marrakesh sucks

Téli Afganisztán, nyári riviéra

Az éjjel, és a másnap reggel Imilchiben, és keresztül az Atlaszon hatalmas Afganisztán deja-vu bombát robbantott. Az éjszakai reménytelen fázások, a sapkában-nadrágban alvás, a kopár hegyek, a vályogfalvak, az útszéli nyírfások, a takarókba burkolt emberek meg a vörös sziklák mind a 2006-os téli bamijani túránkra emlékeztettek. A legkisebb falvakban, hóesésben lerobbanások és az órákig a fagyos szélben ácsorgás is ráerősített egy csöppet.

Az Imilchilből való távozásunk minden szempontból tökéletes volt. Előző este többen mondták, hogy reggel nyolc-fél kilenc felé megy mikrobusz keresztül az Atlaszon. Ha el akarunk menni, azt érjük el, vagy marad a stop. Hatalmas alvás után reggel negyed tízkor keltünk, fél tízkor kiballagtunk a pár méterre lévő kis „központba” (vagyis ahol a bolt van, meg egy étterem), és felszálltunk az épp akkor induló kisbuszra. Másfél óra alatt kockára fagytunk volna, de hála a jó kis keleties nagyotmondásoknak, itt nem olyan könnyű lekésni egy járatot.

Szerencsénk volt. Még el sem hagytuk Imilchilt, amikor elkezdett havazni. Az egyik első idei hó lehetett, a táj reménytelenül elhagyott és ködös, forgalom szinte semmi. Nem tudom, sikerült volna-e eljutni stoppal valameddig, és hogy a havazás mennyit lassított volna a forgalmon. Persze simán lehet, hogy semmit, de ennyi fázás után már vágytunk valami melegebbre. Nem volt egyszerű.

Két lehetetlenül mini helyre beszorítva, ölünkben a hátizsákkal négy órát ültünk a jéghideg buszon, ennyi kellett a 160 kilométer megtételéhez az Ouarzazate felé vezető útig – és ebben nincs benne a szerelés okozta kényszerpihenő. A hágó felé tartva ugyanis lerobbantunk egy faluban. Azonnal jött a szaki egy zöld nejlonfóliával meg öt-hat kulccsal és kalapáccsal, és szó nélkül befeküdt a kocsi alá a jeges földre. Fél óra alatt életre rugdosták a régi Mercit, és elindultunk a hágó felé. Fölfelé azért mentünk lassan, mert annyit bírt a motor, lefelé meg azért araszoltunk, mert a sofőr nem merte elengedni a gépet, mert a fék sem volt valami fitt. Pedig az nem árt, ha az egyik oldalon négy-ötszáz métert lehetne lefelé esni, ha épp nem jön össze a precíz kanyar.

A szürke havas tájat a vörös sziklás váltotta, és áthaladtunk Marokkó egyik legmélyebb szorosán. Visszatértünk a turista hangyajáratba, ebbe a szorosba mindenkit elhoznak, aki él és mozog. Aztán fogtunk egy buszt Ouarzazate felé. Sötétedés után értünk oda, és már nem volt kedvünk továbbállni. A tervet is megváltoztattuk: a sok fagyoskodás és buszon ülés után a sivatag helyett valami nyaralásközelibb élményt kerestünk, így esett a választásunk Essaouira-ra az óceán partján. Afrika szeles városának is nevezik, mert olyan erős a szél, hogy általában nem lehet megmaradni a parton. De azért bíztunk benne…

Az ismét ráérős ébredés után azzal szembesültünk, hogy Marrakes, és ezzel Essaouira felé csak két óra múlva indul busz, és az sem a fürge fajtából. Maradni nagyon nem volt kedvünk, úgyhogy más közlekedési forma után néztünk. Így esett a választásunk a helyközi forgalmat lebonyolító grand taxira (a petit taxi a városon belüli eszköz, általában kék vagy piros kis Peugeot, a grand taxi meg szinte mind jópár éves vajszínű Mercedes). Bármennyire is jól hangzik ez a kocsikázás, van két bökkenője. Az egyik az, hogy kizárólag akkor indul, ha megtelik. Ez rendben is van, a világ nagyobbik felén így működik a dolog, a rizikó csak annyi, hogy mi van, ha nem jön össze a hat utas (kettő az anyósülésen, négy hátul). Más helyét kifizetni rohadt drága, egy emberre várni meg idegesítő. Guineában egyszer hat órát vártam, hogy megteljen a bozóttaxi, úgyhogy a veszély reális.

Szerencsére most minden simán ment, egy negyed óra alatt összejött a kompánia és már indultunk is. A másik bökkenő egyébként az előbb említett nyomorgás. Eszterrel beültünk az anyósülésre, így mégis jobb érzés volt összebújni, mint félig egy berber ölébe ülni arra a pár órára… A taxizás anyagilag is megéri, legalábbis minimális veszteség egy pár óra nyereségért cserébe. Amíg a buszjegy ára hetven dirham, plusz még egy ötöst lehúznak a csomagokért, addig a taxi száz dirhamért vitt a kétszáz kilométeres, busszal legalább öt (hat, hét…), ezzel csak négyórás útra – ismét keresztül az Atlasz hágóin. Ezt az utat már megtettem egyszer, de azt éjszaka, most végre csodájára járhattam, mi maradt ki akkor. Hogy a környezet szép, az már természetes, de teljes szivárványhidat még sosem láttam eddig – most meg mindjárt kettőt.

Még világosban értünk Marrakesbe, és ahelyett, hogy a grand taxi nyújtotta időnyereséget kihasználva átültünk volna egy másikba, megint a buszozás mellett döntöttünk. Megint rosszul. Kifogtuk a pályaudvar leglerohadtabb járművét két olyan öreg arccal, hogy abban sem voltunk biztosak, hogy élve eljutnak Essaouira-ba. A százhatvan kilométer négy és fél óra volt a nyílegyenes úton, ötvennél gyorsabban egyszer sem mentünk. A megrakodott teherautók csak előzgettek, más buszok úgyszintén, teljes sötétségben, hidegben, előttem egy harákoló tébécéssel, hátul meg egy síró gyerekkel – szívesen kihagytuk volna.

Essaouira-ban aztán minden megjavult. Először inkább Pakisztánra hasonlított a buszpályaudvar és környéke, de a medinába érve európai formát nyertek a dolgok, kivettünk egy hatalmas szobát a turistarésztől úgy kétszáz méterre, körülöttünk negyedannyira olcsó kajáldákkal, mint a szomszédos utcában. Másnap csak nyaralás. Olyan nyaralás, amit mások is nyaralásnak hívnak. A nap elment sirályfotózással meg kajálással, de mivel mindent bejártunk pár óra alatt, reggel átjöttünk Marrakesbe. Essaouira egyébként a hippikorszakban futott föl, még maga Jimi Hendrix is dorbézolt itt, a város meg tele van helyi gúnyákba bújt nyugati rasztákkal, akik ördögbottal a kezükben járkálnak föl-alá. Értem én, hogy ez egy szubkultúra, de könyörgöm, Bob Marley tényleg halott, és a Hotel California óta nemcsak egy-két sláger született, hanem komplett műfajok bukkantak fel és tűntek el, úgyhogy valami újítás talán beleférne ebbe az életérzésbe.

Nekem eddig Marrakes tetszett a legkevésbé, és ez most sem változott. Pedig kapott elég időt. Összességében nem rossz város, de a már említett idegesítő vonásait egyre jobban megszenvedtük. A fallal bekerített hatalmas medinája egy-két napra biztos romantikus annak, aki most ismerkedik ezzel a kultúrával. De az egész elmondhatatlanul zsúfolt, a méter széles utcákon össze-vissza száguldozó motorok és bringák, iszonyatos fejfájós szmog, mocsok és húgyszag. Mintha Delhi valamelyik lerobbant részét hordták volna ide. Félreértés ne essék, ahol ez az állapot természetes, ott nincs vele gondom, csak ne próbálják nekem csillivilli „romantikus kelet” csomagban eladni, mert az legkésőbb a dekolonizációval örökre véget ért a legtöbb helyen, átadva a helyet a lelakott és túlnépesedett metropoliszoknak. (Akinek van erre ideje, ajánlom, hogy keressen és töltögessen le ötven-száz évvel ezelőtti fotográfiákat Teheránról, Kabulról, Bagdadról, Damaszkuszról vagy Kairóról, csak hogy pár ismertebb helyet említsek – és aztán néhány mostanit. A hanyatlás szembeötlő, még az is sokkal rondább lett, amit azóta sem zúzott háború). Mint Indiában, a Hindusztáni-alföld városaiban, hiába van pár kinyalt utca meg pár szép épület, attól maga az óváros egy hatalmas dzsuva, szeméttelep. A medinán kívül egyébként minden rendezett, tágas, rengeteg új épület, plázaszerű pályaudvar benne McDonaldsszal, Zara, Gucci, de csak ezért kár idejönni.

Hogy spóroljunk egy kicsit, beültünk a medina egy távolabbi csücskében a helyi kispiszkosba kajálni. Ilyen helyen egy-másfél euróból jól lehet lakni. Miután magunkhoz vettünk némi ebédet (egy rántotta, egy mini tányér tazsin meg egy kis tálka babfőzelék kóstolónak, meg egy kóla, meg két tea, amit ilyenkor a ház fizet), a csávó hosszas számolgatás után elkért száztíz dirhamot, vagyis tíz eurót. Kiröhögtük, mondtam neki, hogy ennyi pénzért még Londonban is többet kapok, úgyhogy mit szólna inkább egy reális negyven dirhamhoz. Ezt ő kacagta meg, de azt tisztázunk, hogy ezért az ebédért nem jár annyi. Egyből lement kilencvenre, de akkor Eszter kezdett rá, és mint egy hülyegyereknek, elmagyarázta, hogy Európában nem fán terem a pénz, hogy csak le kelljen szedni, meg egyébként is honnan tudja, hogy nem diákok vagyunk-e, akiknek pont nem kellenek az ilyen lehúzós alakok. Erre engedett még egy tízest. Elővette a dzsoli dzsóker érvet, hogy ez az ő étterme, ezek az ő árai, és annyit kér el a cuccokért, amennyit akar. Ő volt az első ilyen Marokkóban, a kispiszkosban voltak eddig a legtisztességesebbek a népek. A nyolcvan pénz továbbra is irreális volt, úgyhogy miután nem mutattam semmi hajlandóságot, hogy fizessek, megállapodtunk hetvenben, és azzal a mindig megnyugtató tudattal jöttünk el, hogy ez a csávó egész életében ilyen szar alak volt egy ilyen szar helyen, és jobb is, hogy itt marad mi meg nem… Ilyenkor mindig segít a cinizmus, mert erre az arcátlanságra még Gandhi is felemelte volna a mutatóujját. Szóval ilyen dolgok történnek, emellett hiába olvasom, hogy csak 2007-ben kétmilliárd dollárt költöttek Marrakesben turizmusfejlesztésre, mert ebből semmi sem látszik az óvárosban. Legalábbis a luxusszállókon innen.

De azért jó szájízzel fejeztük be a napot: a medina főtere minden este hatalmas konyhává alakul, több mint száz standdal. Az árak mindenhol ugyanazok, legfeljebb az ízek különböznek. Mivel árverseny nincs, minden egyes sátornak saját rikkancsa van, akik kezet megfogva, folyamatosan pofázva vonszolnak a helyre, ha hagyom. Ha viszont leültem valaholvá, attól kezdve nyugi van. Este betoltunk egy tányér csigát, kenyeret, paradicsomszószt, marokkói salátát (paradicsom meg lilahagyma), erőspaprikát, meg egy tányér garnélát olyan öt-hat euróért, előételnek meg lecsúszott pár tányér leves. Marokkóban az extra low budget arcok napi másfél euróból megússzák a kaját, ha ügyesek. Ebbe belefér két kenyér paradicsommal meg sajttal meg egy-két tál leves, vagy mondjuk két nagy szendvics meg egy leves. Mi a két kategória között ugrálunk, van, hogy másfél euróból megoldjuk kettőnk ebédjét, máskor meg valami nyilvánvalóan nem nekünk kitalált helyen pingvinek hozzák a tápot.

Intermezzo: most volt földrengés, eléggé beparáztam. Arra lettem figyelmes, hogy rázkódnak a falak, és leng a laptop kábele. Ha jól emlékszem, csak egy emelet van fölöttünk, és mi sem vagyunk magasan, úgyhogy ha dől a pecó, jó eséllyel túléljük.

Még pár apróság, aztán ájulok. Otthon ugyan általában nem dohányzom, utazás közben azonban rá-rá gyújtogatok. Elsősorban a várakozást rövidíti meg, másrészt a kialvatlanság ellen is jó gyógyír, úgyhogy kicsit feltérképeztem a cigipiacot. Drágák. A Marlboró meg pár európai márka harminc dirham (öt dollár) körül van, a helyi általános, a Marquise (a logóján címer, benne Carpe Diem) 17-20 dirham, de egyszer vettem egy Winston-copy Dunstont is, mindössze tízért, igaz, azt egy félálomban lévő kisgyerektől, úgyhogy lehet, hogy még nem volt képben. Viszont mindenhol lehet szálra kapni. Olyannyira, hogy egy önérzetesebb szál cigi árus nem volt hajlandó eladni nekem egy dobozzal. Arra még talán rá tudtam volna venni, hogy adjon húsz szálat, de ehhez nem volt türelmem. A tömegben a legkönnyebb venni egy szállal, az árusok ugyanis aprópénzt csörgetnek a kezükben, úgy ballagnak fel-alá. Ahol a pénzcsörgés, ott a dohány.

Van itt aztán egy egyelőre rejtélyes szokás, hogy ha összevissza bolyong az ember, időnként rászólnak egy-egy sarkon, hogy amerre megy, az le van zárva. Az nem számít, hogy húszan jönnek abból az irányból, úgyhogy nem is hallgatunk rájuk. Arra az egyre tudok gondolni (miután már láttam), hogy ha a felszólítás hatására másfelé indul az ember, azonnal mellé csapódik a jóakaró, aminek bolt megnézése, pénzkérés, guideolás, vagy hívj meg egy kólára-kávéra típusú lehúzás a vége. Amikor egy kiskölyök nem kapott kólát, még volt benne elég szufla egy fuck you-ra. Azt hiszem, ha visszajövök, maradok a természetnél.