Ötödször a Damavandon

Mindig megfogadom, hogy a Damavandról nem írok többet, de sosem sikerül. Életem talán legegyszerűbb iráni kiruccanását sikerült összehozni – ugyan a rengeteg előkészítésből semmi sem látszott, mert mindig mindenhol rögtönözni kellett. Tizenvalahányadszor érkeztem az országba, és be kell vallanom, egyre puncsosabb vagyok, már 3 év telt el az utolsó kibuszozásom óta, és a következő időszak sem tűnik annyira üresnek, hogy három napokat föl tudjak áldozni belőlük. Az mindenesetre fejlődés, hogy Iránban négy éve nem laktam hotelben és nem tömegközlekedtem, ami az otthonosság érzését elég jól megalapozta.

A bebiztosításnak gondolt referencia számom, ami a vízumhoz kellett, hogy a reptéren vehessem föl, mindenképpen megszopatott: 22 napra igényeltem vízumot, és 10 napra kaptam – pontosan 4 nappal kevesebbre, mint amennyire a repjegyem szólt, és pont annyival kevesebbre, amennyire akkor kaptam volna vízumot, ha nincs referencia számom. Ezzel életem hátralevő részére letettem a jogkövetésről (az eddigi kalandok mellett ez is csak megcsúszás volt), és egy órával később már meg is reccsentettem a liter páleszt, amit ügyes kezű gorazdei hegylakók készítettek tavaly, és hogy, hogy nem, épp nálam volt. A derék perzsáim persze örültek neki, úgyhogy a belekortyolás után le is tettem róla.

Az iráni bürokráciáról, ha egy Csendes Don-t nem is, de egy Ivan Gyenyiszovicsot mindenképpen tudnék írni, ehhez tényleg csak kicsivel járult hozzá a mostani vízumhosszabbítás – a megérkezésem napján. Sajnos csütörtök volt, a hivatalokban ilyenkor már dél felé elfogy a lendület, a péntek pedig a mi vasárnapunk, úgyhogy szombaton, az utolsó lehetséges szabadnapomon kénytelen voltam a reménytelen ácsorgást és ügyintézést választani. Szerencsére velem jött Houman barátom, aki nélkül nyilván sokkal nehezebb lett volna minden. Először igazolványképet kellett csináltatni, ez könnyen ment. Majd eltaxiztunk a hivatalhoz, ahol semmi nem volt kiírva. Három őr/portás/ottdolgozó megkérdezése után kiderült, hogy egy héttel korábban elköltözött a hivatal a viszonylag belvárosnak mondható irodából Tehranparsba, a város keleti részébe, vagy 20 perc taxizásra. A bejáratnál a telefonokat le kellett adni, majd az emeleten rám tört az ilyenkor szokásos reménytelenség. Minden kizárólag fársziul volt kiírva (már illene tudnom elolvasni az egészet), ami azért érdekes, mert a külföldiek tartózkodási papírjait intézték itt. 

Mondjuk az afgánoknak ez nem jelent gondot, de raktuk kívül tele volt türkménekkel, kínaiakkal meg arabokkal, és valamiért a turista szekciót is ide helyezték. Szerencsére az emeleten senki sem beszélt angolul, vagy legalábbis nem gondolta, hogy ennyivel beszállhatna az ügyintézésbe. Miután kivártunk egy sort a helyi nagyember irodájába, kezembe nyomott egy rózsaszín kartont, hogy töltsem ki. A kartonban két ugyanolyan papír, amit eredetiben kellett prezentálnom, hiába volt mellettem a fénymásoló, nekik az én betűim kellettek duplán. Közben Houman bankba ment, hogy befizessen nevetséges kb. 7 dollárt az ügyintézésre. Mire mindent kitöltöttem, és nálam volt a befizetési bizonylat, odaverekedtük magunkat az ablakhoz, Houman elmondta, mi járatban vagyunk, a hölgy pedig gondterhelt arccal közölte, hogy túlterheltek, és szerdán kéne visszajönnünk hosszabbítani. Mindezt szombaton. Azt üzentem neki, hogy így miatta kell majd illegálisan az országban tartózkodnom, mert a hegyekben leszek, és mire visszajövök, már nem lesz érvényes a vízumom. Na jó, akkor jöjjek vissza egy óra múlva. Ezt korábban a budapesti követségen is eljátszották minden alkalommal, és én is, így általában egy-két napon belül megvolt a vízumom. Egy óra múlva visszamentünk, és a rettenetesen túlterhelt iroda ellenére átvehettem a hosszabbítást jelentő pecsétet. 

A sztorit kár túlragozni, de vajon miért igénylek 3 hétre vízumot?  Miért gondolják, ha három hétre igénylem, akkor pont jó lesz 10 napra is? Vajon minek van belépéskor szkenner, ha egyszer mindent papíron kell leadni két nappal később? Vajon minek van referencia szám, és minek van vízum, ha egyszer semmit sem tudnak rólam? Szóval, ha valaki bajba sodorja magát, semmi gond, a jobb kéz sosem tudja, mit csinál a bal – legalábbis papíron.

Másnap megérkeztek a srácaim és felmentünk a hegyre. Minden a szokásos, leszámítva, hogy mostanában sokat futok, és a korábbi látogatásokkal szemben cigizni sem volt kedvem. Így elég könnyen megvolt a hegy felfelé. Igazából csak olyan 5600 méter körül akadtak nehézségek, amikor a szélirány megváltozott, és ránk burkolta a kéngőzt. Na, az igazán szar volt, égette a tüdőt, és a kendő sem védett sokáig. Szerencsére gyorsan túljutottunk rajta. A zene végig a Reign in Blood volt a Slayertől. Aki ezzel nem mászik fel, az sehogy.

Ilyen zsúfoltnak még sosem láttam a Damavandot. Az Energiaügyi Minisztérium csapatépítő tréninget tartott, ennek keretében 150 minisztériumi dolgozó lett felküldve a hegyre. Azért otthon ennél jóval puhányabbak az ilyen tréningek, oda inkább máj kell, mint comb, azt mondják. Két órával a nagy csapat után indultunk, egyszerre értünk fel, és eszembe jutott, amit valamelyik nagykövet mondott, hogy Iránban a közlekedés dzsihád. A rendkívül udvarias és segítőkész fazonok azonnal ámokfutóvá válnak, amint közlekedésre kerül a sor. Iránban évente 20 ezer ember hal meg közlekedési balesetben, nagyjából annyian, mint a szomszédos polgárháborúkban. Jut eszembe, Etiópiában al-Kaidának hívják az Isuzut, mert ezek a japán kisteherautók legalább annyi embert ölnek meg az utakon, mint a fent említett terrorszervezet. Szóval fent álltunk a csúcson, ahol néhány kén és hideg által kinyiffantott birka van felszögelve a sziklába, és le szerettük volna fotózni magunkat, de nem hagyták. Kombinatorikai nonszensz, ahogy a jelen lévő mintegy 30 ember hányféleképpen tudta magát összerakni mindenféle céges zászlóval. Végül elkezdtünk fotobombolni a beállásaikat, és pár beszólás után közel engedtek a dögökhöz. Igazán szarul csak lefelé lettem, hiába értünk le 5000, majd 4000 méterre, a fejfájásom csak 3000 körül múlt el estére.

A 4200-on lévő menedékház egyébként félelmetesen tele lett, szinte menekültünk onnan. Még a sátorhelyek is elfogytak, ami azt jelentette, hogy sorba kellett állni sokat a vécéhez, illetve a hegyről lecsorgó egyetlen vékony erecske is hosszú sort generált. Pont jól időzítettünk, ha egy nappal később érkezünk, csak a tömegnyomor maradt volna emlékül. Bele sem merek gondolni mi lehetett itt, amikor egyszer 1500 baszidzsi döntött úgy, hogy együtt másszák meg a kúpot.

Estére – kb. 1700 méter szintemelkedést és 2700 méter legyaloglást követően – Larijanba érkeztünk. Itt rengeteg kénes hőforrás van, szinte minden ház használja valahogy. A helyiek a kedvünkért kitisztították az egyszer másfél méteres medencét és teleengedték vízzel. Csak azzal nem számoltak, hogy az kábé 50 fokos, úgyhogy az egész napos mászásra jött még egy kis bátorságpróba, hogy ki mer először merítkezni. Végül a helyi srácok a szomszéd hotel slagjára csatlakozva loptak nekünk hideg vizet és kerek lett a világ. Reggel meg még kerekebb volt, mire a medence kihűlt rendes testhőmérsékletűre. Végre itt a forró termálvíz van ingyen, végtelen mennyiségben, és a hideggel kell spórolni.

Másnap este Teheránban csavarogtunk, utolsó közös este, autóztunk mindenfelé éjszaka, megálltunk cigit venni, amikor megjelent két Sepah-os (Forradalmi Gárda) csávó és kérték az útleveleket. Valaki befújt minket (két pehelybajszos kiscsákó egyébként, fekete ingben, erősen nőhiányosan, nyilván), hogy egyikünk csinált egy fotót az éjszakai dugóról. Nálam nem volt semmilyen papír, az utóbbi években kicsit elaltatták az óvatosságomat, de nem zavart. Úgy nézett ki, ebből rendőrségi ügy lesz, bentalvással, elkérték a fényképezőt, majd kitörölték az ominózus képet, megtartották az útleveleket, és közölték, hogy követjük őket a rendőrségre. A rendőrbódénál volt némi szóváltás, majd telefonálgatás, végül a fővezér benyújtotta a dokumenteket, és elnézést kért, hogy csak a munkáját végzi. Végül lekezelt mindenkivel. Mint kiderült, a főnöke lecseszte, hogy ne piszkálja a turisztokat.

Az egész sztori azért volt vicces, mert volt egy fantasztikus hetünk Iránban, a srácoknak, akik most voltak először, őrült nagy élmény volt. Eddig. A Sepah-os fazon azzal érvelt, hogy az országára nem vet jó fényt, hogy azt fényképezik a külföldiek, hogy mekkora dugó van, meg hogy hogyan közlekednek a helyiek. Arra nyilván elfelejtett gondolni, hogy az milyen fényt vet az országára, hogy ezért egy órát álldigálunk, amíg kvázi kihallgatnak, elveszik a kamerát, az útlevelet, rendőrségre visznek, hogy végül megfélemlítve továbbengedjenek. Az optimizmusom töretlen maradt, lelkesen magyaráztam a fiúknak, hogy ezzel lett teljes az Irán-kép, kár lett volna kihagyni, mert akkor sosem ismerték volna meg az ország valódi arcát.

Hogy teljes legyen a lazulás, másnap – immár egyedül, illetve iráni barátokkal – leléptem a Kaszpihoz egyik barátom nyaralójába. A Kaszpi tengerről sosem volt jó benyomásom, mocskos és fülledt, és ez lényegében most is ilyen volt, egy dolgot leszámítva. Mégpedig azt, hogy egy fallal alaposan körülvett privát ojjektumban húztuk meg magunkat, ahol nincs kerítés a házak között, ahol tudtunk páleszezni a teraszon, és ahol egy szál rövidgatyában, félmeztelenül mentünk át a szomszédhoz. És persze a tenger sem volt olyan szörnyű. Délelőtt azért benéztünk egy nyilvános strandra is, ami tele volt iraki turistákkal. Na, az pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: szakadt, szemetes, tele a világ legszőrösebb és legkövérebb testjeivel. Még szerencse, hogy ebben az esztétikai kataklizmában is mindenki megőrizte barátságos viselkedését.

A végén csak 2-3 napot maradtam a tengernél, nagyokat ájultam, ettem csillis-csokis jégkrémet, kirövidnadrágoztam magam, majd kimentem a reptérre. Hazafelé volt 8 órám Isztambulban, vagy harmincadszor voltam ott, egyre kevésbé tetszik, mert nagyjából fele annyi embernek kéne ott lennie, mint amennyi van. Úgyhogy csak beültem a Galata híd alatt lévő kajáldák egyikébe, betoltam három balik ekmek néven futó sült halas szendvicset és kiolvastam egy könyvet. A reptéren az utolsó maradék pénzemen (pontosan 20 darab pénzérme) vettem egy sört 9 dollárért. Szar volt, de ezek után maximálisan megérte.