Bejrút expressz

Megvan a Közel-Kelet Svájca

Végre megint úgy érzem, rajta vagyok a világ ütőerén. Innen nézve Budapest zsákfalu. Járjuk a könyvesboltokat és a kocsmákat, és miközben élvezzük, azon szomorkodunk, hogy a magyarok jelenlegi nyitottsága és fejlődése mellett még évtizedekig kell külföldre járni színvonalas magazinokat és könyveket beszerezni, és rendes kocsmákban rendes szeszeket inni. De kezdem az elején.


Egy nap után leléptünk az örökké forrongó Tripoliból. Itt mindig van valami haddelhadd, legutóbb egy hete volt lövöldözés. Az alapvető ellentét a síiták és a szunniták között van, de a városban lévő palesztin menekülttáborok sem mindig nyugodtak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint rendes házakból álló városrészeket, csak éppen sokkal lerobbantabbak, mivel a Palesztinába való visszatérés mítosza miatt csak átmenetinek tekintenek lassan 60 éve. Mivel itt is terjednek a szélsőséges arcok, a hadsereg időnként lakhatatlanná bombáz egy-egy negyedet.

Őrjítőek néha az arabok vásárlási szokásai. Vagyis inkább a szolgáltatási struktúra. Este 9-kor gond nélkül lehet aranyat vagy karórát venni, vízért viszont jópár utcát kellett gyalogolni a belváros közepén. Közlekedni itt sem tudnak, a saját előrejutásuk érdekében simán megbénítják a forgalmat akár percekre is, miközben ők sem jutnak tovább a saját hülyeségük miatt. Nézni viszont kifejezetten szórakoztató, ők maguk is jókat röhögnek a bénákon.

Reggel buszra szálltunk a Kadisa-völgyben lévő Bcharré felé. Libanonban az a jó (többek között), hogy kicsi ország, és nem lehet benne órákig utazni, úgyhogy aránylag fájdalommentes másfél óra alatt fölmentünk tengerszintről 1700 méter magasra. A táj lenyűgöző, a sofőrünk viszont egészen őrült, az egysávos hajtűkanyarokban a leggyorsabb sportkocsikat is leszorítja, mindennel szembemegy, viszont rekordidő alatt házhoz visz. Szó szerint házhoz, mindenkit ott tesz ki, ahol kéri.

Látnivaló akad bőven, a maronita keresztények alapítottak kolostorokat errefelé, amikor a hegyek közé menekültek az üldözőik elől. Ennél valamivel jobban mozgattak a természet értékei, például a cipruserdő, ami Csontváryt is megihlette. Meg is találtuk azt a helyet, ahonnan a Magányos cédrust festette, a magyar követség márványtáblát rakott oda. Nem mellesleg Libanon legfelkapottabb síparadicsomában vagyunk, amit most elég nehéz elképzelni a 35 fokban, csontszáraz környezetben, de a síliftek látványa elég komoly.

Közlekedni viszont csak taxival és stoppal lehet. Mivel kevesen járnak erre, pontosabban nincs tömegturizmus, a taxizás elég drága, így stoppal járjuk a környéket. Sokat nem kell az út szélén állni, mindig fölvesz valaki. Életemben először sikerült quadot stoppolni, egy helyi fickó nyaktörő tempóban vitt kettőnket a szerpentinen. A quad mellett a másik tipikus helyi közlekedési eszköz az alvázig lecsupaszított együléses VW bogár. Találkoztunk olyan ronccsal is, aminek már motorja sem volt, hanem a tulaja telepakolta tűzifával, és az úton tolta: egyik keze a kormányon, a másik a karosszérián. Mármint ami megmaradt belőle.

Ugyanígy az 50 dolláros taxizás helyett stoppal mentünk át a Bekaa-völgybe, Baalbekbe. Egy katona mellett kezdtünk stoppolni Bcharréban, minket előbb vettek föl, de a hegyekben a cédrusoknál valahogy elénk került. Ott már integettük egymásnak, és amíg ő az árnyékban állt, mi megelőztük gyalog. Valaki fölvette, de csak keveset vihette, mert pár kilométerrel később elhagytuk megint. Végül a vezetőnk megállt neki, mert a katonákat kedvelik errefelé, úgyhogy együtt folytattuk az utat. Az út egyébként kiváló minőségű, mert minden évben ráaszfaltoznak pár centit, mivel ez az egyetlen hágó a környéken. Az aztán egy év alatt tönkremegy a fagy, a hóolvadás és a soktonnás teherautók miatt.

Sofőrünk egy Németországban élő libanoni faszi egy régi Land Roverrel. Látta, hogy teljesen odavagyunk a tájért, ezért a Libanon-hegység hágóján megálltunk fotózni meg videózni, majd később is lefelé beduinoknál, akik ezer kecske tartása mellett agyagkemencében sütik a kenyeret az út mellett, és friss kecskesajtot és joghurtot készítenek. Vezetőnknek alighanem eltökélt szándéka volt, hogy megmutatja az országot, úgyhogy megetetett friss sajttal és kenyérrel a beduinoknál, és egészen Baalbekig vitt.

Útközben ameddig a szem ellátott, többszáz hektáron nőtt a marihuána. Ebből készül a híres libanoni vörös hasis. Még Baalbekben is hatalmas növények nőnek az utcán. Természetesen a hasis itt is illegális, de mivel a farmereknek nem tudnak jövedelmezőbb alternatívát nyújtani, sokan termelik a tiltás ellenére. Hasonló a probléma, mint Afganisztánban, azzal a különbséggel, hogy itt minden megterem, csak a szír határ közelsége és az itt élő és bizniszelő szírek miatt Libanon egyébként európai árai alá megy a Szíriából behozott nyersanyag ára, így egyszerűen nem versenyképesek. Hogy mi lesz a cuccal az egyelőre rejtély számomra. Az út mellett mindenki hasist akart eladni útközben, viszont amint beértünk a városba, az emberek arról beszéltek, hogy mindez mennyire rossz és tiltott. Talán a túl sok síita miatt, Baalbek ugyanis a Hezbollah legfőbb bázisa. Ennek ellenére a szesz beszerzése nem gond, és a hasis jelenlétével sincs sok bajuk.

Este kimentünk a boltba venni egy utolsó sört, amikor megállt egy helyi kiscsákó hatalmas BMW-vel, hogy miben segíthet. Mondtuk, csak sört szeretnénk, kocsival elvitt a boltba, közben mesélt egy kicsit magáról. Hasszán 22 éves kő egyszerű gyerek, de jó helyre született. Van két háza, kávézója és boltja Baalbekben, lakása Bejrútban. Az estéi ennek ellenére azzal telnek, hogy Baalbek belvárosának 3x3 utcájában autókázik, a kávézójában üldögél, sörözik vagy diszkóba megy. Nagyon kapacitált hogy tartsunk vele este bárhova, de túl sok fantáziát nem láttunk abban, hogy egy angolul és franciául alig tudó gyerkőccel üldögéljünk, úgyhogy udvariasan leléptünk. Baalbek amúgy is egy porfészek, csak jó helyen fekszik, így aztán némi jelentőségre tett szert már a bronzkorban.

Híres aztán a rómaiak alatt lett, olyannyira, hogy az egész római birodalom két legnagyobb temploma (Jupiter és Bacchus) itt épült. Többek között a világ legnagyobb oszlopai is itt maradtak fenn, 22 méter magasak. A vérgőzös Baal-kultusz központja volt, a templomokban orgiákat tartottak, majd jópár földrengés megzúzta. A németek tárták fel a múlt század elején, és ennek a német gondoskodásnak köszönhetően életem egyik legjobb múzeumát rendezték be az egyik alagútszerű folyosón. Utána egyből leléptünk Bejrútba, mert maga Baalbek city elég nagy kudarc, a világon semmit sem lehet ott csinálni. Éjjel amiatt szenvedtünk, hogy nem volt áram, nem ment a ventilátor. A kormányzat napi jópár órára lekapcsolja az áramot, így aki megteheti, generátort tart. Nagyobb közösségek is összedobnak egy-egy nagyobb teljesítményűre, sőt a Hezbollahnak is van pár, így elég szorosan függnek tőle emberek. A fiatalok mindenesetre nagyívben leszarják az egész hezbollahosdit. (A romok mellett például utcai árusok tukmálják a sárga-zöld Hezbollah-logós pólókat a tudatlan turistáknak. Hallottunk egy japánról, aki ilyenben érkezett a new yorki reptérre, de az amcsik sem tudták, mi az, meg maga a japó sem, úgyhogy simán beengedték:-)

Bejrútba hatalmas várakozással érkeztünk, mindenki olyanokat mondott róla, hogy ez Európa, és hasonlók. A megérkezés és az első pár óra csalódás volt, de aztán jól megmutatta magát a város és teljesen elájultunk tőle. Először átlagosnak tűnt, próbáltunk sétálni a tengerparton, de nem okozott nagy örömöt: az arabok imádnak szemetelni, bár itt kevésbé, mint odaát Szíriában. Később aztán minden megjavult. Megtaláltuk az egyetemi részt meg a keresztényeket, és az már nagyjából európai. Az árak, a színvonal és a kínálat feltétlenül.

A szállásunk nincs messze attól a helytől, ahol vélhetően a szírek felrobbantották a korábbi miniszterelnök Haririt. Két ötszáz kilós bomba biztosította, hogy véletlenül se élje túl. Mementónak egyelőre meghagyták a megrongált épületeket, a bombakrátereket már betemették. Nem messze szobrot is állítottak neki, pont a halála helyszínének fordít hátat. Amúgy a világ egyik leggazdagabb embere volt, most a fiáé az egész belváros szőröstül-bőröstül. Mondanom sem kell, az ingatlanárak magasan verik az otthoniakat, főleg, hogy a tavaly előtti izraeli bombázások miatt a legtöbb épület vadonat új, ízléses felhőkarcoló vagy a korábbi stílusokkal egyező épület.

Pont Bejrútban kellett megtanulnom, milyen is a jó kocsma. Eszterrel megtaláltuk életünk legjobbját, Torino Expressz névre hallgat. Ha egyszer mi is nyitunk egyet, Bejrút Expressz lesz a neve. Először is van választék. Persze az otthon is van, viszont itt mindenből van. Mivel a mellettünk lévő arcok tequiláztak, mi is abból kértünk a kaland kedvéért (na meg mert rájöttünk, hogy még sosem ittunk ilyet együtt). Van többek között Sauza, silver és gold egyaránt. Ez az a cucc, amit utoljára Mexikóban láttam, és életre szóló barátságot kötöttünk (Sierra, Olmeca, Mexicana – felejtsd el). A kocsmázás drága mulatság, de abszolút minőségi kiszolgálást kap a zülleni vágyó: az asztalon, pulton többféle rágcsa, pisztáciák, citromlébe állított sós répacsíkok, tacocsipsz és a többi. A második tequilakör után fél órával a pultos srácok meglepetésszerűen töltöttek még egy kört, majd kettővel később még egyet. Ez grátisz, amit természetesen kifizetsz az első kettő árában, de maga a gesztus, hogy első alkalomnál törzsvendégként kezelnek, és látszólag ingyen kapsz a kedvencedből, mindent megér. Egyébként minden kocsma kicsi, 30 bárszék, 40-50 embernél tele van a 30 négyzetméteres hely. Így viszont mindenki lát mindenkit, és a csaposok is mindig mindenkivel tudnak kommunikálni, ami valami hihetetlen személyessé teszi az egészet.

Tegnap egy csapat részeg francia tengerész üvöltözött. A mellettem lévő brit amint megtudta, hogy tengerészek, előásta a nagy bicepszét, rajta egy Popeye figurával. Erre a franciák megőrültek és öt ember öt bicepszet feszített azonnal, a csapos meg tele arccal ordította, hogy „fuck french navy”, ami meg a briteket hozta lázba, végül az egész kocsma röhögött a franciákon, akik meg nem vették komolyan. Így indult a vidám este. A brit fickó, Al a követségen dolgozik, és élt Budapesten, úgyhogy megvolt az alap szimpátia, amit a további mértéktelen tequila-sör kombók mélyítettek. Ha visszamegyünk Bejrútba, fölhívjuk még egy kis eszmecserére.

Azért írok pár sort a hátizsákos kollégáknak is, hogy tudjanak mivel számolni. Mi ugyan Bejrútban föladtuk az alacsony költségvetés betartását, mert egyszerűen túl jó hely ahhoz, hogy ne engedjük el magunkat egy kicsit. Mivel túl sok látnivaló nincs, pénz nélkül elég nehéz élvezni a várost. Libanon egészére igaz, hogy napi 15-20 dollárból ki lehet jönni. Párban valamivel egyszerűbb utazni, mert a legtöbb helyen a szobát adják ki, így aztán Bejrútban, aránylag jó helyen meg lehet felezni egy 10 dolcsis szoba árát. Kajálni pékségekből lehet minipizzákat, darabját egy dolcsiért, a víz literje feleannyiba kerül. Helyi kifőzdében egy iszonyat jó rizses-húsos kaja, hozzá járó olivával és rágcsálnivalóval 5 dollár. Az iránytaxizás kicsit kevesebb, mint másfél dollár per út, a városok közti minibuszos közlekedésnél nagyjából egy óra utazás 1-3 dollár. Ez az egy, amit tudunk tartani:-) A könyvesboltok, a kocsmák és az éttermek élvezetéhez kell egy kis extra budget, de nagyon megéri.

Tegnap kezdődött a ramadán. Gyakorlatban a többség nem tartja – a keresztények nyilván nem:-), a muszlimoknak meg nagyjából a fele. Emiatt aztán napközben kicsit halott minden, az üzleti megbeszélések átcsúsznak estére, amikor már gátlástalanul lehet tolni a kaját. A keresztény városrészekben persze mindez tökmindegy, és a diszkók sem zárnak be emiatt. Apropó, a diszkók. Az éjszakai élet nagyon ki van találva. Este 8-9 között kezdődik az éttermekben egy kiadós vacsorával és némi szesszel, majd este 10-11 és hajnali 2 között masszív kocsmázással folytatódik. Az aranyifjak és a hozzájuk tartozó jó nők ezután a különböző éjszakai klubokban folytatják reggel 5-6-ig, majd egy kiadós reggeli és esetleg egy tengerben fürdés után térnek nyugovóra. Sokan megtehetik, hogy minden nap így éljenek. Jaj nekik.

Átjöttünk nyaralni Bübloszba. Eddig folyamatosan úton voltunk, kellett pár nap pihi egy helyen. Reggel lementünk fürdeni a tengerbe, ahova meredek sziklafalon kell leereszkedni egy csodás sziklás részhez. Teljesen egyedül voltunk, amíg meg nem jelent három helyi fickó, hogy reggeli programként egy kis kagylót sznorklingoljanak maguknak. Rutinosan hoztak magukkal citromot. Beszédbe elegyedtünk, ők közben késsel-kalapáccsal nyitották a kagylókat, facsarták rá a citromot, és tolták az arcunkba. Ennyire friss tengeri kaját még sosem ettem, egy perccel azután már a gyomromban volt a cucc, miután kikerült a vízből. Megbecsültük a kalandot, étteremben 3 dollár darabja, és vagy tizet megetettek velünk.

Ezután kocsiba pattantunk, és megmutatták a tuti helyeket a környéken, így az egész délelőttöt homokos beachen töltöttük hatalmas hullámokban örömködve. Estére már csak a sült barrakuda kipróbálása maradt, na meg a Támad a Mars arab felirattal.