Az elmúlt időszakban rengeteg minden történ t, sokfelé jártam, de írni nem volt energiám. Most - sajnos - csak egy komolykodós anyagra tellett. A most szombati (03.10) Nemzet hétvégi mellékletében jelent meg. A héten igyekszem összerakni egy vidámat is.
A császár szíve
„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.
Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.
Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.
A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.
A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző
a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”
Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.
A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.
A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a
földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.
„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.
„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.
„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.
A császár szíve
„Öt nappal a cunami után készítettem ezt a képet ugyaninnen.” – szólal meg a mellettem álló japán fényképész bemutatkozás helyett. A kezében egy évvel ezelőtti magazin, a képen a szökőár utáni káosz. Együtt próbálunk viszonyítási pontokat találni a kép és a valóság között, de nincs könnyű dolgunk: egy évvel a katasztrófa után még mindig a terep megtisztítása zajlik. Ennek eredménye, hogy néhány ház kivételével simára gyalultak egy komplett várost.Ahogy leszállok a buszról Otsuchiban, a szökőár által legjobban sújtott Iwate prefektúrában, szürreális filmélményeim jönnek elő. Kezemben egy cetli egy címmel, de ahogy a busz elmegy, érzem, nem lesz könnyű megtalálni. Egyedül vagyok, meg a közelben egy dohányzó férfi, aki nemsokára eltűnik. Se házak, se utcák a környéken, így sem emberek, sem címek. Balra havas tetejű hegyek, jobbra a Hirosimára emlékeztető padlóig letarolt település, ahol csak az utak aszfaltcsíkja, a fürdőszobák csempepadlója és a bokáig érő falmaradványok látszanak. Jobb ötlet híján elindulok a hegyre, hogy legalább azt lássam, merre érdemes elindulnom.
Otsuchi tizenötezres kisváros volt a Csendes-óceán partján. Olyan, ahova egyszeri turista sosem megy el magától, annyira távol van minden látnivalótól. Lakói halászatból éltek, idilli hegyek és egy jól védett öböl között. Valószínűleg saját eseményei miatt soha nem került volna a világsajtóba. Ám a cunami nyomán egyszer csak az egyik kétemeletes ház tetején landolt egy háromszintes kék katamarán, és az elrettentő kép egyből a térképre helyezte az addig nyugodt városkát.
A pusztítás nyomai már a tengertől valamivel távolabb, Kamaishiben kezdődnek. A városka főutcáján minden második épület bontás alatt, vagy már elbontva. Új házat egyelőre egyetlen egyet sem húztak fel. Az utcák kihaltak, az építőmunkásokon és a kávéautomatákon kívül semmi érdekes nincs rajtuk. A Nippon Steel hatalmas acélgyára megúszta a rombolást, talán ennek köszönhető, hogy a város aránylag működőképes. A szomszédos Otsuchi teljes iparát elmosta a cunami, így munkalehetőség sincs túl sok. Először a közértek épültek újjá, így legalább mindig van élelmiszer, forró leves, és néhány munkahely.A japánok precizitásának legbiztosabb jele a törmelék szelektív elhelyezése. Külön halmokban áll a sitt, a beton, az aszfalt, a vascső meg az autóroncs. Mögötte gát, amögött a tenger, bizarr rendezettségben. A megmaradt romok között pedig igazi kincsek, az egykori lakók egykori életének maradványai. Aki nem tudott, vagy nem akart a háza romjai között keresgélni, mindent maga mögött hagyott. Ide nem jöttek fosztogató bandák, hogy az utolsó használható szeget is elvigyék. Inkább minden megmaradt szomorúan érintetlennek. Japánra egyébként sem jellemző
a hétköznapi bűnözés, „ha történik valami utcai bűncselekmény, az másnap benne van a hírekben” – fogalmaz később egy Japánban élő diplomata. Matchbox, videokazetta, egy majong-kocka, színes üvegpáva, bivalykoponya, étkészletek, törött Buddha hevernek szanaszét. Körülöttük kagylók, hálódarabok, meg egy bója a második emelet plafonján. Ez mindennél jobban jelzi a szökőár erejét. „A cunami olyan hullám, aminek nincs vége.”Otsuchi népességének tizede veszett oda a szökőárban, ebből több mint négyszázan a mai napig eltűntnek vannak nyilvánítva – ők azok, akik már sohasem kerülnek elő. Két héttel ezelőtt az ár által elhordott több millió tonna hordalék megérkezett Amerika partjaihoz, hogy kétség se maradjon a sztori vége felől.
A domb tetején lévő temetőben állva azt próbáljuk meg kitalálni a japán fényképésszel, hogy vajon hol épül újjá az egykor alattunk elterült város. A félelem és a pragmatizmus egymás ellen játszanak ebben az esetben. A választ végül a város alpolgármestere, Koshin Takahashi adja meg kérdésünkre: „Úgy döntöttünk, hogy a tengerparti részre nem építjük vissza a házakat. Az egész várost beljebb költöztetjük a völgybe, távolabb a tengertől, magasabbra. És az új épületeknek 7-10 méter magas betontalapzat kell majd.” A romokat 12 hónapja takarítják el. Ez alapján biztos, hogy a város átköltöztetése sem tart rövidebb ideig néhány évnél. Vagyis továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzre és energiára lesz szükség, hogy újra kezdődjön Otsuchi hétköznapi élete. Ehhez helyi szakembergárdára is szükség van. A tengerparti városban a legnagyobb káosz közepette azzal is meg kellett küzdeni, hogy a szökőár nyomán eltűnt Otsuchi irányító testületének többsége. Nem volt elég ember, aki tudta volna, hogyan kell egy várost irányítani katasztrófa esetén.
A régóta a kezemben szorongatott cetlivel a helyi iskolát próbálom megtalálni. A semmiből felbukkan egy ember, az iskola nevét ismételgetve valami feldereng neki, majd kocsiba ültet, és odébb visz vagy öt kilométerrel, a szárazföld belseje felé. Itt érintetlenek a házak, a cunami helyett a téli csapadéktól leszakadt hegyoldalt próbálják biztonságossá tenni a munkások. Ha nem alulról jön a pusztítás, majd jön felülről. Itt a tengernél lehet válogatni a szökőár, a
földrengés és a hegyomlás között. Végül némi bolyongás után meglesz az iskola is. Csakúgy, mint a helyi önkormányzat, ez is előre gyártott elemekből épült, eredeti helyétől jópár kilométerre. Az iskola két szárnya közt pedig egy napközi – a japánok gakudonak hívják.„Japánban az állam vállalta magára az iskolák újjáépítését. Ez azonban nem vonatkozik a gakudokra, amelyeket emiatt más forrásokból kell finanszírozni.” – meséli Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet igazgatója a napközi átadóünnepségén Otsuchiban. „Jelenleg ez a teljesen fölszerelt gakudo a Magyarországról érkezett legjelentősebb adomány, amelyhez mintegy 120 ezer dollár értékben járult hozzá a segélyszervezet.” – mutat az iskola mellett álló épületre, ahol japán, angol és magyar nyelvű tábla hirdeti a magyar adományozók szolidaritását. Ehhez a Save the Children nevű szervezet helyi irodája hozzátett egy negyedrészt. A pénz a 300 milliárdosra becsült kárhoz képest elenyészőnek tűnik, de éppen jól jön egy teljesen tönkretett kisváros túlélőinek.
„Azok a gyerekek kerültek ide, akiket a városi tanács döntése nehéz szociális helyzetűnek ítélt.” – magyarázza a város alpolgármestere, Koshin Takahashi, hogyan választják ki azokat a gyerekeket, akik bekerülhettek a város egyelőre egyetlen napközijébe. Hogy a világ egyik leggazdagabb országában ki a rászoruló, azt nem pusztán a szociális helyzet, hanem a lakóhely is meghatározza. „A gazdagabb városok jobban tudják támogatni lakóikat. A szomszédos Kamaishiben például, aki havonta 12.000 jen alatt (33.000 forint) tud csak a gyerekére költeni, azt támogatják. De Kamaishiben van munkalehetőség, és az acélgyár miatt szép bevételre tesz szert a város. Otsuchiban csak halászati ipar volt, az elpusztult. Nálunk 10.000 jennél húzták meg a rászorultság határát.” A napközire már csak azért is szükség van, mert aki csak teheti, plusz műszakot vállal a munkahelyén, hogy apránként egyenesbe hozza az életét. „A gakudoba kerülésnél egyébként az is szempont, hogy mindkét szülő életben maradt-e, illetve hogy mennyire traumatizált a gyermek. Így valóban a leginkább rászorult gyerekeken és családjukon tud segíteni az Ökumenikus Segélyszervezet által épített napközi.” – teszi hozzá Lehel László.
„Mi van Fukushimával? Ott vagy már? Tényleg veszélyes a környék? Láttad az erőművet?” – ezeket a kérdéseket kapom telefonon, e-mailben. Európában minket csak ez érdekel. Szerencsére Japánban ilyen téren mindenki teljesen nyugodt, senki sem aggódik látványosan a sugárzás mértéke miatt. „Ha baj van, az állam majd figyelmeztet, tanácsol, evakuál.” – hangzik a közvélekedés, amiből sugárzik az erős államba vetett hit. Fukushima helyett sokkal inkább hangos a média Akihito császár szívműtétjével kapcsolatban. Tévéműsorok közben a képernyő alatt futnak a felépüléséről szóló legfrissebb hírek, és az emberek találgatnak, vajon rendbe jön-e annyira, hogy a szökőár évfordulóján megjelenjen a helyszínen, Iwate prefektúrában. Megnyugtató gondolkodásmód. Ha már valami folyik a médiából, valóban legyen inkább egy szívműtét, mint egy nukleáris baleset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése