Modern nomádok

Újabb két hónap Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja (egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás. Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az értelmetlen irodai üldögélések helyett.

A terv az volt, hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.

Éjjel érkeztünk. Még napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most, hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.

Rendkívül maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek. Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár elektronikus töredékben valahol a neten.

A bakhtiari nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal. Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal, annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva: élveztem.

A nomád tábortól pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása másfél dollárért.

Az egyelőre lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.

A bakhtiari ifjak egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak – például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes tudás, az egy másik sztori.

Összességében azt hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal kellemesebb a klíma.

*Vicceltem: Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.