2014. október 2., csütörtök

Hong Kong kicsit készen


Az utóbbi hónapok nagy rohanásában el is felejtettem, hogy jövet-ment Hong Kongban is (meg Makaón is) eltöltöttem pár napot, ami túl nagy kaland nem volt ugyan, de minden percét élveztem és a világképemen is tágított valamelyest. Most a demokrácia protesztekkel kapcsolatban újra eszembe jutott az a pár nap.


Mindig is szerettem volna a kelet-ázsiai nagyvárosokat végigutazni. Egyelőre panaszra semmi ok, az utóbbi években különböző okok miatt volt szerencsém Bangkok, Saigon, Hanoi, Szingapúr, Kuala Lumpur, Manila, meg Tokió megismeréséhez, ezúttal pedig Hong Kong és Makaó volt soron. Sanghaj, Peking, Kiotó, Tajvan, Szöul meg még pár másik hátra van, Jakartáról meg még senki sem mesélt jót, úgyhogy azt nyugodt szívvel kihagyom a továbbiakban is.

Nem vagyok különösebben iszákos – mostanában főleg nem – de ha repülőt látok, nem bírok magammal. Elsősorban azért nem, mert a repülés kényelmetlen és untat, ezért régóta bevált taktikám az, hogy igyekszem valamennyire kiütni magam és minél nagyobb részét átaludni a kalandnak. Ezt jó esetben sikerül annyira kimaxolni, hogy már a felszállás sincs meg a bealvás miatt, és vagy a leszállásra kelek fel, vagy a sztyui ébreszt a töküres gépen. És persze nem mindig szesszel segítek magamon, néha egyszerűen csak túltolom a bicajt előző este, másnap meg boldogan várom az első alkalmat egy nyáladzós bealvásra.

Valahogy így volt ez most is. Egy ausztrál kollégával, egy helyi püspökkel meg egy biztonsági őrrel toltuk a cukornádból készült rumszerű italt Manilában, az őrbódé mellé eszkábált kalyibában. Szerencsére jelen volt a sofőr is, akinek az volt a feladata, hogy kijuttasson a reptérre reggel 3-kor. Emiatt kicsit elengedtem magam, éjjel még kiugrottam a Seven Elevenbe újabb szeszért, majd filmszakadás következett, és a hongkongi reptéren keltegetett a kedves repülős kísérő hölgy, hogy már mindenki leszállt és welcome to Hong Kong. Boldogan konstatáltam, hogy működött a belső robotpilóta és átnavigált minden reptéri ellenőrzésen, és ennek köszönhetően ismét sikeres idő- és térugrást hajtottam végre, és egyetlen percről sem tudok beszámolni az éjszakai Manila meg a reggeli Hong Kong között eltelt időről.

Manilában volt bennem annyi előrelátás, hogy pár napos látogatást nem teszek tönkre reménytelen szálláskereséssel. Ezért gyorsan kinéztem nagyjából tíz szállást, ami a leírások szerint jó helyen és jó áron volt. A tízből nyolcnak ugyanaz volt a száma Kowloon negyedben a Nathan Road-on, így nem is volt kérdéses, hol kezdem a körülnézést. A reptéri buszról a ház előtt leszállva azonnal megtalált egy indiai csávó, és szállást ajánlott. Minden mindegy alapon vele mentem, és a neten kinézett épületbe vitt, de egy kilencedik szállásra, ami még meg sem nyílt, és flexeltek előtte a folyosón. Kivettem az egyetlen eddig elkészült szobát, életem második legkisebbjét. A legkisebb az odesszai villamosremízben volt, ez a mostani nagyjából 10-10 centivel verte mindkét irányban.

A címazonosság alapja a helyhiány és a kisvállalkozás hatékonyságába vetett hit: a 20-30-40 emeletes toronyházakban nagyobb lakásokat, vagy több kis lakást egybenyitva működtetnek hotel, hostel, guesthouse néven futó elfekvőket, elsősorban olyan hasonszőrűek számára, akiknek eszük ágában sincs időt szobában tölteni, az éjszakai ájulás óráitól eltekintve. Mivel se szomszédolni, sem angolul társalogni nem akartam (a jelen lévő helyiek semennyire sem voltak erősek európai nyelvekben), tökéletesen megfelelt ez az új hely. Az épület 9. emeleten volt, és legalább 20 hasonló lakáshostel működött még ugyanitt. Az első kihívást a liftezés jelentette. A házban négy lift működött, és hogy ne legyen túlzsúfolt és ne álljon meg mindenhol, mindegyik négyemeletenként állt meg a 2.-tól. Vagyis volt egy, ami a 2., 6., 10. stb emeleteken, egy 3-7-11 stb. Egy nappal később rájöttem, hogy leggyorsabban úgy jutok fel, ha az első liftbe beszállok, ami jön, és föl/legyalogolok 1-2 emeletet, napi 15 percre csökkentve ezzel a liftre várakozás értelmetlen időtartamát. Lefelé mindig gyalogoltam.

Hongkong legidegesítőbb lakói az indiaiak. Igazából mindenhol máshol is ők a legidegesítőbbek. De itt egy egészen sajátos piaci területszerzést hajtottak végre, nevezetesen az ő kezükben van az öltöny-, karóra- és narkóbiznisz. Az utcán már messzire kerülöm őket, farmerben és Slayer pólóban járkálok, de mindenképpen öltönybe akarnak öltöztetni, és amikor azt mondom nekik, hogy van otthon hat öltönyöm (ez pont hattal több, mint amennyi van), annyit tud rá mondani, hogy „de ez lesz a legszebb és legolcsóbb”. A „szeretem a ronda és drága öltönyöket” érvre általában éppen annyi időre kussolnak be, hogy kettővel odébb tudjak lépni. Második naptól a metró és a házam közti szakasztól fülhallgatót teszek a búrámra, akár zene nélkül, és így kiváló alibim lesz a semmibe vevésükre. Így már azt sem hallom, amikor a sikertelen öltönytukmálás után a narkóra térnek, és elkezdik sorolni a náluk beszerezhető kemikáliákat. Szerencsére nem vagyok rájuk szorulva, és dílerben megbízni egyébként is őrült nagy felelőtlenség – főleg ahol a puszta birtoklásért is 1 millió dolláros (hong kongi, ez 31 millió HUF) büntetés van, 7 év börtönnel megfejelve.

Másnapra kicsit belázasodtam és megfáztam, szinte könyörgött a szervezetem jófajta pálinkáért. Persze Ázsiában elég nehéz ilyesmit beszerezni, de a szomszédos Seven Elevenben véletlenül találtam 1,75 ml-es kiszerelésű, 45 fokos ginseng pálinkát, ami meglepően finom. Gyorsan vettem vagy hat üveggel, és ezzel el is voltam a következő napokban.

Egy nap városi környezet után tombolt bennem a kirándulhatnék, így metróra ültem, elmentem valameddig, majd miután senkivel és semmivel nem tudtam magam útbaigazíttatni, saccra elindultam, amerre a természetet sejtettem. Elballagtam végtelen lakótelepek mellett, föl a hegyre, majd mindenféle hegyi utakon, végül találtam egy turistatérképet, ami nagyjából azt a területet fedte le, amit kerestem. Az elképzelt könnyed túra persze hamar expedícióvá vált, ugyanis nem számoltam azzal az aprósággal, hogy Hong Kong nem közvetlenül tengerparti része pillanatok alatt ugrik egy 800-1000 méteres szintkülönbséget, így a lakóteleptől egy óra gyaloglásra már a Kékes magasságában jártam.

Iszonyúan zörgött a bozót, állatot nem láttam, aznap még emberrel sem találkoztam a tájban, ha a hongkongi medvedisznóember itt akarna elásni és megenni, sosem találna meg senki. Fél perc múlva megjelent egy majom, békésnek tűnt, de kicsit tartottam tőle. Aztán még előjött vagy harminc, egy ideig méregettük egymást, majd mindenki az ösvény saját oldalán jólnevelten kikerülte a másikat.

Hong Kong szerencsére tele van fasza múzeumokkal, jól megnéztem a dinoszauruszosat meg az űrhajózósat, amiben volt egy komplett űrben járt űrsikló orr és pilótafülke. Közben azért végigkajáltam pár remek kifőzdét, a kínai itt is fosat. Este áthajóztam a túloldalra, a rendes felhőkarcolókhoz. Végre megint 3D-s a város, mint Szingapúr vagy Tokió, a nagy házak tövében lerobbant old-school vityillók, gondolom elég drágák lehetnek még ilyen szakadtan is. Közben az is nyilvánvalóvá vált, a város eladta a lelkét az Apple-nek, miután megpillantottam az iSquare nevű teret.

Másnap átkompoztam Makaóba. A kompozás talán kicsit provinciális kifejezés egy olyan katamarán esetében, ami 90-nel is tud menni a háborgó tengeren, anélkül, hogy túl sokat rázkódna vagy dülöngélne. A nagyon menő TurboJet névre hallgat és teljesen fölösleges ablak mellé ülni, mert minden szürke és vizes odakint.


Makaó nyomorúságos és szottyadt hely Hong Konghoz képest, mondjuk az idő is szar volt, az sem tett jót neki. A fél város tele van kaszinókkal, amik a kínaiaknak biztos modernnek és szépnek tűnnek, de nyugati szemmel inkább rondák és érdektelenek. A városból, ami maradt pár portugál emlék, az nagyjából szép és rendkívül népszerű (nagyon sok kínai turiszt és konstans esküvői fotózások), van pár nyugis kínai templom meg néhány biztosan bedrogozva tervezett toronyház. Hogy helyi cimborák és súlyos szerencsejáték-függőség, vagy havi 5-6000 euró fölötti fizetés nélkül nem jövök vissza egy darabig, az biztosra vehető. Bár ha itt kéne laknom, akár naponta ingázhatnék Hong Kong-ba. Vagy inkább Hong Kong-ból ide.



Másnapra sajnos nem sikerült bebuliznom, így kivételesen aránylag kipihenten vártam a Hong Kong – London járatot, ami így annyira eseménytelen lett, hogy semmire sem emlékszem belőle utólag. Pedig szerintem életem leghosszabb repülése volt és halálosan untam.



2014. szeptember 18., csütörtök

Ötödször a Damavandon


Mindig megfogadom, hogy a Damavandról nem írok többet, de sosem sikerül. Életem talán legegyszerűbb iráni kiruccanását sikerült összehozni – ugyan a rengeteg előkészítésből semmi sem látszott, mert mindig mindenhol rögtönözni kellett. Tizenvalahányadszor érkeztem az országba, és be kell vallanom, egyre puncsosabb vagyok, már 3 év telt el az utolsó kibuszozásom óta, és a következő időszak sem tűnik annyira üresnek, hogy három napokat föl tudjak áldozni belőlük. Az mindenesetre fejlődés, hogy Iránban négy éve nem laktam hotelben és nem tömegközlekedtem, ami az otthonosság érzését elég jól megalapozta.

A bebiztosításnak gondolt referencia számom, ami a vízumhoz kellett, hogy a reptéren vehessem föl, mindenképpen megszopatott: 22 napra igényeltem vízumot, és 10 napra kaptam – pontosan 4 nappal kevesebbre, mint amennyire a repjegyem szólt, és pont annyival kevesebbre, amennyire akkor kaptam volna vízumot, ha nincs referencia számom. Ezzel életem hátralevő részére letettem a jogkövetésről (az eddigi kalandok mellett ez is csak megcsúszás volt), és egy órával később már meg is reccsentettem a liter páleszt, amit ügyes kezű gorazdei hegylakók készítettek tavaly, és hogy, hogy nem, épp nálam volt. A derék perzsáim persze örültek neki, úgyhogy a belekortyolás után le is tettem róla.

Az iráni bürokráciáról, ha egy Csendes Don-t nem is, de egy Ivan Gyenyiszovicsot mindenképpen tudnék írni, ehhez tényleg csak kicsivel járult hozzá a mostani vízumhosszabbítás – a megérkezésem napján. Sajnos csütörtök volt, a hivatalokban ilyenkor már dél felé elfogy a lendület, a péntek pedig a mi vasárnapunk, úgyhogy szombaton, az utolsó lehetséges szabadnapomon kénytelen voltam a reménytelen ácsorgást és ügyintézést választani. Szerencsére velem jött Houman barátom, aki nélkül nyilván sokkal nehezebb lett volna minden. Először igazolványképet kellett csináltatni, ez könnyen ment. Majd eltaxiztunk a hivatalhoz, ahol semmi nem volt kiírva. Három őr/portás/ottdolgozó megkérdezése után kiderült, hogy egy héttel korábban elköltözött a hivatal a viszonylag belvárosnak mondható irodából Tehranparsba, a város keleti részébe, vagy 20 perc taxizásra. A bejáratnál a telefonokat le kellett adni, majd az emeleten rám tört az ilyenkor szokásos reménytelenség. Minden kizárólag fársziul volt kiírva (már illene tudnom elolvasni az egészet), ami azért érdekes, mert a külföldiek tartózkodási papírjait intézték itt. 

Mondjuk az afgánoknak ez nem jelent gondot, de raktuk kívül tele volt türkménekkel, kínaiakkal meg arabokkal, és valamiért a turista szekciót is ide helyezték. Szerencsére az emeleten senki sem beszélt angolul, vagy legalábbis nem gondolta, hogy ennyivel beszállhatna az ügyintézésbe. Miután kivártunk egy sort a helyi nagyember irodájába, kezembe nyomott egy rózsaszín kartont, hogy töltsem ki. A kartonban két ugyanolyan papír, amit eredetiben kellett prezentálnom, hiába volt mellettem a fénymásoló, nekik az én betűim kellettek duplán. Közben Houman bankba ment, hogy befizessen nevetséges kb. 7 dollárt az ügyintézésre. Mire mindent kitöltöttem, és nálam volt a befizetési bizonylat, odaverekedtük magunkat az ablakhoz, Houman elmondta, mi járatban vagyunk, a hölgy pedig gondterhelt arccal közölte, hogy túlterheltek, és szerdán kéne visszajönnünk hosszabbítani. Mindezt szombaton. Azt üzentem neki, hogy így miatta kell majd illegálisan az országban tartózkodnom, mert a hegyekben leszek, és mire visszajövök, már nem lesz érvényes a vízumom. Na jó, akkor jöjjek vissza egy óra múlva. Ezt korábban a budapesti követségen is eljátszották minden alkalommal, és én is, így általában egy-két napon belül megvolt a vízumom. Egy óra múlva visszamentünk, és a rettenetesen túlterhelt iroda ellenére átvehettem a hosszabbítást jelentő pecsétet. 

A sztorit kár túlragozni, de vajon miért igénylek 3 hétre vízumot?  Miért gondolják, ha három hétre igénylem, akkor pont jó lesz 10 napra is? Vajon minek van belépéskor szkenner, ha egyszer mindent papíron kell leadni két nappal később? Vajon minek van referencia szám, és minek van vízum, ha egyszer semmit sem tudnak rólam? Szóval, ha valaki bajba sodorja magát, semmi gond, a jobb kéz sosem tudja, mit csinál a bal – legalábbis papíron.


Másnap megérkeztek a srácaim és felmentünk a hegyre. Minden a szokásos, leszámítva, hogy mostanában sokat futok, és a korábbi látogatásokkal szemben cigizni sem volt kedvem. Így elég könnyen megvolt a hegy felfelé. Igazából csak olyan 5600 méter körül akadtak nehézségek, amikor a szélirány megváltozott, és ránk burkolta a kéngőzt. Na, az igazán szar volt, égette a tüdőt, és a kendő sem védett sokáig. Szerencsére gyorsan túljutottunk rajta. A zene végig a Reign in Blood volt a Slayertől. Aki ezzel nem mászik fel, az sehogy.

Ilyen zsúfoltnak még sosem láttam a Damavandot. Az Energiaügyi Minisztérium csapatépítő tréninget tartott, ennek keretében 150 minisztériumi dolgozó lett felküldve a hegyre. Azért otthon ennél jóval puhányabbak az ilyen tréningek, oda inkább máj kell, mint comb, azt mondják. Két órával a nagy csapat után indultunk, egyszerre értünk fel, és eszembe jutott, amit valamelyik nagykövet mondott, hogy Iránban a közlekedés dzsihád. A rendkívül udvarias és segítőkész fazonok azonnal ámokfutóvá válnak, amint közlekedésre kerül a sor. Iránban évente 20 ezer ember hal meg közlekedési balesetben, nagyjából annyian, mint a szomszédos polgárháborúkban. Jut eszembe, Etiópiában al-Kaidának hívják az Isuzut, mert ezek a japán kisteherautók legalább annyi embert ölnek meg az utakon, mint a fent említett terrorszervezet. Szóval fent álltunk a csúcson, ahol néhány kén és hideg által kinyiffantott birka van felszögelve a sziklába, és le szerettük volna fotózni magunkat, de nem hagyták. Kombinatorikai nonszensz, ahogy a jelen lévő mintegy 30 ember hányféleképpen tudta magát összerakni mindenféle céges zászlóval. Végül elkezdtünk fotobombolni a beállásaikat, és pár beszólás után közel engedtek a dögökhöz. Igazán szarul csak lefelé lettem, hiába értünk le 5000, majd 4000 méterre, a fejfájásom csak 3000 körül múlt el estére.

A 4200-on lévő menedékház egyébként félelmetesen tele lett, szinte menekültünk onnan. Még a sátorhelyek is elfogytak, ami azt jelentette, hogy sorba kellett állni sokat a vécéhez, illetve a hegyről lecsorgó egyetlen vékony erecske is hosszú sort generált. Pont jól időzítettünk, ha egy nappal később érkezünk, csak a tömegnyomor maradt volna emlékül. Bele sem merek gondolni mi lehetett itt, amikor egyszer 1500 baszidzsi döntött úgy, hogy együtt másszák meg a kúpot.

Estére – kb. 1700 méter szintemelkedést és 2700 méter legyaloglást követően – Larijanba érkeztünk. Itt rengeteg kénes hőforrás van, szinte minden ház használja valahogy. A helyiek a kedvünkért kitisztították az egyszer másfél méteres medencét és teleengedték vízzel. Csak azzal nem számoltak, hogy az kábé 50 fokos, úgyhogy az egész napos mászásra jött még egy kis bátorságpróba, hogy ki mer először merítkezni. Végül a helyi srácok a szomszéd hotel slagjára csatlakozva loptak nekünk hideg vizet és kerek lett a világ. Reggel meg még kerekebb volt, mire a medence kihűlt rendes testhőmérsékletűre. Végre itt a forró termálvíz van ingyen, végtelen mennyiségben, és a hideggel kell spórolni.

Másnap este Teheránban csavarogtunk, utolsó közös este, autóztunk mindenfelé éjszaka, megálltunk cigit venni, amikor megjelent két Sepah-os (Forradalmi Gárda) csávó és kérték az útleveleket. Valaki befújt minket (két pehelybajszos kiscsákó egyébként, fekete ingben, erősen nőhiányosan, nyilván), hogy egyikünk csinált egy fotót az éjszakai dugóról. Nálam nem volt semmilyen papír, az utóbbi években kicsit elaltatták az óvatosságomat, de nem zavart. Úgy nézett ki, ebből rendőrségi ügy lesz, bentalvással, elkérték a fényképezőt, majd kitörölték az ominózus képet, megtartották az útleveleket, és közölték, hogy követjük őket a rendőrségre. A rendőrbódénál volt némi szóváltás, majd telefonálgatás, végül a fővezér benyújtotta a dokumenteket, és elnézést kért, hogy csak a munkáját végzi. Végül lekezelt mindenkivel. Mint kiderült, a főnöke lecseszte, hogy ne piszkálja a turisztokat.

Az egész sztori azért volt vicces, mert volt egy fantasztikus hetünk Iránban, a srácoknak, akik most voltak először, őrült nagy élmény volt. Eddig. A Sepah-os fazon azzal érvelt, hogy az országára nem vet jó fényt, hogy azt fényképezik a külföldiek, hogy mekkora dugó van, meg hogy hogyan közlekednek a helyiek. Arra nyilván elfelejtett gondolni, hogy az milyen fényt vet az országára, hogy ezért egy órát álldigálunk, amíg kvázi kihallgatnak, elveszik a kamerát, az útlevelet, rendőrségre visznek, hogy végül megfélemlítve továbbengedjenek. Az optimizmusom töretlen maradt, lelkesen magyaráztam a fiúknak, hogy ezzel lett teljes az Irán-kép, kár lett volna kihagyni, mert akkor sosem ismerték volna meg az ország valódi arcát.

Hogy teljes legyen a lazulás, másnap – immár egyedül, illetve iráni barátokkal – leléptem a Kaszpihoz egyik barátom nyaralójába. A Kaszpi tengerről sosem volt jó benyomásom, mocskos és fülledt, és ez lényegében most is ilyen volt, egy dolgot leszámítva. Mégpedig azt, hogy egy fallal alaposan körülvett privát ojjektumban húztuk meg magunkat, ahol nincs kerítés a házak között, ahol tudtunk páleszezni a teraszon, és ahol egy szál rövidgatyában, félmeztelenül mentünk át a szomszédhoz. És persze a tenger sem volt olyan szörnyű. Délelőtt azért benéztünk egy nyilvános strandra is, ami tele volt iraki turistákkal. Na, az pont olyan volt, amilyenre emlékeztem: szakadt, szemetes, tele a világ legszőrösebb és legkövérebb testjeivel. Még szerencse, hogy ebben az esztétikai kataklizmában is mindenki megőrizte barátságos viselkedését.

A végén csak 2-3 napot maradtam a tengernél, nagyokat ájultam, ettem csillis-csokis jégkrémet, kirövidnadrágoztam magam, majd kimentem a reptérre. Hazafelé volt 8 órám Isztambulban, vagy harmincadszor voltam ott, egyre kevésbé tetszik, mert nagyjából fele annyi embernek kéne ott lennie, mint amennyi van. Úgyhogy csak beültem a Galata híd alatt lévő kajáldák egyikébe, betoltam három balik ekmek néven futó sült halas szendvicset és kiolvastam egy könyvet. A reptéren az utolsó maradék pénzemen (pontosan 20 darab pénzérme) vettem egy sört 9 dollárért. Szar volt, de ezek után maximálisan megérte.


2014. június 15., vasárnap

Otthon Szarajevóban

Lassan nem is emlékszem, mikor voltam először Szarajevóban. Talán 2006-ban lehetett valamikor, majd utána nagyjából negyedévente, hosszú éveken át. Voltam itt pálinkázni, interjúzni az EUFOR-os arcokkal, pálinkázni, találkozni AbuHamzával, a Szíriából ösztöndíjjal Jugoszláviába került, majd a háború alatt az iszlám brigádot szervező fazonnal, pálinkázni, Focában megnézni valami intézetis gyerekek focibajnokságát, sörözni és pálinkázni, vagy háromszor legyalogolni a Mars Mirát, nyaralni a csajommal és pálinkázni, és persze néhányszor barátokkal pálinkázni. Négy éve voltam utoljára, és már nagyon kezdett hiányozni. Hogy mennyire, arra csak akkor jöttem rá, amikor leszállt a belgrádi gépem, és megpillantottam a minden szögből ismerős völgyet, Szarajevót.

Szívem szerint megint pálinkázni jöttem volna, esetleg túrázni vagy nyaralni, de az én hiányérzetemnek nagy ára van, és a slivovica helyett árvíz, összedőlt házak és más szörnyűségek vártak rám.

Megérkezni nagyon tudok, igaz, általában nincs sok közöm a fogadtatáshoz, legfeljebb mosolyogva behúzom, hogy ez is nagyszerűen ment. Három csaj várt a reptéren, jól néztek ki nagyon, először azt hittem, csak egy, amelyik a táblát tartja, de szerencsére kiderült, hogy mindhárom értem jött. Leila, aki folyamatosan tolja a Drinát és megeszik másfél tányér sós fánkot túróval, Mersiha, aki egyetemistának tűnt elsőre, de három gyereket nevel, meg Jessica, a munkamániás, aki egyszer  fiatalon likőrt akart inni, de véletlenül slivovicát vettek, amit kiköpött a telefonjára, otthon letagadta, de a telefonnak erős pálinkaszaga maradt és lebukott. Kívánnom sem kell jobb munkatársakat.

Hogy otthon vagyok Szarajevóban akkor lett nyilvánvaló, amikor a rengeteg változás ellenére minden sarok ismerős lett újra. Megvolt, hogy hol a legjobb a pleskavica, meg persze a szakadt törzskocsmánk is megvan még, ahol annyi felejthetetlen emlékezetkiesés történt, általában a reggeli órákban.

Szarajevó rengeteget szépült, viszont minden egyes kövén látszik, hogy nem az EU finanszírozta. A Monarchia kori óváros szakadt és ótvar, pont amilyen volt, az összes gyönyörű épület szürke és omlik le a vakolat, kivéve az a pár, ami valamilyen állami intézmény. Ezzel szemben a török kori óváros, csak egy sarokra onnan, komoly fejlődésen ment keresztül. Minden tiptop, kinyalt, egységesre kövezett, egységesre festett és szép lassan terjeszkedik felfelé a hegyre is. Az összes mecset újjáépült, és ezt aligha egyenlíti ki Vojtila szobra, amit nemrég adtak át a katedrális mellett. És persze minden tömve turisztokkal. Minden sarkon hostel, és minden hotel fullra bookolva, annyira, hogy több hetes kintlétem alatt általában háromnaponta kellett költöznöm, mert a foglalások miatt nem volt már helyem (egészen máig, amikor az airbnb-n kifogtam a tuti szállást, ahol maradhatok vagy másfél hetet).


 A fejlődés egyik jele, hogy rengeteg ellenőr van a villamoson. Emlékszem, régen sosem volt jegyem, mert nem tudtam, hol kell vennem, de soha nem is merült fel, hogy kéne egyáltalán. Mármint a közlekedési társaság részéről nem merült fel. Mostanra viszont elhelyeztek angol nyelvű feliratokat, hogy a vezetőtől kell vennem. Egy darabig morfondíroztam rajta, majd addigi gyakorlatommal szakítva vettem egyet. A következő megállónál fölszállt két kaller bordó Telesport zakóban, meg egy közterületes, holland feliratú közterületes kabátban. Ettől kezdve az lett a hobbim, hogy veszek jegyet, és ötből háromszor el is kérték.

Első este lementem a már említett régi törzshelyemre, ami a belváros szívében van, de turisztot még sosem láttam ott, mert nincs kiírva semmi, csak be kell nyitni egy jelöletlen ajtón. Megállt az idő, mint egy Tarr Béla gyorsbüfében. Minden pont ugyanolyan volt, mindent átható tömény cigiszag, és ugyanaz a néni. És persze ugyanaz a pálinka. Gondoltam, a régi szép emlékekre való tekintettel bepróbálkozom egy travaricával. A nő lenézően legyintett, majd felkiáltott, hogy „sliva!”, és kérésemnek esélyt sem hagyva tolta elém a bő feles szilvát. Fasza volt, mint mindig, gondoltam, ezen akkor túl is vagyunk, jöhet a travarica. Ott látom a pulton, kár lenne kihagyni. Szóval kértem egy travát. Nyilván én vagyok a bolond, a nő megint lenézően legyintett, azt mondta „sliva”, és már nyúlt is a hűtőben lévő kokakólás műanyagflakonért, és töltötte a következő szilvát. Az kizárt, hogy emlékszik arra, évekkel ezelőtt miket műveltünk és mennyire túltoltuk a bicajt a sok travaricától. Mindenesetre értettem a leckét, és soha többet nem ejtettem ki a számon, hogy travarica. Viszont mivel dolgozni jöttem, és közben abbahagytam a dohányzást is, mindenképpen el akartam kerülni, hogy visszaszokjak a reggeli dorbézolásokra, úgyhogy ha arra járok, sunnyognom kell, nehogy behívjanak.

Ma régi álmomat váltottam valóra és megnéztem az olimpiai létesítményeket. Mivel esett az eső és köd volt, egy lélek sem járt arra a hegyek között, ezért inkább King mester filmjei jutottak eszembe, semmint a téli sportok. Különösen akkor, amikor a vendéglátóm elvitt egy parányi zsákfaluba, onnan is tovább egy erdei úton egy lakásétterembe, ami zárva volt, majd kinyitották, és egy egészen középkori felszereltségű és hangulatú szobába vittek, és hozták a frissen sült túrós bureket meg az erdei spenótlevest. Valójában ez volt az egyik legjobb élmény, a másik meg a szerda esti Sepultura, amit utoljára 20 éve láttam Budapesten egy eléggé más felállásban. Azóta annyi lemezt adtak ki, hogy régi számot már nem is játszottak, csak az Inner Self-et meg a Dead Embyonic Cells-t, mondjuk ezért a kettőért pont megérte elmenni. Mindenesetre úgy tűnik, a kevésbé mainstream zenekarok időnként elkanyarodnak erre, jövő héten pl. Crowbarra megyek.

Mára ennyi, bánatos vagyok kicsit, hogy nem tudok minden élményt megosztani veletek, de amióta nem függetlenkalandozgatok, azóta a sok beteg sztori is elkerül (leszámítva Líbiát meg Afganisztánt, meg talán Etiópiát), pedig Ukrajnában is volt igen komoly csapatás az utóbbi hónapokban. De azt talán legközelebb egy villámposztban.



2014. január 14., kedd

Fülöp-szigetek: Ébrenlét és félnomádkodás

Karácsony előtt kissé megviselt egy váratlan bő hónap a Fülöp-szigeteken. Persze azért kurvajó volt! Alább a nyavalygásaim első fele, kissé szerkesztetlenül, később majd írok az értelmesebb részéről is.

Samar szigete, a zúzott résztől pár kilométerre...
Rohadtul elegem van a cebui reptérből. Cebu egyenlő a hajnali keléssel, pontosabban a le sem fekvéssel, még pontosabban a húszperces éjszakai ájulással, ami többet árt, mintha le se feküdtem volna. Ha nem lenne kifinomult mindenholalvó szkillem, használhatatlan lennék. Így meg csak a helyi kollégák röhögnek, amikor tízperces mikroszlípet nyomok a kocsiban, ötpercest a reptéri váróban, negyvenpercest Cebu meg Tacloban között. A bebaszás sem segít, csak hosszútávon, rövidtávon veszélyes, mert állandóan a sztyuik keltenek a töküres gépen, hogy húzzak innét, mert már mennének haza. Persze nem így mondják, különben nem lenne munkájuk.

... és a zúzott rész közepén
Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem gyorsétteremben, a cebui reptéren folytattam a csúfos sort. Első alkalommal volt három óránk, kitaláltuk, lássunk valami tengerpartot, és taxiba ültünk. Cebu minden bizonnyal varázslatos sziget, fehér homok, pálmafa, kék ég, túlszaturált képeslap, de a reggel szar. Húsz percet taxiztunk, nem láttunk semmit, a víz barna, az ég szürkésfehér, és amikor valami fizetős belépőjű resortba hajtanánk be egy kávéra, elkezd esni. Hagyjuk a francba az egész giccset és húzunk vissza a reptérre embereket nézni.

Abból van mindenféle. A manilai sorban a magukat kinyaralt hippik meg vörösre pirult germán csodák gurulóskofferral, a taclobaniban olasz fényképészek, német segélymunkások meg filippinó újságírók álldigálnak. Pár nappal a tájfun után alig van érdeklődés a taclobani járatra, a gép kétharmada üres, akinek van egy kis esze, az elhagyja éppen a várost. Egy héttel később mindenki föleszmél, addigra fullra bookolva az összes gép. De az első út nyugis, természetesen átalszom.

Tacloban airport
Ereszkedésre kelek, de nem is baj, levegőből rendesen látszik a laposra pusztított város. Ez kapta a legkeményebb csapást, a cunami mindent elvitt, ami kisebb volt, mint egy vasbeton alapozású templom. Fél órát köröztünk a tenger felett, mire megkaptuk az engedélyt a leszállásra az amerikai katonai gépek és a segélyszállítmányok nagy forgalma miatt. Az irányítótorony kipusztulva, az épület is szarul néz ki, sprével fölfújva falra az „arrival” felirat.

Tacloban city
A városban tombol a háborús gazdaság, negyed óra motorozás ötödmagammal és csomagokkal belefáj úgy 10 dollárba, de még mindig jobb, mint hullaszagban gyalogolni a romok között. És így pont el is érjük a buszt Catbaloganba, ami ötöd ennyi pénzért négy órát visz Samar szigetén, észak felé. A járat klasszikus chickenbus, vagy százan ülünk, állunk, guggolunk, én persze egy kicsit elbóbiskolok pár órára.

"Út a munkába"
Catbalogan viszont szuper hely, tökéletes bázis. Minden nap minimum 2-2 órát kell ülni a pickup hátulján, hogy dolgozni menjünk, de mivel Taclobannál jóval messzebbre járunk, van az néha 10 is. Gusztustalan tengerpart, napsütés, pálmafák, menetszél, ilyenkor még cigizni is szeretek. Hetekkel később éjszaka a platón fekve, zéró fényszennyezettség mellett a fénylő Tejutat bámulva itt is sikerül bealudni egyet, miközben egy kis Carcass duruzsol a fülemben. Balra a tenger hullámzik, jobbra emberek ülnek az úton. Ilyen helyen dolgozni legalább olyan jó, mint nyaralni, csak nem kéne minden nap tizenhat-tizennyolc órázni, meg hogy a végén vödörből fürdés után húzzam vissza az aznap hat liter izzadságot és másfél kiló port fölszívott pólómat és fekhessek éjszaka a pucér deszkapadlóra.

Basay city
Catbaloganban az első élmény, hogy nincs áram. Igazából nemcsak a városban nincs, hanem az egész szigeten, úgy fél Dunántúlnyi területen, ezen kívül a szomszédos Leytén sem, ami valamivel kisebb. A nincs áram viszont előhozza a tűzgyújtás ösztönét, és minden biciklis riksás kivágott ásványvizes flakonba gyertyát tesz, amitől az egész végtelenül egzotikussá válik. Kivéve a főtéren, ahol a helyi mobilszolgáltató (Smart) zseniális húzásának hála, áramfejlesztő zörög, és mindenki ingyen töltheti a telóját. A helyi egyetlen menő szállodába beköltöztek gazdag helyiek, meg pár jól fizetett humanitárius dolgozó, nekik van saját aggregátoruk. Mi pedig a helyi iskolában alszunk a saját levünkben, légkondi, ventillátor, szúnyogháló és minden nélkül, vékony matracon, deszkaágyon. Gyertyafénynél locsoljuk magunkat fürdésnél, keressük a papírt szarásnál, miközben a fejem fölött termetes csótányok mozgolódnak. Éjjel megint nem sikerül aludni, a nappali 32 fok leesik 29-re, de a pára attól marad, sőt, az éjjeli esőtől még durvább lesz. Már világosodik, mire kicsit bealszom, akkor kezdenek rá a kakasok.

A kakasokkal egyébként Manilában is sok volt a gond. Quezon Cityben laktam, cseppet sem érdekes helyen, két nyolcsávos út kereszteződéséhez és skymetróhoz közel, de a szomszédban mindig volt pár rohadt dög. Érkezésemkor az átállás alaposan megviccelt egy hétre, nyolckor keltem, délutánra fölkelt a budapesti iroda, éjfél volt, mire mindenki lenyugodott. A biológiai órám reggel hatkor jelezte, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy lefeküdtem, és ezúttal kilenckor kezdődött minden elölről. Ez ment egy hétig, mire végre valami láz levert a lábamról, és tudtam tizenkét órát aludni.

Basay city

Közben persze rendszeresen kimaradtak éjszakák, hála a terepmunkának. Volt, hogy éjfélkor, volt, hogy kettőkor kellett indulni a reptérre, de ilyen szempontból tök mindegy. Ha véletlenül sikerült elaludni, a 4.45-ös első metró zaja vert föl, ami kábé ötven méterre ment az ablakomtól. Manila számomra az álmatlanság városa. Vagy inkább a nemalvásé. Catbalogan és Tacloban is az.

Catbalogan a titkos favorit egyébként, ide nem járnak turisztok, a főútról két sarokra már mindenki integet. Samar amúgy turistaparadicsom lenne, ha egyrészt nem ez lenne a Fülöp-szigetek legcsóróbb tartománya, meg, ha az ország nem hétezer szigetből állna, ami mind ugyanilyen, csak kisebb vagy nagyobb. Helyette Luzon meg Mindanao a menő, na meg Cebu, Palawan és Coron, vagyis pont azok a helyek, amit nyaraláskor majd én is megnézek egyszer.

Az áramtalan Catbalogan csinos kis időutazással ér fel, mivel a város tele van biciklis riksákkal, és mivel világítás sincs, az autó/elektromosság előtti időkbe vitt vissza (ami itt lehet, hogy nem is volt olyan rég). Áram nélkül a hűtő sem megy, így nincs a városban hideg dolog. Például hideg sör. Két nappal később, amikor jeleztük az igényt, már van, nyilván valami áramfejlesztős helyről újították. Van a mucho meg a grande nevű, egyik a literes San Miguel, a másik meg valami literes helyi. Közben rákaptam a nyárson grillezett májra, a napi rohangálás után mindig az a vacsora. Meg egy-két mucho, vagy ha az nincs, akkor grande. A zenét a meg-megálló jeepneynek nevezett szürreális buliautók biztosítják, csakúgy, mint a diszkófényeket. Amint kicsit elhal az utca hangja, vagy elfogy a máj, húzunk haza sötétben pácolódni és gyertyánál macskamosdani.

A terepmunkában egyébként nem is a munka a kemény, hanem a terep. Általában a pickup platója szélén ülök, perzsel a nap, a napkrémbe beleragad az összes por, amikor megpróbálom lemosni, inkább szétkenem. Ha szar az út, kapaszkodni kell, ha esik, vagy ponyvát húzunk magunkra, vagy bezsúfolódunk az utastérbe. Van, hogy mindezt hat-nyolc-tíz órán keresztül, csak oda. Samar távoli, déli vidékeire viszünk kaját, néha több kamionnal, olyan helyekre, amerre kevesen járnak, nincs szem előtt, és nagyon kell a táp.

A tájfun magával hozott egy tisztességes cunamit is, amit a szél nem tört ketté, azzal megtette a víz. A jelenleg hatezer halálos áldozat ennek közel a duplája lehet, az országon belüli migráns dolgozók, halászok nyilván nincsenek nyilvántartva sehol. Hogy ennyien vesztek oda, az szerintem bűncselekmény, vagy inkább lost in translation: a helyieknek kijut évi 20 tájfun, ha riadó van, nemigen foglalkoznak vele. Hallják, hogy storm surge (angolul, rengetegen értik), és tudják, hogy jön a szél. Ellenben ha azt hallják, tidal wave, vagy cunami, nos, akkor mindenki pánikszerűen elhúz az egyébként mindenhol meglévő evakuációs helyekre, ami néha csak egy dombtető, néha az iskola, néha meg valami erősebb épület távolabb a parttól. Illetve nem mindenki, a népek szegények, mindig van, aki a meglévő néhány cuccát jobban félti, mint az életét.

Hernani

A Haiyan, vagy ahol helyiül nevezik, Yolanda éppen ezért mindenkit meglepett. A legszebb történet azé az időjárás jelentést vezető nőé, aki a taclobani reptéren a vihar közepén nyilatkozta a kamerába, hogy minden rendben, majd felbukkant mögötte egy nagy fekete hullám, és azóta sem találják.

lakóház abból a 6-ból, ami állva maradt a 186-ból

A vihar csak egy pár tucat kilométer széles csíkban tartolt, de ott nagyon. Alig maradt ép pálmafa, ami az egyetlen bevételi forrása volt kókusztermelő helyieknek. Aki nem kókuszt termelt, az halászott. Nekik a csónakjukat vitte el. A rizsföldeken rajta maradt a sós iszap, így azok sem használhatók. Ezért kell ilyen iszonyatos mennyiségű élelmiszer. Hónapokig tart, mire újra tudnak termelni maguknak önellátásra, a kókuszpálmáknak meg tíz év kell, hogy újra pénzt hozzanak, ha egyáltalán ültetnek újat. Egy távoli közösségben – helyi nevén barangayban – 186 házból 6 maradt talpon, mondjuk függőleges eleme egynek sem volt. Öt héttel később még mindig a romokat takarították óvatosan, és még mindig naponta emeltek ki újabb testeket – ezeket már borzalmas állapotban, alig azonosítható elemekben. Jól jön ilyenkor a srebrenicai rutin…

amit a víz meghagyott, elvitte a szél


Folyt köv.