az intelligens delfinek

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállást követően már úton is voltunk a Perzsa-öböl és egyben Irán legnagyobb szigete, Qeshm felé. Már évek óta meg akartam nézni ezt a térséget, az egyetlen baj csak az volt vele, hogy a hőmérséklet és a páratartalom április és november között elviselhetetlen, nyáron pedig egyenesen pokoli. Két éve találkoztam egy bosnyák sráccal, aki júliusban próbálta megnézni a szigeteket, de el sem tudta hagyni a szárazföldet: félnapos bandari-abbaszi tartózkodás után föladta és inkább visszatért a kellemes sivatagi klímába, Jazdba. Nyáron gyakran előfordul az 55 fok körüli hőmérséklet, sőt gyakran még több is. Állítólag ha tartósan 47 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az újságok időjárás-jelentései megállnak 47 foknál, nehogy elriasszák – az elsősorban befektetni akaró – odavágyókat. De hogy ez igaz-e, azt nem tudom.

Mogyoróhéjban annyi Qeshmről, hogy ez az irániak karibi térsége, hihetetlenül erkölcstelen módon nők és férfiak együtt strandolhatnak – igaz, a nők csak alaposan felöltözve, kendőben. Egykor portugál megszállás alatt volt, majd a hollandok is betették a lábukat, közben kialakult valami arab-perzsa-hormuzi keverék dialektus nyelv, de azért mindenki megérti a perzsát. Irán legtöbb lakójával ellentétben szunniták élnek itt, bár a vallásosságnak egyáltalán nem láttam semmi nyomát. Nyomorult kis mecsetek vannak csak mindenfelé. De általában maga a sziget is elég érdektelen az építészetét tekintve. Ez persze nem véletlen, az utóbbi időben több földrengés is megzúzta, legutóbb talán tavaly, így a lakóépületek többsége szürke betonkocka. Az egyetlen valamirevaló település (a szintén jellegtelen Qeshm cityt leszámítva) Laft, ami viszont tele van széltornyokkal. Pont ide nem sikerült eljutni, de majd legközelebb.

Az itt élő emberekről, illetve a nőkről a legelterjedtebb információ, hogy maszkot viselnek, és hogy nagyon utálják, ha fényképezik őket. A maszkjuknak burka neve, ami még véletlenül sem keverendő össze az Afganisztánban a nőkre húzott mindenhol kék, elöl rácsos ablakos rettenettel. Minden falunak megvan a saját maszkdizájnja. Ahol mi voltunk, Shibdarazban a szögletes napszemüvegkeret-alakú volt a nyerő, de máshol a fekete-piros kombinációjú, szigorúan a szemet mutató darab dívik. Eredete nem az iszlámban gyökerezik, hanem állítólag a „ne lesd meg a nőmet” típusú korabeli háremjunkie élveteg hatalmasságok takartatták el így a nőket. Szerintem a nap ellen is teljesen jól véd, így az én teljesen laikus megközelítésem szerint egyszerűen praktikus cucc: a nap öregíti a bőrt, a fickók nem akarnak öreg külsejű nőt, vagyis a nők ilyet hordanak.

Ennyi lusta embert még életemben nem láttam egy rakáson. Ezek mind a qeshmi férfiak. Beismerem, ha nekem kéne évi 300 napot 50 fokban töltenem, nem lennék sem külszíni bányász, sem maratonista, de akkor is. A nem halász, nem sofőr, nem csempész férfiak a nap 12 órájában alszanak, a másik 12-ben pedig félálomban várják a kaját, vagy megpróbálnak gyereket nemzeni. A nőké a házimunka, ami nem semmi, mert általában minden ház tiszta annak ellenére, hogy a liszt finomságú port legfeljebb az üveg nem engedi át, de a keret az igen. A maradék férfiak egy része halász. Ford Fairlane óta jól ismerjük a halászok életét: a halászok korán kelnek, halat fognak, halszaguk van, elszakad a hálójuk és eladják a halat. A sofőrszakma nem nagy kaland, és meglepő módon a csempészeké sem. Csónakkal egy óra innen Dubai, és ezzel a Közel-Kelet legnagyobb és legforgalmasabb kikötője, és Omán is csak 3 órányi csónakázásra van. Qeshm hivatalos neve Free Trade Zone, vagyis szabadkereskedelmi övezet, és a lakói komolyan veszik a szabad kereskedelmet, és szabadon kereskednek szinte mindennel. Éjszaka a sziget nyugodtabb pontjain megjelennek a csónakok, és onnan kipakolják a dubai cuccokat. A csempészek kocsiját nagyon könnyű felismerni sziget-szerte, ugyanis mindegyik rendszám nélküli Toyota pickup. A rendőrségnek nem lenne nehéz dolga összeszedni ezeket az arcokat, mert csak a rendszám nélküli kocsikat kellene összegyűjteniük, de nekem erős a gyanúm, hogy a rendőrök sokkal nagyobbat kaszálnak így, hogy szemet hunynak, esetleg be is segítenek. A jó szándékú rendőröktől ezúton is elnézést kérek, de az extrakorrupt államokban eltöltött majd’ egy évem tapasztalatai alapján nem engedhetem meg magamnak a naivitás luxusát.

A sziget bevételének 90 százalékát adja a halászat, legalábbis hivatalosan. Shibderazi szállásunkon kedves vendéglátó családunk állandóan sült hallal kedveskedett, nem mellesleg életem talán legjobbjaival. A szálkákból ítélve jó egyméteres dögök lehettek darabolás előtt, és volt köztük olyan, amit egyenesen a halászcsónakból raktak olajba, vagyis kifogás után pár órával már a rizzsel keveredett a gyomromban. Azért a rend kedvéért minden vacsora előtt megkérdezték, hogy mit kérünk, illetve, hogy jó lesz-e hal. Túl sok választásunk amúgy sem lett volna, mert semmi másuk nem volt, legfeljebb lekváros kenyér, de azt utálom. Nem vagyok a halak nagy szakértője és rajongója, úgyhogy erről több szót nem is ejtek, viszont említést érdemelnek a nem-hal delfinek. Douglas Adams óta köztudott, hogy ők a legintelligensebb lények a földön (utánuk jönnek az egerek, majd az emberek), éppen ezért nem értem, hogy képesek ebben a döglesztő melegben, fülsiketítő motorzajban viháncolni és szaporodni. Pár helyi ugyanis észrevette, hogy a turisták buknak a delfinekre, így aztán jól közéjük hajtanak a bűzös-zajos motorcsónakjaikkal, hogy minél közelebbről lehessen őket látni. Szívem szerint inkább jöttem volna kajakkal, vagy úsztam volna az uszonyukba kapaszkodva, de hiába, itt nagyüzem van: az irániak egyelőre nem jöttek rá a környezetbarát turizmus előnyeire, és próbálnak tömegigényeket kiszolgálni.

Ennek egy másik szép példája a teknősnézés. Egész pontosan annak a nézése, ahogy az óriásteknősök éjjel kimásznak a partra és lerakják a tojásaikat. Korábban nagy teknőspusztítás ment errefelé, a lusta szigetlakók tízezerszámra zabálták a teknőstojást. De amióta kiszámolták, hogy ezer tojásból csak egyetlen kel ki, nő fel és éri meg a szaporodáshoz szükséges 30 éves kort, gyorsan mentőakcióba kezdtek, és a UNDP támogatásával megpróbálnak valami kulturált rendet vágni ebbe a káoszba. Ma már tilos gyilkolni őket, és tilos megenni a tojásaikat. Erről úgy gondoskodnak, hogy a partnak csak néhány szakasza alkalmas arra, hogy a teknőcök odategyék a tojásokat, így aránylag könnyű ellenőrizni, hogy hány teknős jön egy éjjel. Van rendes éjjeli teknősfigyelő szolgálat, akik mellé turisták tömegei csatlakoznak, hogy a tojásrakás előtti beásási ceremóniát megfigyelhessék. Ez általában úgy néz ki, hogy kijön a teknős a tengerből, mindenki erősen koncentrál rá, majd amikor az elkezd ásni és se lát, se hall, ötvenen körbeállják és körbevakuzzák az állatot. Az ásás után az őrök mindenkit elzavarnak, kiássák a tojásokat, és róka- és kisgyerekbiztos helyen újra elássák mindegyiket, hogy aztán két és fél hónappal később jól kikeljenek a kis dögök. Nekünk megadatott az a luxus, hogy a főteknősös család házában laktunk, így otthon henyélhettünk, mert telefonon értesítettek, ha jött teknős. Igaz, megnézni így sem sikerült, mert annyira belemerültünk a vacsorába, hogy lekéstük az aktust. Valójában egy kicsit filozofáltunk rajta, hogy melyik a kisebb sértés: ha a frissen tálalt vacsora mellől fölállunk, hogy akkor mi most teknőst nézünk, vagy hogy a telefonos riasztás ellenére nem nézzük meg az állatot, miután egész délután arról beszéltünk, hogy mennyire érdekel ez minket. Inkább ettünk.

Ez a teknősös dolog egészen messzire vezetett. Mivel ezzel kapcsolatban minden ingyenes, felmerült a kérdés, hogy miből teremtik elő rá a minimális önrészt. A család nőtagjai a hunyók. Kitalálták, hogy gyönyörűséges qeshmi ruhákat, kendőket és egyebeket (pl. mobiltokokat turistáknak) készítenek, és a bevételből tudják finanszíroznia saját részüket. Eddig rendben is van, de egy poros kis faluban, amiben talán emberemlékezet óta nem állt meg senki csak úgy nézelődni, mindenki csak áthajt rajta, hol lehet ezeket eladni? Természetesen a tengerparton, a strandon. Így építettek maguknak pálmakunyhót, és elkezdték az árusítást. Ekkor jött a képbe a falu Beludzsisztánból importált mollája, aki rettenetes rosszallással nézte, hogy nők vannak a tengerparton. Sőt, ott dolgoznak. Sőt, még férfiakkal is szóba állnak, mivel eladók, vagyis ez a dolguk. Ráadásul mindezt férfikíséret nélkül. A lányok csak legyintenek, amikor a molláról kérdezzük őket. „Ő nagyon jó ember, és a világ legjobb mollája. De ebben a kérdésben nyitnia kell.” Az egyik nő saját szavai szerint emancipált. Meglep, hogy ebben az országban, ebben a faluban, egy ilyen konzervatív környezetben ezt a szót hallom. Már azzal is kihágást követtek el az iszlám ellen, hogy férfiak nélkül velünk egy szobában voltak, hogy együtt ettünk, vagy hogy lazább (azért a bikinitől igen messze lévő, többrétegű) szerelésben látjuk őket. Amikor éjjel teknősnézésre indulunk, a rend kedvéért apuka a lányok mellé adja a hatéves kiskölköt férfikísérőnek, nehogy megszólják őket a falubeliek, hogy egyedül mászkálnak a kharadzsikkal, vagyis az idegenekkel. Ahogy már sokan mondták nekem az ország legkülönbözőbb részein: Irán a legkevésbé iszlám Iszlám Köztársaság. Vagy inkább csak nevében és politikai rendszerében iszlám, a lakói jó része valahol teljesen máshol jár….

Érdekes programnak ígérkezett a Qeshm déli részénél lévő Hengam-sziget meghódítása is. Először azt terveztük, hogy ott alszunk, de aztán gyáván megfutamodtunk, és csak egy kétórás motorcsónakos sziget kerülés lett a vége. Hogy miért, azt teljesen csak egy nappal később sikerült megnyugtatóan tisztázni. Az ottalvásról még elég könnyen lebeszéltek, de arról, hogy gyalog megkerüljük, már fenyegetések kellettek. Először megkértük a csónakost egy helyen, hogy tegyen ki, de arra hivatkozott, hogy az katonai terület és ott nem lehet, így belenyugodtunk. Később megálltunk ugyan, de csak azért, hogy vonakodva olyanokat mondjon, hogy bajunk lehet a hatóságokkal, és hasonlók. A helyzet a következő. Iránnak van tizenvalahány szigete, ezek egy részén nincs semmi. Hengamon és Qeshmen is van viszont katonai bázis és raktár. Az Öböl-menti államok nagy fegyverkezése miatt (is), meg a korábbi tapasztalatok alapján jónak látták, hogy hihetetlen fegyverarzenált halmoznak fel a szigeteken, biztos, ami biztos. Másrészt bizalmatlanok a külföldiekkel szemben – éppen Shibderaz volt az a település, ahonnan az amerikai hadihajót „megfenyegető” kis iráni motorcsónakok elindultak néhány hónappal ezelőtt. Ennek tehát az lett az eredménye, hogy két nyugati, fényképezőgéppel és laptoppal sétálva egy isten háta mögötti stratégiailag fontos szigeten igencsak érzékenyen érinti Iránt, vagyis annak biztonságát. A helyiek szerint megvan az esélye egy kis börtönnek, ahonnan persze ki lehet szabadulni, miután tisztázódott a helyzet, de akkor is minek. Ráadásul útlevelünk sem volt nálunk. Úgyhogy engedve a kegyes erőszaknak nem sétáltunk keresztül Hengamon.

Amikor megérkeztünk Qeshmre, két dolog jutott eszembe: az egyik a Szíria partjainál levő parányi sziget, Arvad hangulata, a másik pedig Közép-Amerika kevert népességű halászfalvai, a hondurasi Omoa vagy a guatemalai Livingstone hangulata. Itt a helyzet kicsit más: az év nagy részében élvezhetetlen klíma miatt a helyi turizmus (csak hozzávetőleges adat: most, a Noruz két hete alatt egyes becslések szerint 50 millióan keltekútra Iránban) igen szűk intervallumra koncentrálódik. Mivel Qeshm szabadkereskedelmi övezet, ezért a vásárlás- és pénzköltésmániás irániak előszeretettel keresik fel. A hazatérő családok ezrei nemcsak a tengerpartok élővilágát fosztják ki, de tucatszám veszik az edénykészleteket, a mikrosütőt, és gyakorlatilag mindent, amit olcsóbbnak vélnek, mint egy átlagos nagyvárosban. Sosem láttam még népet, akik ennyire imádnak pénzt költeni és enni.

Bandari Abbaszból az autóbusznak nevezett gyors motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahol azonnal megpróbáltunk repjegyet foglalni vissza Teheránba. Tudjátok, az iráni távolságok: a Bandari-Teherán vasútvonal egészen véletlenül az ország leghosszabbja, 1338 km hosszú, és jó húsz órás utazással jár. Úgyhogy elkezdtünk repjegyet keresni, de 10 napra előre az össze le volt már foglalva, így aztán hagytuk az egészet.
Az első utunk a Golden Beach-nek nevezett partszakaszra vezetett. A hely nekem, kelet-európai számára rendkívül vicces, ugyanis a ’70-es-’80-as évek balatoni hangulatára emlékeztet, amikor a keletnémetek meg a magyarok Trabival megszállták Siófokot meg Füredet. Itt ugyanezt nyomják, csak Paykannal. Jobbára középosztálybeli vagy melóscsaládok, akik az éves spórolt pénznek vernek a seggére: papírsárkány meg jégkrém a gyereknek, edénykészlet az asszonynak, hekkvacsora a tömegétkezdében, a Kőbányai helyett a szimpla cigaretta. Ez a hely annyi embernek fogta meg a fantáziáját, hogy menekülttáborra emlékeztető objektumot emeltek a legkevésbé tehetősek részére: kibetonoztak vagy száz sátorhelyet, és hatalmas katonai sátrakat állítottak rá, amelyet 30 dolláros napidíj ellenében lehetett használni. Mivel ketten voltunk Sebastiannal, ezért nem volt olcsó mulatság, főleg a 6 dolláros halvacsorával megfejelve. Annyira megzuhantunk anyagilag, hogy egy napig csak csipszet ettünk: egy dollárból kijön 3-4 nagy zacskó, ami pont elég is egy étkezésre. Legalábbis pár jégkrémmel megfejelve.

Másnap megtaláltuk a már említett Hengam szigetet meg a shibderazi családot, harmadnap onnan indultunk felfedezni a sziget nyugati részét. Csak vázlatosan, a képekre támaszkodva, a következők a látnivalók: hajóépítők (félmillió euróért már igen komoly hajót ácsolnak össze errefelé), a világ leghosszabb sóbarlangja, amely 6 km hosszú, sós sivatagok, és a világ egyik legszebb kanyonja. Ez utóbbi Csillag-kanyon névre hallgat, és a jordániai Petra méltó versenytársa, csak itt napi 10 ezer turista helyett napi 20 van. Igaz, az ökoturizmuson még van mit fejleszteni. Adtak egy angolul elég alapszinten beszélő vezetőt, de inkább Sebastian fordított nekem. A lényeg, hogy közben találtunk pár szemetet, amit összeszedtünk, és odaadtunk a vezetőnknek, hogy dobja ki a kanyonon kívül valami szemetesbe. Amikor nem figyeltünk oda, titokban beledugta a cuccot a homokba, és elegyengette a tetejét. Ejnye. Aztán egy üres palackot dobott el. Érdekes egyébként, hogy elég sok fiatallal találkoztam, akik ökoturizmussal foglalkoznak, az egyikük készített velünk interjúkat is az iráni turizmussal kapcsolatban. Remélem ez a generáció kinövi magát, mert az a szennyezés, ami most zajlik az országban, elég elszomorító. Jelenleg még a belső, iráni tömegturizmust próbálják meg kiszolgálni, egyelőre bármi áron.

A Qeshmen eltöltött igen hasznos három napot egy 22 órás vonatozással fejeltünk meg, szerencsére ebből tizenkettőt átaludtam. Most ismét Teherán… hajaj, most értem haza egy házibuliból. Egy pornósztárnak tetsző szőke parókás nagymellű afgán nőnél voltunk, hidegtálas viszkipartin. Én még idejében leléptem, szerencsére.

p.s.
Mindenkinek ajánlok egy filmet, akit egy egészen kicsit is érdekel Irán, vagy Teherán. A hossza kábé másfél óra, angol nyelven, a BBC készítette. Mint a témában nem teljesen érintetlen elmondhatom, hogy igen kiváló film ez, nagyon érdemes letölteni. A cime Inside Iran, a riporter Rageh Omaar.