Afganisztán befogadta…
Egy évszázaddal korábban legalább annyira kevés hazánkfia vágyott a világ egyik legelzártabb országába, mint ma. Stein Aurél volt az egyik első magyar, aki lábát afgán földre tette. Egész életében oda vágyott, és a sors iróniája-, vagy inkább kegyeként egy héttel megérkezése után, 81 évesen elhunyt Kabulban. Sírját a várost romba döntő polgárháború, és a tálib uralom is megkímélte.
„Csodálatos életem volt, melyet nem is fejezhettem volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahová már hatvan éve el akartam látogatni.” – mondta halála előtti napon. Ha egészen pontosan vesszük a határátlépést, akkor már 1900-ban, a Pamír megmászása után egyszer elérte az ország nyugati határát, és tett is pár lépést afgán földön, ez azonban aligha tekinthető hivatalosnak. Egy későbbi expedíciója során engedélyt kapott arra, hogy a Brit India és az Orosz Turkesztán közötti vékony ütközőzónán, a kelet-afganisztáni Vakhánon átkeljen, ez azonban csak egy háromnapos hegyi túra volt, teljesen lakatlan vidéken. Összesen mintegy fél évszázados levelezésébe került, hogy valóban beléphessen Afganisztánba.
Egy évszázaddal korábban legalább annyira kevés hazánkfia vágyott a világ egyik legelzártabb országába, mint ma. Stein Aurél volt az egyik első magyar, aki lábát afgán földre tette. Egész életében oda vágyott, és a sors iróniája-, vagy inkább kegyeként egy héttel megérkezése után, 81 évesen elhunyt Kabulban. Sírját a várost romba döntő polgárháború, és a tálib uralom is megkímélte.
„Csodálatos életem volt, melyet nem is fejezhettem volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahová már hatvan éve el akartam látogatni.” – mondta halála előtti napon. Ha egészen pontosan vesszük a határátlépést, akkor már 1900-ban, a Pamír megmászása után egyszer elérte az ország nyugati határát, és tett is pár lépést afgán földön, ez azonban aligha tekinthető hivatalosnak. Egy későbbi expedíciója során engedélyt kapott arra, hogy a Brit India és az Orosz Turkesztán közötti vékony ütközőzónán, a kelet-afganisztáni Vakhánon átkeljen, ez azonban csak egy háromnapos hegyi túra volt, teljesen lakatlan vidéken. Összesen mintegy fél évszázados levelezésébe került, hogy valóban beléphessen Afganisztánba.
Mára ez a probléma megoldódott: Bécsben 30 euró befizetése után bárki hozzájuthat ahhoz a dokumentumhoz, amellyel átlépheti Stein álmai országának határát. A fél évszázados várakozás is egy napra rövidült, és már kapcsolatok sem kellenek hozzá. Ennek ellenére tucatnál nem sokkal több azoknak a magyar utazóknak a száma, akik teljesen önszántukból valaha Afganisztánban töltik drága szabadidejüket. Ők nem újságírók, katonák, segélyszervezetek dolgozói vagy honvédelmi miniszterek.
A Stein által kedvelt Kabul mára jócskán megváltozott. Az akkor 120 ezres nyüzsgő város mára bő hárommilliós még nyüzsgőbbre duzzadt. A lazúrkék cserepekkel fedett mecsetek romba dőltek, csakúgy, mint a csodák házaként emlegetett Kabul Múzeum gyűjteménye – az épület például 1992 és 1994 között a mudzsahedek egyik bázisa volt, közvetlenül az egyik frontvonalon. A város a ’70-es évekre a klasszikus Isztambul-Katmandu hippiútvonal egyik állomása lett, tízezerszám stoppoltak és mikrobuszoztak ide nyugati virággyermekek, hogy mértéktelen hasisszívással megtalálják Istent vagy önmagukat. A szovjet invázió és az azt követő zűrzavaros évtizedek véget vetettek ennek, és a világ egyik legrosszabb hírű városává tették az egyébként csodálatos fekvésű Kabult. A turista szó kikopott a használatból, egy generáció nőtt fel úgy, hogy sosem találkozott ezzel az emberfajtával. Amikor helyi fiatalok megkérdezték, hogy milyen minőségben vagyok Kabulban, először nem értették jól, amikor azt mondtam, turista. „Terrorista?” - kérdeztek vissza furcsán, mert fonetikailag ez volt a legközelebb álló értelmes szó. A történet itthon nagyon vicces, de ott egyáltalán nem volt az. Főleg, amióta az al-Kaida és a Talibán aktivizálódott a városban, és szinte hetente robbantanak az öngyilkos merénylők. Túl sok a célpont, és ez sokat visszavesz az elérhető komfortból: kormányzati épületek, kínai éttermek (ezek gyakran kuplerájok a zsoldosoknak, természetesen az országban egyébként tiltott alkohollal), és legutóbb egy nyugati szálloda. A biztonságot sehol nem lehet garantálni.
Az utóbbi három évtized háborúi és az ezzel együtt járó népességnövekedés meglepően kevés turisztikailag értékelhető dolgot hagyott azoknak az utazóknak, akik egyáltalán látnak fantáziát a városnézésben errefelé. Ha valaki fanatikusan végigjárja az összes látnivalót, 3-4 nap alatt garantáltan végez.
Ebben a pár napban fél órára üde színfolt a brit temető – vagy ahogy itt hívják, a „fehér temető” felkeresése. Jellegtelen vályogfal, íves kapu, egyedül egy tábla segít az eligazodásban. A százötven éves nyughelyen főleg új sírok vannak, elsősorban az itt állomásozó nemzetközi haderő halottai: rengeteg németet, egy 23 éves önkéntes egyiptomit, briteket, és egy törökországi repülőbalesetben elhunyt 62, Kabulból hazatérő spanyol békefenntartó halálát gyászolják az emléktáblák. Itt nyugszik Stein is.
A temetőt őrző Rahimulla emberöltő óta a sírok gazdája. Hűségesen gondozza a sírokat, ez az otthona. Itt él egy viskóban, mellette veteményes. Túl sok információja nincs a sírokról, írni-olvasni nem tud. Egyszerűen csak rendben tartja a temetőt. Karrierje Afganisztánban tipikusnak mondható: amikor a temető előző gondnoka eltűnt, elkezdett ide járni legeltetni a tehenét. Pár hónappal később már fizettek is azért, hogy a temetőben tanyázzon, közben megdöglött a tehén, és ő lett a gondnok. Azóta a brit követség minden hónapban helyi viszonylatban tisztességes bért juttat neki, hogy a halottak háborítatlanul pihenjenek.
„Magyarország felnevelte
Anglia taníttatta
Afganisztán befogadta.”
Ez áll 2003 augusztusa óta Stein Aurél sírkövén a kabuli Gora Kaburban, a „fehér temetőben”. 1862-ben született Pesten, Németországban tanult, majd brit szolgálatba állt. Régészként, orientalistaként, geográfusként és művészettörténészként Belső-Ázsia és Perzsia területén vezetett expedíciókat, miközben a mai Pakisztánban (az akkori Brit Indiában) található Lahore egyetemén tanított szanszkrit nyelvet és irodalmat, majd Kolkatában (régebbi nevén Kalkuttában) folytatta ugyanezt. Az 1880-as évektől kezdve fél évszázadon keresztül járta Kelet-Turkesztán sivatagjait, a Takla-Makánt, Kasmírt, a Tarim-medencét, a Kunlun hegységet és Perzsiát. Ősi romvárosokat tárt fel, és térképészeti képzettségének köszönhetően számos fehér foltot tüntetett el a térképekről. A mai Irán, Szíria és Irak területén feltárta az ókori népek vándorlási útjait, és a Közel-Kelet és India kapcsolatát kutatta. Élete álma, Afganisztán meglátogatása csak 81 éves korában vált lehetővé, miután egy évvel korábban az afgán kormány engedélyt adott rá.
Tényleg csak egy apró elírás, de Wakhan meg a Pamír ÉK-en van, nem Ny-on.
VálaszTörlésKülönben nagyon jó a blog!
Köszi nagyon, tényleg csak elírtás, de már ki is javítottam:-)
VálaszTörlés