Burma bármi áron

Még csak egy hete utazgattunk Mianmarban, amikor feltűnt, hogy nem sikerül kétszer ugyanolyan közlekedési eszközön megfordulni. Eszembe jutott Charley Boorman (ez az a csávó, aki Ewan McGregorral lenyomta a Londonból induló földkerülő motorozást, a Long Way Round-ot, meg a London-Fokváros Long Way Down-t), aki úgy utazott el Európából Ausztráliába, hogy közben sportot csinált abból, hogy minél több féle közlekedési eszközt vegyen igénybe – néha kicsit erőltetetten. A végeredmény nyaralásnak maxpontos, pihenésnek értékelhetetlen – hogy kinek mi a jó, azt döntse el maga. Nekünk így bejött. 

Gyalog

Minden továbbjutás alapvetése. Túl sokat nem stresszeltünk rajta, három napra bevettük magunkat a hegyek közé az Inle lake-től keletre. Az egész úgy kezdődött, hogy naivan megérkeztünk Yangonba egy bő héttel korábban. Akkor még nem tudtuk, hogy a szezon közepén a legtöbb szállás a többszörösére drágult, a közlekedés sem olcsó, és lesz olyan helyzet, amiben repülőjegyet kell vennünk. Egy héttel később nyilvánvalóvá vált, hogy a három hétre vitt pénzünk másfél hét alatt el fog fogyni, ezért őrületes spórolásba kezdtünk. Ennek örömére Nyaungshwe-ben kóborolva és legolcsóbb sörre vadászva belebotlottunk a ZZ Top Tourist Service-be. Név alapján elég rakkenroll, és a céget képviselő Mr. Win is meggyőző volt.

Mr. Win a vállalhatóság határáig beállt egyötven magas – vagy inkább alacsony – figura réveteg tekintettel és mianmari tartózkodásunk addigi legértelmesebb válaszaival és legkonstruktívabb felvetéseivel. Kiszámoltuk, hogy legalább ötven dollárt megspórolunk azzal, ha szerzünk egy guideot és három napra felmegyünk a hegyekbe.

A túra elején nem maradt kétség afelől, hogy a vezetőnk, Mr. Ton nem tud angolul, és azt is olyan kiejtéssel prezentálja, ami mindenféle szofisztikáltabb kommunikációt lehetetlenné tett a későbbiekben (ovada – over there, pizun – poison meg ilyenek). Így aztán Buddha életét többször végigbólogattuk, majd amikor befejezte a végtelen magyarázatokat, megnyugtattuk, hogy otthon okvetlenül az lesz az első, hogy utána nézünk a neten. Cserébe viszont Mr. Ton megértette, hogy nem akarunk más turisztokat látni, és hogy imádjuk a jó kaját, és ennek a két kritériumnak maximálisan meg is felelt. Egyrészt isteni háromfogásos ebédeket és vacsorákat főzött, másrészt olyan falvakba vitt, ahol nem énekelték hippik a Hotel Californiát. Az első igazán jó húzása az volt, amikor első este két nagy pohár mojitot mellékelt a hegytetőn lévő buddhista kolostorban fogyasztandó vacsoránkhoz. Mivel pénzünk már nem volt, a végén megkapta a korong alakú szeszesflaskám tele Grand Royallal – ez a helyi viszki, ami tényleg finom, 43 fokos, és olcsóbb, mint a sör. 

Bicikli

Barátaim és családom is óvakodik tőlem (legalábbis a sokat tapasztalt része), amikor túrázni vagy biciklizni szeretnék valakivel. Terv az sosincs, és a magam részéről mindig abból indulok ki, hogy bármilyen körülmények között bármennyit tudok gyalogolni vagy biciklizni. Ezért egy idő után én is elkezdem használni a „még öt perc” mágikus kifejezést. 

Az első biciklis élményünk Mandalayban ért. Itt teljesen kulturált körülmények között szereztünk bicajt (az enyémben a nyolcasnál is nagyobb probléma volt az ovális kerék, de csak másfél dolcsi volt egy napra), és bejártuk az összes külvárost, meg a környékbeli tavak vidékét. Amikor elpilledtünk, beültünk mindenféle szürreális helyekre úgy 6-8 sörre pihenni, estére meg visszavittük a cangát. Másnap rájöttünk, hogy lehet motort is bérelni, úgyhogy többet nem fárasztottuk magunkat. 

A második bringabérlésbe azért futottunk bele, mert motort nem lehetett. Ez Baganban volt, a sok sztúpás helyen. Szenteste érkeztünk, és ajándékbontogatás helyett egy tök sötét faluban botorkáltunk, hogy van-e valahol szabad szállás. Másnap hajnalban életem legszarabb bérelt bicajával nekivágtunk a homokos utaknak, hogy megnézzük a kúpokat. A bringa kicsi volt, időben eltörtem az ülését, és nem lehetett vele gyorsan menni. Végül pár óra után annyira elegünk lett az egészből, hogy a másnapi távozás mellett döntöttünk. 

Harmadszorra megint azt mondták a helyiek, hogy nincs motorbérlés „mert veszélyes”, de azt nem látom be, hogy a nyugis tóparti földúton miért lenne keményebb, mint Mandalay őrült forgatagában. Szóval béreltünk egy bringát Nyaungshwe-ben, hogy járjunk egyet a tó körül. Minden tiszteletem Eszteré, hogy még mindig elvisel. Az első intő jel az volt, amikor egy velünk egy tempóban tekerő amerikai srác visszafordult, mielőtt láttuk volna a tavat, hogy neki ennyi elég mára. Mindezt azután, hogy a tó felé vezető út az első másfél órában távolodik a víztől a hegyek felé. Tehát dögmeleg, jó esetben földút, de inkább köves-homokos, nincs árnyék, nincs térképünk, és azt se nagyon tudjuk, hogy hova megyünk, csak azt, hogy nincs másik út, ezért eddig biztosan jók vagyunk. Amikor a végén megérkeztünk egy Intein nevű faluba, nem volt kedvünk visszafordulni ugyanarra. A falu szép helyen van, de mindenki a csónakkal érkező turisztoknak árul biszbaszt – ennyi erővel mehettünk volna Szentendrére is, úgyhogy gyorsan a lelépés mellett döntöttünk. Több-kevesebb reménytelen alkudozás után, amikor már úgy tűnt, hogy mégis keréken kell hazajutnunk, Esztert leszólította egy helyi forma, hogy nem akarunk-e csónakkal menni. Mivel addig épp arra alkudtunk, a kezébe csaptunk, beraktuk a bringákat a csónakba, a következő másfél órás trip pedig Burma legjobbja lett.

Motor

Yangonban legszívesebben motorral jártam volna egyet, de valami rejtélyes oknál fogva a burmai exfővárosban betiltották a motorbiciklit (kurva nagy ötlet volt egy ázsiai fővárosban ilyet tenni), ezért mindenki bringázik vagy vezet. Állítólag valami tábornok kocsijának egyszer nekiment egy motoros, mire az kitiltotta az összeset a városból. Ugyan a demokrácia nagyon kitört errefelé, de ez a motortilalom valahogyan érvényben maradt eddig. 

Mandalayban viszont gond nélkül, napi 4 dolcsiért bárki szerezhet járgányt, még jogsi sem kell. Mivel öt és fél éve nem ültem motoron, nem mondom, hogy az esti káosz dugó minden adrenalintól mentes volt, de a kereszteződésekben működött a kövér gáz – duda kombó, és mindenki kikerült. Mianmarban egyébként eleinte frusztráló közlekedni, mert jobbkormányos kocsik közlekednek jobbos rend szerint, vagyis a brit meg a nem brit keveréke az egész. Arra mindenesetre jó volt a motor, hogy elmentünk Amarapura felé, és megnéztük a világ leghosszabb fahídját az Irrawaddyn. 1300 méter hosszú, de most a száraz évszak közepén alig volt alatta víz. 

Taxi és minibusz

Na jó, ez nem nagy extra, de kötelező pipa. A taxit hehoi reptér és Nyaungshwe között húztuk be a hegyek között, a minibuszt meg amikor megérkeztünk a bagani kikötőbe, és onnan csapattuk be valami faluba. 

Csettegő 

Ez a helyi tuktuk, ezen a környéken dodo néven fut. Lehagytunk vele egy kocogót, meg két iskolába bicikliző kislányt, egyébként mindenki más kikerült minket. A jó hír, hogy fölfér rá vagy tizenakárhány ember, kecske, disznó,15 méteres bambuszköteg, illetve mindenféle állati takarmány, a rossz hír meg az, hogy nekünk egyik sem volt, mi csak odébb akartunk jutni vele. Menet közben kiderült, hogy mehettünk volna kisbusszal vagy taxival is, és azt hiszem, ezen zötyögve merült föl először ez a közlekedési eszközös koncepció a majdani blogbejegyzéshez. 

Cyklo

Ezt sose tudom helyesen leírni, ez a biciklis riksa. De nem az a dizájn, mint Indiában, amikor a tekerős ember mögött van az utas, sokkal inkább oldalkocsis motorkerékpárra emlékeztet a szerkezet. A legcsóróbb helyiek használják, meg a romantikázós turisztok, meg akik gyarmatosítósat játszanak, továbbá azok, akik nem tudják hova mennek, de akarnak segíteni a helyieknek – ezek voltunk mi. Csak bemondtunk egy saccra kiválasztott címet nagyjából a jó irányban és dumálgattunk a tekerős faszival. Háromnegyed órányi kemény erőlködésért 3 eurót kért. Már ment le a nap, és tudtam, hogy aznap ez az első fuvara, és hogy öt gyereke van. Később több cyklós is megtalált, hogy hadd vigyen el, mert egész nap senki sem ment vele, és nem akar üres kézzel hazamenni. Szerencsétlen arcok soha nem csinálnak nagy bizniszt ebből, a legtöbben egész nap az árnyékban döglenek és várnak – hiába, mert mindenki motorral jár, aki meg nem, az bringázik, vagy nem megy sehova. 

Hajó

Na, ez is egy gusztustalan turisztprogram volt a javából, de legalább rendkívüli módon élveztük. Mandalay és Bagan között lehet repülni, tizenvalahány órát buszozni, illetve az Irrawaddyn hajózni. Természetesen messze ez utóbbi tűnik a legérdekesebb programnak, úgyhogy még a 40 dolláros hajójegy sem tartotta távol a backpackereket – na meg az annál is több német gurulóskofferes nyugdíjast. Talán nekik köszönhetően meglepően kellemes az infrastruktúra: van kaja és szesz a hajón, valamint mindenféle fedélzet, fedélköz székekkel, fotelokkal (amiket gyorsan befoglalnak, és onnantól kezdve soha senki más nem ülhet rá még akkor sem, ha órákra elmennek onnan).

Szóval december 24. volt, egy napkeltétől napnyugtáig tartó döcögés a folyón, végtelen számú aranysztúpával a partokon, végtelen hosszúságú hidakkal, és a végén a hatalmas várakozással, hogy mikor érünk már Baganba, mert megint tök sötétben kell ismeretlen helyen szállást keresni. Ez a nap is abszolút csúcspontnak tűnt az úton, elolvastam Orwell Burmai napok-ját, közben kaja, sör, fényképezés, rehab. 

Motorcsónak

Motorcsónakban a biciklivel kombinált ámokfutás végén keveredtünk az Inle tó meghódítása közben, miután nem volt kedvünk meg időnk visszakerekezni vagy 4 órát a köves földúton. Sok dumálás vagy kaland nem volt benne: a csónakos ember beröffentette a motort, és másfél órán át száguldoztunk mocsárra épült városkában, később meg a tavon halászok meg más motorcsónakos népek között. 

Repülő

Vicces sztori. Miután pár óra után eluntuk Bagant, pontosabban a relatív zsúfoltságát, beültünk egy utazási irodába, hogy repülőjegy után nézzünk. A következő állomásunk Nyaungshew lenne, ide vagy 12 órára busszal - az éjszakai busz még reális döntés, a nappalival viszont egy teljes napot veszítünk, az egyszerűség kedvéért kitaláltuk, hogy repülünk. Az irodában kiderült, a csúcsszezonban a következő két napra az összes repülő és éjszakai busz foglalt, vagyis vagy bukunk egy teljes napot buszozással, vagy minimum két nappal tovább kell maradnunk. Végül nagy nehezen lett két visszamondott repjegy másnap reggelre - mandalayi átszállással, Heho-ba, ahol előző nap esett le egy repülő. Az irodában találkoztunk Dáviddal, aki Pekingben fizikatanár, és 2004-ben egymást kerülgettük Kína, Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán hegyei között.

A vonatozást most nincs erőm megírni, de legközelebb bepótolom.

tuktuktuk tuk tuk

Életem a tuktuk!

Egy autó túl drága és sok helyet foglal, egy motor meg kényelmetlen. Bezzeg egy átalakított motor…! Az első ember, aki a motor hátsó kereke helyére tengelyt illesztett két kerékkel, majd fölé kétszemélyes ülőalkalmatosságot eszkábált, alighanem föltalálta a tuktukot, a zsúfolt ázsiai és afrikai városok mozgékony kis háromkerekű taxiját. Persze lehet, hogy nem is úgy készült az első darab, hanem hogy egy riksa elé ló vagy bicikli helyett motort fogtak.

Ezt erősíti a tuktuk másik neve, a motoriksa, vagyis a motoros riksa is. A tuktuk név egyébként mindent elárul magáról a járműről; pont olyan, mint amikor a kisgyerek brümmbrümmnek vagy tütünek hívja az autót, ahogy a hangját utánozza.

Hol tudom kipróbálni a tuktukozást?

Magyarországon sehogy. Budapesten ugyan volt egy cég még tavaly, amelyik tuktukkal szállított házhoz, de az már megszűnt. Európa többi országában sem jobb a helyzet, legfeljebb egy-két pihent agyú német, holland vagy brit fiatal követte el azzal élete kalandját, hogy egy Ázsiában vásárolt tuktukkal tért haza Európába – ahová a régebbi, kézzel összetákolt modelleket valószínűleg be sem engedik, és az újabbaknak is kitalálnának mindenféle, Ázsiában alig használt úri huncutságot, mint például a bukósisak vagy a biztonsági öv.

Jómagam Pakisztánban találkoztam először ezzel az izével, addig el sem tudtam képzelni, hogy ez valami rendszeresen és tömegesen használt közlekedési eszköz. Aztán később India, Nepál, Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám, Laosz vagy akár Szudán útjain megismerkedtem a tuktukozás műfajával. A tuktukozáshoz tehát elengedhetetlen kellék az utazás. Persze nem mindegy, hová megyünk. Az eszköz a Pakisztán és Indonézia közti hatalmas térségben, vagyis Dél- és Délkelet-Ázsiában őshonos, meg néhány afrikai országban, mint Szudán, Kenya vagy Etiópia.

Tehát mi is az a tuktuk?

Háromkerekű taxi, ami rengeteg féle dizájnnal fordul elő régiótól és ötletességtől függően. A másik jellemzője, hogy olcsó vele a közlekedés, legalábbis sokkal olcsóbb, mint taxizni egy igazi autóval. Laoszban például könnyen olyan tuktukba botlik az ember, ami eredetileg traktor volt, amit hosszú chopperkormánnyal megtoldottak, és mögé eszkábáltak egy személyszállításra is alkalmas platót – itt aztán kettő és huszonöt ember között bármennyi elfér, de az átlagos kihasználtság inkább az utóbbihoz közelít. Ezzel szemben Bangkokban teljesen profi, gyárilag tuktuknak épített, éppen ezért sokkal gyorsabb és erősebb eszközökbe botlunk, ami így nem is annyira izgalmas. Aztán ott van még a kambodzsai módi, aminek az őse a hintó, a saroglya, vagy a Ben Húr féle kocsi volt. Ebben az esetben a motor egy teljesen szabályos 110 köbcentis kínai robogó vagy kismotor, ami után egy kétkerekű, felülről fedett, párnázott hintót erősítenek.

A tuktuk díszítése külön tanulmányt is megérne. Indiai filmsztárok festett vagy újságból kivágott képei, Allah neve, Allah szeme, kulcstartók, tükrök, fényvisszaverők ugyanúgy díszítőelemként szolgálnak, mint az egyszerű színes zacskók, értelmetlen műanyagdarabok, vagy a diszkólámpa-készletek, amik aztán felvillannak fékezésnél, irányváltásnál, vagy ha egyszerűen csak bekapcsolják őket. Ez főleg akkor szórakoztató, amikor egy 1980-as évek dizájnjára hajazó csúcsminőségű kínai space-hifi ontja hozzá az általában nehezen élvezhető helyi zenét – vagy rosszabb esetben egy teljesen tájidegen európai vagy amerikai előadó nálunk már tizenöt éve ciki slágereit.

A tuktukok már említett olcsósága több dologból adódik. Egyrészt kevesebbet fogyaszt, mint egy autó, viszont adott esetben ugyanannyian (vagy többen, például Laoszban a platós traktoron) elférnek benne. Másrészt kisebb mérete és könnyű manőverezhetősége miatt sokkal könnyebben közlekedik a dugóban, mint egy normál kocsi, ezért több fuvarja van, illetve gyorsabban cserélődnek az emberek, vagyis megéri kevesebb pénzért több embert mozgatni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy tuktukja bárkinek lehet, akinek van már egy motorja. Egyszerűbb esetben, például Kambodzsában – már csak hozzá kell eszkábálni az unokatesókkal egy kétkerekű toldalékot, és másnap reggeltől lehet vinni a turistákat Angkor romjai közé.

Tuktukkal közlekedni

Tuktukozni mindenki tud, de nem mindegy, hogy mennyiért és mekkora veszélyek közepette. Az első és legfontosabb aktus a felajánlkozó sofőr és járgánya szemrevételezése. Egy rozsdás tengelyű, rekedt hangú életveszélyben ülni ugyan lehet szórakoztató, de egy cseppet sem biztonságos, se nem gyors. A sofőrnél pedig intuitív módon nem árt kitalálni, hogy mennyire néz baleknak, illetve hogy megérti-e pontosan, hogy hova szeretnénk menni, csak hogy a végén ne legyen vita. Kambodzsában történt, hogy három napra kibéreltük egy tuktukot, összesen 30 dollárért, kézfogással lepecsételtük az üzletet. Aztán egyik délelőtt „elfelejtett” értünk jönni a sofőr, máskor meg az angolt nem beszélő öccsét küldte értünk, akivel elég nehéz volt megérttetni a dolgokat. A harmadik nap végén aztán nyújtotta a kezét a harminc dollárért, és csúnya átkozódás lett a vége, amikor csak 25-öt kapott a kiesett délelőtt miatt. De legalább a hintó rendben volt.

A második lépés tehát az árban való megegyezés. Ezt megtehetjük menet közben is, a pénz úgyis fontosabb, mint a forgalom. Általában a turistaárral, vagyis olyan háromszoros árral kezdenek, de ha látják, hogy rutinos utazó ült be mögéjük, elég könnyen meggyőzhetőek. Rutinra pedig úgy lehet szert tenni, hogy a mellettünk ülő helyit megkérdezzük, hogy ő mennyit fizetne az adott útért. Másodjára meg már eleve azt az összeget mondjuk, amit a helyiek fizetnek, így a vita gyorsan véget is ér. Illetve véget is érne, ha nem próbálkoznának olyan ügyes trükkökkel, hogy a hátizsák sok helyet foglal, vagy hogy a fehér ember nagyobb, mint a helyi (ez mondjuk Indiában nem igaz, de ott különösen agresszívak és rámenősek a tuktukos arcok).

Harmadik lépésben már száguldunk is, jobb esetben a célunk felé. Itt alkalom nyílik arra, hogy a különböző tuktukfajtákat egy kicsit összehasonlítsuk. A leggyilkosabb egyértelműen a thai fajta. Gyárban készített tuktuk erőgépekről van szó, amik elvileg elérhetik a 100 kilométeres óránkénti sebességet, ez azonban ritkán következik be a dugók miatt. Viszont hatvannal kanyarodni egy háromkerekű géppel ugyancsak életveszély. De az biztos, hogy nem esik szét alattunk, miközben kifehéredett ujjakkal markoljuk valamelyik bukóvasat. A platós megoldásnál a nagy sebességet nyugodtan el lehet felejteni, helyette viszont sokadmagunkkal is megoszthatjuk a rendkívül kényelmetlen helyet. Az indiai szubkontinensen szintén ismeretlen fogalom a nagy sebesség, elsősorban a tehenek miatt.

A negyedik lépés a fizetés. Ha korábban egyáltalán nem alkudtunk meg, a sofőr bármennyit elkérhet, és azt illik is kifizetni. Persze ha a napi átlag bevételénél többet akar, természetesen arcátlansággal lehet küzdeni az arcátlanság ellen. Ha nem sikerül megegyezni, a körénk gyűlő tömeg bölcsességére és belátására is bízhatjuk a dolgot, az általában beválik.

A tuktukozás elsősorban városi sport, ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudjunk eltölteni benne egy jó órát. Előnye, hogy nyitott, élvezzük a menetszelet, és ha nem vagyunk túl magasak, elég kényelmesen kilátni a ponyva vagy tető alól. Itt aztán valóban részesei leszünk az utcai forgatagnak, cserélődnek mellettünk az utasok, és a dugóban aránylag lassan vánszorogva még a bevásárlást is el tudjuk intézni – ilyenkor az árusok odajönnek a portékával, mi választunk, ők meg szó szerint futnak a pénzük után, mert a tuktukos nem lassít. De természetesen rémálomba is fordulhat az utazás, amikor három-négy hatalmas hinduval kell megosztani a csöpp teret. Egyszer Laoszban egyetlen elérhető járműre voltunk heten-nyolcan, én meg utazhattam a tetőn…

Ingyen fuvar

Egyetlen város van a világon, ahol ingyen is ki lehet próbálni ezt a meseszerű élményt, ez pedig Bangkok. Mint minden pénzkereső szegény ember, a tuktukos is az utolsó pillanatig küzd a viteldíjért. Bangkokban is. Ott azonban egy olyan rendszer működik, ami miatt időnként eltekintenek a pénztől. Ez úgy néz ki, hogy a gyanútlan turista mellé pöfög egy tuktuk, aminek a vezetője elkezdi sorolni a lehetséges programokat: elvisz az óriás Buddhához, az arany Buddhához, a fekete Buddhához, na meg a fekvő Buddhához, és csak 10 bathot (körülbelül 55 forintot) kell érte fizetni. Arról viszont szemérmesen hallgat, hogy útközben beugrunk egy-két boltba, ahol nagyon olcsón aranyat meg mindenféle kézműipari remeket árulnak, és nem ártana vásárolni – természetesen nem kötelező. A nyugati vevőért cserébe a tuktukos benzinkupont kap, így ő sem jár rosszul egészen addig, amíg lát arra esélyt, hogy előbb-utóbb vásárolunk is. Az ajándékvásárlás az egyetlen program, amit sosem teszek, így meg is kértem őket, hogy további boltokba ne vigyenek, mert be sem megyek, inkább hagyjuk az egész körutat, majd megyek máshogy. De addigra megnéztük már a Buddhák nagyját, és az utolsó felé haladunk. Eddig minden bangkoki tartózkodásom alatt az történt, hogy mialatt az utolsó helyen bámészkodtam, egyszerűen magamra hagytak anélkül, hogy fizettem volna. Nem érte meg megvárni azt a fél órát, amíg nézelődöm, inkább hagyták veszni a 10 bathot is, hogy valami fizetőképesebb kuncsaft után nézzenek. Egy komplett Buddhás körút nagyjából 1-2 órás program, ebből a bolti részt pár percre le lehet redukálni. Igaz, Thaiföldön rengeteg egzotikus biszbaszt lehet kapni, ezért a bevásárlás is elfogadható ötlet, ha valaki bahiaboltot akar csinálni a lakásából. Bármi kapható, bármi hazahozható. Kivéve a tuktuk.