Geológusok álmai – Irán szigetei a Perzsa-Öbölben

A szöveg a National Geographic magazin Traveler számában jelent meg 2019 őszén.

Idén télen harmadszor indultam Teheránból a Perzsa-Öböl szigetei felé. Őrültségnek tűnt egy hosszú hétvége kedvéért több mint 1400 kilométert vezetni csak oda, hogy az átvezetett 20 óra után átkompozzunk az Öböl legnagyobb szigetére, Qeshmre, majd újabb autózást követően kisebb csónakban az éjszaka közepén átkeljünk egy sokkal kisebb szigetre, Hengamra. Korábbi látogatásaim során azonban annyi, még Iránban is egzotikusnak számító természeti csodát láttam, hogy nem is volt kérdés, megéri-e ennyit utazni. Farzad barátom vezetett, a zenét is ő keverte, néha a perzsák egyik kedvence, az idén Budapesten is fellépett Ebi szólt, néha meg a hátul ülő lányok nagy megelégedésére felcsendült a The Wall a Pink Floydtól.

Teheránt elhagyni mindig jóleső érzés. Az agglomerációval együtt körülbelül 17 milliós város leszívja az ember energiáit. Mindenhol zsúfoltság, hőség, forgalom és zaj, talán csak a paloták és múzeumok csöndje, valamint a hatalmas és gondozott parkok nyugalma kivételek ezalól. Az egy-két hétre Iránba érkező látogató jobban teszi, ha nem tölt itt sok időt, legfeljebb megnézi a Niavaran palotát Észak-Teheránban, majd telekabinnal fölmegy a majdnem 4000 méteres, a város fölé magasofó Tocsal csúcsára kicsit lehűlni és szívni egy kis friss levegőt.

Másfél napi utazás után Hengam egyetlen falujában névrokonom, Daniel fogadott, aki a sziget egyetlen búvárbázisát üzemeltette. Emellett szabadtüdős merülést oktatott és ebben a műfajban helyi nevezetességnek számított, valamint kiválóan játszott azon a tar nevű húros hangszeren, amelyről a húrok száma szerint a szitár is származik (sze-tar, azaz három húr perzsa nyelven). A hengami falut minden túlzás nélkül lehet porfészeknek nevezni: egyszintes betonépületek és napszítta téglaviskók, kanyargós kis utcák és összevisszaság jellemzi, mint ha nem is Iránban, hanem egy afrikai faluban lennénk. Az élet álmos tempóban vánszorog, az öregek poros szőnyegeken ülnek az árnyékban, egy asszony törökülésben falafelt süt a földön, miközben gyerekek rohangálnak a kristálytiszta víz melletti porban. A kikötőbe időnként befut egy-egy csónak tele iráni turistával, akik egy időre felpörgetik a hengamiak egy részét: ilyenkor megjelenik pár terepjáró, hogy a markonyi embert odébb vigye egy-két kilométerrel, a viszonylag érintetlen tengerpartra. Nekünk is hasonló terveink vannak. A következő két napot tengerparti sátrazással, grillezéssel, sznorkelezéssel, tüzifagyűjtéssel, törpeantilop-csordák bámulásával és esti mulatozással töltöttük Hengamon. De miért is jöttünk mi ide?

Irán Perzsa-Öböl felőli része kevésbé népszerű a külföldiek között. Ennek néhány igen prózai oka van: április elején a hőmérséklet fölkúszik 40 Celsius fölé, majd szép lassan megáll valahol 50 fok környékén, és novemberig nem is lesz hűvösebb errefelé. Ám novembertől kellemes 30 fok köré csökken a hőmérséklet, és napközben is bóklászhatunk a geoparkokban, szürreális oszlopok között, kanyonok mélyén és tengeri üledékhalmok csúcsain. A szigetek sivatagosak, árnyék a kanyonok mélyét és a plázákat leszámítva nincs, gyakorlatilag a napfelkelte és a naplemente környéki órák kivételével elviselhetetlen a hőmérséklet. A másik nyomós érv, hogy miért nem jönnek ide tömegek, a turisztikai nevezetességektől való hatalmas távolság. Még a térképen relatív közelinek látszó Siráz is legalább 10 óra busszal, és akkor még el kell jutni a kikötőbe, és onnan átkompozni egy vagy két szigeten. A tipikus turista a Teherán-Iszfahán-Siráz háromszöget járja be két hét alatt, több ezer kilométeres kerülők nemigen férnek bele a sztenderd programba.

A Perzsa-Öbölben szűk három tucat sziget tartozik Iránhoz, ebből némelyik csak egy nagyobb szikla. Négy olyan van, ami turisztikai szempontból említést érdemel, ebből a helyiek kedvence az üdülő resort Kish, amely éppen emiatt sosem tűnt igazán érdekesnek: itt a legjobb az infrastruktúra, rengeteg szálloda, vízre épült bungalók, jet ski bérlés, motorcsónakok, és nem utolsó sorban a nemzetközi repülőtér. Ez utóbbi még a legendás Concorde forgadására is alkalmas volt, amikor a 70-es években, a forradalom előtt a sah Kishből szerette volna megcsinálni azt a luxusszigetet, ami ma Dubai. A történelem ugyan elsodorta a sahot és a Concorde-ok menetrendbe állítását (valamint a tervezett golfpályákat és kaszinókat is), a sziget azonban megmaradt az iráni tengerparti luxus jelképének. Nem úgy a másik három, a hatalmas, delfin alakú Qeshm mangrove erdővel, barlangokkal és kanyonokkal; a törpeantilopokkal és katonai bázissal bíró viszonylag elhagyatott Hengam, valamint a régi portugál erődjéről és ezerszínű hegyeiről és szikláiról híres Hormuz.

Ugyan már több mint 24 órája úton voltunk, Qeshmre átérve azonnal lehajtottunk az útról és megálltunk egy órára. Farzad feltekerte a zenét, a lányok levették a kendőt és elkezdtek táncolni. Tenger, friss levegő, távol mindenkitől élvezték a természet adta szabadságot. Persze Qeshmre mindenki más miatt érkezik. A nyugatiakat elsősorban a geológiai látványosságok nyűgözik le, az irániakat főleg a vásárlás: Qeshm szabadkereskedelmi övezet, erőteljes csempésztevékenységgel kiegészítve, így nem meglepő, hogy hogy tömegek járnak át vásárolni a „szárazföldről”. A legnagyobb város, Qeshm city belvárosa is sokkal inkább emlékeztet egy hatalmas bevásárlóközpontra, mint arra a romantikus félig iráni-félig afrikai hangulatú helyre, ami évtizedekkel ezelőtt volt. Miután lányaink kitáncolták magukat, kénytelen voltam kompromisszumot kötni és tudomásul venni, hogy a kanyonok csak a bevásárlás után következnek.

Az irániakról elmondható, hogy szeretik a természetet, szeretnek a természetben lenni. Az ország távoli hegyein is mindig találni néhány embert, az ország legmagasabb csúcsát, az 5610 méteres Damavandot csúcsszezonban naponta akár 4-500 ember is megmássza – nemcsak hegymászók, hanem kisminkelt egyetemista lányok, túlsúlyos anyukák és 70 évhez közeledő nagypapák is. A többség azonban ragaszkodik az autó és az aszfalt közelségéhez és az infrastruktúra nyújtotta kényelmehez, valamint a nagy családi piknikhez. Így történhetetett, hogy amíg Qeshm városhoz közeli kanyon és a város melletti partszakaszok néha erősen túlzsúfoltak, a sziget távolabbi pontjai szinte üresek. Persze nem ünnepnapokon.

Első megállónk egy Csáhkúhnak nevezett völgy, valójában kanyon. Az UNESCO által is védett geopark jellegzetessége, hogy a széles bejárat után gyorsan szűkölni kezd és szerteágazik, végül minden irányban annyira összeszűkül, hogy oldalazva sem lehet továbbhaladni benne. Falai helyenként száz méter magasak, üledékes oldalait a víz vájta üregesre, alján mély kürtőkben és fúrt kutakban nyáron is marad némi víz, ami elengedhetetlen a túléléshez ezen a klímán.

Ahogy autózunk a tájban, a sziget északi oldalán hatalmas hajókba botlunk. Nincsenek kész, állványokon pihennek a tengerparton. Integetnek a munkások, hogy másszunk fel és nézzünk körül. A masszív, zömök hajótestek Noé bárkáját juttatják eszembe, formájuk a bibliai idők óta aligha változott. Azokat az időket idézik az építés körülményei is: mivel minden kézzel készül, egy ekkora hajó megépítése legalább annyi idő, mint a néhány tucat kilométerrel arrébb lévő plázáké – nagyjából két év, cserébe az élettartamuk legalább száz. A magas fedélzetről kinyílik a tengerparti táj: az afrikai szavannákra emlékeztető nem túl magasra növő, gyorsan terebélyesedő fák, az erózió rombolta napszítta sziklák és a Csillagok háborújára emlékeztető buckaszerű építmények. Előtérben pedig a félig kész fedélzet és az egymásra hányt deszkák a hajóhídon.

Qeshmi szállásadónk, Asszad – egyéb munkalehetőségek híján, viszont tűrhető angoljának hála – külföldi turisták fogadásával próbálja meg eltartani családját. Az Iránban egyébként betiltott couchsurfingen akadtam rá, és igen baráti áron befogadott néhány napra. Gyakorlatban ez a család életében való részvételt jelenti, játék és nyelvtanulás a gyerekkel, késő esti kenyérsütés az udvaron, alvás a szőnyegen, szigorúan a működő légkondi mellett. Ebédre mindig kiváló halat süt a felesége (miután megkérdezi, mit kérünk ebédre, és jó lesz-e a hal), napfelkelte és napnyugta környékén pedig motorra ülünk és megnézzük a közelben lévő geológiai csodákat.

Ezek közül az egyik a világ leghosszabb sóbarlangja, amely több mint 6 kilométer hosszú – ebből az első néhány tucat méter látogatható aránylag biztonságban. Hajnalban motorra ülünk és átvágunk keresztbe a sivatagon a sziget déli partjára. A Mars lehet még ennyire száraz. Évekkel ezelőtt már jártam arra vezető nélkül, de nem találtam meg a barlang mélyébe levezető utat. Mint ahogy most sem. Asszad egyszer csak hasra fekszik és átkúszik egy nagyjából harminc centis résen. Mellem a sós földön, hátamat a szikla masszírozza ahogy átpréselem magam a résen. Csodálkozom, hogy ezt turistalátványosságnak nevezik (egyébként az), amikor a nagyobb darab, a kevésbé bevállalós, valamint a klausztrofóbiás látogatók eleve ki vannak zárva az élményből, legalábbis ami a barlang belső részét érinti. Odabent egy legalább 20-30 méteres szabályos félgömb kupola vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben mászunk fel egy rózsaszín sóhegyre. A barlang mélyén újradefiniálom a csönd fogalmát. Hallom a saját szívverésem és ahogy áramlik a vér az ereimben. Tökéletes a csönd és a sötétség. Később megpillantunk egy fénycsíkot és kiderül, mégiscsak van biztonságosan megközelíthető bejárat, csak mi érkeztünk a rossz irányból.

Másnap, némi kihagyhatatlan vásárlás után elindulnánk haza, vissza Teheránba, de előtte akadt néhány órám Bandar-e Abbasban, a térség legforgalmasabb kikötővárosában. Barátaim eltűntek valahova, én pedig úgy gondoltam, kis időre áthajózok a Hormuzi szorosnak nevet adó szigetre, Hormuzra. Minden várakozássommal szemben a hely nevezetessége, a vörös kövekből épült portugál erőd a legkevésbé érdekes látnivaló, legalábbis a természeti szépségekkel összehasonlítva. A portugálok a 16. század elején egy bő évszázadra elfoglalták a Hormozi szorosnál fekvő, stratégiailag fontos szigetet. A vastag falak, masszív boltívek, a tengert néző rozsdásodó ágyúk Irán többi várához képest elég szerény látványt nyújtanak manapság. Nem úgy, mint az ezerszínű hegyek és geológiai formák. Miután kiderült, hogy egy óra múlva indul vissza ugyanez a komp, a következő meg csak órák múlva, nem maradt sok választásom a sziget körbejárására és megállapodtam egy tuktukossal, hogy szigorúan hatvan perc alatt körbevezet a szigeten.  Negyvenöt percnél még sehol sem vagyunk, ötvennél pedig legalább annyit nézem az órám, mint a dombok mögül előbújó gazellákat és a fehér, barna, vörös és narancsszínű sziklákat. Végül emberem meghúzza a gázkart és száguldunk a kikötőbe, ahol pont annyival sikerül lekésni a kompot, hogy egy rutinos teheráni parkouros még simán átugrott volna. Hormuz körbejárásához egyértelműen több idő kell, noha épített környezet gyakorlatilag nincs  a városn kívül. Jó időben azonban mindenképpen megér egy napot körbegyalogolni (az út mentén 25 kilométer), időnként megmártózni a tengerben, besétálni a sziget belseje felé, nézni a színeket és az antilopokat, a nap végén pedig egy nyugodt partszakaszon sátrazni.

Némi kérdezősködés után sikerül találni egy motorcsónakos embert, aki hajlandó néhány euróért átvinni a szárazföldre. Ez nem teljesen legális, például a privát motorcsónakok a csempészet miatt nem használhatják a kikötőt Bandari Abbaszban, és egyébként sem szállíthatnak turistát, de a pénz az pénz, így elvállalja az utat. A nyílt vízen a sziget és a part között, amikor egyik szárazföld sem látszott a párás levegőtől, megjelenik az iráni parti őrség csónakja négy állig felfegyverzett, kendővel eltakart fejű tengerésszel. A jelenet szomáliai kalózos történetekre emlékeztet, elkérik az útvelem, és mivel sem csomagom sincs, és a papírjaimmal is rendben vannak, némi nehezteléssel továbbengednek. Innen már csak a barátokat kell elnavigálni telefonon, hogy melyik partszakaszra jöjjenek elém kocsival. A szigetre egyébként rendszeresen jár komp, és természetkedvelő vándoroknak kényelmesen el lehet tölteni pár napot családoknál megszállva, de ezt a lehetőséget is kénytelen voltam felírni a több száz tételes (és ezért soha komolyan nem vett) bakancslistámra.

A visszaút Teheránba mindig gyorsabb, mint elhagyni a várost. Kis csapatunk bóbiskol a kocsiban, ezúttal az iráni zenét a nyugatival ötvöző Mohsen Namjoo szól a hangszóróból. Farzad lapos tekintettel egyik cigiről a másikra gyújt, hogy ébren maradjon. A fejemben az ezerszínű sziklák képei cikáznak és azon morfondírozok, mikor fogok visszatérni legközelebb.

Iskolapadban Teheránban

Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm

Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm

A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm

A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap

A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon

A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

 

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében

Vissza az Öbölbe

Több mint 10 ezer kilométer utazás buszon, vonaton, kocsiban, hajón, motoron, motorcsónakon, futva; alvás parkban, parkolóban, kocsiban, farmon, barátoknál, hegyen, barlangban, tengerparton; stoppolás, csövezés, mások által megmentődés és rengeteg bulikázás. Nagyon sokadik iráni nyaralás, 1. rész. 

Sok időre érkeztem Iránba, magam sem tudtam mennyire, de két hónap alá semmiképpen sem terveztem az ottlétet. Volt egy kötelező kör, egy maraton szervezése Sirázban (erről majd később), meg egy erősen ajánlott, ami a Perzsa-Öböl szigeteinek laza bejárását és kiváló fényképek készítését tűzte ki célul. Ezen kívül volt két olyan hely, amit régóta szerettem volna látni. Bár ha jól belegondolok, volt az öt is, vagy inkább hat, végül minden helyet megpróbáltam elengedni. Irán túl nagy, a távolságok túl nagyok, az időm rendszertelen, én pedig ezer év összefolyó munka után egy dolgot nem akartam: tervezni és azt végrehajtani. Csak a kérdések gyűltek folyamatosan. Hol is van az a kőfaszos rét? Tényleg traktort mosnak a helyi Pamukkale

medencéiben? Mikorra fejezik be a földrengés által lerombolt Bam újjáépítését? Mahan tényleg tök jó hely? Valóban van olyan sivatag, ami nincs tele nejlonzacskókkal? Az Öböl egyik szigetén lévő sóbarlangba tényleg be lehet menni szárazon, vagy csak víz alatt? És végül a legfontosabb: vajon működik a "minden nélkül megérkezem és azonnal kapok vízumot" rendszer?

Működött. A maraton után pár nappal éjszakai buszon ültem Bandar-e Abbasz, az Öböl egyik nagyvárosa felé, ahonnan át tudok hajózni Qeshm szigetére. Itt már jártam úgy 8 éve, annyi maradt meg, hogy feltétlenül vissza kell térnem. Barátaim, Peti és Nati előre mentek Sirázból, a következő egy-két hetet közösen terveztük eltölteni. Rutinosan már csak éjszakai VIP buszra veszek jegyet, azon elég jól lehet ájulni a fotelben, van hatalmas fülhallgatóm és párszáz óra blekkmetálom, úgyhogy a buszon üvöltve vetített legrázósabb iráni sorozatokat is gond nélkül átalszom.

Reggel Bandarban már csak az izgatott egy kicsit, hogy 10 dollárom maradt, amiből vettem egy kompjegyet, majd a maradékból egy teát meg egy jégkrémet a rendkívül lerobbant és már április közepén tűzforró Qeshm cityben. Petiék 100 km-re innen egy faluban, de hogy odajussak, pénzt kellene váltani. Próbálkoztam pár hellyel, mind zárva, egy fószer elvitt egy bankba, ahol nem váltanak, a bankos elvitt egy váltóhelyre, ahol visszahívtak délre. Reggel 9 volt. Közben Peti hívott, hogy a szállásadójuk talált valakit, aki elvisz, hol vagyok. Öt perc múlva egy piros Hiluxból kiszólt egy helyi csávó, hogy hé miszter, és már robogtunk is a falu felé ötödmagammal. Mivel pénzem nem volt, a szállásadóm, Asszad fizette a helyi tarifát, az 5 eurót a 100 km-ért.

Qeshm egy geológiai csoda, és remélem sosem lesz népszerűbb, mint amilyen most (sajnos de, igen: épp most építenek egy olajfúró platformot nem messze Qeshm citytől, amint elkészül, pár éven belül megszűnnek a koralltelepek). A sziget delfin alakú, az orra keletre néz, ott van Qeshm city, a szárnyánál meg a mangrove erdők. Szerencsére az ide véletlenül ellátogatók és a kényelmes irániak elég lusták ahhoz, hogy a városi infrastruktúrát ne hagyják el 20km-nél messzebb, így a sziget maradék 100 kilométere szinte érintetlen, és pont itt van a természeti látnivalók háromnegyede, köztük az ütősebb darabok.

A sziget tulajdonképpen korallokból és kagylókból áll, geológiailag a Zagrosz legdélebbi nyúlványa. Az első fosszília látványa még indyjonesos kaland, később, amikor bokáig sétálok bennük és mászás közben szétvágják a kezem, már inkább csak lájtos egzotikum. Van itt egy nagy sóbarlang, évekkel ezelőtt eljutottam a bejáratáig, de nem mentem be: nem láttam hol kell. Hajnalban motorra ültünk, és az utat elkerülve átvágtunk a sivatagon a sziget déli partjára. A barlangot továbbra sem értettem egészen addig, amíg az egyik helyi szakink át nem kúszott egy irgalmatlan sómasszívum alatt. Pont annyi hely van, hogy a mellem és a hátam éppen átfér, alul-felül végigdörzsölve a sós talajt. Szétgyúrva vagy sörhassal biztosan beragadnék. Bent pedig egy legalább 20 méteres szabályos félgömb vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben másztunk fel egy rózsaszín sóhegyre. Hazafelé megálltunk egy érintetlen és távoli partszakaszon, és óriásit illegálkodunk azzal, hogy férfi-női vegyesfürdést csapunk a tájban.

Qeshm egyébként sok szempontból nem Irán, inkább Afrika és az Öböl találkozása. Mondjuk 90 százalék Afrika, 10 százalék Öböl. Esetleg 80-20. A vöröses talaj, a sivatagi növényzet a mindenféle vad kórókkal tiszta Etiópia, az ogadeni sivatag, az itt élők népek is sokkal sötétebbek, mint az anyaföld lakosai. A díszes mozaikos mecsetek helyett szakadt girbegurba minaretek, mint mondjuk Szudánban, a tengeren kékre festett fahajók. Ide még vízum sem kell, feltéve, hogy Dubajból érkezik az ember és nem megy tovább a szárazföldre Bandar felé. Egy baj van vele, hogy az év 6-8 hónapjában élhetetlen. Novemberben a hőmérséklet lezuhan 40 fok alá, akkor elviselhető valamelyest, egészen áprilisig. Igaz a hónap közepén már olyan meleg volt, hogy szabadtéri programokat kizárólag napkelte és reggel 10, valamint este 5 és naplemente között tudtunk abszolválni, az alváshoz meg elengedhetetlen egy közelben működő légkondi.

Négy nap paradicsomi sivatagi lét után áthajóztunk Bandarba, hogy autót béreljünk a következő 10 napra, és bejárjuk vele Dél-Irán egy csekély szegletét. 

az intelligens delfinek

Sivatag a tengeren. A PERZSA-Öböl

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállást követően már úton is voltunk a Perzsa-öböl és egyben Irán legnagyobb szigete, Qeshm felé. Már évek óta meg akartam nézni ezt a térséget, az egyetlen baj csak az volt vele, hogy a hőmérséklet és a páratartalom április és november között elviselhetetlen, nyáron pedig egyenesen pokoli. Két éve találkoztam egy bosnyák sráccal, aki júliusban próbálta megnézni a szigeteket, de el sem tudta hagyni a szárazföldet: félnapos bandari-abbaszi tartózkodás után föladta és inkább visszatért a kellemes sivatagi klímába, Jazdba. Nyáron gyakran előfordul az 55 fok körüli hőmérséklet, sőt gyakran még több is. Állítólag ha tartósan 47 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, az újságok időjárás-jelentései megállnak 47 foknál, nehogy elriasszák – az elsősorban befektetni akaró – odavágyókat. De hogy ez igaz-e, azt nem tudom.

Mogyoróhéjban annyi Qeshmről, hogy ez az irániak karibi térsége, hihetetlenül erkölcstelen módon nők és férfiak együtt strandolhatnak – igaz, a nők csak alaposan felöltözve, kendőben. Egykor portugál megszállás alatt volt, majd a hollandok is betették a lábukat, közben kialakult valami arab-perzsa-hormuzi keverék dialektus nyelv, de azért mindenki megérti a perzsát. Irán legtöbb lakójával ellentétben szunniták élnek itt, bár a vallásosságnak egyáltalán nem láttam semmi nyomát. Nyomorult kis mecsetek vannak csak mindenfelé. De általában maga a sziget is elég érdektelen az építészetét tekintve. Ez persze nem véletlen, az utóbbi időben több földrengés is megzúzta, legutóbb talán tavaly, így a lakóépületek többsége szürke betonkocka. Az egyetlen valamirevaló település (a szintén jellegtelen Qeshm cityt leszámítva) Laft, ami viszont tele van széltornyokkal. Pont ide nem sikerült eljutni, de majd legközelebb.

Az itt élő emberekről, illetve a nőkről a legelterjedtebb információ, hogy maszkot viselnek, és hogy nagyon utálják, ha fényképezik őket. A maszkjuknak burka neve, ami még véletlenül sem keverendő össze az Afganisztánban a nőkre húzott mindenhol kék, elöl rácsos ablakos rettenettel. Minden falunak megvan a saját maszkdizájnja. Ahol mi voltunk, Shibdarazban a szögletes napszemüvegkeret-alakú volt a nyerő, de máshol a fekete-piros kombinációjú, szigorúan a szemet mutató darab dívik. Eredete nem az iszlámban gyökerezik, hanem állítólag a „ne lesd meg a nőmet” típusú korabeli háremjunkie élveteg hatalmasságok takartatták el így a nőket. Szerintem a nap ellen is teljesen jól véd, így az én teljesen laikus megközelítésem szerint egyszerűen praktikus cucc: a nap öregíti a bőrt, a fickók nem akarnak öreg külsejű nőt, vagyis a nők ilyet hordanak.

Ennyi lusta embert még életemben nem láttam egy rakáson. Ezek mind a qeshmi férfiak. Beismerem, ha nekem kéne évi 300 napot 50 fokban töltenem, nem lennék sem külszíni bányász, sem maratonista, de akkor is. A nem halász, nem sofőr, nem csempész férfiak a nap 12 órájában alszanak, a másik 12-ben pedig félálomban várják a kaját, vagy megpróbálnak gyereket nemzeni. A nőké a házimunka, ami nem semmi, mert általában minden ház tiszta annak ellenére, hogy a liszt finomságú port legfeljebb az üveg nem engedi át, de a keret az igen. A maradék férfiak egy része halász. Ford Fairlane óta jól ismerjük a halászok életét: a halászok korán kelnek, halat fognak, halszaguk van, elszakad a hálójuk és eladják a halat. A sofőrszakma nem nagy kaland, és meglepő módon a csempészeké sem. Csónakkal egy óra innen Dubai, és ezzel a Közel-Kelet legnagyobb és legforgalmasabb kikötője, és Omán is csak 3 órányi csónakázásra van. Qeshm hivatalos neve Free Trade Zone, vagyis szabadkereskedelmi övezet, és a lakói komolyan veszik a szabad kereskedelmet, és szabadon kereskednek szinte mindennel. Éjszaka a sziget nyugodtabb pontjain megjelennek a csónakok, és onnan kipakolják a dubai cuccokat. A csempészek kocsiját nagyon könnyű felismerni sziget-szerte, ugyanis mindegyik rendszám nélküli Toyota pickup. A rendőrségnek nem lenne nehéz dolga összeszedni ezeket az arcokat, mert csak a rendszám nélküli kocsikat kellene összegyűjteniük, de nekem erős a gyanúm, hogy a rendőrök sokkal nagyobbat kaszálnak így, hogy szemet hunynak, esetleg be is segítenek. A jó szándékú rendőröktől ezúton is elnézést kérek, de az extrakorrupt államokban eltöltött majd’ egy évem tapasztalatai alapján nem engedhetem meg magamnak a naivitás luxusát.

A sziget bevételének 90 százalékát adja a halászat, legalábbis hivatalosan. Shibderazi szállásunkon kedves vendéglátó családunk állandóan sült hallal kedveskedett, nem mellesleg életem talán legjobbjaival. A szálkákból ítélve jó egyméteres dögök lehettek darabolás előtt, és volt köztük olyan, amit egyenesen a halászcsónakból raktak olajba, vagyis kifogás után pár órával már a rizzsel keveredett a gyomromban. Azért a rend kedvéért minden vacsora előtt megkérdezték, hogy mit kérünk, illetve, hogy jó lesz-e hal. Túl sok választásunk amúgy sem lett volna, mert semmi másuk nem volt, legfeljebb lekváros kenyér, de azt utálom. Nem vagyok a halak nagy szakértője és rajongója, úgyhogy erről több szót nem is ejtek, viszont említést érdemelnek a nem-hal delfinek. Douglas Adams óta köztudott, hogy ők a legintelligensebb lények a földön (utánuk jönnek az egerek, majd az emberek), éppen ezért nem értem, hogy képesek ebben a döglesztő melegben, fülsiketítő motorzajban viháncolni és szaporodni. Pár helyi ugyanis észrevette, hogy a turisták buknak a delfinekre, így aztán jól közéjük hajtanak a bűzös-zajos motorcsónakjaikkal, hogy minél közelebbről lehessen őket látni. Szívem szerint inkább jöttem volna kajakkal, vagy úsztam volna az uszonyukba kapaszkodva, de hiába, itt nagyüzem van: az irániak egyelőre nem jöttek rá a környezetbarát turizmus előnyeire, és próbálnak tömegigényeket kiszolgálni.

Ennek egy másik szép példája a teknősnézés. Egész pontosan annak a nézése, ahogy az óriásteknősök éjjel kimásznak a partra és lerakják a tojásaikat. Korábban nagy teknőspusztítás ment errefelé, a lusta szigetlakók tízezerszámra zabálták a teknőstojást. De amióta kiszámolták, hogy ezer tojásból csak egyetlen kel ki, nő fel és éri meg a szaporodáshoz szükséges 30 éves kort, gyorsan mentőakcióba kezdtek, és a UNDP támogatásával megpróbálnak valami kulturált rendet vágni ebbe a káoszba. Ma már tilos gyilkolni őket, és tilos megenni a tojásaikat. Erről úgy gondoskodnak, hogy a partnak csak néhány szakasza alkalmas arra, hogy a teknőcök odategyék a tojásokat, így aránylag könnyű ellenőrizni, hogy hány teknős jön egy éjjel. Van rendes éjjeli teknősfigyelő szolgálat, akik mellé turisták tömegei csatlakoznak, hogy a tojásrakás előtti beásási ceremóniát megfigyelhessék. Ez általában úgy néz ki, hogy kijön a teknős a tengerből, mindenki erősen koncentrál rá, majd amikor az elkezd ásni és se lát, se hall, ötvenen körbeállják és körbevakuzzák az állatot. Az ásás után az őrök mindenkit elzavarnak, kiássák a tojásokat, és róka- és kisgyerekbiztos helyen újra elássák mindegyiket, hogy aztán két és fél hónappal később jól kikeljenek a kis dögök. Nekünk megadatott az a luxus, hogy a főteknősös család házában laktunk, így otthon henyélhettünk, mert telefonon értesítettek, ha jött teknős. Igaz, megnézni így sem sikerült, mert annyira belemerültünk a vacsorába, hogy lekéstük az aktust. Valójában egy kicsit filozofáltunk rajta, hogy melyik a kisebb sértés: ha a frissen tálalt vacsora mellől fölállunk, hogy akkor mi most teknőst nézünk, vagy hogy a telefonos riasztás ellenére nem nézzük meg az állatot, miután egész délután arról beszéltünk, hogy mennyire érdekel ez minket. Inkább ettünk.

Ez a teknősös dolog egészen messzire vezetett. Mivel ezzel kapcsolatban minden ingyenes, felmerült a kérdés, hogy miből teremtik elő rá a minimális önrészt. A család nőtagjai a hunyók. Kitalálták, hogy gyönyörűséges qeshmi ruhákat, kendőket és egyebeket (pl. mobiltokokat turistáknak) készítenek, és a bevételből tudják finanszíroznia saját részüket. Eddig rendben is van, de egy poros kis faluban, amiben talán emberemlékezet óta nem állt meg senki csak úgy nézelődni, mindenki csak áthajt rajta, hol lehet ezeket eladni? Természetesen a tengerparton, a strandon. Így építettek maguknak pálmakunyhót, és elkezdték az árusítást. Ekkor jött a képbe a falu Beludzsisztánból importált mollája, aki rettenetes rosszallással nézte, hogy nők vannak a tengerparton. Sőt, ott dolgoznak. Sőt, még férfiakkal is szóba állnak, mivel eladók, vagyis ez a dolguk. Ráadásul mindezt férfikíséret nélkül. A lányok csak legyintenek, amikor a molláról kérdezzük őket. „Ő nagyon jó ember, és a világ legjobb mollája. De ebben a kérdésben nyitnia kell.” Az egyik nő saját szavai szerint emancipált. Meglep, hogy ebben az országban, ebben a faluban, egy ilyen konzervatív környezetben ezt a szót hallom. Már azzal is kihágást követtek el az iszlám ellen, hogy férfiak nélkül velünk egy szobában voltak, hogy együtt ettünk, vagy hogy lazább (azért a bikinitől igen messze lévő, többrétegű) szerelésben látjuk őket. Amikor éjjel teknősnézésre indulunk, a rend kedvéért apuka a lányok mellé adja a hatéves kiskölköt férfikísérőnek, nehogy megszólják őket a falubeliek, hogy egyedül mászkálnak a kharadzsikkal, vagyis az idegenekkel. Ahogy már sokan mondták nekem az ország legkülönbözőbb részein: Irán a legkevésbé iszlám Iszlám Köztársaság. Vagy inkább csak nevében és politikai rendszerében iszlám, a lakói jó része valahol teljesen máshol jár….

Érdekes programnak ígérkezett a Qeshm déli részénél lévő Hengam-sziget meghódítása is. Először azt terveztük, hogy ott alszunk, de aztán gyáván megfutamodtunk, és csak egy kétórás motorcsónakos sziget kerülés lett a vége. Hogy miért, azt teljesen csak egy nappal később sikerült megnyugtatóan tisztázni. Az ottalvásról még elég könnyen lebeszéltek, de arról, hogy gyalog megkerüljük, már fenyegetések kellettek. Először megkértük a csónakost egy helyen, hogy tegyen ki, de arra hivatkozott, hogy az katonai terület és ott nem lehet, így belenyugodtunk. Később megálltunk ugyan, de csak azért, hogy vonakodva olyanokat mondjon, hogy bajunk lehet a hatóságokkal, és hasonlók. A helyzet a következő. Iránnak van tizenvalahány szigete, ezek egy részén nincs semmi. Hengamon és Qeshmen is van viszont katonai bázis és raktár. Az Öböl-menti államok nagy fegyverkezése miatt (is), meg a korábbi tapasztalatok alapján jónak látták, hogy hihetetlen fegyverarzenált halmoznak fel a szigeteken, biztos, ami biztos. Másrészt bizalmatlanok a külföldiekkel szemben – éppen Shibderaz volt az a település, ahonnan az amerikai hadihajót „megfenyegető” kis iráni motorcsónakok elindultak néhány hónappal ezelőtt. Ennek tehát az lett az eredménye, hogy két nyugati, fényképezőgéppel és laptoppal sétálva egy isten háta mögötti stratégiailag fontos szigeten igencsak érzékenyen érinti Iránt, vagyis annak biztonságát. A helyiek szerint megvan az esélye egy kis börtönnek, ahonnan persze ki lehet szabadulni, miután tisztázódott a helyzet, de akkor is minek. Ráadásul útlevelünk sem volt nálunk. Úgyhogy engedve a kegyes erőszaknak nem sétáltunk keresztül Hengamon.

Amikor megérkeztünk Qeshmre, két dolog jutott eszembe: az egyik a Szíria partjainál levő parányi sziget, Arvad hangulata, a másik pedig Közép-Amerika kevert népességű halászfalvai, a hondurasi Omoa vagy a guatemalai Livingstone hangulata. Itt a helyzet kicsit más: az év nagy részében élvezhetetlen klíma miatt a helyi turizmus (csak hozzávetőleges adat: most, a Noruz két hete alatt egyes becslések szerint 50 millióan keltekútra Iránban) igen szűk intervallumra koncentrálódik. Mivel Qeshm szabadkereskedelmi övezet, ezért a vásárlás- és pénzköltésmániás irániak előszeretettel keresik fel. A hazatérő családok ezrei nemcsak a tengerpartok élővilágát fosztják ki, de tucatszám veszik az edénykészleteket, a mikrosütőt, és gyakorlatilag mindent, amit olcsóbbnak vélnek, mint egy átlagos nagyvárosban. Sosem láttam még népet, akik ennyire imádnak pénzt költeni és enni.

Bandari Abbaszból az autóbusznak nevezett gyors motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahol azonnal megpróbáltunk repjegyet foglalni vissza Teheránba. Tudjátok, az iráni távolságok: a Bandari-Teherán vasútvonal egészen véletlenül az ország leghosszabbja, 1338 km hosszú, és jó húsz órás utazással jár. Úgyhogy elkezdtünk repjegyet keresni, de 10 napra előre az össze le volt már foglalva, így aztán hagytuk az egészet.
Az első utunk a Golden Beach-nek nevezett partszakaszra vezetett. A hely nekem, kelet-európai számára rendkívül vicces, ugyanis a ’70-es-’80-as évek balatoni hangulatára emlékeztet, amikor a keletnémetek meg a magyarok Trabival megszállták Siófokot meg Füredet. Itt ugyanezt nyomják, csak Paykannal. Jobbára középosztálybeli vagy melóscsaládok, akik az éves spórolt pénznek vernek a seggére: papírsárkány meg jégkrém a gyereknek, edénykészlet az asszonynak, hekkvacsora a tömegétkezdében, a Kőbányai helyett a szimpla cigaretta. Ez a hely annyi embernek fogta meg a fantáziáját, hogy menekülttáborra emlékeztető objektumot emeltek a legkevésbé tehetősek részére: kibetonoztak vagy száz sátorhelyet, és hatalmas katonai sátrakat állítottak rá, amelyet 30 dolláros napidíj ellenében lehetett használni. Mivel ketten voltunk Sebastiannal, ezért nem volt olcsó mulatság, főleg a 6 dolláros halvacsorával megfejelve. Annyira megzuhantunk anyagilag, hogy egy napig csak csipszet ettünk: egy dollárból kijön 3-4 nagy zacskó, ami pont elég is egy étkezésre. Legalábbis pár jégkrémmel megfejelve.

Másnap megtaláltuk a már említett Hengam szigetet meg a shibderazi családot, harmadnap onnan indultunk felfedezni a sziget nyugati részét. Csak vázlatosan, a képekre támaszkodva, a következők a látnivalók: hajóépítők (félmillió euróért már igen komoly hajót ácsolnak össze errefelé), a világ leghosszabb sóbarlangja, amely 6 km hosszú, sós sivatagok, és a világ egyik legszebb kanyonja. Ez utóbbi Csillag-kanyon névre hallgat, és a jordániai Petra méltó versenytársa, csak itt napi 10 ezer turista helyett napi 20 van. Igaz, az ökoturizmuson még van mit fejleszteni. Adtak egy angolul elég alapszinten beszélő vezetőt, de inkább Sebastian fordított nekem. A lényeg, hogy közben találtunk pár szemetet, amit összeszedtünk, és odaadtunk a vezetőnknek, hogy dobja ki a kanyonon kívül valami szemetesbe. Amikor nem figyeltünk oda, titokban beledugta a cuccot a homokba, és elegyengette a tetejét. Ejnye. Aztán egy üres palackot dobott el. Érdekes egyébként, hogy elég sok fiatallal találkoztam, akik ökoturizmussal foglalkoznak, az egyikük készített velünk interjúkat is az iráni turizmussal kapcsolatban. Remélem ez a generáció kinövi magát, mert az a szennyezés, ami most zajlik az országban, elég elszomorító. Jelenleg még a belső, iráni tömegturizmust próbálják meg kiszolgálni, egyelőre bármi áron.

A Qeshmen eltöltött igen hasznos három napot egy 22 órás vonatozással fejeltünk meg, szerencsére ebből tizenkettőt átaludtam. Most ismét Teherán… hajaj, most értem haza egy házibuliból. Egy pornósztárnak tetsző szőke parókás nagymellű afgán nőnél voltunk, hidegtálas viszkipartin. Én még idejében leléptem, szerencsére.

p.s.
Mindenkinek ajánlok egy filmet, akit egy egészen kicsit is érdekel Irán, vagy Teherán. A hossza kábé másfél óra, angol nyelven, a BBC készítette. Mint a témában nem teljesen érintetlen elmondhatom, hogy igen kiváló film ez, nagyon érdemes letölteni. A cime Inside Iran, a riporter Rageh Omaar.