Sorry, Sziriaban blokkoltak a blogspotot

Budapest-Tripoli

Na, végre Libanonban. A Törökországig vonatozós részeket ezennel kihagynám, tizenkettedszer tettem meg, legalább ötször megírtam, aki véletlenül mindet olvasta, attól utólag is elnézést. Az extrém kinyalt turistás Szultanahmet (Kék Mecset-Hagia Sophia tengely több némettel és olasszal, mint törökkel) helyett a szintén turistás, de annál lényegesen nyugodtabb és érdekesebb Taksim-Galata régióban telepedtünk le. Spórolásképpen olyan helyet kerestünk, ami biztosan nincs benne semmilyen útikönyvben, de azért központban van és elég kulturált, így 35 eurós lett a tuti – életemben utoljára, három utcával lejjebb egy teljeseb jellegtelen helyen van 20 dolcsiért is. A végén itt is gátlástalanul lehúztak egy kicsit. Az a bajom a törökökkel, hogy általában kedvesek, vendégszeretők, de a legnagyobb elővigyázatosságom ellenére is minden nap ér pár olyan élmény, ami tartózkodóvá tesz velük kapcsolatban. Azt hiszem, a későbbiekben sem akarok túl sok közös levegőt szívni velük. Tisztelet a 99% kivételnek:-)

Mindenesetre a Taksim és környéke abszolút világszínvonalúra nyalva, Párizs sem különb, a magukra valamit is adó étteremláncok tekintetében köröket ver Budapestre. Van például nagy kedvencünk, a Vagamama, a legjobb japán gyorskajáldák egyike. Magyarországon egyelőre nehéz lenne elmagyarázniuk, hogy miért jó az a japán kaja, ami nem sushi. Mondjuk Isztambul 17 millió törökjének bármit el lehet adni és mindent el is adnak. Most éppen a hangszerboltok pörögnek. A sétálóutcán péntek este hatalmas őrület volt, de mint minden rendes militáns államban, itt is rend van, és este 11-kor hazazavarták a népeket. Pár mellékutcában még ment tovább a sörözés, de alapvetően az éjszakai élet zéró.

(gyors könyvajánló: nemrég megjelent Flesch István: A Török Köztársaság története című könyve. Baráti ajánlásra megvettem és nagy nehezen elolvastam. Első benyomásom a következő. A címe annyiban téves, hogy a Török Köztársaság politikájának történetéről szól, vagyis minden fontos benne van a pártokról és a Lugosi Bélára feltűnően hasonlító Atatürk néven emlegetett Musztafa Kemál politikai ténykedéseiről. Kizárólag ebből a könyvből merítve annyi maradt meg belőle, hogy a török Lugosi alkoholista örményirtó volt, aki bevezette a latin ábécét és kötelezően boldoggá tette a szekuláris rendet nem kedvelő muszlimokat. Valamint az, hogy az utóbbi 90 év politikájában egyetlen olyan szereplő sem volt, aki ne gerinctelen áruló lett volna. A hétköznapi életről és magukról a törökökről semmit sem tudtam meg sajnos. A könyv tehát politikai összefoglaló, többet ne várjatok tőle.)

Nem sok maradásunk volt Konstantinápolyban, és egy fishkebab elnyammogása után fölszálltunk a szíriai Aleppó felé tartó buszra. Előtte azért gondosan lealkudtuk a jegyet 65-ről 55 dollárra – három éve 25 volt. („Van diákigazolványotok? - Van.” „Jó, akkor kaptok 5 dollár kedvezményt. - Jó, de ez még mindig drága, viszlát.” „Tudsz arabul? – Kicsit.” „Akkor legyen még 5-tel olcsóbb.” Így lett 55.) Az a trükk, hogy azt kell válaszolni, amire esélyt adnak, hogy segítsenek. Sem a diákot nem kellett bemutatni, sem az arabot nem kérték számon. Annyit persze ne árt tudni, mi az arabul, hogy „keveset”, miután megértettük az erre vonatkozó kérdést.

A török buszok kényelmesek, gyorsak, az utak jók, az utazás mégis pokoli tud lenni. Hogy miért? Imádnak 3-4 óránként megállni, és este 11 és 12 közé biztosan esik egy megálló, általában akkor, amikor az esti film után (most éppen Transporter 2, de legalább nem a kopasz bajuszos Ahmed Gül esik-kel egy bolond Chaplint megidéző moziban a mester halála után jópár évtizeddel) fél órával mindenki elájul. Ilyenkor fölkapcsolják a lámpát, és lehet menni teázni vagy vécére az általában semmi közepén lévő, méregdrága helyekre. Vártuk már Szíriát, ami faltól falig 6 óra busszal, vagyis az említett vérszívás nem lehetséges.

Aleppóban azonnal beugrott minden, mi merre van, és a legrövidebb úton indultunk is a szállás felé. Nem hiába voltam ott annyit úgy három éve. A kulturális tömegoszlatás helyett fölteszek pár képet, és címszavakban: a Közel-Kelet egyik legnagyobb erődje (épp homokviharszerű barna ködben), keresztény negyed (amit csak mi hívunk annak, mert ott vannak a templomok), örmény negyed, Omajjád mecset (olyan, mint a damaszkuszi, csak kisebb és egyszerűbb a dizájnja), 800 éves labirintusszerű bazár és a fejlődés lassú jelei.

A Batta arak továbbra is jó mindenféle fertőtlenítésre. Évekkel ezelőtt bölcsességfog-kínszenvedéseimet rövidítette meg – vagy éppen emiatt tartott olyan sokáig az aleppói tartózkodás. Amúgy ánizsos ital 50 maligánfok körül, amit mindenki utál. Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert mindenki utálata csak a második-harmadik kortyig tart, utána már garantáltan ittas lesz bárki emberfia, és csúnyán elkapja a körhinta. Ez meg is történt, mégpedig második este, amikor a bazárba voltunk hivatalosak vacsorára a régiségkereskedő Mr. Waddah-hoz. Joviális ötvenes, jófej, nyitott partiarc, csak nyugtalanítóan nyitott. A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy miért buliztat meg szinte minden nap fiatal turistákat. Első nap meghívott minket másnap vacsorára, amit rövid kéretés után elfogadtunk. Másnak este beállítottunk dinnyével (arakot meg bort akartunk, de mindkettőt ő ígérte be, amellett milyen ajándékot vegyünk egy helyi régiségkereskedőnek?), de már volt nála egy ír srác, meg egy rettenetesen csúnya, de nagyon kedves új-zélandi ENSZ-megfigyelő csajszi, aki a Golán-fennsíkon megfigyel, hogy a szírek és az izraeliek ne illegálkodjanak egymás ellen. Ők is maradtak, komoly arakozás kezdődött, majd megkért mindenkit, hogy válasszon bármit a boltjából, és ha nem túl drága, megkapja. Ezt persze nem hittük el, de tényleg ez történt – sőt, addig nem is kaptunk vacsorát, amíg mindenkinek meg nem lett a kedvence, közben mindenki beöltözött arab cuccokba és teljes lett az őrület, majd egyszer csak – nem tudom miért – viharos gyorsasággal távoztunk. Bár a fő ok valószínűleg az lehetett, hogy az ENSZ-es Kirstinnek másnap reggel vissza kellett vezetnie Damaszkuszba, így ő asztalt bontott, mi meg már annyira kész voltunk, hogy nem láttunk az estében több fantáziát. Szóval nem tudjuk eldönteni Mr. Waddah-val kapcsolatban, hogy ennyire jófej, ez a hobbija (mármint hogy a világ minden részéről idegyűlt turistákkal mulat – megteheti, és szép hobbi), ez az üzleti stratégiája (mi például biztosan visszamegyünk hozzá hazafelé), vagy pedig szatír, csak túl korán leléptünk ez elől.

Aleppót elhagyva a tengerparti Tartus felé vettük az irányt. Ez Szíria második legnagyobb kikötője, és innen lehet meglátogatni Szíria egyetlen szigetét, Arwadot is. Arwad 500x800 méteres parányi sziget hihetetlenül sok lakóval (többsége kisgyerek), szép hosszú történelemmel, halászhajókkal és hajóépítőkkel. Nekem úgy tűnt, mintha a sziget génállománya kicsit elfáradt volna az utóbbi párszáz évben, legalábbis rengeteg félnótás-gyanús emberrel-gyerekkel találkoztunk. Nem meglepő, hogy az egyes számú hobbijuk a szex: lehet itt halászni, halat sütni, hálót csomózni, halászhajót építeni, szikláról a tengerbe ugrálni, úszni, és ha van jetskid, akkor jetskizni. Na meg a tévé meg a szex. Mindenesetre ettünk egy isteni halvacsorát, és hazahajókáztunk Tartusba.

Szíria tengerpartja zseniális lehetőség lenne turisztikailag, ha értenének hozzá, illetve ha képesek lennének külföldiek beruházni. Jelenleg van úgy 200 km-nél valamivel kevesebb Földközi-tengerre néző partjuk. Annak nagyja gyártelep vagy szeméttelep (vagy annak látszó senkiföldje), pár helyen beduinok legeltetnek állatot. Tartusban valamilyen rejtélyes ok miatt nem lehet lemenni a tengerpartra, sőt, olyan kerítéssel zárták el a város elől, hogy látni sem lehet. Elmebetegek… ehelyett imádnak szemetelni. Az hogy minden romantikusan leszakadt, még talán bájos is, viszont az egy négyzetméterre jutó fél köbméter szemét egyszerűen igénytelenség. És ami félelmetes, hogy azok a helyek is szemetesek, ahol nem élnek emberek.

Másnap meglátogattuk a Közel-Kelet egyik legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb lovagvárát, a Krak de Chevaliers-t. Korábban már írtam róla a blogban, úgyhogy most a történeti részektől eltekintek. A Krak lenyűgöző, minden szuperlatívusz, különösen a szeméttel borított részei, ami minden vízszintes felületet magában foglal, köztük a poshadt vízzel teli várárkot is. Emellett zajos, rövidnadrágos-zoknis-szandálos olasz nyugdíjas turisták, rövidgatyás-feszülős topos öreg olasz némberek, szemceruzával a középkori falakra firkáló nagymellű, kifestett arab puncik látogatják, úgyhogy ezennel mindenkit lebeszélek arról, hogy nyáron, ramadan alatt, vagy bármilyen más olyan alkalommal jöjjön, amikor sokan lehetnek. Három éve tavasszal alig voltunk, szemét sem volt, és olcsó bazári hangulat sem a helyi árusok cuccai és az annak örülő turisták miatt. Remélem a Magrat várán dolgozó magyar régészcsapat (róluk később) munkájának nem lesz ilyen olcsó a gyümölcse.

Ma átjöttünk Libanonba, Tripoliba. Életemben először találkoztam egy jelenséggel: a szír-libanoni határon levágtak 11 dollárra egy úgynevezett return-couponnal, amit meg kell őriznem, amíg el nem hagyjuk Libanont. Most az a kérdés, hogy ezt a pénzt visszafizetik-e, amikor elhagyom az országot és visszatérek Szíriába, vagy nevezzük inkább egyszerű rablásnak, miután érvényes és méregdrága vízummal merészelek belépni az országba. Kíváncsi vagyok… mert értelme, az semmi (főleg, hogy Libanont csak Szíria felé lehet elhagyni, mert Izrael felé legfeljebb csak egy Hezbollah-rakétára szíjazva lehet átjutni.

Talán csak a meleg miatt van (45 fok plusz őrjítő pára), de nem vagyunk annyira lelkesek, amennyire vártuk, hogy itt legyünk. Ahhoz képest, hogy Libanont a Közel-Kelet Svájcának nevezik, eddig minden olyan, mint Szíriában, csak jobbak az utak és olcsóbb a benzin (fél dollár per liter). Ehhez képest útközben csomó minden szétlőve, lerombolva, ellenőrző pontok, harckocsik, tankok, géppuskafészkek, Tripoliban mindenhol golyónyomok és három nyelven beszélő emberek. Az első benyomás egyértelműen pozitív, a többiről legközelebb írok. Az a gyanúm, hogy Közel-Kelet Svájca Bejrút maga.