Expedíció a téli Tien Sanban

Sosem kedveltem különösebben a hideget. Amikor mégis el kellett szenvednem, az vagy sör volt, vagy jégkrém, vagy magas hegyen voltam. Mások meg azt mondják, jobb a melegnél, mert lehet ellene védekezni. Hibátlan logika, nem is vitatom. Ennek ellenére  mindig  is úgy gondoltam, hogy a jó európai tél Délkelet-Ázsiában van, de ezt nyilvánvalóan nem sikerülhetett minden évben következetesen végigvinnem, sőt. Tavaly viszont úgy alakult, hogy a végtelen pénz és idő szokásos hiányában dönteni kellett az évi aktuális nyaralásról: snowboard vagy merülés? Mivel még havon sem álltam soha életemben, ez utóbbi szimpatikusnak tűnt elsőre.

Mire eszembe jutott, hogy snowboardozni hidegben szoktak, már megvoltak a repjegyek, és mivel Kirgizisztán rohadt messze van az összes tengertől, ez a kérdés eldőlt: ezen a télen (is) hidegben leszek. Ugyan tizennégy évvel ezelőtt voltam egyszer Kirgizisztánban, nem mondanám, hogy azóta nagyon otthonosan világosítok fel minden érdeklődőt. Lényegében pár régi, részben irreleváns sztorival vágtam neki Közép-Ázsiának.

Bishkekbe tök olcsón ki lehet repülni Budapestől, mint kiderült. Nekem ugyan nem sikerült, mert Irakból indultam, de Isztambultól már nem volt vészes. Landolásnál az első dolog, ami eszembe jutott, hogy megvan, hogy miért nem utazgatok télen hideg helyekre: sötét volt, a fagyott reptéren apokaliptikus hangulat, később a taxiban meg a városon át is. Végül beültünk egy éjjel nappal nyitva tartó étterembe, és mindenhez megjött a kedvem. A szto gram vodka meg a nyers hering-uborka kombó minden körülmények között visszahozza belém az életet.

Két síparadicsom volt tervbe véve, az egyik Bishkek mellett közvetlenül, egy Csungkurcsak nevű, a másik meg vagy 400 kilométerrel arrébb a Karakol fölötti hegyekben. És a kettő között az izgalom, egy téli túra a Song Kul tó mellé. Ez utóbbi viszonylag letarolt turistacélpont nyáron. Mármint azok között számít letaroltnak, akik veszik a fáradtságot, hogy Kirgizisztánba menjenek, majd még túráznak is pár napot. Télen viszont tavaly volt az első kis csapat, idén meg a második – ezek voltunk mi, és emiatt lett a végére kissé expedíciós jellegű a kirándulás.

Előtte hetekig ment a levelezés egy svájci céggel, akik helyben szerveznek túrákat. Ők lovaglós-másnaposan vicceskedős-egy napot elbaszós programot akartak eladni, mi meg alapvetően ugyanazen a helyen akartuk ugyanezt csak lovak és másnaposan ájuldozós plusz nap nélkül. Végül, utólag, számunkra kedvezőtlen kompromisszumot kötöttünk, az időjárási körülményeknek és az expedíciós jellegnek köszönhetően.

Maroknyi csapatunkban volt egy kanadai-szaúdi muszlim csávó, aki még sosem túrázott, meg egy nyugdíj előtt álló amerikai könyvelő, aki volt már itt, de csak lovon. Meg persze a guide, aki innen származik, de télen ő sem sokat járt a hegyek között, túrát meg főleg nem vezetett. Persze minden csak utólag, illetve közben derült ki, úgyhogy nagyon észnél kellett lenni, hogy ne banális okok miatt érjen utol a fagyhalál mások hülyeségei miatt.

Miután abban maradtunk, hogy nem lovagolunk, amint elhagytuk az aszfaltot, egy csapat ló várt ránk. Ezek kicsi lovak, nem vadak, tök jó lesz, mondta a guide. Fél óra múlva fájtak a golyóim, a snowboard bakancsom nem fért bele a kengyelbe, így állandóan nagyon kellett kapaszkodnom és emiatt fényképezni sem tudtam. Párszor próbálkoztam már lovaglással (Etiópiában a Wenchi krátertó körüli túrán pár perc után leszálltam és laza lovak melletti kocogással tudtam le az egészet, de aki próbált már térdig érő hóban snowboard bakancsban kocogni, az tudja, hogy most nem történt ilyesmi), valamiért nem komfortos, nem érzem a bugit benne, így eszembe sem jutott, hogy télen mínusz 20 fokban akaratom ellenére fogok csomó időt lóháton tölteni. Végül elegem lett, leszálltam, és mondtam a többieknek, hogy menjenek csak, majd követem a nyomokat és este találkozunk. Végre minden megjavult, gyönyörű séta háromezres hegyek között, be tudtam fogadni a tájat és még mozogtam is, amitől azonnal beindult a vérkeringésem.

A másnapi terv egy 3600 méteres hágón való átlekés volt, ami a Song Kul tóhoz vezetett volna. Az első gyanús jel az volt, amikor reggel kipihenten ébredtem, és meglepve konstatáltam, hogy 9 óra elmúlt. Végül fél 11-kor indultunk, gondoltam ez egy rövid túra lesz. Órákkal később még mindig távol volt a hágó. Az amerikaink fölszállt egy lóra a cuccaink mellé, de a lovak nem tudtak velünk jönni a mély hóban, végül az egyik összeroskadt az amerikaival. A kanadai srácunk nagyot ment az elején, aztán befalta az összes csokit és magot, amit adtunk neki. Akkor derült ki, hogy semmit nem hozott magával. Fél óra egyhelyben fagyoskodás után megérkezett az amerikaink, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki képes még két órát fölfelé mászni, hogy utána combközépig érő porhóban 10 kilométert gyalogoljon az akkor már mínusz 25 fok körüli esti sötétben. A guideunk guidehoz méltatlan módon ránk tolta a döntést, hogy folytassuk-e az utat. Ez volt az a pont, amikor át kellett vennem az irányítást. Mi mindenképpen visszamegyünk, mert a tó elérése lehetséges ugyan, de ha bármi közbenjön, nincs olyan kombináció, amiben nem marad egyedül valaki lovak és guide nélkül, ami pedig ebben a környezetben az öngyilkosság egyik fájdalmas módja. És egyébként is túrázni meg szilveszterezni jöttünk, nem bármi áron túlélni. Végül visszafordultunk.

Ettől persze az egész túra megváltozott. Föltörtük a kunyhót, ahol előző nap aludtunk, jakszarból tüzet raktunk és a magam részéről annyi vodkát vettem magamhoz, amennyi megkímélt a kulturált szilveszterezés kínjaitól.

A sikertelen átkelés viszont azzal a következménnyel járt, hogy ha el akarjuk érni a tavat, lovagolni kell. Sokat. Két napot. Mivel a cél szentesítette az eszközt és a lágy részeim sem sikoltottak a fájdalomtól, nyeltem egy nagyot. Az első nap meglepően jól sikerült. Kaptam egy rendkívül intelligens lovat, egy kényelmesebb nyerget (illetve egymásra halmozott pokrócokat) és egy nagyobb kengyelt, így szinte minimális kurvaanyázással sikerült abszolválni a napot. Azért az utolsó párszáz métert így is gyalogoltam, nem volt seggem ehhez, ráadásul a lovon szétfagy az ember, mert nem mozog.

A Song Kul Kirgizisztán második leghíresebb tava (az első az Issyk Kul, ami Közép-Ázsia legnagyobbja, és ennek megfelelően kiválóan ki van építve siófokosra). Ezzel szemben a Song Kul csak nyáron közelíthető meg kocsival, télen meg leginkább csak lovon. Állandó épületek nincsenek, csak jurták, de télen abból is csak egy-kettő, amit főleg a rettentő vadembernek tűnő helyi illegális lékhalászok laknak, de ők sem állandóan. Az első turisztoknak szánt téli jurta tavaly épült, és tavaly volt benne az első csapat. Mi voltunk a másodikok. Az addigiakhoz képest hatalmas luxus fogadott, de egy kis odafigyeléssel még bőven lehet fokozni a színvonalon.

Ami már az előző két este használt pásztorkunyhónál is kihívás volt, hogy a vécé vagy 50-100 méterre van a háztól/jurtától. Ez mondjuk nyáron nem akkora baj, de télen még a legkisebb kör is komoly expedíció. Nem is annyira a gyaloglás, hanem a ki-beöltözés, meg a három-négy réteg lehámozása a beguggoláshoz. Közép-Ázsiára jellemzően olyan finom porhó van mindenütt, hogy a hótalppal is simán belesüppedtem térdig. Ilyenkor nem lehet elkummantani a megfelelő beöltözést, mert a hó azonnal bemegy mindenhova, és onnantól kezdve hideg és nedves lesz minden, amihez hozzáér. Áldottam az eszem utólag, hogy nem a 89 ezer forintos patent zsír új snowboard bakancsot vettem amit utána eladtam volna, hanem egy kitaposott használt szart, ami tökéletesen alkalmasnak bizonyult túrázásra is.

Éjszakára szaunára fűtötték a nagy jurtából nyíló hálófülékét, a saját verejtékemben tocsogtam, hogy pár óra múlva négy takaró alatt kockára fagyjak, miután elaludt a tűz. A kinti hideg miatt a maximumra töltött telefonom 3-4 kép után üres aksival kikapcsolt. Cserébe viszont érintetlen tundra, varázslatos fények és világvége hangulat vett körbe – nagyjából az, amiért idejöttünk.

Az utolsó nap lovon kevéssé volt élvezetes, örültem, hogy vége van. Hatalmas potenciál van ebben a túrában és nagyon kellett ez a bejárás. Csomó mindenen lehetne javítani, pár dolgon pedig mindenképpen kell változtatni, de utána fantasztikus túra lesz, amit kevéssé túlélő emberek lényegesen kevesebb esés-keléssel is tudnak teljesíteni.

A snowboardozás Karakolban nekem a Ford Fairlane-es sajtreszelővel rejszolós hasonlatra emlékeztetett (gy.k. eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas). A végén mindenestre volt kétszer öt másodperc, amikor úgy éreztem, hogy snowboardozok (nem csak állok rajta, hanem pont arra megy, amerre szeretném). Azt hiszem nem jövőre fogtok először helisízés közben látni.