Üdvözlet a Marsról

A turizmus csodái és más nyalánkságok

Egy kis pontosítással kezdeném: az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a női énekes tiltva van Iránban. Nos, a helyzet ennél kicsit szofisztikáltabb. Nem a női énekes léte van tiltva, hanem a női szólóénekes vegyes közönség előtt való fellépése. Két nő énekelhet férfiközönségnek, egy nő pedig énekelhet szólóban nőknek. Ez a (inkább nem minősíteném) szabály igencsak nehézkessé teszi a női szólóénekessel rendelkező zenekarok bemutatkozását. Ezt Noosi, a Kanadából hazatelepült perzsa énekesnő mesélte, aki éppen most veszi fel első demóját új zenekarával. Mivel nem tudta a zenéjüket stílushoz kötni, jobb híján világzenének nevezte. Jövő héten valamikor megkapom a demót, és majd megpróbálom a saját fejem szerint valamilyen általam is ismert fiókba betenni.

Az iráni könnyűzenei életnek, már ha lehet ezt könnyűnek és életnek nevezni, szóval ennek az underground színtérnek üde színfoltja Saroush, a rapper. Róla talán már írtam, mint minden rendes rapper „kicsit” a saját rendszere ellen is szól, de azért jócskán kijut Amerikának is. Többször letartóztatták, egyszer rappelésért, valamint a minden rappert utolérő füvezés miatt. Mindenesetre idekint elég nagy tinisztár, az ifjú hölgyek csadorjukat ledobva kínálkoznak fel egy kis együttlétre. Saroush meg egyszerre huncutul és szemérmesen mosolyog, miközben meséli.

Annak ellenére, hogy dúl a nagy harc a nyugati dekadencia, mint például a heavy metál ellen, rendesen kiadják nyugati rockzenekarok dalszövegeit. Ízléses megjelenésű könyvben, angol és perzsa nyelven. Tavaly előtt volt szerencsém beszerezni Bruce Dickinsonnak, az Iron Maiden frontemberének válogatott szövegeit, de ugyanígy kiadták a Metallicát, a Pink Floydot, és ha jól emlékszem még Madonnát is. Nemrég kezembe akadt egy válogatás a Megadeth, a Metallica, az Iron Maiden, a Rammstein és a Black Sabbath válogatott szövegeivel. Megkérdeztem erről egy illetékes elvtársat, aki azt válaszolta, hogy az efféle dekadencia elfogadott a vallási vezetés által, feltéve, hogy kritizálja a nyugatot, Amerikát és úgy általában odamondogat a szent értékeinknek. Nos, arra azért kíváncsi lennék, hogy a Maiden melyik száma tűnt kritikusnak, vagy hogy az egykor sátános Black Sabbath és alkesz Ozzyja melyik ajatollah vagy forradalmi gárdista szívét dobogtatta meg. Így viszont belülről bomlik a rendszer, bármelyik iráni rocker könnyedén kézhez veheti kedvenc metálbandájának perzsára fordított szövegeit.

Közben beköszöntött a Noruz, a perzsa újév. Az utóbbi 3000 évben az iráni újév a legszentebb ünnep errefelé, amelyet a tavaszi napéjegyenlőség időpontjában tartanak. Az ünneplés egyébként becsapós, ugyanis ez két estével megelőzi a valódi időpontot, amelyet az óra megtekintése helyett valami más módszerrel számolnak ki. Így esett, hogy az évforduló valódi időpontjában, március 20-án reggel 9 óra 18 perckor a sivatagban stoppolva „ünnepeltük” az új esztendőt.

Ha valaki el tudja képzelni az augusztus eleji Siófokot, körülbelül képben van azzal kapcsolatban, hogy micsoda népvándorlás zajlik ilyenkor errefelé. A 70 millió ember jó része kocsiba ül és felfedezi saját országát. A tehetősebbek a Kaszpi-tengeri villájukba menekülnek a hétköznapi stressz és nyüzsgés elől, a szegényebb sorsúak pedig a vidéket járva, út mellett kempingezve töltik nagyjából kéthetes szabadidejüket. Az álmos sivatagi városokban sosem látott forgalmi dugók alakulnak ki, az összes szálloda megtelik, a szent helyeket elözönlik a zarándokok. Tízezrek térnek haza emigrációból, a nagycsaládok végiglátogatják egymást, a kormányhivatalok bezárnak, a vendéglátók pedig éves bevételük igen jelentős részére tesznek szert. Sokan a mi karácsony-újév kombinációnkhoz hasonlítják, bár a helyiek által – az egyszerűbb megértést szolgáló – „perzsa karácsony” elég furán csengő elnevezés.

Az ünnep leglátványosabb része a minden családnál berendezett asztal, amin a hagyomány szerint 7 (ez fársziul haft) sz-szel kezdődő dolgot állítanak össze. Ezek a szabzeh (búza- vagy lencsecsíra), a szamanu (búzapuding), a szíb (alma), a szindzsed (szárított szarb gyümölcs), a szír (fokhagyma), a szomak (szomak bogyók) és a szerkeh (ecet). Mindegyik összetevő szimbólum, a búzacsíra például az életé, a fokhagyma az egészségé, vagy az ecet a tisztaságé. Az asztalon helyet kap az aranyhal, a tükör és természetesen a szent Korán. A városok utcái napokkal korábban megtelnek aranyhalárusokkal, és kicsíráztatott búzát árulókkal. Az asztalokat berendezik a köztereken, sőt még a repülőtéren is.

A haft szin kissé profán megnyilvánulása volt az az összejövetel, amit az iráni tiltásokkal mit sem törődve alaposan feltöltöttek sörrel és egyéb szeszekkel, az ajtón pedig hatalmas plakát hirdette (angolul kiejtve a perzsa haft szin seven sin, vagyis hét bűn), hogy bűnös helyen járunk. Az álszemérmességhez ragaszkodva vendéglátóink kizárólag UV fénynél olvasható tintával kiírták az itt elkövetendő hét bűnt, amelyet a legalitásban maradás kedvéért csak vázlatosan idéznék: alkohol, tánc, zene, szerelem, a többi a fantáziáé. A partit közvetve a holland követség szponzorálta 72 doboz Heinekennel, rengeteg vörösborral és töménnyel. A köztudatban csadorosként elkönyvelt gyönyörű perzsa lányok kendő nélkül, miniszoknyában, időnként lecsúszó vállpántos, mindent mutató felsőben provokálták a holland-magyar publikumot, mi Eszterrel inkább a sörre mentünk…

Ezen az estén igazi szilveszteri hangulat alakul ki országszerte. Milliószámra kelnek el a petárdák, kisebb-nagyobb tűzijátékra alkalmas rakéták, az utcákon Teherán-szerte tüzeket gyújtanak, amit aztán az éjszaka során átugrálnak, ezzel is a megtisztulást szimbolizálva. A fogalmasabb terek zaja háborús övezetre emlékeztetnek, mindenki ész nélkül szórja a petárdákat utcán, udvarokban, parkokban – sőt a túlfűtött ifjak még az otthonokban is. Amikor ez megtörtént nálunk, mi is vicceltünk, és kizártuk a bajkeverőket.

Egyetlen év sem kezdődhet vezető politikusok beszéde nélkül. Mahmúd Ahmadinezsád kihangsúlyozta, hogy a noruz az egységet jelképezi a békeszerető és igazságkereső népek között. Nemcsak a tavasz kezdetét jelképezi, hanem azt is, hogy az igazság eljövetelét is a sötétség, az elnyomás és a nehézségek után. Megjegyezte, hogy a ceremóniát fölvették a kulturális örökségek listájára, amihez később gratuláltak az Iránnal jó kapcsolatban lévő, elsősorban Közép-ázsiai országok nagykövetei is.

Erős a gyanúm, hogy ez a beszéd aránylag kevesekhez jutott már el. Napokkal korábban nagyarányú népvándorlás kezdődött. A Jazd felé vezető út mellett minden talpalatnyi zöldet sátrak borítottak, hétfős családok szálltak kocsiba, az egyébként csöndes és nyugodt Jazdban pedig háromnegyed óra alatt tettük meg taxival a helyi nagykörúthoz vezető 500 méteres utat. Alighanem több millió dollárt kaszáltak be a fagylaltárusok, a bazári ékszer- és kendőárusok, és természetesen a busztársaságok. Vonatjegyet hetekkel korábban sem lehetett már kapni erre a két hétre, szabad szállodai szoba sem akadt egyetlen valamirevaló nagyvárosban sem.

Noruz előtt „alaposan” körülnéztünk a teheráni bazárban. Alaposan körülnézni természetesen lehetetlen. Ha a saját megérzéseimre kell hagyatkoznom, akkor azt mondanám, hogy a bazár végtelen, és rengetegen dolgoznak és vásárolnak benne. Ehelyett inkább kifaggattam egy ottani kereskedőt, vagyis bazaarit, hogy is néz ki ez az egész. Szerinte az összterülete 20 négyzetkilométer, és félmillióan dolgoznak benne. 200 ezer boltja körülbelül egymillió vásárlót szolgál ki. A céhes rend szerint szerveződve az azonos cuccok egy helyen vannak, így pl. ha szőnyeget akarunk venni (most éppen akarunk), akkor nem kell napokig kóborolni, hanem mindent egy helyen, vagyis inkább az egy kupacban lévő több száz bolt valamelyikében kaphatunk. Itt minden olcsóbb, mint máshol. Hogy a szőnyeges példánál maradjak: a teheráni nagykereskedők havonta végiglátogatják jól bejáratott törzseiket és vidéki kereskedőiket, és nagy tételben, jó ízléssel válogatva Teheránba viszik a szajrét. És hogy miért olcsóbb? Mert egyrészt ha nekem kéne végigjárnom a törzseket meg a vidéki kereskedőket, a szőnyeg árát biztosan az utazásra költeném, nem is beszélve arról, hogy egy idő után az első nekem tetsző cuccot megvenném, és tépném a hajam a következőnél, akinek még szebb szőnyege van. Másrészt meg a nem annyira nagyban utazó vidékiek is innen viszik (néha vissza a saját városukba) a beszerzett tárgyakat. Az iszfaháni bazárban például sokkal szebb boltok vannak, mint itt, szintén válogatott szőnyegekkel, csak éppen sokkal drágább, mert turistaközpont.

Az itteni szilveszter óta elég durva kört nyomtam, illetve nyomtunk Eszterrel. Másnaposan nekivágtunk Kashannak, Sebastian is becsatlakozott. A buszon nagyot ájultunk, Kashanban pár szokásos turistaprogram után a bazárban kötöttünk ki, ahol az egyik régiségárus némi beszélgetés után meghívott abba a zurkhanébe, amelyiknek ő a rangidős tagja, ha úgy tetszik valamiféle vezetője. A rend kedvéért pár szó a zurkhanéről: maga a szó annyit tesz, az erő háza. Kör vagy nyolcszög alapterületű, kupolás csarnokot kell elképzelni, amelynek a közepében körülbelül egy méter mély, nagyjából 10 méter átmérőjű körben zajlik az edzés. Egykor a perzsa hadsereg szokásos tréningje volt a mai gyakorlatok alapja, amely az idők során a hagyományok védelme érdekében zárt házakba szorult vissza. Bemelegítés után – ebben van minden reggeli torna szerű rész, körben kocogás, de pörögve ugrálás is, ki-ki vérmérséklete szerint – hatalmas, tekebábúra emlékeztető fadarabokkal kezdenek körözni a válluk körül. Egy ilyen darab 10 és 30 kiló között van, aki a harmincassal nyomja, látszólag Paykanokat tol odébb reggelire. Ezek az arcok nem a karcsú nyugati konditermes cicafiúk, hanem a vastagderekú őserők, akiknek látszólag fölösleges a szeme közé verni, mert úgysem lesz semmi bajuk. Nem úgy, mint a cicafiúknak. Ez a tekebábus gyakorlat igényel némi erőt és egyensúlyt, egykor a csatákban zajló kardforgatós mozgás és állóképesség miatt volt rá szükség. Aztán van egy 20-25 kilós íjszerű szerkezetük, mindenféle vasakkal megpakolva, amit a fejük felett mozgatnak. Ehhez kell egy kis izom a váll és a tricepsz környékén, és egyszer megcsináltam, aztán inkább letettem a sarokba. Mondanom sem kell, az íj kifeszítése volt az alap. Néha birkóznak is, az végképp nem az én műfajom, a hosszú kezeim miatt a nálam kisebbek állandóan összecsomagoltak egykor.

Kashanban van vagy tucatnyi ilyen zurkhane, ennek az az extrája, hogy mindössze 14 éve létezik, és egy, az iraki háborúban elesett fiatal testvérpárnak szentelték. A falon iraki háborús mozaikcsempe. Az edzés egyébként nem a nálunk megszokott konditermi tuctucra megy, hanem van élőzene: a mursednek nevezett dobos hangulatos dobjátéka mellé énekel valami szépet a Sahnaméból, pihenésképpen mond egy-két biztató szót. Most nagyon megtiszteltek minket, mert az év utolsó eseményen vendégeltek meg. Vendéglátónk némi terefere után kitett egy sarkon, ahol volt némi tanakodás, hogy éjszaka hogyan tudunk továbbjutni busszal, de a helyzet olyan gyorsan megoldódott, hogy mire kitaláltuk volna, hogy mi legyen, már fel is tettek egy Jazd felé tartó buszra. Mivel nem Jazdba, hanem az attól 60 km-re északkeletre lévő Kharaneq nevű faluba igyekeztünk, hajnali fél 4-kor kitettek az autópályán, ahonnan sehogy sem sikerült stoppot szerezni. Nem azért, mert nem kedvelik a stopposokat, hanem mert az összes kocsi tele volt családokkal, mi meg hárman voltunk. Végül telefonos segítséget kértünk.

Egy nappal később Jazdban akkora forgalom fogadott, mintha Teheránban lettünk volna. Iráni turisták tízezrei érkeztek a városba. Mivel a perzsák imádnak kocsiban ülni, mindenhova azzal mennek. Egy olyan városban, ahol a két legtávolabbi látnivaló egy óra sétán belül van egymástól, iszonyatos forgalmat generáltak. A zoroasztriánus Tűz Templomában, ahol korábban mindig egyedül tébláboltam, most vagy százan tolongtak. Jó muszlimként mindenki látni akarta a zoroasztriánusok egyik legrégebbi tüzét, amelyet 470-ben gyújtottak meg, és azóta folyamatosan ég. Estére kiderült (bár eddig is tudtam), hogy az irániak jól vezetnek, de fogalmuk sincs a közlekedésről. Azt hiszik, hogy közlekedni annyi, mint bármi áron előbbre jutni. Ennek köszönhetően majdnem lekéstük a Teheránba tartó járatunkat. Immár két éjszakát töltöttünk buszon, reggel kissé zombik voltunk, de azért hősiesen lenyomtuk az utolsó napunkat is. Igaz, a teheráni érkezés örökre emlékezetes marad. Legegyszerűbb lett volna leinteni az első taxist, hogy kerül, amibe kerül, vigyen haza. De pont elcsíptünk egy megfelelő buszt, ami elszáguldott velünk a tökéletes metrómegállóhoz. A metró zárva, na nem baj, majd innen taxi. Beültünk egy csotrogányba, amit egy félnótás öreg vezetett lassan, de életveszélyesen. Pár sarokkal odébb beborultunk az árokba. Teherán utcáit – szinte mindegyiket – az úttest és a járda között fél méter széles, és annál valamivel mélyebb árok határol, jó 20 centis padkával. Egyik nap láttam árokba borult autót, tényleg nem értem, hogy csinálta. Most megismételtük a produkciót. A félnótás Fittipaldi megkért, hogy segítsek fölemelni a kocsi orrát a motornál. Teljesen hülye, nem értem honnan vette, hogy ketten felemelünk egy Paykant. Öt perc alatt rájött, hogy ez nem fog menni, Eszter közben a járdán ült és a fejét fogta. A fickó kiszedett a kocsiból egy emelőt, és elkezdett vele ügyködni. Nem szóltam bele, gondoltam tudja, mit csinál, és nagyon elkezdünk röhögni csöndesen, amikor még jobban az árokba fordította a kocsit. Később páran segítettek, végül a faszi kezébe adtam egy kis pénzt, és inkább metróztunk egyet. A szériát folytatva először nem kaptunk taxit a metró végállomásától (már említettem, taxishiány van Teheránban, a következő csapás a sáskajárás lesz, majd a kénköves eső, ó a bűnös város). Az első ember, aki fölvett, magabiztosan elindult egy teljesen más irányba, így az ötperces utat háromnegyed órás észak-teheráni autókázással fejeztük be, még tiszta szerencse, hogy beszálláskor megmondtam a sofőrnek, hogy 2 dolcsit kap, nem többet.

Másnap hajnali egykor kikísértem Esztert az Emam Khomeini reptérre. Hajnali fél négykor szembesültem azzal, hogy most innen nehezen jutok el a nekem megfelelő irányba. A reptér Teherántól 40 km-re van délre. Mivel amúgy is dél felé mentem volna, nem tűnt túl logikusnak 15 dollárért visszataxizni Teheránba, hogy utána ugyanezen az úton visszajöhessek, 80 km-t, 3 órát és 15 dollárt áldozva a kereteimből. Megkérdeztem egy vigyori arcot, hogy ő mit gondol erről, és a fogamat szívtam, amikor azt javasolta, hogy vagy menjek taxival Jazdba, vagy menjek vissza Teheránba. Végül folytattuk a beszélgetést, megjelent egy haverja, és felajánlották, hogy osszunk meg egy taxit. Így a 15 dolcsiból 10 lett. Erre azt mondtam, hogy ez bizony elég sok. Kicsit tanakodtak, majd megszületett a demokratikus döntés, hogy harmadoljuk a költségeket, így már csak 5 dollárba került volna. Mint kiderült, a két emberke iráni volt, de Németországból jöttek. „Nyaralni voltatok?” – kérdeztem. „Ott élünk 20 éve”. „Ah, so Du sprichst deutsch!?”. Erre a nyakamba borultak, és ingyen lett a taxi. Régóta nem profitáltam a németből, de most végre… Mint kiderült, 5 éve nem voltak itt, most is csak a Noruzra jöttek vissza, mentek is egyből Meshedbe imádkozni. Közben kérdezgették a taxist, mi minden változott, és folyamatosan csodálkoztak, hogy minden milyen drága lett, meg hogy mennyi bajuk van még mindig az irániaknak. A déli buszpályaudvaron kitettek.

Ekkor ütött be a rossz hír, hogy az első busz négy óra múlva indul Jazdba, azt valahogy ébren kellett kihúzni úgy, hogy az előző éjjelt is buszon töltöttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ebben a hatalmas Iránban egy otthoni viszonylatban Budapest-Győr oda-vissza mennyire fárasztó. Kétszer 700 kilométer, a lehető legbénább időpontokban, mintha mondjuk Prágából hazaugranék átöltözni meg megírni egy cikket. Életem alvását produkáltam a Jazd felé vezető úton, kitetettem magam az autópályán a megfelelő kereszteződésnél, két perc múlva fölvett egy busz és egy óra múlva Kharaneqben voltam egy nagy zsák Teheránból hozott fűmag kíséretében. A következő pár napot csak kerti munkának, alvásnak és kirándulásnak szentelem.

Kharaneqről (bocs az öszvér helyesírásért, fura krákogós hangok vannak benne, magyarul körülbelül „karaneh” vagyis a meglévő három értelmezés egyike szerint „napos város” – egymást közt csak Sun City) annyit érdemes tudni, hogy egészen a múlt hétig álmos kis sivatagi falu volt nagyjából 300 lakóval, lenyűgöző tájjal, aránylag kellemes klímával és egy legalább 2000 éves, teljesen elhagyott vályogvárossal megáldva. Egy éve Sebastian megvette az egyik házat az elhagyott város mellett, valamint a város egy részét is, többek között egy tornyot. Mostanra nagyjából elkészült a vendégház, az utolsó előtti simításokat egy ingyen ittalvó francia-olasz-japán-magyar kooperáció végezte el. A franciák egy Párizs-Laosz bő egyéves túra keretében érkeztek egy világoskék mintás rút kiskacsával, valamint egy japán tőzsdeügynökkel felszerelve. Ehhez csatlakozott egy politikailag független szélsőbalos olasz régész, meg mi ketten, újságírók gyöngyei.

Kharaneq ősi zoroasztriánus falvában érdemes lenne itt régészkedni egyszer, ugyanis ha egyszer újjáépítik a régi várost (csak most falu, régebben kisebb központ lehetett a sivatagban Mashad és Jazd között, karavánszerájjal, öntözött földekkel, erődített falakkal, toronnyal, körülbelül 600-an élhettek a falakon belül), a pár éve elpusztult Bam kisöccse lesz. A korát nehéz lenne meghatározni, az értők olyan 2000-2500 évesre teszik. A falak alatt még régebben barlangokban élhettek az itteniek. 30 éve még éltek a vályogvárosban, ma már csak három öregember. Az egyikük megkért, hogy egy körülbelül tízméteres, legalább 70 kilós villanyoszlopot vigyek ki a kertjéből és állítsam föl a várfalhoz, végül Sebastiannal ezt is megoldottuk második nekifutásra. Egy másik öregembert véletlenül rajtakaptunk, ahogy a csatornába kakál a falu szélén, gondolom ő nem annyira örül a megnövekedett forgalomnak.

A falu mellett a mai napig működik az a vízrendszer, ami kivirágoztatta a sivatagot. Mindenféle jelzés nélkül 10-15 méter mély kutak vannak a környéken, lehetetlenné téve bármilyen éjszakai túrázást. Az egyikbe lemásztam, lent csak homok van, viszont lehet hallani valahonnan a víz zubogását. A falu alatt lévő kiszáradt folyómeder időnként megtelik vízzel, ekkor a fölötte átívelő akvadukt hídként funkcionál.

Ma reggel úgy döntöttünk a finn sráccal, a black metal énekes Erkkivel, hogy teszünk egy túrát a sivatagban. A sok szöveg helyett inkább felteszek pár képet. Van köztük sivatagi túra és hegymászás, bár a kettő gyakran összecsúszik errefelé. Aki eddig azt hitte, hogy a sivatag unalmas és sivár és egyhangú és színtelen, az most jól figyeljen.

Délután ahogy jöttünk ki a sivatagból, megállított egy helyi arc, hogy akar hotelt nyitni a faluban, szerintem érdemes-e. Nem mondtam, hogy érdemes, mert magától körülbelül évi két turista jön erre, az is véletlenül. Legalábbis akkor, ha valami közeli nagyvárosban nem szervezik ide őket. Kérte, hogy adjak neki pár képet a környékről. Még mit nem. Ezzel rontanám Sebastian bizniszét, amit a világért sem tennék, másrészt meg ha munka van egy vadidegennek, az nem ingyen. De a „hello mister, i want hotel turist like?” típusú társalgásba nem tudtam belecsempészni az ellenérveim kifejtését. Közben viszont odajött hozzánk két motoros, hogy most azonnal menjek a rendőrségre. Kérdeztem miért, de nem tudták elmagyarázni. Mondtam, hogy nem megyek, ha a rendőr akar valamit, jöjjön ő oda. Ettől kiakadtak, hogy A RENDŐRSÉGRE kell mennem, azonnal. Nem volt nálam útlevél sem, mondtam, hogy nem megyek, ha kell valami, keressenek meg, és otthagytam őket. Azóta sem keresnek. Na. Nehogy már a rendőr küldje utánam a civil helyieket, hogy megkérdezhesse, hogy vagyok. Főleg nem egy hétórás hegymászás után, hulla fáradtan.

Estére kiderült, hogy itt valamiféle össznépi összeesküvés van a rendőrséggel kapcsolatban, mert az itt éjszakázó német nőnek is volt egy afférja. Ő viszont valódi rendőrrel találkozott, de nem történt semmi. A legrosszabb szcenárió szerint elkérik az útlevelemet (a civilek, vagy a rosszfiú rendőr), és két dolog történhet: vagy kér egy csomó pénzt, hogy visszaadja, ez a jobbik eset. A rosszabbik az, hogy lelép az útlevéllel. Itt Kharaneq mellett halad el a mashadi út, ahonnan könnyen elérhető a Perzsa-öböl legnagyobb kikötője, Bandari-Abbasz, ahonnan csak egy lépés Dubai, és onnan az egész világ. Ez olyan szempontból izgalmas, hogy az Afganisztánból érkező kábítószer jó része itt halad el, ezért minden illegális papír jól jön egy kereskedőnek. Iráni útlevelet nem lehet hamisítani állítólag, azzal senki sem próbálkozik, legalábbis a hozzáértők szerint. Hamisítani nyilván lehet, csak könnyebben ellenőrizhető, ugyanis csak az kaphat, aki a már egy korábban kifejtett bekezdés szerint vagy lehúzta a két évét a hadseregben, vagy kivásárolta magát.

Este Sebastian születésnapját ünnepeltük. Helyi barátaival beszélgettünk, ki hogy ünnepli, és állandóan ott kötöttünk ki, hogy Európában mindenki jó sokat iszik ilyenkor. Kitört belőlünk az európai, és az alkoholról beszélgettünk, ha már fogyasztani nem lehet. Ennél sokkal izgalmasabb volt az a téma, amiről már többször beszélgettem helyiekkel, de mivel egyre többször bukkan fel, mindenképpen említésre méltó. Ez pedig nem más, mint az irániak identitástudata. Kicsit bővebben: olyan országban élnek, aminek története és kultúrája az emberi civilizáció legősibb múltjában gyökerezik. Jó tízezer éve a Zagrosz-hegységben állatokat domesztikáltak. Iránban van pár hely, főleg Kashan és Iszfahán környékén, ahol 4-7000 éves civilizációk nyomaira bukkantak. Folytatva a sort, szinte gyerekkorúnak számít a bő 3000 éves zoroasztrianizmus, az első monoteista vallás, a Perzsa Birodalom keletkezésének időpontja 2500 évvel ezelőtt meg csak az általános iskolás kor. Ehhez képest az ország hivatalos kultúrája, vallása, etikája, politikai rendszere és társadalmi szerkezete az az iszlám, ami az ország történetének csak a gyerekkori ágybavizelős korszaka. Egyre több fiataltól hallom, hogy mennyire szenvednek attól, hogy zoroasztriánus, ateista, vallástalan hívő, vagy éppen keresztény szimpátiájuk vagy meggyőződésük ellenére kénytelenek a számukra cseppet sem szimpatikus iszlám rend szerint élni. És itt nem az iszlámmal van a gond, hanem az iszlám köztársasággal, az oktrojált vallási rendszerrel, amely ketrecbe zár minden elképzelést, ami ellent mond neki. Nem ilyen lovat akartak – a forradalom előtt szó sem volt arról, hogy iszlám rendszer lesz. A forradalom nem iszlám volt, hanem iszlám lett. Ahogy egyre többen gondolják errefelé, sajnos. Ahogy az egyik jazdi fiatal megfogalmazta: „Most a legsötétebb középkorban élünk. A reneszánszra várunk, és akkor újra fölvirágzik az ország.” Véletlen egybeesés, hogy a helyi időszámítás szerinti dátum nagyjából egybeesik az európai reneszánszéval.

Ehhez szorosan kapcsolódik az országról nyugaton kialakult kép is. Az, hogy leterroristázzák Iránt, az egyszerűen csak népbutítás, hazugság és hihetetlen mértékű tudatlanság és műveletlenség a nyugat részéről. Az irániak jogosan büszkék országukra, és jogosan akarják megmutatni mindenkinek. A fent említett történelmi-kulturális gazdagságot megfejeli a természeti diverzitás hihetetlen spektruma. Hatalmas hegyek (több mint száz 4000 méter feletti csúcs van csak az Elburzban), két tenger, változatos sivatagok, erdők, sós tavak, sós mocsarak, mindenféle éghajlat jellemzi az országot. Lehet síelni, hegyet mászni, sziklát mászni, barlangászni, túrázni, búvárkodni, vizisízni, a sivatagok átszelhetők tevén, motorral, kerékpárral vagy akár gyalog. Az utak kiválóak, internet van, térerő is sok helyen, a buszjáratok, a vonat és a belső repülők hálózata lenyűgöző. És akkor még szó sem esett az itt élő emberekről. Ennek a bemutatása azonban igen komoly akadályokba ütközik. Erről mindkét fél tehet. Az irániak fenntartanak egy Kulturális Örökség és Turisztikai Szervezetet, amelynek 5000 alkalmazottja van. Beszéltem vagy tucat emberrel, akik az iráni turisztikai bizniszben érdekeltek, de egyikük sem tudta, hogy ez az ötezer ember mit csinál. Általános vélekedés szerint semmit. Legalábbis ennyi emberrel látható eredményeket kéne produkálni, ehelyett annyi történik, hogy az angol nyelvű iráni sajtóban, főleg az Iran Dailyben naponta megjelenik valami cikk az eddig elért sikerekről és a természeti csodákról. Kár, hogy ezt csak azok olvashatják, akik már amúgy is itt vannak. Emellett a nyugatiaknak is le kéne állniuk arról a végtelenül primitív megközelítésről, hogy Iránt egyetlen – kétes körülmények között hatalomba került – politikusának időnként félnótás és mindig populista nyilatkozatairól ítélje meg, aki számtalanszor adta látható jelét annak, hogy nem sokat ért a külvilág működéséből. Az iráni vezetés bizalmatlansága és az országgal szemben fenntartott embargó pedig szinte lehetetlenné teszi a külföldi beruházásokat. Talán kicsit túlragoztam a témát, összegzésként annyi, hogy mind a külföldi diplomaták, mind a turizmusban érdekelt külföldi és iráni befektetők érdekeltek abban (és ami még szebb, egyet is értenek), hogy turisztikailag hozzáférhetővé, propagálhatóvá, élvezhetővé kell tenni Iránt. A fegyver kétélű, de az országról kialakított képen biztosan tud javítani, Iránt elfogadhatóbbá tenni a nyugaton. A rendszer ha borul egyszer, majd, sokára, biztosan nem ettől fog…