2010. május 23., vasárnap

welcome to the camel business

Minden, ami Rejtőnél kimaradt
Az igazi ipari turizmus és a legendák


Biztos vagyok benne, hogy új legenda született Ardakanban (most nem Khatamira gondolok…). Egyrészt feltaláltuk az indusztriális sivatagi tevés túra intézményét, ami eddig nem létezett. Másrészt komoly csődületet okoztunk, amikor felbukkant a sivatagból egy holland, egy svájci, egy orosz meg egy magyar, vezetve egy tevét, hófehér hegyi pásztorkutyával az oldalán.

Azt hiszem, ez utóbbival kezdve talán kerekebb lesz a történet. Főleg, az előzmények ismeretében.

Megérkeztünk Jazdba. Minden turisztikai felelősségtől mentesen, hiszen eddig több mint egy hónapot töltöttem itt, ezért nem kellett stresszelni, hogy kihagyok valami fontosat. A kulturális dolgokat ezennel tehát hanyagolnám, akit bővebben érdekel a zoroasztrianizmus, a magyar szál, a környező sivatag, az jobban teszi, ha itt nézeget a korábbi bejegyzésekből. Első este mégis sikerült valami újat találni, hála Sebastian barátomnak, aki immár négy éve él itt. A város szélén európai szemmel nagyon vicces park található. Gokartpálya, világító műkaktusz, vérnyomásmérő-gép, és fantasztikus műfolyó művízeséssel a sivatag közepén. A perzsákat csöppet sem zavarja, hogy látszik a rusnya cső, ami felvezeti a vizet a dombtetőre, ők csak élvezik a lezúduló hűsítő víz előnyeit.

Másnap valamivel komolyabbra vettük a figurát, és elmentünk megkeresni egy sivatagi barlangot. Kanyonszerű vízmosáson keresztül vezet oda út. Elsőre nem találtuk meg, érzésre vágtunk neki a sivatagnak a hatalmas Nissan Patrollal. Végül találtunk egy vízmosást, nagy nehezen leszenvedtünk a kocsit, majd elástuk magunkat a porózus sóderbe. Ilyesmire nem készültünk, kézzel kellett kiásni az autót, így sem ment, végül emelővel felkaptuk a hátsó kereket, és köveket görgettünk alá. A kanyonban haladva rátaláltunk arra a vízmosásra, ami a barlanghoz vezetett. Nem kell túl egzotikus dologra számítani. Néhány tucat helybéli ismeri a helyet, oda járnak piknikezni meg ópiumot szívni. A barlangban építettek konyhát, és az iráni sztenderd piknikhelynek megfelelően kellőképpen szemetes a környék. A sziklafalból víz csöpög egy medencébe, abból lehet inni. Végül egy óra után eluntuk a dolgot, és visszatértünk Jazdba, és kezdetét vette a következő napokat meghatározó szürreális kalandozás megalapozása.

Egy évvel ezelőtt Sebastian vett egy tevét. Szerencsére kisebb darabot, ami később sem nő meg hatalmasra. Vad állat, amit a tevetartó hagyományoknak megfelelően veréssel kényszerítettek különféle cselekedetekre. A projektet szabad ég alatt alvós sivatagi túrának neveztük el, amihez a svájci Stefan, a holland Sebastian, és jómagam adtuk a nevünket, majd előző este bevettük magunk mellé az orosz Romant is. A projekt célja a teve átszállítása Ardakanból a 25-40 kilométerre lévő Haft-a Dor (Hét Gyöngy perzsául, ha egyszer úgy adódik, okvetlenül levédetem a nevet, mert tökéletes márkanév luxustermékekhez) nevű farmra, valami istentelenül elbaszott helyre a sivatagban. Erre azért volt szükség, hogy egy ardakani gránátalmakert zártsága helyett a sivatagban legyen más tevékkel együtt – ahogy az ember, úgy a teve is társas lény.

A vállalkozás kétségtelenül kalandos, kiszámíthatatlan és nehéz volt, tele bizonytalan tényezőkkel – európai értelemben véve mission impossible, vagy ha nem is lehetetlen, legalább tervezhetetlen. Nem volt térképünk. Előző este nem volt net, nem tudtuk megnézni a részleteket a GoogleEarth segítségével. Nem tudtuk a pontos távolságot. Nem tudtuk, meddig tart a kivitelezés. Nem tudtuk, mi fogad a végállomáson. Nem tudtuk, mit szól mindehhez a teve, és azt sem, hogy mi hogyan fogjuk bírni a gyaloglást az elviselhetetlen forróságban. Egyetlen dolgot tudtunk, hogy a főúttal párhuzamosan kell haladni, így legalább az eltévedés lehetőségét ki tudtuk zárni.

A távolsággal csak egy baj volt. Az irániak nem túl jó becslők. Az öt perc egy óra, az egy kilométer kettő (vagy négy), a négy óra gyaloglás három vagy hat, és a jobb néha bal. Sivatagban, egy vad tevével pedig végképp nem mindegy. Hogy teljes legyen a csapat, vittünk magunkkal Belle-t, Sebastian Tabrizban szerzett azerbajdzsáni kutyáját – elsősorban őrzési és kutyasétáltatási céllal.

Ardakan felé menet beugrottunk a zöldségeshez, magunkhoz vettünk 27 kiló rohadt dinnyét, hogy megtöltsük vele a tevét, és szimpatikusabban viselje a megpróbáltatásokat. Ardakanba érve a tevés ember sehol, egy órát bóklásztunk a végtelen pisztácia- és gránátalma ültetvényeken, majd eluntunk a dolgot, és átmásztunk a kapun. Ekkor láttam meg először Camille-t, a kétéves, sötétbarna, vedlőfélben lévő tevét, aki felejthetetlenné tette a következő napokat. Hogy kezesebb legyen, madzagot fűztek keresztül az orrán, ami begyulladt, vérzett egy kicsit, és érintésre agresszíven reagált. Megetettük vele mind a 27 kiló dinnyét, testsúlyának közel tíz százalékát, utána egyből rárontott a kenyerünkre, úgy kellett lerugdosni róla. Apropó, a kenyér: vettünk vagy három kiló szárított kenyeret, hogy legyen elég rágcsa a sivatagi útra. A kenyér maga ardakani specialitás, akár évekig is eláll. Formáját tekintve közelebb áll a csipszhez, mint bármi máshoz. Eredetileg lepényszerű, majd kisebb darabokra összetörik, és teljesen kiszárítják, így gyakorlatilag bármilyen edényben szállítható a zsebtől a hordóig. Hogy legyen valami íze, különféle magokat sütnek bele. Camille imádta (volna, ha hagyjuk).


Amint leszedtük a tevét a kötélről, megvadult. Őrjöngött, rúgott, ugrált, majd nagy nehezen sikerült lecsillapítani. Előtte azért gyors kiképzést kaptunk, mit ne tegyünk. A legfontosabb, hogy nem szabad közvetlenül a teve előtt gyalogolni. Ha bármi megzavarja, és megvadul, előre kezd el rohanni, és átgázol mindenen, ami kisebb, mint egy platós Zil. Ezért jobb egy kicsit oldalt menni.

A tevehajtásban gyorsan megmutatkoztak a kulturális különbségek a tevetartó népek autoriter módszerei és az európaiak humános-liberális hozzáállása között. Tevetartó emberünk bottal próbálta ösztökélni az állatot, miközben Sebastian lebeszélte erről. Mi azt a módszert próbáltuk ki, hogy nyugtatjuk az állatot, a fülébe suttogunk, simogatjuk, és meglepő módon ettől megnyugodott, és a módszer működött – nem tökéletesen, de jobban, mint a bottal verés. Amikor az orrát átfűzött madzagon erősítettük hozzá a vezetőkötélhez, Camille annyira fél, hogy összeszarta-összehugyozta magát. Végül úgy-ahogy összeállt a csapat, és elindultunk a legnehezebb feladat, az autópályán való átkelés felé. Hogy még nehezebb legyen a dolog, elkezdett sötétedni, és nagyjából egy óránk maradt arra, hogy az Ardakan környéki ipari területet elhagyva valahol a sivatagban üssünk tábort. Indulás előtt még valaki ránk hívta a rendőröket, de nem rosszindulatból, hanem hogy tisztázzuk a helyzetet, kik vagyunk, és mit akarunk. Egy ilyen, a végletekig tradicionális helyen a mi jelenlétünk és projektünk egészen példátlan vállalkozás volt, olyan helyeken jártunk, ahol korábban külföldi soha. Sebastian elmesélte a rendőröknek a tervet, majd telefonszámot cseréltünk, ha bármi baj van, tudjunk kit hívni, illetve ők is tudjanak rólunk. Érdekes módon a rendőr együtt járőrözött egy katonával, egy Simson-szerű optikailag feltuningolt rendőrmotoron…

Az úton való átkeléstől nagyon tartottunk. Száguldó autók, kamionok között kellett átvezetni egy nagytestű állatot, ami korábban még sosem látott ilyet. Az út szélére érve kis híján tömegszerencsétlenséget okoztunk, amikor megláttak minket a sofőrök. Volt, aki dudált, ettől a teve megvadult, de végül sikerült az út szélén tartani, később egy körforgalomnál pedig különösebb sokk nélkül átkeltünk. Irány az ipari övezet…

Belle, a kutya mellettünk ballagott, közben ment le a nap, de a gyárak és raktárak sora csak nem akart véget érni, így nem volt más választás, mint találni egy nyugodt helyet valamelyik épület tövében, ahol eltölthetjük az éjszakát. Egy szivattyúház mögött vertünk tanyát, a közelben valami cementgyár, a látóhatáron végig magasfeszültségű kábelek hálója – nem éppen ilyen sivatagi éjszakázásra gondoltunk, de jobb híján ez is megtette. Közben fantasztikus élcelődés kezdődött, hogy ez az igazi ipari turizmus.

Még nem volt teljesen sötét, amikor megjelent egy ember a legközelebbi Torkham faluból, és elkezdett üvöltözni. Aztán még jött vagy hat. Az emberről kiderült, hogy nem azért üvölt, mert mérges, csak valamiért így szeret beszélni. Leültünk a szivattyúház mögé, ők minden este ide járnak kikapcsolódni, ami nyugati szemmel nézve minimum perverzió. Az arcok között volt kamionsofőr (tízezer kilométert vezet havonta, a világ egyik legnagyobb vasércbányájából szállít vasércet a közeli vasútállomáshoz), tanár, földműves, és a szivattyúház gondnoka, aki gyorsan ellátott rengeteg vízzel, amit 150 méter mélyről pumpálnak fel, meg főzött egy teát és kihúzta a kábelt egy izzóval az épület mögé, hogy ne sötétben kelljen üldögélnünk. Egy gyors bemutatkozás után pedig megkérdezték, hogy akarunk-e alkoholt inni, majd gyorsan előkerült egy darab ópium is a földműves öregúr zsebéből. Végül megjelent a rendőr, lejattolt velünk, megkérdezte, minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire, majd eltűnt. Rejtő Jenő World Tour, immár sokadszor…


Hajnalban keltünk, hogy minél többet tudjunk gyalogolni a döglesztő forróság beállta eltt, de nagyon eltávolodtunk a főúttól, így kicsit vissza kellett kanyarodni, és sehogy sem tudtuk elhagyni az ipari övezetet, hogy egy kis természetet is lássunk magunk körül. Néhány óra múlva föladtuk. Az ipari terület végtelen, mindenhol építkezés, útépítés, földmunka, végül beszorultunk az autópálya mellé, ami a létező legrosszabb hely a túrázásra, különösen egy tevével. Hívni kellett egy pickupot, hogy el tudjuk szállítani a tevét Haft-a Dor-ba. Egy óra múlva megjelent két arc egy végletekig lezúzott Zamyad nevű helyi modellel, közben több tucatnyi teherautót fényképeztem unalmamban.

Tevenavigálásban egyikünknek sem volt tapasztalata, kilátástalan manőverekbe kezdtünk, hogy tegyük fel a tevét a platóra, amikor az egyáltalán nem akarja. Hiába voltunk hatan (ebből én voltam a legnagyobb és legerősebb a magam maximum 80 kilójával), egy legalább háromszáz kilós dögöt akarata ellenére fölkényszeríteni a járgányra meglehetősen kilátástalan próbálkozás. Először összekötöttük az első lábait, hogy akkor nem tudja megvetni a földön, és valahogy fölugrál a platóra. Bukás. Bekötöttük a szemét, hogy ne lássa, merre vezetjük. Bukás. A kocsival egy domb mellé álltunk, és úgy próbáltuk meg rávezetni. Az is bukás. Közben ketten húztuk, ketten tolták hátulról, egyvalaki száraz kenyérrel csalogatta, végül egy óra keserves kísérletezés után fölszenvedtük a platóra, ahol olyan sokkot kapott, hogy teleszarta az őt hátulról toló Roman ingét és gatyáját. Amikor a platón állt, megpróbáltuk leültetni, de azt sem sikerült. Végül úgy döntöttünk, elindulunk így, aztán ha nagyon billeg, leül magától. Még vagy húsz kilométert vezettünk, gyalog reménytelen lett volna. Mondanom sem kell, útközben egyetlen árnyékos, nappali túlélésre alkalmas helyet sem láttunk.

Haft-a Dor tipikusan az a hely, ahol az életvitel szempontjából legigénytelenebb népek képesek csak túlélni. Iszonyatos forróság (még csak május vége), reménytelen sivatag az egyik oldalon, gyárak pár kilométerre a másikon. Szerencsére vizük az van bőven, hála az ősi csatornarendszereknek, amivel annak idején élhetővé tették a sivatagot. A rendszert évezredekkel ezelőtt építették ki, a hegyekből mélyen a föld alatt vezették a csatornát keresztül a sivatagon. Elég kemény meló lehetett kiépíteni, főleg, hogy egymástól 50-100 méterre 10-50 méter mély kutakat kellett ásni, hogy karban tudják tartani a rendszert. Ha megnézed a GoogleEarth-ön, tökéletesen látszik az ősi csatornák (itteni nevén kanatok) rendszere. Ezeket követve ősi farmok romjait lehetne kiásni, a levegőből tisztán látszik, hogy évezredekkel ezelőtt sokkal mélyebben nyúlt az ember alkotta táj a sivatagba, mint manapság. Persze ásni nehéz meló, a fémdetektor pedig tiltott dolog Iránban, úgyhogy a projekt eleve bukásra van ítélve.

A táj egyébként évezredek óta lakott, hogy mióta, azt senki sem tudja. Minden ősi, időtlen. Jóval az iszlám előtti (gyk. minimum 1400 éves) falmaradványok mindenfelé a sivatagban, elhagyott, elég jó állapotban lévő ősi karavánszerájok, öntözőrendszerek. Mi még valahol a Kaszpi északi részén nomádkodtunk, amikor itt már komoly erődítések védték a régóta bejáratott karavánutakat. Engem mindig sokkol ez a fajta időtlenség. Ez nem egyszerűen régi, vagy nagyon régi, hanem olyan távoli múltba vezet vissza, amit elképzelni sem tudok. Persze azért megpróbálom, és ebben sokat segítenek ezek az élmények.

Haft-a Dor elsőre mintha a Star Wars sivatagos jeleneteiből került volna ide, csak buckalakók helyett fekete, fehér, tarka csadoros nők bukkannak fel az ajtóban. A ház előtt hatalmas medence tele vízzel, benne jó félméteres halakkal. A háttérben gránátalma- és pisztácialiget, na meg búzamező, vagy legalábbis valami kalászos izé, nem vagyok valami nagy szántóvető. A modern korra a szemét, az autógumik, a vastartályok, meg az a hófehér szaniterkonténer utal, amit Khamenei ajatollah adott nekik, amikor erre járt.

És igen, a közelben pár teve, ezért hoztuk ide Camille-t. Egy baj volt csak. A családfő nem volt itthon, és senki nem vette a bátorságot, hogy helyette döntsön, hogy maradhat-e a teve. Így otthagytuk a tevét, hogy pár óra múlva visszajövünk megbeszélni a helyzetet. Addig meglátogattuk a tizenöt kilométerre lévő pici falut, Aqdát.


Aqda tipikusan az a hely (lesz), amit a turista látni szeret: ősi agyag óváros, kapuval, toronnyal, földalatti víztározóval, és rengeteg széltoronnyal, mindez elég jó állapotban. A hely felújítása még folyamatban van, a turizmus által teljesen érintetlen, de néhány éven belül megnyitják a nagyközönség számára is. Úgyhogy most szinte az utolsó pillanatban sikerült elcsípni, mielőtt bármilyen külső hatás érné Aqdát. A várost egyébként Jazd kapujának is nevezik.

Aqda helyreállítását az Iszlám Forradalom 30. évfordulójának tiszteletére rendelték el, szóval eléggé új projektről van szó. A falu, a karavánszeráj és az erőd az ősi iráni karavánút (Abrisham) mellett található. Eddig a városkaput és a víztározót sikerült maradéktalanul helyreállítani, most éppen a mecseten, a fürdőkön, az árkádos utcákon és a bazáron van a sor – na meg a köztük lévő házakon. Egy helyi arc kinyitotta nekünk a privát múzeumát, amit értelem szerűen senki sem látogat: turista egy szál sem, a helyieket meg nem érdekli, hiszen nekik ez nem újdonság. A fószer a faluból és a környező településekről összegyűjtött minden olyan tárgyat, amit a helybeliek találtak vagy birtokoltak, és már nem használnak. Fantasztikus elképzelések láttak napvilágot a különböző labirintusszerű házak vendégházzá való átalakításáról, de egyelőre ebből nem lesz nagy biznisz, amíg folyik az újjáépítés, és amíg nincsenek meg a megfelelő engedélyek. Az tuti, hogy pár éven belül aranybánya lesz, ami persze tönkrevágja a jelenlegi hangulatot, egyre több ember jön majd ide, páran alaposan meggazdagodnak, épülnek majd új házak, fölfedezik maguknak az irániak is, végül nyüzsgő skanzenné válik az egész.

Útközben alaposan megéheztünk, egy helybeli cimbora pedig fölajánlotta, hogy ebédeljünk a gyümölcsösében. Átmásztunk a kerítésen, megráztuk az eperfát meg a ringlófát, telezabáltuk magunkat, ő meg hazaugrott közben, és fél órával később megjelent egy kanna vízzel, teával, egy tál rizzsel meg egy nagy adag salátával, és elhozta a sprinter öccsét, aki 10.6-ot fut százon, és Iszfahánba jár edzeni. Gyümölcsöst tartani egyébként nem rossz biznisz, egy kábé negyed hektáros terület 10 ezer dollárba kerül, és évente kétezret hoz. Túl sok meló nincs vele, a víz adott, hetente egyszer elég ránézni, és igazán csak a szüret a komoly munka.

Kora este visszatértünk Haft-a Dorba. A családfővel vagy két óra alatt sikerült megegyezni. A legnagyobb gond ilyenkor a felelősség. A tevék elpusztulhatnak, elütheti őket autó vagy vonat, és akkor elég nehéz lesz elszámolni velük. Két hete négy teve döglött meg valami rejtélyes kórtól, ami négyezer dolláros veszteséget hozott a családnak. Az egyik teve szívét megette a kutya, és az is megdöglött. Sebastian kezd elég profi lenni a helyiekkel való bizniszelésben. Havi pénzt adni a tevetartásért eléggé bukó üzlet, hiszen ha megvan a havi fix bevétel, attól kezdve a gondnok nem érdekelt az állat jól tartásában, csak abban, hogy ne pusztuljon el az állat. Végül olyan konstrukcióban állapodtak meg, hogy a család gondozza a tevét két évig, utána az állat tulajdonjogának a fele őket illeti majd, így érdekeltek lesznek abban, hogy minél jobb bőrben legyen. Addig pedig visz oda turistákat, és minden tevegelésért fix pénzt kap a család. A végén mindenki elégedett volt, főleg Camille, hiszen lett nagy társasága, profik foglalkoznak vele, és rendesen kap kaját. Az egyetlen gond, ha elcsapják az úton, amikor arrafelé bóklászik. Ilyenkor az a szokás, ha nappal ütötték el, az autós fizet a teve tulajdonosának, ha éjszaka, akkor a teve tulaja fizeti az autós kárát. Hiába, ki van ez találva, ugyanakkor véget nem érő viták is bele vannak kódolva a rendszerbe, például mi van akkor, ha szürkületkor történik a baleset.

Visszatérve Jazdba már csak egy erőtlen hanyatlásra futotta, Roman óvatosan becsempészte teveszaros ruháit a mosodába, én meg átmenetileg elváltam Stefantól, és átjöttem Iszfahánba, hogy újabb programok után nézzek. Vidám voltam, a belépés tökéletes volt: két fehér csávó egy nagy terepjáróval, hátul egy nagy kutya, lehúzott ablak, hűvös éjszakai szellő, és közben csutkára tekerve üvöltött a Sear Bliss. Ma péntek, a program ájulás és egy kis munka, estétől pedig újabb zseniálisnak ígérkező programok vannak terítéken: underground Che Guevara bár, gránátalmabor (tegnap már kipróbáltam, kellett hozzáönteni egy kis grappát, de amúgy nem rossz), száz kilométerre lévő sivatagi tóban fürdés, találkozás öreg szúfi tanítóval, és nomád törzsek látogatása. De mindenekelőtt alvás, alvás, és még több alvás.


http://danielfromhungary.blogspot.com/2010/05/welcome-to-camel-business.html

6 megjegyzés:

Attila F írta...

ez nagyon kemény. messze kommerszebb kalandjaink voltak, mégis ez a leírás repített leginkább vissza arra vidékre. rejtői

Attila F írta...

és persze kösz!

Névtelen írta...

:) mikor voltál? kivel? csak kíváncsiskodom:)

csaó, dani

Attila F írta...

tavaly tavasszal voltunk öcsémmel és egy barátommal, busszal Isztambul - Teherán, aztán "klasszik" Shiraz, Jazd, Isfahan, Kerman, Teheran, Tabriz, majd onnan busszal vissza.
Amit beiktattunk, és ide kapcsolódik, az egy Sivatagi éjszakázás a Kalut-ban, egy Kerman-i fazonnal Vatani. Az volt a legszürreálisabb.
mezítláb ülve a homokon fokhagymát pucolni a holdfényben 40 km-re a legközelebbi lakott településtől... már csak valammi tudatmódosító hiányzott volna :-)

Névtelen írta...

jol hangzik, a Kalutban meg nem voltam, azt egy kulon ut kereteben tervezem bejarni, lehetoleg telen:)
a tudatmodosito beszerzese nem nehez, kulonosen Kermanban:) de turistakent jobb kihagyni, vagy legalabb meglevo rutinnal szerezni. Bar az eddigi tapasztalatok szerint csak hozzadvagnak egy darabot, foleg a falvakban az oregek...

tervezed a visszaterest?

udv, Dani

Alfred írta...

azt valóban emlegették Kermanban hogy könnyű helyen van a heroin. Én inkább alkoholra gondoltam tudatmódosítóként, de járatlan turistaként nem mertük azt sem elfogadni amit kínáltak. Két gyereket itthon hagyva kicsit visszafogottabb az ember :-)
ugyanez a válasz a visszatérésre, az elkövetkező években nem hiszem, nehéz két kisgyereket elsózni, vagy itthon hagyni.
de vágyom :-)
idén valszeg kis Libanon lesz egy pár napra..