Kisebbségek Teheránban 1. rész: Death metál zenekarok

Death metál őrültként rendkívül hálás vagyok a közösségi oldalaknak. Egy ennyire rétegzene rajongójának lenni elég sokszor magányos buli. A legtöbb metálos sem bírja elviselni ezt a zenét. A baráti körömből sem rémlik, hogy az én zenémet hallgattuk volna valaha egy közös összejövetelen (Iron Maident meg Black Sabbathot persze igen, mert az szinte mindenkinél alap, ilyen egy jó baráti társaság). Mondjuk nem is vártam el soha, cserébe tuctuc sem szólt, meg mulatós sem, sokszor inkább kompromisszumot kötöttünk, mert a Pink Floydot mindenki szereti. Néha, főleg ismeretlen társaságban megpróbálkoznak azzal, hogy akkor most tegyek be én zenét. Ilyenkor szerényen mosolygok és udvariasan, de határozottan visszautasítom a lehetőséget, hogy nem akarok mindenkit azonnal hazaküldeni. Szóval ezzel a death metál mániámmal eléggé egyedül vagyok mindenhol. Ha Budapesten ilyen jellegű koncert van, arra összejön száz ember. Néha kétszáz, néha meg csak harminc. Ugyanezt a magányosságot áthelyezve egy húszmilliós Teheránba, egy másik kultúrába, ahol nincsenek sem klubok, sem koncertek, nos, nem sok esélyem van véletlenül belefutni hasonszőrű fazonokba. 

A Chaos Descent zajbrigád vendég színpadi állattal

Szerencsére az instagram az új facebook, így csak beütöttem a keresőbe, hogy „death metal Iran”, és máris kiadott néhány releváns találatot. Az első az „iraniandeathmetal” nevű oldal, Iranian Death Metal Militia leírással, tele iráni death metál zenekarok logóival és zenéivel. Csak egy üzenet az oldalra, hey dude, metalhead from Hungary, how can I meet you guys, és máris kaptam két-három zenész kontaktot, akik egy órán belül elhívtak házibuliba, ahol még több zenész és rajongó volt, és összekötöttek a következő zenekarral, és így tovább.

Chaos Descent

Az a jó a metál extrém műfajaiban, hogy nemigen vannak kíváncsiskodók és turisták. Vagy teljesen rákattan valaki, vagy teljesen hidegen hagyja. Itt nincs olyan, mint amikor ’90-’91 környékén mindenki Gunsos volt. Egy Morbid Angel vagy egy Napalm Death póló viselése olyan jel, amit senki sem visel viccből. Emiatt világszerte elég erős testvériség hatja át a közösséget. Iránban persze nehéz megkülönböztetni ezt a testvériséget az általános befogadástól, mert mindenki hihetetlenül kedves és vendégszerető. De az hétköznapi élmény Indonéziától Koszovón keresztül Iránig, hogy ha meglátnak hasonszőrű arcok, akkor intenek, köszöntenek vagy odajönnek dumálni. Megkérdezik, miben segíthetnek, és ha tudnak valami jó helyet, elhívnak.

Antropológusokkal valószínűleg bármeddig elvitatkozhatnék azon, hogy a nemzeti /törzsi kultúra mennyire hagyott nyomot a metál legsúlyosabb műfajaiban. Szerintem semennyire, és jobb érvem nincs rá, mint két és fél évtizednyi zenehallgatás a death és black metál berkein belül a világ minden tájáról, nagyjából a műfaj első albumainak kora óta, és az ebből leszűrt tapasztalatok. Meg persze a szakirodalom. Ez a zene annyira univerzális, hogy a különbségek nem a kultúrák, hanem a műfajon belüli iskolák között van. Amik természetesen mutatnak némi földrajzi mintázatot, de ez nem azt jelenti, hogy a floridai meg a göteborgi death metál bármilyen amerikai vagy svéd jellegzetességet képvisel.

Deathtune

A death metál nagyjából egyszerre alakult ki a világ különböző részein a ’80-as évek végén. Az első zenekarok a punk és a hardcore zenék agresszivitását és gyorsaságát vették alapul, és megpróbáltak még gyorsabbak lenni. A heavy metál felől nagyban hatott rájuk az, hogy a metál zenészek tudtak is zenélni. Vallási töltete nem volt (politikai pedig annyi, amennyi szükségszerűen kijött egy Thatcher alatt Birminghamben élő melósból, legalábbis ami az Egyesült Királyságot illeti), egyszerűen csak ez volt az az önkifejezési forma, amivel felnőtt emberek, illetve akkor még egy csomó tini, úgy tudták kifejezni önmagukat, hogy közben nem gyilkoltak meg senkit (a repperek meg a black metálosok gyilkolásztak akkoriban, de az egy másik mese, könyvet lehetne írni róla, és írtak is párat). Mellesleg a legtöbben magas szinten megtanultak gitározni és dobolni és az utóbbi húsz-harminc évben tucatnyi kiváló albumot tettek le az asztalra zenekaronként.

Mindez a kitérő csak azért jutott eszembe, mert elég sok visszajelzést kaptam, hogy milyen jó, hogy ilyen egzotikus dolgokkal töltöm a szabadidőm, mint a teheráni death metál szcéna feltérképezése (aminek még csak a legelején vagyok, és nem tudom mennyi sztori lesz benne). Jelen esetben a helyszín és a politikai/vallási besorolás a különleges, a zene pont olyan, mint bárhol a világon. Aki ősi perzsa motívumokat keres a zenében, az itt rossz helyen jár. Lehet, hogy pár dallam megihlet egy-egy gitárszólót, vagy egy album intrójának felvesznek tar zenét vagy mondjuk szúfi kántálást, de attól még nem lesz olyan, hogy perzsa death metál. Ha fársziul énekelnek, attól sem, és ha azt hörgik el, hogy rohadt volna meg Nagy Sándor mielőtt Perszepoliszhoz ér, akkor sem.

Az Ekwon fantasztikus albuma

Iránban az a műfaj különlegessége, hogy a legalitás határán mozog. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag be van tiltva, de a rendszer megtűri a jelenlétét. Tehát lehet zenekart alapítani, lehet számokat írni és próbálni (amíg valaki föl nem nyom a hatóságoknál), de nem lehet koncertezni, főleg nem énekessel. A szövegek, függetlenül a tartalmukról, sátánistának vannak kikiáltva, és természetesen tiltva vannak. Megkérdeztem az egyik zenekar tagjait, miért nem írnak egy komor hangulatú súlyos számot mondjuk Husszein imám haláláról, annak a betiltásában semmi logika nem lenne. Abban van vér, lefejezés, keserűség, jó kis nyomasztó sztori. A legkevesebb, amit válaszoltak az imámmal kapcsolatban, f-fel kezdődött és uck-ra végződött. És hogy no way.

A szövegek és a műfaj sátánista besorolása teljesen értelmezhetetlen logikus megközelítéssel. A műfaj már a ’90-es években túllépett ezen a klisén, már ami az alkotói oldalt illeti. Akkor is sokkal inkább volt polgárpukkasztás, és zsigeri egyházellenes katyvasz a vonatkozó műveltség bármilyen jele nélkül, mint kiforrott eszme. Volt benne egy kis lovecrafti Chtulu mítosz, ókori egyiptom, sátán, középkori szekták, minden az emberi lélek és elme sötét oldaláról. Mivel ezek a zenekarok elsősorban vallásellenesek és istentagadók (mármint azok, akik foglalkoznak ilyesmikkel és fontosnak tartják hangsúlyozni ezt az üzenetet), ezért a sátán dicsőítése nemigen állhat az áhitatuk középpontjában. A hatalom szempontjából sátánistának bélyegezni irányzatokat eléggé kényelmes. Semmilyen indoklást nem igényel a valláson alapuló rendszeren belül, és elég könnyű (felszínes és fals) ellenségképet formál ahhoz, hogy a kulturálisan rendkívül távol álló tömegek ne támogassák. Iránban a kultúra Sorosa a sátán.

Végül elmaradt a fellépés

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van sok tucatnyi death, black, thrash stb.metál  zenekar, rengeteg zenész (ahogy egy gitáros srác mondta, ha egy zenekar gitárosa lelép külföldre, csak nyisd ki az ajtót, és már ott fog állni a következő), csomó tehetség, akik gondtalanul zenélnek, próbálnak, albumokat írnak és terjesztenek online, csak éppen fellépni nem tudnak. Vagy ha igen, akkor átmennek koncertezni Jerevánba, Tbiliszibe vagy ahova el tudnak jutni. Iman, az egyik zenekar 40 éves gitárosa mesélte, hogy 25 éve zenél, ezalatt összesen háromszor játszott közönség előtt. Aki rocksztár akar lenni, az nem Iránban kezd karriert - és főleg nem ebben a stílusban, ahol a műfaj nagy öregjei önlló szerzői estjeiken sem mozgatnak meg többet párszár embernél.

Néha egyébként, mindenki számára meglepő, és cseppet sem logikus módon, a hatóságok engedélyezik a koncertet. Így játszhatott élőben nemrég a teheráni Deathtune is. A következő koncertjükre viszont már nem kaptak engedélyt, de mégis fölléptek. Cserébe a hatóságok az összes kocsijukat elvitették. Föllépni esetleg privát partin lehet, de arra még nem jöttem rá, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. Irakban voltam egyszer egy pizsamás death metál házibulin, de annyira unplugged volt az egész, hogy metálnak semmiképpen sem nevezném a produkciót.

A fentiekből adódóan egy iráni death metál zenekarnak a története eléggé sablonos. Összejön egy csapat ifjú titán, sokat és gyorsan játszanak és megtanulnak zenélni. Kiadnak pár lemezt online, közben pár tag távozik Kanadába, Ausztráliába vagy Svédországba a rokonokhoz és építész meg designer lesz belőlük. A helyükre hasonló kaliberű arcok lépnek, évtizedes karrier alatt jó eséllyel letudnak két vagy három koncertet, és ez az egész véget ér, amikor minden tag külföldön van már, aki meg nem, az beszáll másik zenekarba.

A végén megemlítenék egy gyönyörű történetet. Amikor érdeklődtem a Chaos Descent zenekarnál, hogy honnan lehet megszerezni hivatalosan az albumukat, a gitáros srác azt mondta, torrentezzem le. Amikor mondtam neki, hogy már leloptam a netről, csak kíváncsi voltam, összehívta a zenekart és büszkén közölte, hogy mindig is arra vágyott, hogy valakinek annyira bejöjjön a produkció, hogy lelopja a netről. Ezzel életében először találkozott egy addig titkos rajongóval, én meg életemben először egy zenésszel, akinek örömet okoztam azzal, hogy ingyen nyúltam a zenéjét. Egyébként Iránban nagy hagyománya van annak, hogy nem fizetnek jogdíjat, és a srác büszkén kalóz népnek vallotta magát. Ilyen egy jó death metál deal, a végén mindenki boldog.

Aki még nem kattintott el erről a népszerű bejegyzésről és még mindig érdekli, íme pár friss zene az iráni szcénából:

Deathtune: https://deathtune.bandcamp.com/releases

Chaos Descent: https://chaosdescentofficial.bandcamp.com/releases

Azooma: https://xtreemmusic.bandcamp.com/album/a-hymn-of-the-vicious-monster

Ekwon: https://soundcloud.com/ekwon-band

Creation of Darkness: https://creationofdarkness.bandcamp.com/releases

És végül ahonnan a legtöbb zenekar elérhető:

Iranian Death Metal Milicia: https://www.instagram.com/iraniandeathmetal/