2012. november 22., csütörtök

A kezdő elindult: Pakisztán, Beludzsisztán

Ezúttal az előző posztban vázolt ígéretemnek teszek eleget, amennyiben megosztom ezt a régi szép történetet. Az időpont 2001 nyara, életem első Európán kívüli útja, amit akkori naplójegyzeteim alapján raktam össze nagyon régen. Még béna voltam, naiv, tudatlan és rutintalan, talán éppen ezért volt ez életem egyik legfaszább útja. Saját képek sajnos nincsenek, egy eldobhatós fényképezőgép volt csak nálam, az is a hátizsákom mélyén a busz tetejére kötözve néhány bála mosópor és széna alatt.

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik fentről egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel. Mellénk ülnek a franciák, elkezdünk beszélgetni. Még nálunk is lepusztultabbnak néznek ki. Két hónapot voltak Grúziában. Áradoznak arról, hogy a grúz borok verik a franciákat. Biztos tudják. Alig van pénzük. Adunk a kajánkból, mohón rávetik magukat a maradékra. Eddig azt hittem, hogy mi vagyunk az alacsony költségvetésű utazás bajnokai. De szerencsére nem… 

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége. Remélem pár hét alatt nem leszek rákos. Mert hogy dohányon kívül mást is tartalmaz, az biztos. De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem. 

Elindul a busz, és azon gondolkozom, hogy mennyi idejük van az itteni katonáknak. Már Törökországban is feltűnt, hogy a jó fekvésű hegyoldalakba kiraknak kövekből óriási címereket meg szövegeket, amiket aztán kilométerekről is lehet látni. Sikerült elcsípni egy pár katonát, akik éppen karbantartottak egy ilyen szöveget. Allah dicsőségéért biztos érdemes ezzel foglalkozni, az államért is, de ha az ember katona, akkor lehet, hogy ennél többre vágyik. Vagy inkább örül neki, hogy nem a törzsi területeken kell járőröznie. Long live Pakistan… 

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Kinézek az ablakon, rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem.

Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást, ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék. Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide. 

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Megtalál minket az egyik francia. Ő is szociológus. Hiába, mi vagyunk a zászlóvivők. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió. 

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Mi vagyunk a középpontban. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is. Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek. 

 Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar rájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta. 

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm. Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak. Négykor iszonyatos hangzavar lett, üvöltözés, motorzúgás, lövés is eldördült. Fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot. Legalább megérte, lesz mit mesélni az unokáknak… 

http://www.taoliver.com/PhotoDiary/photo/photo-box-13-pos-89.html
Végre megérkeztünk Kvettába. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén. 

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet. Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter. 

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.

2012. október 30., kedd

AfPak teherautó-divat

Jó régóta akartam írni erről. Első pakisztáni látogatásom egyik maradandó élménye a barokk csiricsáré teherautók látványa. Évekkel később a Karakoram Highway mentén láttam életem egyik leggiccsesebb képét, amikor egy festett kamion jött szembe a Nanga Parbat nyolcezres csúcsa alatt. Akkor elhatároztam, hogy ezt mind le fogom fényképezni, de nem tettem. Helyette viszont beszereztem az ezzel foglalkozó alapművet.


Afganisztán és Pakisztán útjait járva lehetetlen nem észrevenni a helyi teherautó-divatot. A barokkosan agyonpingált járművek sofőrjei és tulajdonosai képesek a beludzsisztáni sivatag közepén megállni, hogy fényesre zsírozzák a poros felnit. Ez volt életem első pakikamionos élménye még 2001-ben, amikor egy pakisztáni diákfelkelésnek hála sikerült egy napot valahol Taftan és Kvetta között a sivatagban eltölteni több száz utassal, diákkal, katonával, na meg egy rakás fekete turbános tálibbal. Egy teherautó alatt feküdtünk az aszfalton, és azon röhögcséltünk, hogy a pizsamás fazonok csótányokat terelnek felénk és jót mulatnak rajtunk. A csodálatos történetet majd egyszer megírom, de nem most.

Persze aki túldíszített autóbuszt, teherautót, vagy éppen tuktukot kíván látni, Afganisztánnál és Pakisztánnál jobb hírű környékre is utazhat. A Fülöp-szigeteken, Haitin, Közép-Amerikában vagy Indiában is szoktak járművet díszíteni, de az afgán módit elég nehéz überelni. 

A teherautók kifestésének mániája a fotódokumentumok szerint a ’60-as években kezdődött Afganisztánban – eleinte egyszerűbb motívumokkal, amelyek idővel egyre jobban bonyolódtak és bővültek, de ma már lényegében bármi belefér, ami reflektál a vallásra, a politikára, a társadalomra vagy a környezetre. A szovjet invázió elől menekülők magukkal vitték ezt a szokást Pakisztánba, ahol a jelenség tovább fejlődött, és egész iparág épült köré. A pakisztáni kamionok fele vagy Bedford Rocket, vagy valami újabb japán modell. Az igazi klasszikus darab persze a Bedford, mindössze 7 tonnás szállítókapacitással és 98 lóerős motorral, lényegében az ’50-es évek óta változatlanul. Húsz éve ez utóbbi modellek alkották a Pakisztán útjain futó flotta háromnegyedét, számuk azóta egyre csökken. 

A jelenség kialakulásában szerepet játszott, hogy a teherautók és autóbuszok dísztelen külseje túlságosan személytelen volt az afgánoknak, akik egyszerűen imádják a mi fogalmaik szerinti giccset és csiricsárét. Hogy komfortosabban érezzék magukat, ráfestenek mindent, ami nekik nincs meg, vagy amire vágynak: idilli tájakat, virágokat, de a motívumok között felbukkant már az imádkozó Saddam Husszein is, Scud rakétákkal a háttérben. Szintén népszerű a különböző angol szavak felfestése, mint a God, a Body Building, a Super, a Deluxe, a Power, a Road, a Star, ezek valamely kombinációja, esetleg a márkájától függően a Mercedes vagy a Super Kamaz.

A kedvező fuvarozási ár-érték arány, illetve nyereség miatt a teherautókat két- háromszorosan túlterhelik, így időnként a duplájára nő a kocsi mérete – és emiatt elviszik a minden utak leglassúbb járművének járó kétes dicsőséget is, de még így is naponta látni felborult teherautót. Egy afganisztáni stoppolás alkalmával egy ilyen agyondíszített csoda vett föl. Sosem léptük túl a 30-40 km/h-s végsebességet, a pilóta kabinja gondosan faragott faintarziával volt burkolva, a szélvédőn alig lehetett kilátni a rojtok miatt, és amikor a Salang-hágón kapaszkodtunk fölfelé, futva is föl lehetett volna ugrani rá. A műszerfalat természetesen szőnyeg és művirágok borították.

A díszítés nemcsak a festésre, hanem a tartozékok kialakítására is vonatkozik. A lökhárítókon és a kocsik oldalán lógó láncsor miatt – a motor hangját sohasem elnyomva – időnként csilingel fékezéskor vagy kanyarodásnál, emiatt is kapta a „jingle truck” becenevet.


Egy-egy szépen kifestett kamionon akár tízezer dollár értékű műalkotás is lehet. Éppen ezért a művészi díszítés az egy vagy néhány kocsival dolgozó kisebb fuvarozók mániája, a nagy szállítmányozó cégek pusztán anyagi megfontolásból sem engedik a járműveikre a szabad művészetet – legfeljebb a sofőrt boldogabbá tevő szerényebb díszítést, ami kimerül pár matricában, néhány rojtos kiegészítőben, meg az elmaradhatatlan művirágban és kéztörlő kendős dobozban – amit bármelyik közel-keleti taxis szintén százszázalékos biztonsággal prezentál a turisták által jobban preferált helyeken is.


Az írás valamivel rövidebb formában a következő Földgömbben jelenik meg, a képeket most nyáron lőttem Észak-Afganisztánban Pul-e Khumri és Balkh tartományokban. A kicsit homályosabb képek a 2004-es túra szkennelt képei a Karakoram Highwayről.

2012. szeptember 27., csütörtök

Mazari militurizmus

Afganisztán az egyik kedvenc helyem. Kétség nem fér hozzá, az egész ország el van baszva tisztességesen, de ilyen szép tájak ennyire jó sztorikkal nem akárhol találkoznak össze. Már épp kezdtem kifogyni újabb ütős történetekből, így örömmel pótoltam ez utóbbi hiányosságomat.


A Szimplából ötkor hazaérve már elég késő volt elérni a vonatot, így taxiba ültem, hogy meglehetősen pilledten elkezdjem eddigi legrövidebb, de még így is végtelennek tűnő utamat Mazar-i Sharifba. Annak rendje és módja szerint a vonaton azonnal elájultam, de valamiért Győrben keltett a rutin, átszállás után meg Pápán a mellettem ülő, így sikerült elkerülni, hogy Bécsben vagy valahol máshol ébredjek. A vasútállomáson persze se busz, se taxi, úgyhogy kigyalogoltam a légibázisra. Ott egy bajuszos tukkó őr fogadott. Elmondtam, kihez jöttem, erre: „Telefon!” – oké, add meg a számát! „Oldd meg!” – Mindenképpen rajta kell lennem a déli mazari gépen! – „Öööö” – és már nyúlt is a telefonért a már nem is olyan vagány pöcs. Nyilván ha diplomata vagy honvédségi rendszámos terepjáróval érkezem öltönyben (mindkettő kizárva, örökre), akkor nem mer ekkora arccal fogadni, de így jobb volt a kontraszt és sokkal jobban szórakoztatott, hogy hülyét csinál magából.

Két órával később elnyelt a gép gyomra és megszűnt az időérzékem. Mintha egy konténerben repültünk volna, lényegesen szűkebb üléseken, mint a polgári járatokon, pedig a katonák nem tartoznak az apróbb termetűek közé. Mellém egészen véletlenül pont az a srác került, aki 2006 telén járőrözni vitt Kabulban, ezzel behúztam egy újabb kicsiavilág sztorit. Eleinte nehezen indult a beszélgetés, de amikor kezdett derengeni, hogy ", 6 éve télen vittünk pár újságírót a Kabul környéki falvakba. Ja, meg voltunk a királyi palotánál is. Igen, igen. Igen, mi voltunk azok." Most túl sokat nem mesélt, mit csinál, ergo különleges egység. A Pápa-Mazar öt óra alatt megvolt, ami kialvatlanul, másnaposan, szűk helyen, zsibbadó lábbal éppen 4 óra 55 perccel volt több a kellemesnél. Egy svéd repülős mutogatta el a stewardesek ismertetőjét – bár ne tette volna: „Aki a szélén ül, fölöttük vannak oxigénmaszkok. Ha véletlenül leesik a nyomás, öt percre elég oxigén áll a rendelkezésükre.” Középen ültem, rólunk nem esett szó. A szokásos darabolós zeném nagyjából elnyomta a gép hangját, így legalább a fejem nem repedt szét a zajtól. Megnyugodni hazaúton sem sikerült. A szélén vannak maszkok, viszont mindenhol van mentőmellény, bár ha lehetne választani a kettő közül, én tuti az oxigént szeretném. A rendes polgári gépekkel szemben a C17-nek van húzása, felszálláskor rendesen belepréselt a székbe. Ha ezt a sebességet lehetne kombinálni az Emirates borlapjával és filmválasztékával, csak ilyennel repülnék.

Mazarban megcsapott egy kellemes éjszakai 40 fok. A megérkezés utáni logisztika megér egy sztorit a civil-katona viszonyról. Először is a katonák jó arcok. A pápai barom őrt leszámítva eddig mindenki kedves volt, segítőkész, és attól eltekintve, hogy páran őrültnek tartanak, és nem igazán értik, minek vagyok itt, eléggé befogadtak, legalábbis úgy tűnik elsőre. Nem nagyon tudnak mit kezdeni a civilekkel, főleg nem itt. Persze mire pár héttel később elhagytam az országot, bámulatos javuláson ment keresztül ez a viszony. A katonák félelme és a civilek magabiztossága is érthető, más szabályok szerint játszunk, más elvek mentén, így nem igazán lehet összevetni, hogy kinek van igaza, mert mindkét hozzáállás működik a saját logikája szerint. Katonai táborban az ISAF logikája szerint kellett játszani, ami szívet melengetően vicces-bizarr volt számomra, és rendkívül szórakoztatónak találtam ezt a játékot. 

A legfőbb probléma a tábor elhagyása volt. Először rá akartak tenni egy Pul-e Khumriba menő helikopterre másnap reggel. Nem hogy oda nem szeretnék most elmenni, de a táborból is olyan gyorsan lépnék, amilyen gyorsan csak lehet. Itt mattot kapott a rendszer. Egy fazon szerint kizárt dolog, hogy hátamra csapom a hátizsákom, és kisétálok a sorompón gyalog, mindenféle ID nélkül. „Először is kell egy ID.” Oké, akkor holnap reggel intézek ID-t, és kisétálok. „Azt nem lehet, gyalog nem lehet kimenni, csak kocsival.” Jó, akkor beülök egy kocsiba, vigyenek át a sorompón, forduljanak meg és menjenek vissza. „De konvojjal lehet csak kimenni…” Jött egy nagyobb főnök, neki is elmondtam, hogy lelépnék. „Maga felnőtt ember, ha ki akar menni, menjen.” Fain, akkor fogom a cuccom és már megyek is. „Éjszaka nem lehet, aludjon itt, pihenjen, és majd reggel.” Oké, nincs más esély, maradok. Aztán elkezdtek keresni, hogy „a civil úr nem vette át a felszerelést.” Milyen felszerelést? ”Hát a repeszálló mellényt!” Most komolyan, az éjszakai alváshoz kell repeszálló? „Belőhetnek.” Lőttek be mostanában? „Ööööö.” Nem kell repeszálló. „Sosem vesznek mellényt terepen?” Soha. „Ööööö. Akkor alá kell írni egy nyilatkozatot, miszerint nem hajlandó átvenni a felszerelést.” Szívesen aláírom. A mellény kiadásánál folytatódott a beszélgetés. „Mindenképpen át kell vennie a mellényt!” Oké, most átveszem, leteszem az ágy mellé, reggel hatkor meg visszahozom leadni. Sőt, átveszem, és már most leadom. „Magánál kell lennie. Félmillió egy ilyen, mindenképpen vissza kell adnia.” Tudom, de ha reggel nem adhatom le, mit csinálok hetekig egy húszkilós nehéz szarral, mindenhova magammal viszem? Nem veszem át! „Oké, akkor ide írja le, hogy nem veszi át.” És így tovább. Reggel 6-kor egyetlen kocsival, ID és mellény nélkül kivittek a tábor elé, majd visszamentek. Problem, mister?


Az erős túlzás lenne, ha Mazart mindenki számára kellemes helyként írnám le, de valamiért kedvelem néha az ittlétet, és afgán viszonylatban biztosan nincs ennél jobb város. Az utóbbi években rengeteget fejlődött, aszfaltút, visszaszámolós jelzőlámpa (!), pláza, és mérhetetlen mennyiségű új épület, sőt, komplett új városrész. Életem egyik legjobb grilltáljába itt futottam bele,  és itt játszódott le a következő párbeszéd:

-Srácok, mitől vagytok ilyen gyengék?
-Kurvázástól.
-Ja, az más...
A párbeszéd egy mazar-i sharifi kertben játszódott egy kunduzi türkmén pincér meg a haverok között, az apropóját pedig az adta, hogy nem szelelt rendesen a vizipipa, és kellett a segítség. Tényleg kurvázni voltak a srácok, de előtte leugrottak Tashkurganba pálinkázni.

… és egy dollárt fizettem két doboz Coca Coláért meg egy doboz Pine cigiért. A SevenStar ugyan másfélszer annyiba, 60 dollárcentbe kerül, de a helyiek szerint „az egészségesebb, mert nincs benne műanyag”. Az utcán a fazonok mosolyognak, érdeklődnek, honnan jöttem, mi van velem, és látszólag mindenki képben van Madzsarisztánt illetően. Állítólag pár éve halt meg egy afgán költő, aki élt Budapesten, imádta, és úgy írta le a várost, hogy „a világ rajza”. Azt hiszem, kicsit utána kell járnom ennek a fazonnak, és valami ismerőssel lefordíttatni a verset dáriból. 

Pár apróbb kirándulást leszámítva elég eseménytelen volt a mazari mulatság, egyszer voltam Balkhban, Avicenna és Rúmi szülővárosában. Már nem látszó, de még létező buddhista és egyéb emlékeivel turisztikai aranybánya lenne, ha nem itt lenne Afganisztánban, hanem legalább 100 kilométerrel feljebb, üzbég földön. Így csak a helyiek meg pár expat turistáskodik az évezredes várfalakon. A másik fantasztikum a hayratani halászcsárda volt az Amu Darja partján, háttérben az üzbég oldalra vezető Barátság híddal. A jó 15 kilós harcsából megsütöttek nekünk egy szép darabot, miközben helyi kiskölkök kézzel halásztak a sáros folyóban. 

A végén újra a mazari német tábor, ami nekem tiszta Disneyland. Hatalmas város, benne amerikai motoros bandával (épp versenyezni láttam őket a szögesdróton belül, de az erődítésen kívül lévő sivatagos területen), kocsmákkal (napi két sör megengedett, vagy helyette egy üveg búza), európai és afgán boltokkal, kantinokkal (az amcsiknál rák, a norvégban lazac), este a holland kocsmában szeszmentes Rammstein buli (azért előtte bandáztunk egyet pár sörrel és hp-val), a múlt héten meg Hellfire koncert volt élőben, AC/DC tribute mulatság keretein belül.

A homokos strandröpi pályáról az akna ellen tutibiztos MRAP-ok alá gurul be a labda, ha kiütik, kocogás közben látod, ahogy felengednek egy drónt, és az a nagy király, akinek van bringája, mert az nem gyalogol napi fél-1 órát. A szigor egyébként olyan nagy, hogy ha túlléped a 20km/h-s maximális megengedett sebességet, 500-1000 eurótól indul az alapbüntetés. Igaz, ami nekem civilként Disneyland, az egy fél-háromnegyed éven keresztül eléggé büntet, de a beszámolók szerint nem rossz az élet errefelé, még ha a jereváni leszbikocsmában csaposként könnyebben el tudom képzelni a jövőmet, mint itt.

A Rammstein buli után azonnal irány a C17, éjjel Mazarban, reggel Pápán, délután Bécsben, következő éjjel meg már Minszkben vagyok. Egy ilyen nap után mindig eszembe jut a gyerekkori mottóm: Aki sokat alszik, az keveset él. Most egy kicsit sokat éltem, és csak aludni szeretnék.

2012. július 26., csütörtök

Van programod ma estére? - Addisz

Az élet nemcsak móka és mulatság, ezért nem tudtam sok szórakoztatót (sőt, semmilyet) írni az elmúlt időszakról. Ha vicces nem is volt, érdekes és tanulságos mindenképpen. Egyrészt kipróbáltam a klasszikus nyaralást, másrészt voltam pár hetet Etiópiában. Az előbbiről kiderült, hogy fáraszt és idegesít, úgyhogy ha egy mód van rá, belátható időn belül nem megyek többet. A horvát tengerpart csúcspontja a családi életet leszámítva az volt, amikor egész nap nem kellett elhagyni a tengerparti kocsmát, illetve amikor befeküdtem az árnyékba fülemben duruzsoló black metállal, és egy percen belül elaludtam. Mindkét program kiválóan abszolválható a lakás 20 méteres körzetében is, de erről majd máskor. A tenger azért gyönyörű.

Etiópia viszont továbbra is képes mindenféle érzelmet kiváltani belőlem. Addisz például olyan hely, amit senkinek sem ajánlok, még rossz szívvel sem. Nem rossz éppenséggel, csak tök fölösleges ott lenni. Turisztikai értéke nulla, ha valaki mindenképpen ragaszkodik a klasszikus városnézéshez, két múzeum megtekintésével és egy óra random taxizással, meg mondjuk egy kellemes ebéddel 3-4 óra alatt nyugodt szívvel kipipálható.

Nekem viszont vagy másfél hetet kellett ott töltenem különböző munkák miatt, ennyi időre viszont nem opció az, hogy nem tetszik. Ilyenkor muszáj megtalálni azt, ami mégis jó benne. Nos, ha maradéktalanul nem is, de azért apró részsikereket sikerült elérni, és még nem is kóstoltam bele az expatok világába, ami nyilván rengeteg móka és kacagás, ha már egyszer ott kell élniük évekig.

Először is megismerkedtem a szállásom halljában berendezett kiállítás festőnőjével. Mivel két képe között nyílt a szobám ajtaja, és mindkét képen hatalmas punci volt látható, nem lehetett elkerülni a rendszeres beszélgetést. Először én hittem azt, hogy elmórickásodtam, és mindenben puncit látok, de aztán a képek alaposabb szemügyre vétele után kiderült, hogy mégsem. Amin nem punci volt, azon betét, és a vendégkönyv is úgy működött, hogy a kedves látogató tintapárnára tette az ujját, majd alaposan rányomta a vendégkönyvként is funkcionáló tisztasági betétre. A képek megtekintése, valamint a festőnővel való beszélgetések minden napból elvittek 5-20 percet, így máris volt egy visszatérő elem, amivel kiválóan elröppent a nap egy része. Mellesleg eszembe jutott a Maria Wassermann-nal, a mallorcai festőnővel közös marokkói kalandozásom. Maria kizárólag cici-punci vonalon mozog, ecsettel és kerámiákkal, ami elég szürreális dolog annak ismeretében, hogy az ember egy sivatagi erődből menekíti ki egy zsarnok arab karmaiból, és a bérelt Daewoo hátsó ülésén az első Black Sabbath hallgatása közben puncikról és Atlantiszról beszélget vele.

Az idő elverésének másik lehetséges módja a random stoppolás. Egyiptomból érkezett Arthur barátom, aki buszjegyet akart venni másnapra. Saccra elindultunk a buszpályaudvar felé, komótosan ballagva, majd egy kereszteződésnél bizonytalankodva megállt mellettünk egy terepjáró egy helyi arccal, hogy mit keresünk. Végül elvitt a pályaudvarra, de közben kiderült, hogy egy HIV fertőzötteket befogadó katolikus iskolának az igazgatója, aki ezzel a körrel el is vitt a város szélére, és megmutatta nekünk az iskolát – kétség nem fér hozzá, hogy egész Etiópia magasan legjobban felszerelt és legszebb épületébe vitt, ami még a magyarországi sulijaimra is köröket vert. Újabb délután egy újabb helyen, ahova sose jutottam volna el magamtól.

Jó móka továbbá a helyi couchsurferekkel, illetve facebookos ismerősök ismerőseivel való lógás. Így találkoztam Esset-tel, egy igen megnyerő külsejű és elég vicces leányzóval, aki a helyi lányok viselkedési mintáiban segített eligazodni. Ebből kiderült, hogy az „úgy” néző lányok pont azért néznek úgy, mint akik dugni akarnak, mert dugni akarnak. Ezt több ok miatt én nem próbáltam ki, de a szállásomon körbenézve a nyugatiak között elég hamar nyilvánvalóvá vált. A lényeg, hogy egy részük prosti, akik szegénységből, anyagi előnyök miatt, Európába nősülésből vagy valamiért szeret külföldi fazonokkal ágynak esni, de van egy csomó tehetősebb üzletasszony, érdeklődő, egzisztenciálisan független leány, akik hobbiból dugnak külföldiekkel. Akit most jól felcsigáztam, az gondoskodjon sok gumiról meg penicilinről. 

Érdekes módon az európai nők egy része is pontosan azt csinálja, amit hím kollégáik, nevezetesen megdugatják magukat. Úgy tűnik Addisz nagyszerű cserehely. Ide jön egy rakás, fajfenntartásban mérsékelten sikeres, mérsékelten jóképű európai (mondjuk pár daliás skót legény, néhány inkább érdekes, mint kifejezetten csúnya brit leánnyal), és találnak maguknak szép helyit. Ahogy a gyönyörű ében démonok is élvezik a fehér genitáliát, ugyanúgy a helyi srácoknak is legalább akkora presztízs (ha nem is öröm) alaposan elázott fehér lukakat tömködni. És a végén mindenki boldog, főleg ha nincs viszketés másnap.

Mivel Addisz vöröslámpás negyedében lakom, értelemszerűen az alja népe is itt koncentrálódik. Agresszív koldusok és nagyon hazudós kéregetők napközben is akadnak errefelé, de az este más. Ilyenkor pár sörtől bebasznak az utcán lézengő szarabb arcok, és tovább próbálkoznak, ezúttal már sokkal több önbizalommal. Így fordulhatott elő, hogy egyik éjjel a szállásom közelében megtalált egy eléggé ittas koma, aki minden nap a környéken bandázik, és akit minden nap lerázok. Kért pénzt sörre. Gyerekkoromból emlékszem, mennyire hálás voltam a potyasörökért, úgy gondoltam, ideje törleszteni a sorsnak. Mivel előzőleg voltam már tanulmányi kiránduláson a helyi intézményekben, a kezébe számoltam pontosan 11 birrt – kb. 150 forintot – amiből kijön egy ampulla. Ettől készen lett, elkezdett üvöltözni, hogy menjek a picsába az apróval, adjak egy százast. Mivel az kb. 1400 forint, ráadásul az itteni kereseti viszonyokhoz képest olyan, mintha egy otthoni koldus agresszíven követelne mondjuk nyolcezer forintot, elhessegettem a fazont. Az meg csak jött, megfogta a karom, megragadta a dzsekim, mire ellöktem. Itt avatkoztak be a helyi őrök meglehetősen erélytelenül, de jól fölmérve azt a helyzetet, milyen egyoldalú pusztítás lesz abból, amikor egy önjelölt sörhulla beleköt egy kétszer akkora, majdnem színjózan európaiba. Pár nappal később ugyanez a csávó belekötött egy kollégámba, megint részegen, vagyis hosszabb kiküldetés esetén kódolva van egy megleckéztetés. Összegezve a fentieket, Addisz elég sok mókát és kacagást tartogat azoknak a rejtői fazonoknak, akiket elsősorban a sör, a punci meg a bunyó szórakoztat leginkább.

Mindennek tetejébe megtalált egy díler is. Miután nem mutattam sok érdeklődést az iránt, hogy a rendőrség bejáratánál vegyek tőle több-kevesebb marihuánát, kitört belőle az őszinteség, és ez hagyta el a száját: „Az a helyzet, hogy díler vagyok. Abból élek, hogy füvet adok el. Ha te nem veszel füvet, nem lesz pénzem. Pénzre viszont mindenképpen szükségem van. Mi lenne, ha csak adnál pénzt, de én nem adnék füvet?” Ez akkora dealnek tűnt, hogy majdnem adtam neki 100 dollárt, de aztán mégsem:)

Ez az etióp rasztafari mozgalom a jamaikaiakkal egyébként valami totális félreértés. Amikor Szelasszié császár kitalálta az afrikaiak egyesítését, a gondolatnak sikerült megnyerni számos jamaikai elszármazottat. A mese szerint, amikor ellátogatott Jamaicába, amikor kiszállt a gépéből, elkezdett esni az eső, ami hosszan tartó szárazságnak vetett véget. Ez elég sokat használt a presztízsének. Mindenesetre valahogy meggyőzött 2-3 ezer lúzert, hogy az nagyon jó lesz nekik, ha a karibi szigetről az akkor még ugyan nem landlocked, ám sokkal kevésbé laza Etiópiába költöznek a nagy unity reményében. Ők Sheshamane város környékén kaptak földeket, de elég gyorsan rájöttek, hogy távol a tengertől, dög meleg szavannán élni egy kommunistává váló uralom alatt nem annyira fain, mint napestig pöfékelni odahaza inda beach yo bro. A lényeg, hogy a többség hazament. Ma ez a raszta főváros, mintegy 80 jamaikai családdal, és semmi látnivalóval. Ennek következtében Addisz összes drogdílerének itt él a családja, és itt vannak földjeik, amin természetesen valamiért megterem a kender is.

Nos, így ahogy visszaolvasom a fentieket, mégsem igaz az az állítás, hogy Addiszt nem ajánlom senkinek. Elég szórakoztató annak, akit ez szórakoztat.

2012. június 7., csütörtök

arab autumn in egypt

Egyiptom lejtmenetben


A tavalyi forradalmi hevület nemhogy alábbhagyott, de teljesen elmúlt. A turisták elhagyták Kairót, sőt, a korábbi évekhez képest Egyiptom többi részét is. A világ eseményeit valamelyest követve, és némi tapasztalattal leegyszerűsítve Egyiptom rendesen el van baszva. Meglepne, ha az én életemben jobbra fordulnának a dolgok.

A tavalyi megmozdulásokat részben véletlenül sikerült jó érzékkel elcsípni; január és március között voltam kint vagy háromszor. Az első felvonás inkább az érdekes-izgalmas kategóriába tartozott, amikor hatalmas aprítás ment a Tahríron: mielőtt Mubarak bukott, pár napig keményen nyomta a média a „minden nyugati kém” agymosást, aminek következtében szépen elkezdték módszeresen levadászni a külföldieket, főleg az újságírókat. Egyik éjjel már ki sem jutottunk a Tahrírtól egy sarokra lévő szállásról, csak a tetőteraszról követtük az alattunk dúló Molotov-párbajt, a vascsöves tömegverekedést, meg ahogy jönnek a tankok és mindenki elkotródik.

A második-harmadik vizit már Mubarak után volt. Akkor sokan örültek, egy időre visszaadták a teret a forgalomnak, bár a konstans piknik akkoriban is jellemezte a helyszínt.

Hogy sosem lesz ebből normális rendszerváltás, az már a Tahrír első napján teljesen nyilvánvaló volt még tavaly tavasszal (ahogy pár napja Amal, kairói barátnénk megjegyezte, „this is not arab spring any more… may be autumn” az apokalipszis előtt). Volt egy szép nagy tömeg, közös céllal: Mubaraknak mennie kell. Arra a kérdésre, hogy mit akarnak Mubarak után, a legtöbben válaszolni sem tudtak. Páran emlegettek demokráciát meg ilyeneket, de az ugye nem éppen konkrét valami, amit csak úgy akarni kell mindenféle egészen konkrét koncepció és technikai lépések nélkül. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia egy rohadt nagy katyvasz ezerféle többé-kevésbé működésképtelen irányzattal és néhány szép ideával, ami a maga tökéletességében még sosem valósult meg, de ez egy beláthatatlanul távoli probléma marad az egyiptomiak számára.

Szóval Mubarak ment, a tömeg fragmentálódott. A legtöbbeknek csak hónapokkal később esett le, amit már a kezdeteknél megemlített néhány olvasottabb, tapasztaltabb kolléga, hogy Mubarak félreállításával jól kibasztak egyetlen emberrel (kétség nem fér hozzá, jogosan), illetve egy pár emberrel, de a rendszer változatlanul ott marad. A katonaság, a helyi erős emberek továbbra is vezető pozíciókban, tízmilliók munka nélkül, egyre szegényedve, ráadásul a turisták is elhúztak innen, legalábbis elég szép hányaduk. Amal mesélte, hogy az egyik kairói piacon, már nem emlékszem a nevére, tavaly előtt még hordákban álltak a buszos turistacsoportok. Amikor pár hónapja odament beszerezni pár cuccot, két-három turiszttal találkozott összesen, az egyiptomi kereskedő pedig neki is turistaáron adta csak a portékát. Azért, mert a turista hozta a rendes profitot, viszont nélkülük az egyiptominak is árat emel, hogy ne kelljen becsuknia a boltot. Egyre több a koldus is.

A népek igazságérzetét eléggé bántja, hogy Mubi megúszta egy életfogyttal (így 85 körül, megrogyott egészséggel nem nagy kockázat). Halálbüntetést azért nem kapott, mert a bíróság – hogy, hogy nem – csak a fegyvertelen tüntetőkre való lövetést tudta ráverni, a 30 éves korrupciót és elnyomást valamiért nem. Nem annyira váratlan csavar a sztoriban, hogy a fiai teljesen megúszták. A gigantikus változásokról annyit, hogy a választásokon Ahmed Safik, Mubarak utolsó miniszterelnöke elég jó eséllyel indul csodálatos karrierje folytatásáért…


Több vélemény szerint Safik alatt rosszabb lesz, mint amilyen Mubarak alatt volt. Ez a fazon ugyanis papíron feltehetően free and fair választások során szerez hatalmat, és ettől kezdve a többség támogatására hivatkozva (ez valahonnan talán többeknek ismerős…) fölléphet a tüntetők és a bajkeverőnek nevezett csoportok, vagyis a választáson nem (rá) szavazó többség ellen – vizionálják a Safik-ellenes tüntetők.

Amal tavaly jól fizető gyógyszerészi állását adta föl azért, hogy ott lehessen minden tüntetésen, hogy politikai aktivistaként a szebb jövőt szolgálja. Már márciusi látogatásomkor, egy bő hónappal később is látszott rajta az elkeseredettség. Akkor már ő is látta, hogy rendszerváltás itt nem lesz. Néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk túlnyomó részt arról szólt, hogyan tudná örökre elhagyni az országot.