Számok
„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”
„Huszonöt.”
„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”
„Ötven.”
„Az jó árnak számít?”
„Hetven.”
„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De
itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”
Majd bepötyögi: 76.
Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el
tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első
élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem
akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk
az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg
a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az
annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés
sült ki ebből.
 |
| Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról. |
Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon
egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.
„Mennyi itt egy éjszaka?”
„Fifteen hundred.”
„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”
„Mennyit maradsz?”
„Két éjszakát.”
„Fifteen hundred.”
„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”
„Yes, fifteen hundred.”
Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot.
Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.
Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide
nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” –
gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja,
hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9
előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha
valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.
„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”
„7-kor.”
(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán,
de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)
Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő
hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy
kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát,
külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy
agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20
font.
„Mennyi lesz?”
„Hundred fifty.”
Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább
kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:
„Hundred fifty.”
Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This
is a hundred and this one is fifty.”
„Yes, hundred fifty”.
„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty,
hanem fifty. Hundred nélkül.”
„Yes.”
Imádom ezt az országot.
 |
| Taka hegyek, Kassala |
Hegyek
Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves.
Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes
kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat.
Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal.
De északon csak a kő van.
Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más
természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva,
ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi
a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.
Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a
cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami
szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre.
Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk,
négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk
az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és
bezsúfolódunk melléjük.
A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre
meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk
értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi
túrához, majd visszastoppolunk Abriba.
 |
| Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort. |
Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő
Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs,
nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de
forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő
faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok,
mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit
csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá
esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem
volna.
A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül,
legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz
meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra
fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.
 |
| Dzsebel Ferkeh |
Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak
azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B
tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a
helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén,
zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és
elájultam.
 |
| Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel |
Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek
megmászásának alapjai és kellékei:
- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)
- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit
- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a
továbbjutás érdekében
- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú,
hosszú nadrág, zárt cipő)
- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben
maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni.
-Nem árt,
ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.
Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen
megmásszuk.
***
Zichy
Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb
fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide
küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon
kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki.
Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és
Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy
vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg
elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a
családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket
ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta
már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.
Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon
belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy
összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a
funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket
értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.
Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis
jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak
küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja
egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az
utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán
történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március
8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában –
minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt
megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták
oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem
sokkal később meg is halt.
Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor
Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti
járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács
említett.
Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak
rossz szögből, messziről fényképeztem,
és az ornamentika belezavart.
Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki
bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen.
Vajon hogyan kerülhetett oda?
Víz
A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a
józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha
viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.
 |
| Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez. |
Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított
hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt
isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy
kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros
műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.
Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm,
Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.
Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt,
ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni
rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max
egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap
azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is
forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.
 |
| Dongola |
„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”
„Tessék?”
„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”
„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.
Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri
jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne
van.
***
A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:
„Magzoub, vannak itt skorpiók?”
„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek,
de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”
„És ha felnőttet?”
„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.
Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet
megismerni. A többi fent van a neten.
 |
| Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése