővíz forrt fel, amit Mariam vízesésekből töltött vödörrel orvosolt, meg elfogyott a benzin, és volt egy defekt is. Mindenesetre ez a ronda, zörgő autó gond nélkül felvitt ezer méterről háromezerre, és le is hozott. A szembeforgalom egy kocsi volt öt óra alatt, úgyhogy alighanem szerencsésnek mondhatjuk magunkat azzal a fuvarral

A Kaszpi vidékétől évekkel ezelőtt sem voltam különösen elájulva, alighanem csak rossz helyszíneket választottam magamnak. A hegyek, a rizsföldek és a tenger kombinációja gyönyörű, a levegő forró és fülledt, a part nagyja beépítve, vagy építési terület, helyenként szeméttel teli, szóval nem az a beach, amiért az ember hajlandó órákat utazgatni. Nőknek külön büntetés – igaz, van női strand, de oda csak nők mennek, úgyhogy koedukált társaságnak egyáltalán nem pálya az ilyen. Végül Rashtban kötöttünk ki. Kicsit Guatemalára emlékeztetett a hangulata, csak a bebasztott macsetések helyett mindenféle fura figura talált meg. A legjobb sztorija annak a kommunistának volt, akinek mind a nyolc tesója kommunista lett még a sah alatt. Komolyan hitték, hogy minden világok legjobbika a Szovjetunió, ezért a terhes nővére pár éves kisgyerekével és a férjével együtt egyik éjjel átúszott az Aresen, ami ma Irán és Azerbajdzsán határfolyója. Persze hamar belátták, hogy amit papíron olvastak Marxtól, az nem pont ugyanaz, amint ami a szovjet valóság a ’70-es években, több mint egy évszázaddal később, ezért visszatértek, hogy ideológiai alapon üldözöttek legyenek.

Rasht egyébként nem különösebben érdekes hely, de lehet szeretni, este remek az utcai élet, jó dögöket grilleznek, a falakon a tavalyi választás matricái hatalmas CHANGE felirattal. A parkokban sosem látott mennyiségű betontehén, és a homoszexuális közeledések száma is erősen visszaesett. Másnapra pihenés gyanánt Mazuleh meglátogatását terveztük, ami maradéktalanul be is jött mindkettőnknek.

Általában tartózkodom a turisztikailag túlzsúfolt helyek látogatásától, jobban kedvelem annál a nyugalmat. Mindenesetre Mazuleht annyian ajánlották olyanok, akiknek adok a szavára, hogy egy turistamentes hétköznapon (nem pénteken) való látogatást könnyedén megkockáztattunk. Imádtuk, minket is imádtak. Több szót nem is vesztegetek rá, a hegyes-házas képek onnan valók. Egy napra kötelező, csak ne péntek vagy szombat legyen, de több napot is lehet verni a környéken sétálgatva. A teás bácsi fényképezkedett, az őrült kávéárus-tesitanár-boxedző kovbojkalapban, zöld kendővel a napszemüvegünkkel ismerkedett, a helyi szégyenlős lányok pedig némi beszélgetés után helyben kötött babával ajándékoztak meg.

Másnap hajnalban keltünk, hogy visszatérjünk időben Teheránba, ugyanis meghívtak minket a holland követség holland-dán diplomata focimeccsére sörözni. Mivel éjjel egy órát sikerült aludni, a napot taxikban, öreg buszokon, és öt órát a teheráni dugóban sikerült eltölteni, annyira elpilledtem, hogy átaludtam a focis programot. Közben a pénzem is elfogyott, úgyhogy egyébként sem tudtam volna odataxizni.

Így hat hét Irán után átmenetileg elfogyott a kezdeti lendületem, a pénzem meg teljesen, úgyhogy úgy döntöttem, belátható időn belül hazatérek. Adós vagyok még az iráni pornós történetekkel, meg a nomádoknál eltöltött napjaim krónikájával. Az előbbit megírom máskor, az utóbbit pedig egyelőre megtartom magamnak. Ennek legfőbb oka, hogy hosszabb riportban meg akarom jelentetni, remélhetőleg valami külföldi magazinban, ahol megfizetik a munkám, és nem nyolcvan eurót fizetnek azért, amiért más ezerötszázat kap. A NatGeo utoljára 1947-ben írt róluk, ha jól emlékszem, és máshonnan sem nagyon lehet összeszedni jó riportokat a bakhtiarikról, úgyhogy egy kis türelmet kérek. Amint megjelenik valahol, azonnal fölteszem.