srebrenica solidarity march

A halál és a szabadság útja

Szolidaritási menet Srebrenicába


„Allah u Akbar” – üvöltötte több száz torok, amikor az Egyesült Államok boszniai nagykövete, Charles English befejezte rövid beszédét a boszniai Szerb Köztársaság erdeinek egyik tisztásán. A szaúdi zászlókkal tarkított szürreális jelenet csak egy volt a sok közül, amely a srebrenicai áldozatok iránti szolidaritásért rendezett háromnapos meneten történt.

Hála a fantasztikusan értelmetlen vasúti menetrendnek, összesen egy napig tartott megtenni a Budapest-Tuzla vonatút 480 kilométerét (de most tényleg, magyarázza már el valaki, hogy az eddig remekül működött Balkán felé tartó éjszakai vonatokat miért kellett nappalra tenni? Eddig este 8-kor elindultam Budapestről, reggel 5-re Szarajevóban voltam. Most elmegy rá egy egész nap, és még a végén szállás is kell…), átszállással Pécsen, Eszéken, Vinkoviciben és Brckoban…

A menet nem Tuzlából indult, hanem Nezukból, ami olyan kicsi falu, hogy még az autóstérképen sem volt rajta – minek is, amikor egysávos út meg föl a hegyekbe legelők mellett, hogy aztán a párszáz fős falu végén földúttá, majd ösvénnyé szűküljön. Tuzlában mindössze egy címem volt, ahol este hatkor kellett lennem. Csak egy nagy házat találtam, először elmentem mellette, majd bemásztam a kertbe, ahol pár francia meg olasz nyugdíjas beszélgetett. Kiderült, hogy őket kerestem… nagyon reméltem, hogy nem unatkozó nyugati nyugdíjasok között kell majd menetelnem. Mindenesetre kedvesek voltak, és a mikrobuszukkal átvittek Nezukba, ahol nekik más előre lezsírozott szállásaik voltak, csak úgy, mint az út további részén. Én gyorsan elvegyültem a helyi arcokkal, amit később kicsit megbántam, mert kizárólag üvöltve tudtak beszélni egészen hajnalig, amikor egy másik csoport kezdett üvöltözni a mindenképpen nélkülözhetetlen hajnali focizáshoz. Mindenesetre egy félkész ház korlát nélküli teraszán aludtam sokadmagammal.

Miután fölkeltem, egy öregurat láttam, ahogy elvan egyedül, de ez csak addig volt így, amíg el nem kezdett pálinkával kínálgatni. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem lehet, de annyira tukmálta, meg annyira jó volt, hogy reggel 7-re enyhén kapatos lettem, teszem hozzá sajnos, ugyanis több mint 30 fok volt már akkor, plusz négy órát aludtam összesen az elmúlt három napban. Ez aztán oda vezetett, hogy amikor megálltunk egy tisztáson, azonnal elaludtam, és arra ébredtem, hogy mindenki szedelődzködik. Két nappal később mesélték, hogy a bosnyák elnök volt ott beszédet tartani:-). Mindenesetre bevettem pár energiafokozó herbál kapszulát, föltettem a napszemüveget és jó metálzenét, amitől járógéppé alakultam, és egy óra gyaloglás után már teljesen jól éreztem magam. A legtöbben hátizsák nélkül jöttek, mert volt olyan opció, hogy teherautóra teszed a cuccod, és az az esti állomáson vár, de ezt semmiképpen sem akartam csinálni, mert nem bohóckodni jöttem ennyit. A menetben mindenféle korú emberkék voltak, olyan 12 és 80 között…

„Ezeknek a fiataloknak egy része még meg sem született akkor, amikor a srebrenicai mészárlás történt. Most meg itt gyalogolnak velünk” – méltatta az ifjú bosnyákok felelősségtudatát a mellettem bandukoló 68 éves Alija. Hajlott kora ellenére immár harmadszor gyalogolja végig a 105 kilométeres távot Nezuk, egy észak-boszniai hegyi falu és Potocsari, a délszláv háborúban a hollandok által elvileg védett biztonsági övezet főhadiszállása között. „Az a trükköm, hogy lassan megyek, de egyszer sem állok meg” – avat be az időskori hosszú távú gyaloglás rejtelmeibe. 25 kilométer megtétele után mégis megpihen pár percre, de így is az elsők egyikeként ér az aznap esti táborba. Út közben naponta átlag egy kisboltot találtunk, mondanom sem kell, jól kifosztottuk mindent, sok-sok heti forgalmat bonyolítva egyetlen óra alatt, úgyhogy mindenhol örültek nekünk.

A menet persze nem verseny, hanem megemlékezés, tiszteletadás, passió. Amikor 1995. júliusában a Ratko Mladics vezette szerb erők bekerítették Srebrenicát, az addig biztonsági zónának számító boszniai enklávét, a holland katonák tehetetlenül néztek szembe a túlerővel. Srebrenica körbezárása után a népek a békefenntartók közeli támaszpontján, Potocariban (itt van a mostani megemlékezés) kerestek menedéket. Mivel az ENSZ-katonák tehetetlenek voltak a túlerővel szemben, a szerbek zavartalanul elkezdték a menekültek szétválasztását. A férfiakat a tizenöt éves korúaktól az egészen öregekig külön csoportba terelték a nőktől és a gyerekektől. Sok bosnyák harcos is volt köztük, akik megpróbáltak elmenekülni a szerbek elől. A menekülési kísérlet azonban tragédiába torkolt. A szerb katonák körbezárták a bosnyák csoportot, és légvédelmi és nehézgépágyúkkal tüzet nyitottak rájuk. Több százan azonnal életüket vesztették, a sebesülteket egytől egyik kivégezték. Ettől kezdve senkinek sem volt kegyelem: az elfogott vagy önmagát feladó embereket is agyonlőtték. A Tuzla felé menekülő csoportokat üldözték a hegyek között is, és több százat megöltek közülük, mire a csoport egy kisebb része eljutott a boszniai kormány által ellenőrzött, biztonságos területre, át a fronton. A 12-14 ezer ember közül alig ötezren élték túl. A kivégzettek közül a legfiatalabb 14, a legidősebb 94 éves volt. A többséget a szerbek lelőtték út közben, aknára léptek, vagy eltűntek. A szolidaritási menet az ő útjukat követi vissza, Srebrenica felé. „A menekülés helyett a visszatérés, a remény. Ezt jelenti a menetünk.” – hangzik a közvélekedés.

Első nap kialakul a rend. A szervezők vezetik és zárják a mintegy kétezer bosnyákot számláló csoportot, rengeteg orvos nyüzsög mindenfelé, sebet kötöznek, tanácsot adnak. Fegyvertelen görög KFOR-katonák, az EU rendőri missziója keretében olasz és portugál rendőrök biztosítják utunkat a boszniai Szerb Köztársaság rendőrei kíséretében. A rettenetes hőségben tartálykocsi jön a tömeggel, hoz vizet, ameddig tud. Estére a bosnyák hadsereg által felállított katonai sátortáborba érkezünk, 41 kilométer megtétele után. Menekülttáborra emlékeztető sorban állás a kantinos menzakajáért, fürdés a patakban, kivetítőn dokumentumfilm Srebrenicáról, esti ima leterített műanyag fólián, körülöttünk szétlőtt házak, a bejáratnál tömegsír – ezek a tábor képei. A kajaosztás nem volt túlspirázva, mint ahogy a többi szolgáltatás sem. A napi menü este egy tál babos-sültbirkás kaja fél kiló kenyérrel és májkrém konzervvel. Ez utóbbi a reggeli volt, valamint a kenyér fele is. A szállás katonai sátrakban, illetve szabad ég alatt, én megengedtem magamnak a saját sátor luxusát, cserébe cipelhettem végig.

Másnap a Kamenica-völgyben, ismertebb nevén a Halál völgyén vonulunk végig. Nevét onnan kapta, hogy az itt található tíz tömegsírban 4200 ember maradványait találták meg eddig, és ki tudja, mit rejt még az erdő. A sírok kitáblázva, lajstromba véve, minden fontos információval ellátva szegélyezik az utat, amelyet eltéveszteni sem lehet: ha pár száz méteren belül nincs tömegsír, aknát jelző tábla, vagy sárga szalaggal körülvett aknamező, már gyanús. Útközben együtt érző falusiak segítenek, ahogy tudnak. Hoznak gyümölcsöt, uborkát, szörpöt osztanak, slaggal töltik a kulacsokat, kávét főznek. Harmadnapra, száz kilométer után mindez rutinná válik.

„Srebrenica soha többé nem ismétlődhet meg!” – fejezte be tartalmilag egyébként semmitmondó ünnepi beszédét az amerikai nagykövet, majd egy-két kilométeres távra csatlakozott a menethez az utolsó szakaszon. Az Allahot éltető tömeg szaúdi, török, bosnyák, illetve a pakisztánihoz egészen hasonló zöld alapon fehér holdas-csillagos, a boszniai muzulmán közösség zászlóját lengette. „Arábia az iszlám szent helyeinek őrzője, hazánk pedig évszázadokig a török birodalom része volt” – avat be a menet szimbolikájába Vahid, a banovicsi autószerelő. A tömegben pár külföldinél még svájci, olasz és francia zászló is akad, holland egy sem.

A legtöbben mélységesen kiábrándultak a hollandokból és az ENSZ-ből. „A hollandoknak azt mondták a politikusaik, hogy nem küldhetnek haza hullazsákot. Közülük csak páran haltak meg, de tőlünk sok ezren. Nem értjük, hogyan nevezhetnek biztonsági zónának egy olyan helyet, amit nem képesek megvédeni. Csúnyán átverték azokat, akik a kéksapkásokban bízva itt maradtak” – dühöng Vahid a megváltoztathatatlan tragédián. Mintha az előző este látott dokumentumfilm képei ismétlődnének: fájdalom, könny, keserűség, harag. Valami, ami igazán az érzelmekre hat, ha már a józan észre nem lehet. Sosem felejtik el megemlíteni, hogy a 2. világháború utáni legnagyobb népirtást Európában a szerbek követték el, és az ENSZ végignézte. De a szerbeket már nem is emlegetik, tőlük nem vártak mást. Mielőtt átkelnénk egy szerb falun, a szervezők figyelmeztetnek: ne engedjünk az esetleges provokációnak. Előző évben Mladics és Karadzsics képeket raktak ki a kerítésre. Idén ennek nyoma sincs, látszólag néptelen a néhány házból álló kis település.

Utunk végén néma tömeg fogad Potocsariban. Éppen a koporsókat pakolják ki a teherautóból a másnapi temetésre, ugyanis mind a mai napig újabb és újabb tömegsírokat tárnak fel. Így minden egyes megemlékezésen további áldozatokkal bővül az emlékpark. Az út túloldalán táborozunk, egy lebombázott akkumulátorgyár telepén.

A potocsari emlékhely a reménytelenség parkja. Több ezren vannak, akiknek rokonuk vagy családtagjuk nyomtalanul tűnt el. A DNS azonosításnak hála, sokakat „megtaláltak”, de ez gyakran csak egy darab csontot vagy egy ruhafoszlányt jelent. Bizonyosság híján a síró asszonyok a jelképesen számozott koporsókat ölelgetik, talán éppen abban rejlenek életük darabjai. Idén 308 áldozatot temettek az eddigi 8372 mellé.

„Magyarországról jött, és Nezukból gyalogolt ide a menettel” – meséli büszkélkedve a taxisnak meg a boltosnak Halil Rahmanovics, miközben a vállam veregeti. A srebrenicai maffiózó a háború alatt kisebb csapatot vezetett, elmondása szerint egyszer leszedtek egy repülőt is. Azóta volt kickboxer, karateedző, majd panziókat épített. „Meine Kollegen”, így nevezi harcostársait, az egyiket be is mutatja: széttetovált, húsvét-szigeteki szobor fejű ágyúgolyó, akivel diszkókat védenek. Nem sok kétséget hagy afelől, hogy végigjárták már az utat. „Pár év múlva talán én is végigcsinálom ezt a menetet. Most még képtelen lennék rá. Egyszer már végigmentem rajta „mit meinen Kollegen”, de akkor fegyverrel, az ellenkező irányba, Tuzla felé. Nem volt vizünk és élelmünk, az aljnövényzetben kellett menni. Hat napig tartott. Minden egyes óra, minden egyes perc végtelennek tűnt. De egyszer végigmegyek az ellenkező irányba. Talán.”


A menetben körülbelül 40-50 külföldi volt, ebből csak páran voltunk végig a bosnyákokkal. És ha a Szarajevóban élő lengyel újságíró lányt helyinek számítom, egyedül voltam egész Közép-Kelet-Európából.