Mindenhol Otthon Vagyunk

Az öngyilkosság legnehezebb módja

Afganisztán, Irak, Szomália, Szudán – nem éppen a turizmusukról híres országok. Van (vagyunk:-) azonban egy szűk szegmens, akik szívesen utazgatnak háborús övezetben. Hazánkban legfeljebb tucatnyian. Szerintünk aki elég körültekintő és hallgat a helyiekre, nem kerülhet bajba, a gerilláknak pedig nem érdekük megölni minket, mert tudják, hogy nem maradna el a büntetés.

„Tavasszal kiújultak a harcok Kelet-Kongóban, majd valamikor ősszel tűzszünetet kötöttek. Észak-Kivu tartománynak az a része egyébként a Gomában működő lázadó kormány ellenőrzése alatt áll. Amikor átléptem a határt, az ugandai bevándorlási hivatalnok mondta, hogy szerinte vissza fognak fordítani a kongói oldalról, ezért le se pecsételte az útlevelemet, hanem e nélkül engedett át, hogy ha visszazavarnak, akkor ne kelljen új ugandai vízumot venni. A lelkemre kötötte, ha mégis átengednek, előbb menjek vissza hozzá az ugandai oldalra, hogy beüsse a kilépőt. A kongói határőr körülbelül egy órán keresztül próbált meggyőzni, hogy ne utazzak el az onnan száz kilométerre levő Gomáig, mert veszélyes az ország, de én mindenképpen menni akartam, mert szeretem a veszélyes helyeket” – írta Kristóf egy internetes fórumon a 2003-as kongói útjáról.

A fenti példa remekül megvilágítja a veszélyes helyek egy sajátosságát: az egyszerű turista mindenki másnál könnyebben túlél, ha a helyiekre hallgat.

Bármilyen válságos helyre kerül is az utazó, egy dologban biztos lehet: az ott élő emberek helyismerete jobb az övénél. Mivel az isten háta mögötti helyeken mindig örülnek az arra tévedő vándornak, a baráti segítségben biztosak lehetnek. És érdemes is élni vele. „Arra ne menj, el van aknásítva” – mondta egy afgán öreg, amikor a legendás Pandzsír-völgytől nem messze lévő hegyet készültem megmászni. Ajánlott helyette egy másikat. Bevallása szerint az aknák egy részét még ő tette le a szovjet invázió alatt, de az utóbbi évtizedekben elfelejtette a pontos helyüket, így most senki nem jár arra.

De ugyanígy tudják, kiben nem szabad megbízni, az úton hol lehet rablótámadásra számítani, és hogy merrefelé mozgolódnak gerillák.

A jó tanácsokat természetesen lehet figyelmen kívül hagyni. Ehhez azonban nagy magabiztosság, hely- és emberismeret kell, de egy „hatodik érzék” sem árt. Pár éve Guatemalában figyelmeztetett egy nő, hogy amerre menni készülünk, az rablótanya. Ennek ellenére elindultunk, nem sokkal később pedig megállított három német turista, hogy őket éppen most rabolták ki. Gondoltam, ha ilyen friss a bűntény, akkor a tettes nem jön vissza egyből rabolni, de azért a biztonság kedvéért kértem egy személyleírást. És valóban, pár perccel később megjelent a nemrég leírt köpcös ember, a machetés srác a hegyről. Volt annyi eszünk, hogy amint megláttuk, tartottuk a távolságot, és amikor rájött, hogy nem megyünk közelebb, visszament a hegyre, mielőtt még több szemtanú jön. A következő faluban szóltunk a rendőröknek, akik azt válaszolták, hogy ismerik a rablót, de az nem az ő területük…

Az útikönyvek nem jelzik a veszélyt

Fontos kérdést vet fel az útikönyvek kiadása a háborús övezetekről: nem ringatja-e hamis biztonságba az utazókat az instabil, forrongó térségekről kiadott útikönyvek megjelenése. Közel harminc év háború után nemrégiben megjelent a legnagyobb és legismertebb útikönyv-birodalom új Afganisztán-kalauza. Az ország tipikus bukott állam, gyenge a központi kormány és az erőszakszervezetek, nemzetközi megszállás alatt áll és erős az ellenállás és a terroristatevékenység. A közbiztonság régiónként és akár településenként, évszakonként és katonai hadműveletenként változik. A két évvel korábbi információk gyakran semmilyen viszonyban sincsenek a valós helyzettel. És mégis: az útikönyv által ajánlott szállás előnye, hogy a városba érkezés után a lehető legrövidebb idő alatt biztonságos helyre kerülhet az a turista, aki épp a közel-keleti országban szeretné kipihenni az egész éves robotot. Ugyanakkor éppen a legveszélyesebb részekről van a legkevesebb információ. Az Afganisztán útikönyv 240 oldalából például mindössze 16 szól az ország közel felét kitevő déli és keleti részről, ahol a nagyszabású katonai hadműveletek zajlanak és ahol a legerősebb a tálibok és az al-Kaida jelenléte. A legnagyobb ellenség tehát az információhiány.

Célpontok a turisták?

Nyilván alacsony számuk miatt nem lehet sokat hallani válságövezetben meggyilkolt utazókról. Turisták természetesen szép számmal haltak meg eddig is politikai okok miatt, de nem a válságövezetekben, hanem a stabil országokban – ilyen volt például az egyiptomi luxori merénylet, amelyben 58 turista vesztette életét 1997-ben, de a legtriviálisabb példa 9/11, London és Madrid. Vagyis nem kell válságövezetbe utazni egy jó kis elhunyáshoz.

A válságövezetben utazó viszont egyedül van, fegyvertelen, védtelen és semmilyen olyan értéket nem képvisel, amiért érdemes lenne az életére törni. Bírja viszont a helyiek támogatását és rokonszenvét, ha másért nem, őrültsége miatt. A legnagyobb veszély talán a kémgyanú. Az amerikaiak által megszállt országokban például megütközést kelt a turistastátusz. Ha az illető nem katona, nem újságíró és nem segélyszervezetnek dolgozik, akkor semmi keresnivalója az országban – hangzik az általános vélekedés. Klasszikus az a sztori, amikor álltunk Kabulban Nadir sah mauzóleuma előtt, és odajött pár afgán srác megkérdezni, hogy kik vagyunk. „Tourist.” – feleltem, amire hitetlenkedve nézett, majd kétszeri ismétlés után visszakérdezett: „Terrorist?” – jogos, van vagy két hangnyi eltérés…

Turistát ölni állásfoglalás, politikai aktus, figyelemfelkeltés. Egy nyugati utazó meggyilkolása azonban ritkán marad büntetlenül. A nyugati kormányok nyomást gyakorolnak, tárgyalnak, beavatkoznak. Az illetékes afrikai, ázsiai kormányzatnak presztízskérdés, hogy elfogják és megbüntessék a tetteseket. A gyilkosoknak viszont a magányos turista megölése nem hoz semmilyen hasznot: komoly értékek nincsenek nála, nyomásgyakorlásra alkalmatlan (mire használna például egy afrikai szakadár szervezet egy magyar túszt?), viszont ahhoz éppen elég, hogy fokozódjon az ellenük folyó kampány, vagy hogy a reguláris csapatok jobban odafigyeljenek az adott térségre, megnehezítve ezzel az ellenséges erők tevékenységét.

Motiváció

„Kíváncsiság, adrenalin” – elsősorban ez a két dolog motiválta az Irakban járt Szegő Andort. „Érdekelt a hírekből Szaddam, a történelemből Mezopotámia. Vannak kurd ismerőseim Magyarországon, Törökország felől belépve pedig még vízum sem kell”. Ám vannak, akik szerint a válságövezetek meglátogatása annak az élménynek a pótlása, amit szüleink megéltek ’56-ban, nagyszüleink a világháborúkban. Mivel Magyarország biztonságos, aki komolyan ki akarja próbálni magát, az kénytelen kalandot keresni magának.

Nincs pontos definíciója annak, hogy utazás szempontjából melyek a legveszélyesebb helyek. Az alapvető biztonsági szempontokat betartva szinte bárhol lehet utazni. „Északon nem sok nyoma volt a háborúnak, leszámítva a sok ellenőrző pontot. Volt olyan körforgalom, amiben háromszor állítottak meg. Nyilván a második látta, hogy megállít az első, de mégis átnéztek. A túlélés egyszerű volt: ne mászkálj éjjel egyedül, és ne menj nagyvárosba” – mesélte Andor élményeit a Bagdadnál sokkal nyugodtabbnak tekintett Észak-Irakból.

A Külügyminisztérium honlapjáról kiderül ugyan, hogy hova nem javasolják az utazást, ez azonban politikai önvédelem, nem pedig a valós helyzetet tükrözi. Iránt, Szudánt, Pakisztánt vagy Szíriát bejárva soha semmi bajom nem történt, de még necces helyzet sem adódott. A közbiztonság nagyszerű, az emberek vendégszeretők és segítőkészek. Ezzel szemben Prágában feltörték a kisbuszunkat, Budapesten meg akartak késelni (2x is, fiatalabb koromban), Isztambulban kiraboltak. Plusz a nyugati világban az új évezredben meghalt vagy 5000 ember, ez három nagy (WTC, London, Madrid) és sok kisebb merénylet eredménye. Iránban például emberemlékezet óta nem volt turisták elleni terrorcselekmény, Pakisztánban sem és Szíriában sem. Egyiptomban és Törökországban viszont nem is egyszer, és mégis mindenki odamegy.

Jelenleg a legrosszabb renoméja Szomáliának van, ahol 1991 óta nincs központi kormányzat, az országot a teljes anarchia uralja. Klánok, családok és bandák háborúznak egymással. Az ország összes határa le van zárva, turisták egyáltalán nincsenek. A munkájuk miatt oda kényszerülőket fizetett fegyveres bandák védik. Iraknak és Afganisztánnak egyaránt a déli része veszélyes, északon a megfelelő óvintézkedések betartásával nyugodtan lehet utazgatni. Csecsenföld továbbra sem biztonságos, Szudánnak pedig a déli és nyugati része, főleg Darfúr válságos, amely átnyúlik a szomszédos Csádba is. A világ tehát szinte teljesen beutazható, és akinek már csak a szomáliai pecsét hiányzik az útleveléből, irigylésre méltó helyzetben van.