instant kalandok

Háromnegyed évre összezárva

Néhány utazási iroda minden korábbinál hosszabb utat kínál időben és térben. A megszállott buszon ülők akár 40 hetet is eltölthetnek együtt Afrika megkerülése közben, de a Selyemút sem akadály Tunisztól Pekingig. Igaz, azon 20 hét alatt rohannak végig.

„Évekkel ezelőtt megpróbáltam elbuszozni Angliából Ausztráliába és vissza. Akkor csak félútig jutottam, mert több határ le volt zárva. Néhány éve azonban rájöttem, hogy ma már meg lehet tenni ezt az utat. És miért ne indíthatnék buszjáratot, amikor évente több ezren járják meg a London-Sydney távot, és a repülésnek eddig nem volt alternatívája?” – merült fel a kérdés Mark Creaseyben, a londoni székhelyű OzBus társaság vezetőjének fejében. Ezzel rögtön telibe is talált egy olyan csoportot, amelynek elegendő ideje és pénze van utazni, de nem elég bevállalós ahhoz, hogy a helyiek között kényelmetlenkedve küzdje keresztül magát Közép-Ázsián vagy éppen Nyugat-Afrikán.

„Nem láttál errefelé egy sárga kamiont az elmúlt napokban?” – kérdezte Daniel, egy negyven körüli svéd csapos, miközben a szudáni Kartúm egyetlen kempingjében próbáltam kiimádkozni a vizet a csapból. „Mostanában kellene megérkeznie, azzal megyek tovább Nairobiba.” – avat a részletekbe. És valóban, estefelé bekanyarodik mellénk egy hatalmas citromsárga bulikamion vagy harminc emberrel a fedélzetén. A gép oldalán rekeszekben mindenféle sivatagi túlélőfelszerelés, többszáz liter víz és tucatnyi sátor szolgálja a kényelmet. A nagyrészt amerikaiakból álló társaság szolidan körülnéz, sátrat állít, boltba megy, majd együtt beszélget az este hátralevő részében. Egyetlen pihenőnap után indulnak Dél-Szudán felé, kipipálva ezzel Kartúmot, Afrika egyik legnagyobb városát. Ők az OzBus konkurense, az Oasisoverland utasai, akik 16 hétre vállalták az önkéntes összezártságot mintegy 2250 fontért, vagyis 650 ezer forintért cserébe. Ebben még nincs benne a Kairóba való kijutás és a Fokvárosból való hazarepülés költsége, na meg a költőpénz.

„Mindenki valami mást keres. Vannak, akik romantikát, kalandot, mások kipróbálják magukat és rájönnek, hogy ez a fajta utazás nem nekik való. A legtöbben élvezik az út lassú tempóját és a helyiekkel való találkozásokat.” – ecseteli Mark a résztvevők motivációit. Ebből a felsorolásból a helyiekkel való találkozás eléggé vitatható, hiszen az út során sosem laknak vagy utaznak együtt a helyi lakosokkal, inkább csak a túravezetőkkel és az integető kisgyerekekkel kapcsolatban gyűjthetnek tapasztalatokat. De ez a legtöbbeknek nem is lényeges, hiszen az ilyen stílusú utazás célja nem a megismerés, inkább a szervezett kaland, az „ott is jártam” érzés, a buli és a gyakran szappanoperába hajló egymásra találások. Nem véletlen, hogy a cégek honlapjai roskadoznak az őket dícsérők leveleitől.

Az Ozbusnál egyelőre 300 főt tudnak utaztatni évente, elsősorban az angolszász országokból. De a kereslet, és vele a kínálat is dinamikusan nő. „Idén elindítottuk a London-New York, New York-London buszjáratot is.” – mesél Mark a legújabb fejlesztésekről. A fenti viszonylatot természetesen nem az atlanti átkelésben kell értelmezni, hanem a sokkal kalandosabb Európa-Belarusz-Oroszország-Kazahsztán-Kína-Kelet-Oroszország-Alaszka-Kanada-USA útvonalon, alig 18 hét alatt mindössze 5000 fontért, vagyis alig másfél millió forintért. Ebbe aztán belefér az amszterdami elhajlás, és az amerikaiaknak „titokzatosként” beállított Minszk ugyanúgy, mint az Urál-hegység, a Nagy Fal vagy a Niagara. A biztosítás, a vízumok, a belépők, a repülőjegy és a személyes kiadások ebben még nincsenek is benne.

Az efféle utazás másik varázsa a rugalmasság. A buszok gyakorlatilag úgy működnek, mint menetrendszerinti járatok, amelyek megadott napon megadott városból indulnak szigorúan betartott menetidő szerint. A sok szabadidővel rendelkező kalandvágyók természetesen végigélvezhetik a Tunisz-Peking utat, de lehet csatlakozni rövidebb időre is, például a turisták között populárisnak számító Tunisz-Kairó útvonalra, ami nem egészen három hétig tart. A Selyemút mellett a másik tematikus útvonal az úgynevezett „hippi trail”, vagyis az a „zarándokút”, amelyet a ’60-as - ’70-es évek környékén nyugati hippik tízezrei jártak végig Isztambul és Katmandu között, keresztül Törökországon, Iránon, Pakisztánon, Indián át egyenesen Nepálba. A retro-útvonal ma már elkerüli az olcsó hasis miatt a hippik körében egykor igen kedvelt, mára túl veszélyessé vált Afganisztánt, és az egykori motivácó, a megvilágosodás és a jobb világért való idealista rajongás is a múlté. A „világ egyik utolsó nagy kalandjaként” reklámozott túra mindössze hét hetes, és közel 2500 angol fontba kerül, vagyis körülbelül ötször annyiba, mint ha saját magunk próbálnánk meg boldogulni.

És ha már világot látunk, annak akár lehet valami társadalmi haszna is, vélik az irodák. Útvonalaikon rendszeresen támogatnak különböző alapítványokat és helyi iskolákat. Tőlük kapnak segítséget a Kairóban élő szudáni menekültek, ugandai iskolák, zimbabwei gyerekek, na meg az árván maradt kenyai elefántbébik. Ez igen jó pr a cégeknek, miközben esélyt ad arra is, hogy az önfeledten összezárt instant kalandorokat egy kicsit megismertesse a valódi problémákkal.

A képek nagyjából a Selyemút vonalán készültek Iránban, Szíriában, Pakisztánban és Kínában.