up and down in Morocco

Atlasztól Atlaszig

Az utóbbi napokban néhány napos kerülőt tettem, tettünk az Atlasztól északra. Marrakesben Regine-nél maradtam még egy napot. Mariaval kitaláltuk, hogy béreljünk kocsit, és nézzünk körül a város környéki berber falvakban. Mivel vezetni egyikünk sem tud, megkértük Sidit, az éppen átmeneti alkoholistává váló berber arcot, Regine otthoni segítőjét, hogy jöjjön velünk. Annál is inkább, mert a szülőfalujába mennénk.

Másnap délután beállított egy Dacia Logannal, üres tankkal, félrészegen. Tudtam, hogy nincs jól, mert hajnalig beszélt hozzám franciául, amikor én már órák óta aludtam, közben lecsúszott egy liter vodka egy liter tonikkal felütve. Mindenesetre bevánszorogtunk mögé, ő rálépett a gázra meg a dudára, és folyamatosan magyarázva trükközött a dugóban, de nagy nehezen kijutottunk a városból. Először egy harmincöt kilométerre lévő faluba vitt az egyik nővéréhez. Délutáni reggelink hatalmas omlett meleg kenyérrel, vajjal. Átmegyünk a következő faluba a másik nővéréhez (egy fiú, hét nővérrel – igazi dandy, semmittevő úr), aki egy arganolajat préselő szövetkezetben dolgozik. Elvált nők, özvegyek kalapáccsal törik fel a maghéjat, hogy a benne lévő kicsiny magot összetörjék és kipréseljék. Ebből aztán szezámolajhoz hasonló cucc, meg méz nyerhető ki. Ott is megetettek, sok kenyérrel, amit arganolajba mártogattunk.

Az úttest túloldalán lévő faluban a nagyanyja lakott. Több mint nyolcvan éves, hihetetlenül energikus, legalább 170 magas néni, aki maga sem tudja pontosan mikor is született, csak mosolyogva mondja, hogy nyolcvan már biztosan elmúlt. Kapunk mentateát, majd tíz perccel később megérkezik a harmadik ebéd két órán belül. Ezúttal hatalmas adag csirkés tazsin olivával és krumplival. Már alig bírok enni, de iszonyatosan oltogat, hogy egyek még. Ez berber falu, itt enni kell mindig, őt aztán nem érdekli, hogy nem vagyok éhes. Nagy nehezen elmajszolok még egy kenyeret, mire dobja is elém a következőt. Maria sem áll jobban, de valahogy begyűrjük a nagyját. Mire visszamegyünk az első nővérhez, már mozdulni sem tudunk: három óra alatt három ebéd. De már jön is a negyedik, ezúttal hatalmas tál kuszkusz képében, de itt már végképp föladom. Elcsomagolják és beteszik a kocsiba. Nem lehet szabadulni tőlük.

Eddig úgy adódott, hogy a nagyobb távolságokat csak busszal tettem meg, a vonatot még nem próbáltam. Két drágább, és rengeteg olcsóbb társaság működik, volt szerencsém mindkettőhöz. Amikor eidakor megérkeztem Fezbe, és egyből indultam Agadir felé, az ünnepek miatt kizárólag a drágábbnak számító CTM és a másik, a Supratours indított buszokat, így esélyem sem volt kipróbálni a legalját. A különbség pár tucat dirham meg néhány extra óra buszon ülés. A fent említett két kompánia járatai például 2-3 euróval drágábbak a 8-9 órás Marrakes-Fez útvonalra (így összesen 160 dirham, vagyis olyan 15 euró), de pontosan indulnak, és van menetidejük, amihez tartják is magukat. A buszok emellett tisztábbak, jobbak és kényelmesebbek, ami nem jelenti azt, hogy a térdem nem ér az előttem lévő székhez… Mindezt akkor kezdtem el értékelni igazán, amikor Fez felé jövet kipróbáltam a Bab Allah nevű társaságot. Beállt az éjszakai busz, fölszálltam, majd még egy órát gyűjtögették az utasokat. Végül tizenegy óra lett a nyolc órásra ígért útból, nekem meg rohannom kellett a reptérre Eszter elé. Aztán még párszor megismétlődött a sztori. Ebből is látszik, hogy elszoktam a jó kis végeláthatatlan közép-ázsiai meg pakisztáni buszozásoktól, ahol néha hatórás késéssel indult a napi egyetlen járat, de akkor is rögtön megáll, hogy az esti imát még lenyomják az igazhívőbb utasok. Igaz, akkortájt nagyon ráértem, most meg roppant elfoglalt vagyok:-) Kivettem szállást egy mini családi hostelben közel a városkapuhoz és a buszpályaudvarhoz.

Mivel eddig csak a teljesen kihalt Fezt láttam, rendesen alábecsültem az időmet. Gyalog indultam a belváros felé, mindenhol dugó volt, elkocogtam a vasútállomáshoz. Oda érkeztem busszal a reptérről, gondoltam onnan is indul. A szokásos kör következett: Rendőr: „Innen nem indulnak buszok a reptérre. Menj el ott jobbra föl, és kérdezd meg ott!”. Járókelő 1.: „A tizennyolcas buszra szállj!”. Buszvezető 1.: nem értettem pontosan milyen nyelven (az arab és a francia mellett a spanyol is pörög errefelé), de volt benne egy „sei”, vagyis valami hatos. Járókelő 2.: „A harmincas busz megy a reptérre.” A 13-as busz kallerje: „Ez megy a reptérre, szállj föl!”. No comment.

Az már szinte mellékes, hogy a leglassúbb járatra szálltam, ami befelé húsz perc volt a reptérről, most ötven percig tartott. Vagy százötven iskolás gyerek zúzta egymást a buszon, volt mandarincsata, ablakon kővel bedobás, nagyon hiányzott egy olyan néni, mint a South Parkban az iskolabusz sofőrje. Végül Eszter várt engem, nem lett nagy meglepi.

Kicsit jobban belekóstoltunk Fezbe. Zseniális hely, az idegesítő kereskedőktől, az agresszív dílerektől és az önjelölt guideoktól eltekintve tökéletes. Sőt, időközben rájöttem, hogy ez a hely úgy, ahogy van, tökéletes. Vannak persze hibái, de egyszerűen minden benne van, amiért az ember rákattan az utazásra, és aztán úgy marad. Még csak érlelődő utazóknak a legjobb kezdés, de a sokat látottak is igen élvezhető egyveleget kapnak a keletből (ott nyugaton). Marokkó közel van Európához, pár nap vezetéssel vagy fapados repjeggyel egyszerű idejutni. Napi 20 euróból simán ki lehet jönni szinte az európai sztenderden, ezen kicsit dob a hosszú távú utazás meg az esztelen bevásárlás. Itt ugyanis minden van, komplett városrészek alakultak bahia bolttá országszerte, lámpák, anyagok, ruhák, faeszközök, ékszerek. Aztán minden egzotikus, a vörös városok, a végtelen óceánpart, a hatalmas hegyek, a sivatag. Na, országimázs befejezve, csak éppen igen kellemes meglepetés ért pár közel-keleti meg afrikai ország után. Az általam eddig etalonnak tekintett Szíriánál sokkal fejlettebb, tágasabb, tisztább, jobb az infrastruktúra. Még a legelvetemültebb hegyi utak is aszfaltozottak, mindenhol láttam áramot, a közel-keleti átlagnál évekkel frissebbek az autók még vidéken is, és hihetetlen városfejlesztések vannak mindenfelé. Teljes negyedeket fednek le díszburkolattal, folyamatosan épülnek a szökőkutak, terek, piacok. Az idegesítő dílerekre meg még visszatérek.

Másnap reggel Chefchaouen-be mentünk, a Rif-hegységbe. A hely több szempontból is érdekes. Egyrészt található itt egy útifilmekben mutogatott elképesztően kékre festett óváros. Újabb meseszerű helyszín, ahogy a bokáig érő kapucniban mutatkozó öregurak bandukolnak ebben a tökéletesen homogén városrészben. Szerencsére az egész UNESCO védettség alatt áll, úgyhogy ezt a gusztustalan tökéletességet biztosan megőrzi jó ideig.

Fez is tele volt dílerekkel, de itt más műsort játszanak: itt vannak olyanok is, akik nem dílerek, de alkalomadtán ők is azzá válhatnak. Leszállunk a buszról. Tíz másodperccel később mosolygós fiatal gyerek nyomja: „…a családom hostelje, olcsó, tiszta, van melegvíz. És van egy kis doublezero pollenem is. Hogy az mi? Az, hogy az a legjobb. Zéró-zéró. A namber van. Most nem? Akkor később? Holnap? Talán? A ’nem’-et most a ’holnapra’ mondtad vagy a ’talánra’?” A városkapuban három szakállas arc egyszerre: „something special” … „kif” … „best hash” … „doublezero pollen” … „some pills”. Útközben pár díler gyors ajánlattétele, egy részük rosszarcú, a másik felét meg seggbe kéne rúgni, hogy inkább focizzon. A hostel előtt két „talán”-nak vett „nem” után végső fegyvertényként közöltem, hogy nem szívok. „Hasist se? De van füvem is. Hogy egyáltalán nem? Nem is dohányzol? Hm. Hát, azért welcome.” Majd otthagyott. A recepciónál egy fószer bizalmasan megsúgta, hogy neki van a legjobb, de százötven euró a minimum. A recepciós odaadta a kulcsot, és szólt, hogy nem baj, ha szívunk. Az egyik lekoptatott díler vagy tíz percen át magyarázott nekünk egy kávézóban, hogy akkor most miért nem veszünk, aztán tekert egy spanglit, és odahozta az asztalhoz, hogy akkor most szívunk, vagy mi? Csak jó arcokkal… Ennyi árus még Katmanduban sem volt. Csúnyán le lehet itt ragadni, a hostelünk mellett kisbolt, benne kizárólag kóla, csipsz, keksz és csoki. Tiszta Nepál fíling, csak éppen nyolcezres hegyek helyett kétezresek, mediterrán kiadásban, arab, berber, francia, spanyol és angol (és néha katalán) nyelven, az ázsiai árak másfélszereséért, európai színvonalon, három óra kompozásra a spanyol partoktól.

A város körül a Rif-hegység is megérne egy kört. Chefchaouenből indul egy 30 kilométeres gyalogtúra, a táj mediterrán, kaktuszok, olajfák, pálmák, a sziklás hegyek kétezernégyszáz valahány méterre nyúlnak, az út mentén falvak és földek. Egy díler szerint ez az utolsó jó évük az itteni marihuána-termesztőknek, mert a kormányzat jövőre keményen fel fog lépni ellenük, és állítólag felszámolja a Dél-Európába irányuló kábítószer-kereskedelmet. Az ő családja is termel, még nem tudja, hogy mi lesz. Azon kesereg, hogy ha eltűnik innen a hasis, akkor az itt élők rászoknak az Európából érkező kokainra és heroinra, amitől sokkal rosszabb lesz a helyzet. Elég tipikus „Európa és a világ” tematikájú történet lenne belőle.

Chefchaouenből vissza Fezbe útba ejtettük Mekneszt, de mivel első nekifutásra egyikünknek sem volt szimpatikus, elég gyorsan leléptünk. Rossz sorrendben kezdtünk, Fez és Chefchaouen után már nem sok újat tartogatott – meg mi sem hagytunk elég időt.

Ja, hogy miért lett a cím az Atlasztól Atlaszig? Amikor Eszter megérkezett, már a buszon említette, hogy a hegyeket meg a sivatagot szeretné látni (ilyenkor szoktam mondani, hogy „nem hiába az én csajom”), tehát menjünk délre. Én éppen onnan érkeztem Fezbe, elég alaposan bejártam, legalábbis a rendelkezésre álló időhöz képest. Találtunk egy nekem is új útvonalat egy Imilchil nevű településen keresztül az Atlaszon. Reggeltől a kereszteződésnél stoppolunk, aztán lesz, ami lesz. És egy törülköző is van nálunk.

Másnap megkértük a buszost, hogy tegyen ki egy útkereszteződésnél Imilchil felé. A hegyvidéken mindig könnyű stoppolni, általában az első ember megáll, inkább az a gond, hogy nincs forgalom. Minket a második ember vett föl és elvitt vagy tíz kilométert el-Kseibába. Ott egy gyors reggeli után egy hosszabb fuvarral az Imilchil-Aghbala útkereszteződésig, ahol fél óráig nem jött semmi, majd fölszálltunk egy pickup hátuljára. Páran tudják, hogy a mániákusa vagyok a pickupon a platón való utazásnak, amikor csak lehet, arra vadászok. Legutóbb Albániában a hegyek között sikerült, meg most is. Először kértek érte pénzt Imilchilig, de aztán mondták, hogy félútig elvisznek ingyen, úgyhogy addig mentünk mi is – végül elvittek a faluig száz dirhamért. A táj ismét meglepett. A havas csúcsok felé közeledve a vörös, sárga és szürke hegyek, széles fennsíkok, széles, lapos kiszáradt folyómedrek, vályogfalvak, nyájak és gyér forgalom mind Közép-Ázsiára emlékeztetett, néha meg egyenesen Afganisztánra, pontosabban Bamijan és környékére. Ha egyszer összejön az álommeló (hollywoodi filmekhez helyszínkereső), ide tuti szervezek egy Afganisztános produkciót. A párhuzam Közép-Ázsiával egyébként véget is ér akkor, amikor az emberben tudatosul, hogy itt 150 kilométeren belül okvetlenül történik valami a tájjal – átmegy dombságba, kijut a tengerhez, vagy valami – míg az isztánokban sikerülhet olyan buszozásba belefutni, ahol hétszáz kilométeren át nem sok minden változik. Igaz, az sem ronda.

Imilchiltől 45 kilométerre megálltunk egy kicsi út menti faluban, ott a pickupnak leszedték a bal első kerekét, és komoly kalapálásba fogtak, ami eltartott úgy egy órát. Mivel a nekünk megfelelő irányba egyetlen kocsi sem volt ezalatt – egy mikrobusz beállított ugyan, de tömve volt áruval – mire megszerelték a járgányt, nekünk is mehetnékünk lett, főleg, hogy még világosban akartuk megnézni a tájat az Atlasz belsejéig. A Közép-Ázsia hangulat folytatódott, Imilchil meg aztán szinte bárhol lehetne Afganisztánban. A különbség csak annyi, hogy itt mindenki tud franciául, és gázlámpa helyett energiatakarékos izzók világítanak. Ja, azért gázlámpát is láttam, még tegnap Fezben.

Imilchil minden érdekességét megnéztük kábé negyed óra alatt, az is csak a távolság miatt tartott annyi ideig. A település legfőbb nevezetessége most éppen az volt, hogy itt töltött el kilenc napot Hatodik Mohammed, és ismerkedett az ország bajaival. Úgy tűnik, követem a király urat, amikor Merzouga felé jártam, akkor két héttel előzött meg, most meg már csak négy nappal jár előttem. Azért jó lehet egy ekkora és ilyen jóképű országban hosszú turnéra indulni. Este az étteremben találkoztunk egy nagyon boldog fószerrel, mikuláskabátban, rettenetes mosollyal. Kiderült, hogy vele a falujából egyetlenként szóba elegyedett Mohammed király, és kapott tőle egy kocsit meg némi pénzt. A kocsinak nagyon örült, már mesélte is a nagy tervet: holnap elmegy a legközelebbi városba az autó képéért. Azzal visszajön, kiteszi a falra mutatóba, és elkezd embert keresni, hogy bérbe adja taxinak. Amint megvan az ember, elmegy a kocsiért, átveszi, és megy vissza a faluba a hegyek közé, miközben a taxi szépen hozza neki a pénzt. A legszebb mégis az volt, hogy annak ellenére, hogy tudott franciául, nem tudott olvasni (ez a kombináció erre elég gyakori…), így nekünk mutogatta a belügyminisztérium levelét az autóról. Aztán csörgött a mobilja, és felénk fordította a kijelzőt, hogy ki az. Teljesen kézenfekvő, de még sosem gondoltam bele, hogy az írástudatlanok hogyan használnak mobilt, ha bele sem tudják írni a szám mellé, hogy kié.

Az este felemásan telt. Tulajdonképpen nem volt rossz, csak éppen kétezer-kétszáz méteren vagyunk tengerszint felett, hegyek között, télen. Minden cuccunk rajtunk és rettenetesen hideg van, persze fűtés az sehol sincs, a belehelt szobában is látszik a leheletünk. Eszter csak röhög, hogy jól eljött Afrikába. A fürdés ötlete órákkal ezelőtt majd máskorra tolódott. Legközelebb mégiscsak föladom a csomagom, benne egy liter pálinkával. A vacsorát jól megszívtuk, kértünk és kaptunk levest, az jó volt, de elkövettük azt a hibát, hogy egy befűtetlen konyhában kuszkuszt rendeltünk. De csak azért, mert egyetlen helyen sem lehetett kaját kapni a faluban, részben mert szezonon kívül csomó minden zárva, másrészt meg mindenki otthon eszik. Egy auberge (itt az a hostel/hotel neve) aljában berendezett étteremszerű valamiben hajlandónak mutatkozott két nő, hogy vacsorát készítsen. Azt mondták, egy óra múlva kész a kaja, de megvártuk. Végül két óra lett belőle, és azzal a szöveggel, hogy nekünk a legjobban akarták elkészíteni, meghozták életünk eddigi legszarabb, és egyben legdrágább kuszkuszát. Vizeset, benne Eszternek két húsmentes csirkelábbal, nekem meg egy darab birkahúsnak látszó tárggyal. Kézzel megfogtam, kétszeresére széthúztam, mint egy expandert, és megállapítottam, hogy az egész egy vastag bőrdarab némi hozzá tapadt faggyúval. A túravezető arc, aki meg végig oltogatott minket, hogy milyen jó kaja lesz, otthagytuk. Eleinte akartunk tőle névjegyet, hogy legyen egy kontaktunk, de aztán annyira elegünk lett belőle, hogy csigának sem kellett. Amikor pofátlanul vastagon fogott a tolla a számlát készítve, azon filóztam, hogy biztos azért, mert fél órával korábban véletlenül lerúgtam egy darab kerámiát a kályhájából, amikor a lábamat melegítettem. De azért nem figyeltem oda, mert egy marokkói hírügynökség újságírója készített velünk interjút, hogy minek jöttünk ide. Kiderült, hogy a fotóssal együtt a profi királyi cirkusz részei. Pár nappal a díszes csapat távozás után megjelennek a nevezetes helyszíneken, és riportot készítenek arról, hogy milyen volt a látogatás visszhangja a helyiek között. „Mert ugye ha nincs eredmény, senki sem fog hinni a király szavának.” – hangzott el a lojalista újságíró Musztafa szájából. Hiába, egy nyitott és felvilágosult király bárkit az ujja köré csavar. Mindenesetre szociális projekteket indítottak, ahol a nők tudnak dolgozni, meg iskolákat építettek, de a helyiek azért is örültek a vizitnek, mert ott hagytak némi pénzt az általuk generált forgalmon keresztül. Mára befejezem, szar érzés, hogy már megint sapkában és nadrágban kell aludnom. Persze lehetnénk a tengerparton is, és akkor egész nap a fogam szívnám, hogy biztos nincs is hideg a hegyek között…