back to the Damavand

Miért jó hat napot buszozni?
(Feltéve, hogy nem perverz vagy, netán sofőr)

Hiába jártam meg eddig akárhányszor, az iráni kiutazást nem tudom megunni. Indulás előtti éjjelen belázasodtam, színeset kiabáltam, vezettem a porcelánkamiont, és azon rettegtem, hogy befosva és lázasan kell buszon ülnöm három napig. Mese nincs, jönnek a turistáim, kint kell lennem időre. Néhány óra ájulás után reggel aránylag jó állapotban kimásztam a Népligetbe a buszpályaudvarra. Akkor derült ki, hogy a nagy gyengélkedés közepette otthon hagytam a fényképezőmet, ami csak azért volt kellemetlen, mert kifejezetten fényképezni indultam. A családom női azonnal kocsiba pattantak és utánam hozták azzal a tudattal, hogy lehet, hogy az autópályán kell üldözniük a buszt, hogy oda tudják adni - de nem kellett, a busz bő órás késéssel érkezett meg, talán Hamburgból. Emiatt este 10-re értünk Szófiába, ahol úgy csíptem el az utolsó isztambuli buszt, hogy az egyik csomagtartóból átpakoltam a másikba, és azonnal mentünk is tovább. Így sikerült kereken 20 óra alatt kényelmesen kiérni Isztambulba. Útközben elmesélte a sofőr, hogy a szerb határőr félrehívta, és rólam kérdezgette, hogy hol szedett össze, van-e jegyem, meg ilyen baromságokat - természetesen az iráni vízumok miatt. Egyszer írjon már valaki arról, hogy Irán az az ország, aminek nincsenek külföldön ilyen Európában robbantós és nyugatiakat ölő terroristái. Egyébként sem férne össze a síita világfájdalommal.

A háromnapos buszozást persze meg kell ideologizálni, máskülönben bolondnak tartanak az emberek (mondjuk ez rohadtul érdekel...). Olvasás, zenehallgatás, alvás, ez volt a prioritások sorrendje. Az oda-vissza úton sikerült elolvasni három hónap összes Economistját, NatGeoját, Geoját, egy fantasztikus könyvet Szibériáról, alaposan kiélveztem a Kreator, az Agalloch és a Red Fang új lemezét, köztük pedig hatalmasakat ájultam, az igazi szemlecsukódós, könyvazölembeesős, nyáladzós fajtából.

Azt még mindig hatalmas szégyennek tartom, hogy az egész EU-ból egyedül a magyar állampolgároknak kell vízum Törökországba, és a bolgár cigány úgy néz rám, mint egy véres rongyra, mert miattam kell extra perceket téblábolnia a határon. Tényleg olyan komoly diplomáciai truváj ezt elintézni, hogy két évtized alatt senki sem volt rá képes? A jó hír viszont ezzel kapcsolatban, hogy az új módi szerint a 15 eurós török vízum többé nem 30, hanem 90 napig érvényes, így hosszabb kiruccanás esetén nem kell kétszer megvenni.

Hajnali Isztambulba érkezésben profi vagyok, a belváros körbejárása nélkül lerogytam egy korán nyitó teázó sámlijára, és reggel 10-re komoly félcentikkel rövidítettem meg a nálam lévő magazinok tömegét. Az iráni busztársaság irodájában lassan saját fotelom lesz. Öt dolcsival felemelték ugyan az árakat Teheránig - felháborító módon már 35 dollár a jegy mind a 2500 km-re - a buszokat viszont átalakították: idéntől a négy helyett három széksor található csak benne, és rengeteg, de rengeteg hely van a lábnak. Ennél már csak a kanapé lenne kényelmesebb. A sofőr nem szarozik, 16 óra alatt elvezet a határra, hogy ott igazán lelassuljunk, és 4 óra várakozás után újabb 16 óra alatt nyomjuk le a maradék ezer kilométert. Az irániak imádnak megállni a saját országukban: amíg Törökországban alig álltunk meg valahol, most egymás után kétszer fél óra kajaszünet, egy óra várakozás egy másik buszra, hogy csomagtartóból csomagtartóba rejtélyes zsákok kerüljenek át.

Teherán továbbra is gyorsan szépül. Igaz, van honnan, van hová, de a tíz évvel ezelőtti önmagához képest nem ismerek rá. Az egyhangú betonfalakat - amiből van pár ezer négyzetkilométernyi - színesre festették, meglehetősen változatos témákban (erdei jelenet, a ház ablakos oldala, az előtte lévő játszótér trükkös folytatása, az iraki háború mártírjai, vagy egyszerűen csak valami nonfiguratív).

Egyik délután megjött a tizenkét hollandom, akikkel a Damavandra kellett mennem. Erről majd máskor írok, szép volt, jó volt, az irániak kicsit túlszervezték magukat, és a két túravezető, a két hegyi vezető, a szakács és a sofőr mellé már fölösleges voltam, úgyhogy az "assistant guide" besorolásom kimerült abban, hogy fényképeztem és beszélgettem velük. Azért az érdeklődők kedvéért pár földrajzi név a túráról: Nava village, Nava valley, Reyneh, Gusfand Sara, Bargah, Damavand, Larijan, Tar Lake, majd onnan Teherán. Útközben beleszaladtunk siklóernyősökbe, egyikünk tudott is egyet ugrani, de aztán elromlott az idő. Mindenesetre a következő vizitre ez a küldetés, hogy ugorjak egyet valahol. Azért mégis más négyezres csúcsok között, mint a Hármashatárhegyen.

Három nappal később érdekes sztoriba szaladtam bele. Elindultam otthonról egy találkozóra. A Vali Asr-ön (Teherán legtrendibb sugárútja, európai megfelelőt nem tudok hozzá társítani, mert 20 km hosszú és 500 méterrel van följebb a teteje, mint az alja, ekkora város meg nincs nálunk) lefelé ballagva egyre nagyobb tömegre lettem figyelmes, amit később rohamrendőrök és mindenféle egyéb kétes entitások uraltak. Gondoltam jobb nem szem előtt lenni, és buszra szálltam. A kávézóban derült ki, hogy rossz napon, rossz helyen vagyok, ugyanis a 2009-es választások utáni tüntetések évfordulója van. Irán szép, jó, biztonságos, de rossz időben rossz helyen lenni rémálom: ilyenkor nagy a letartóztatás meg egyéb rendőri-baszidzsi-sepah-stb. zaklatás veszélye. Magas szőke fazonként elég nehezen tudok elvegyülni a tömegben, úgyhogy buszra szálltam és mindenféle mellékutcákon keresztül eltűntem a színről. Ugyan van bennem egy kis paranoia Teherán bizonyos részein, hála a tavalyi letartóztatásnak, de ez most nem volt kellemes helyzet. Mint kiderült, a népek mindenféle demonstráció és egyéb szétverhető tömegrendezvény helyett úgy döntöttek, a jelenlétükkel demonstrálnak. Ezért iszonyatos mennyiségű ember volt az utcán, látszólag összevissza mentek, ezért elég nehéz volt beléjük kötni (persze előbb-utóbb sikerült, este volt könnygáz, miegymás). A buszon egyébként többen videózták a rendőröket a telefonjukkal, és ezek a felvételek jól benne is voltak az esti hírekben a perzsa BBC-n. Szerencsére nem volt nálam fényképezőgép, és a mobilom sem alkalmas ilyen műveletekre, úgyhogy a hatalmat nem tudtam volna felingerelni semmilyen szerkezettel.

Két nap múlva vagy 25 emberrel megismételtem a tavalyi Lar lake túrát. Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy béreltünk egy saját buszt, ami összeszedte az embereket Teherán néhány pontján, majd elvitt minket egy Afje nevű faluba. Onnan gyalogoltunk át Polur-ba, ami egy két és fél napos, 80 kilométeres séta, első nap egy szép föl-le szintkülönbséggel, másnap meg egy szolidabbal. A túra első fele hegyi trekking, majd a Lar folyó (éppen kiszáradófélben volt) völgyében, aztán a Lar tó mellett, majd onnan vissza a hegyek közé. Tavaly föl sem tűnt, hogy ilyen rohadt sokat kellett gyalogolni, igaz, akkor kellemes hűvös-esős idő volt, és csupa kemény arc volt a csapatban (mint én:), most meg rettenet hőség és néhány kevésbé rutinos festett körmű diáklány versenyző. A lényeg, hogy érik már egy Damavand kiállítás, annyi képem van már a hegyről, ráadásul jópár nézőpontból. Most a nagy csapat meg a meleg miatt nem tudtam leragadni a nomádoknál (jó sokan voltak), de jövő májusban remélem, megint vissza tudok menni, és akkor egy-két baráttal szervezünk egy kizárólag fényképezős-vegyülős túrát.

A nagy sztorik helyett csak ennyi. Azért a hazajutásba jutott egy-két cikkcakk, mivel a túra után már nem volt kedvem még egy napot Teheránban maradni, hogy a közvetlen isztambuli busszal mehessek, ezért éjjel elutaztam Tabrizba. Onnan egy reggeli után Makuba, ahonnan taxival Bazargan, majd felsétáltam a dombra a határátkelőhöz, negyed óra alatt átkeltem, átsétáltam a török oldalra, onnan dolmussal Dogubayazit, ahol kiderült, hogy az egész városban nincs ATM (szombat volt, a bankok zárva), ezért csak Ankaráig tudtam megvenni a jegyet. Másnap Ankara, ATM, majd Isztambul, Szófia, haza. Mint mindig, most is csak az utolsó háromszáz kilométeren éreztem, hogy rohadtul elegem van az egészből.

Azért még másnap lementem Ócsanálosra, hogy a 4000 kilométer buszozást egy 400 km-es autókázással megfejeljem. Nem élveztem.