A Birodalom romjain: zakatolás Mianmarban

A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.

Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a franciák – Mianmar esetében például a britek.

A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak, lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé északra.

Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10 órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben. De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.

A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap, bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt – ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.

Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk, addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.

Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé valahol.

Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai bársonytapétája ehhez képest.

Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden. Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó, legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.

Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.

Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk.

Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is, de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35 dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami biztosítja az ülve utazást.

Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb emberekre tervezett fapadon.  Az éjszaka szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük, merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.

A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna, most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új, rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!

A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.