Végtelenségig fokozható
Valamiért azt hittem, hogy Guinea után már nem lesz olyan kalandos az afrikai túra, de megint hatalmasat tévedtem. Három napja hajnalban kimentem a bamakói taxisterminálba, ahonnan a guineai Kankanba indulnak járatok, 11 fő per kombi. Hogy az út még sikeresebb legyen, találtam egy jó arc sierra leoneit, aki Konoba tartott, csakúgy, mint én.
Előtte azért elolvastam, mit írnak az okos útikönyvek az általam kitalált útvonalról. Mert a térképen tök jól néz ki, hogy A-ból B-be van út, de hogy milyen akadályokat kell ehhez leküzdeni, az természetesen nem látszik. Az én tervem az északról történő belépés volt Sierra Leonébe. A Lonely Planet azt írja, hogy a sierrai határőrök nem fogadják el a vízumot, és vetetnek a turistákkal még egyet (már azzal a sokkal, aki erre jár, 100 euró per darab). Az útlevelem tele, ez a veszély nem fenyegetett. Aztán azt írja, hogy rosszak az utak, és alig van forgalom. De a legjobb tanács az, hogy messzire elkerülendő. Ez éppen eléggé felkeltette a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, megnézem magamnak a helyet, amit senkinek sem ajánlanak.
Nem volt nehéz döntés, a B-terv szerint 20-24 óra taxizás vissza Conakryba, ott egy éjszaka, másnap reggel taxizás Freetownba, utána meg fel északkeletre, vagyis három nap utazás, ráadásul a csodálatos Conakry érintésével, míg a másik csak kettő. Arra gondoltam, ha minden simán megy, nyerek egy napot, ha pedig valami kaland lesz, akkor az még pont befér a többi mellé. Neccesen, de befért:-)
A guineai Kankanig minden simán ment. Ezer és egy iszonyatosan ronda, ótvar várost láttam életemben, de Kankan valamennyit veri. Atomtámadás utáni helyzet, földszintes, teljes pusztulat és nihil, pedig egyeteme is van, gondolom nem túl sok vendégoktatóval. Tehát Kankanból elindultunk a 180 km-re lévő Kissidougou felé, hogy még sötétedés előtt kényelmesen odaérjünk. Nem értünk… egyetlen indulófélben lévő taxi volt, és már azon is meglepődtem, hogy a gumik elbírják a kocsi súlyát. Beindítani csak betolással lehetett. Ja, 1,3-as Opel Kadett, aki ismeri, tudja, hogy hatalmas autó, kilencen pont beférnek. Nem szépítem a dolgot, a 180 kilométert 9 óra alatt tettük meg, kilenc lerobbanással. Ebből három defekt volt, a pótkeréken nem látszottak barázdák, és a kilógó szövet miatt a gumi is alig. Másrészt a kocsiban nem volt sem csavarkulcs, sem emelő. Az utolsó defekt végzetesnek bizonyult, úgyhogy sierrai cimborámmal, Solomonnal fogtunk egy éjszakai stoppot és leléptünk a többiektől.
Solomon hajnal óta velem volt, és folyamatosan fordította, amit a helyiek beszélnek egymás között bambarául meg más nyelveken. Ennek nem örültem, mert mint kiderült, párszor ki akartak zsebelni (a bamakoi pályaudvaron egy csapat röhécselt, és egy csávó elindult felém azzal a felkiáltással, hogy ő az enyém… de nem lettem:-) Aztán arról is szó volt lerobbanásnál, hogy leadják a drótot a rendőrségnek vagy a rosszfiúknak, akik gyakorlatilag kifosztanak éjszaka az út mellett. Ezért is sürgetett nagyon stoppolni, pedig én eleinte gyalogolni akartam. Guineában az a szokás általában, ha valaki bajban van, főleg ha külföldi, akkor megnézik, mit lehet kiszedni belőle, kiszedik, és otthagyják. Ezt már többen mondták, magam is tapasztaltam, egyszerűen gátlástalanul imádják a pénzt. Itt Sierra Leonéban pedig utálják a guineaiakat, pont emiatt. Ebben az országban elképzelhetetlen, hogy valaki ne segítsen. Állandóan megkérdezem, hogy mi mennyibe kerül, meg hogy azonnal kell-e fizetni, de mindig az a válasz, hogy nyugi, a pénz nem számít. Ennek ellenére egyszer sem vertek át, pedig kezdetben minden szerencsétlennek ötezressel fizettem, de pontosan visszaadtak a legapróbb részletekig. Megkérdeztem pár sierrait, hogy miért van ez a hatalmas különbség két szomszédos ország mentalitása között, nem meglepő módon a gyarmatosítással, a brit uralommal magyarázták. Valamit nagyon elnéztek a franciák…
Kissidougou előtt egy katonai ellenőrzőponton aztán durvulni kezdett a helyzet. Először belekötöttek abba, hogy nincs meg egy oltásom. Pedig mind megvan, annyi betűt életében nem látott egyszerre az a katona, aki lapozgatni kezdte. Végül félórás vitatkozás után kiegyeztünk 15 ezer frankban, vagyis 2,5 euróban – először 40 ezerről indítottak. Ennyit arról, hogy a nagyszerű, századosból lett új elnök (ez a karrier még Kadhafinak sem sikerült) majd megszünteti a korrupciót. Mégis, a balga nép elhiszi. Bárki bármit mond, biztos vagyok abban, hogy még generációk fogják nyögni ennek a terhét.
Kissidougouban újabb veszély leselkedett, a gátlástalan szállásadók, akik szintén bárkinek leadják a drótot, ha fogás van. Solomon tanácsára megpróbáltunk még az éjjel továbbállni a határváros, Guéckédou felé. Egyetlen kocsi ment arra, egy katonai dzsip, aminek 3 eurónyi frank ellenében fölcuccoltunk a platójára úgy tizedmagunkkal. Először 15 ezer frankot kért a parancsnok, de amikor a kezébe adtam, mondta, hogy ez kevés, és higgyem el, sokkal jobb lesz nekem, ha adok még egy ötöst. Nem volt túl sok ellenérv a tarsolyomban… Hajnali kettő körül sikerült elindulni, iszonyatos utakon – nekem még jó hely jutott, hátul feküdtem, és lelógott a lábam. De legalább az ellenőrző pontoknál nem abajgattak a féleszű katonák. Három körül aztán megálltunk egy órára, akkor mély álomba zuhantam. Kalandnak tökéletes, majdnem teliholdkor keresztül a dzsungelen, egy dzsip platóján…
Guéckédouban aztán apokaliptikussá vált minden. Solomon elé egy ismerőse jött motorral, hogy átvigye a határon Konoba. Kérdeztem mennyiért, azt mondta 80 ezer. Mivel Guineában voltunk, gondoltam guineai frank, vagyis 16 euró, elég reálisnak tűnt egy négyórás kegyetlen terepen való motorozásért – később kiderült, hogy leoniban értette, ami ennek pont a duplája. De mivel a két ország között gyakorlatilag nincs forgalom, túl sok lehetőségem amúgy sem maradt volna. A városból természetesen ellenőrzőpontok húznak le minden egyes alkalommal, ezért az okos tanácsra hallgatva egy rejtekúton mentünk a dzsungelben, pici falvakon, gyalogösvényeken keresztül. Már ez mindent megért, imádok motorozni, és ez a legszebb dzsungel, amit valaha láttam. Az összes nő félmeztelenül járkál, cseppet sem szégyenlősek, és minden férfi izmos.
Amikor három órája zötykölődtünk az ösvényeken, kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, Solomon célja a zöldhatár, vagyis az illegális határátlépés. Találtunk egy csónakos embert, aki szerencsére nem volt hajlandó átvinni a folyón, csak akkor, ha hívunk egy határőrt, aki átvizsgál minket. Fél órán belül szereztünk két határőrt, akik darabról darabra végignézték az összes cuccunkat (nekem csak a kistáskámat felejtették el, pedig abban volt a fényképezőgép a határról készült képekkel, meg az összes valuta…) Később Solomon megnyugtatott, hogy mivel a katonák nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit keresek itt, azt találta ki, hogy az itt élő állatokat vizsgálom, meg hogy milyen betegségei vannak. Mivel nálam volt a laptop, simán bevették, hogy éppen tudományos munkát végzek. Ugyanezt elterjesztette még egy faluban, hogy tökéletes legyen a fedősztori, miközben a zsebemben ott lapult az újságírós névjegykártya. De azért nem engedtek át, 25 eurót kértek kenőpénznek. Az rengeteg, hosszas vívódás után adtunk négyet, azt eltették, és közölték, hogy itt nem megyünk át, és menjünk vissza oda, ahonnan három órája elindultunk. Ehhez persze egyikünknek sem volt kedve, ezért még egy jó órát motorozgatva a dzsungelben, kerestünk egy másik csónakos embert. Én már az elejétől fogva emlegettem, hogy nekem kell kilépőpecsét, vagy ha az nem, akkor legalább egy belépőpecsét, hogy el tudjam hagyni az országot, de no problem volt a válasz.
Meglett a másik csónakos ember, és akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz kilépő pecsét, sem belépő. Két választásom volt: vagy maradok egyedül a dzsungelben, és egy ösvényen elindulok, és a falvakban kérdezgetem, hogy merre kell menni, de ez nem lelkesített annyira négy óra motorozás után – annyit egy nap alatt sem tudok legyalogolni. A probléma az volt, hogy ha belefutok egy guineai járőrbe, bajosan magyarázom ki franciául, mit keresek egy laptoppal és fényképezőgéppel a dzsungelben ezen a határszakaszon, és egyáltalán hogy kerültem oda, mindentől távol. A másik opció az illegális határátlépés, és aztán lesz ami lesz – mondanom sem kell, ezt választottam. Szerencsére a guineaiak nem vettek észre, az lett volna a nagyobbik baj, mert teljesen kifosztanak, és gyakorlatilag váltságdíjért engednek el – így viszont a sierra leoneiek kaptak el az első rendőrállomásnál. Solomon próbálta menteni a helyzetet, meg úgy általában rengeteget segített, de mégiscsak miatta kerültem ilyen helyzetbe. Ha az elején tisztázzuk, hogy illegálkodunk, azonnal otthagyom. Az első reakciójuk az volt, hogy most nagyon nagy bajban vagyok, és nagyon sokba fog kerülni, különben kitoloncolnak. Száz euró alatt szóba sem álltak velem, úgyhogy ennyiben maradtunk. Ezért a pénzért írtak egy levelet a rendőrfőnöknek, hogy a tudtukkal léptem be az országba, csak nincs pecsétem. Solomon mondta, hogy ne fizessek nekik, amiben lehet, hogy igaza volt. Csakhogy ő otthon van, ismeri a járást, én meg idegen vagyok egy teljesen idegen országban. Afrikának ezen a részén a pénz nélküli fehér ember legfeljebb áldozat, esetleg potenciális pénzforrás, úgyhogy inkább fizettem. Ha megpróbálnak visszaküldeni, sokkal rosszabbul járok, és sokkal többe kerül.
Végül még 6 óra motorozás után beértünk Konoba. A távolság nem volt nagy, csak az utak… Inkább tűntek természetes képződménynek, például vízmosásnak, mint ember alkotta valaminek. Csak motorral lehet közlekedni, esetleg egy jó terepjáróval meg lehet kockáztatni a 15-20 kilométert óránként. Pár helyen motorral sem ment, ilyenkor következett a gyaloglás, kegyetlen hegymenetben, a rekkenő hőségben. Ebből a szempontból Sierra Leone világcsúcstartó: ez a világ legkevésbé hideg országa. A hőmérő feltalálása óta nem mértek itt 19 foknál hidegebbet.
És hát az afféromról pár szó. Solomon este elment a rendőrfőnökhöz, aki jó haverja, hogy egy kicsit puhítsa. Vitte az útlevelemet és 150 ezer leonit, vagyis olyan 40 eurót. Végül sikerült megegyezniük, bár ezért a szolgáltatásért (extra pecsét illegálisan) a normál ár 500 ezer leoni, ami 130 euró – ez kábé annyi, mint amennyit, amit a rendőröknek és a főnöknek adtam összesen. Ha a nettó buktát nézzük, még kevesebb, hiszen a guineaiak 25 euróval próbálkoztak az első helyen, vagyis egy optimista becslés szerint sem úsztam volna meg a dolgot 30 euró korrupciós díj nélkül – és akkor még szóba sem jött az az eset, hogy a sierrai határőrök is levesznek egy vízumdíjra. Vagyis ezzel a mókával anyagilag pont úgy jártam, mintha minden „szabályosan”, az eddig beszerzett információk alapján történt volna a legrosszabb esetben. Úgy fogom föl a dolgot, hogy jó drágán befizettem egy egynapos motoros dzsungeltúrára, guidedal és sofőrrel, és tulajdonképpen megérte. Csak most 15 euróm maradt, a legközelebbi automata egynapi utazásra, ha egyáltalán működik. Ha nem, akkor marad a Western Union… Igaza volt tehát a Lonely Planetnek: messzire elkerulendo...
Reggel megkeresett Solomon az útlevéllel, meg azzal a hírrel, hogy fizessek még 20 eurót utólag, úgyhogy befigyelt a Western Union. Cserébe kaptam egy olyan pecsétet, ami egy hónapra följogosít, hogy bárhova menjek az országban, és hogy Kononál léptem be. Mar csak egyetlen probléma lehet, ha a guineai határőrök kisakkozzák, hogy egy kilépőpecsét hiányzik, ettől azonban nem félek, mert van vagy 100 pecsétem, köztük guineai kilépő is (igaz, Maliba). Másrészt meg annyira félanalfabéta, képzetlen és ostoba csürhe ott a katonaság, hogy kizárt dolog, hogy rájöjjenek a turpisságra, főleg ha kapnak egy kis pénzt. This Is Africa – itt ez a módja az ügyintézésnek.
Most Bo-ban vagyok, holnap pihenek, 4 nap folyamatos utazás után rámfér.
Valamiért azt hittem, hogy Guinea után már nem lesz olyan kalandos az afrikai túra, de megint hatalmasat tévedtem. Három napja hajnalban kimentem a bamakói taxisterminálba, ahonnan a guineai Kankanba indulnak járatok, 11 fő per kombi. Hogy az út még sikeresebb legyen, találtam egy jó arc sierra leoneit, aki Konoba tartott, csakúgy, mint én.
Előtte azért elolvastam, mit írnak az okos útikönyvek az általam kitalált útvonalról. Mert a térképen tök jól néz ki, hogy A-ból B-be van út, de hogy milyen akadályokat kell ehhez leküzdeni, az természetesen nem látszik. Az én tervem az északról történő belépés volt Sierra Leonébe. A Lonely Planet azt írja, hogy a sierrai határőrök nem fogadják el a vízumot, és vetetnek a turistákkal még egyet (már azzal a sokkal, aki erre jár, 100 euró per darab). Az útlevelem tele, ez a veszély nem fenyegetett. Aztán azt írja, hogy rosszak az utak, és alig van forgalom. De a legjobb tanács az, hogy messzire elkerülendő. Ez éppen eléggé felkeltette a kíváncsiságom, és úgy döntöttem, megnézem magamnak a helyet, amit senkinek sem ajánlanak.
Nem volt nehéz döntés, a B-terv szerint 20-24 óra taxizás vissza Conakryba, ott egy éjszaka, másnap reggel taxizás Freetownba, utána meg fel északkeletre, vagyis három nap utazás, ráadásul a csodálatos Conakry érintésével, míg a másik csak kettő. Arra gondoltam, ha minden simán megy, nyerek egy napot, ha pedig valami kaland lesz, akkor az még pont befér a többi mellé. Neccesen, de befért:-)A guineai Kankanig minden simán ment. Ezer és egy iszonyatosan ronda, ótvar várost láttam életemben, de Kankan valamennyit veri. Atomtámadás utáni helyzet, földszintes, teljes pusztulat és nihil, pedig egyeteme is van, gondolom nem túl sok vendégoktatóval. Tehát Kankanból elindultunk a 180 km-re lévő Kissidougou felé, hogy még sötétedés előtt kényelmesen odaérjünk. Nem értünk… egyetlen indulófélben lévő taxi volt, és már azon is meglepődtem, hogy a gumik elbírják a kocsi súlyát. Beindítani csak betolással lehetett. Ja, 1,3-as Opel Kadett, aki ismeri, tudja, hogy hatalmas autó, kilencen pont beférnek. Nem szépítem a dolgot, a 180 kilométert 9 óra alatt tettük meg, kilenc lerobbanással. Ebből három defekt volt, a pótkeréken nem látszottak barázdák, és a kilógó szövet miatt a gumi is alig. Másrészt a kocsiban nem volt sem csavarkulcs, sem emelő. Az utolsó defekt végzetesnek bizonyult, úgyhogy sierrai cimborámmal, Solomonnal fogtunk egy éjszakai stoppot és leléptünk a többiektől.
Solomon hajnal óta velem volt, és folyamatosan fordította, amit a helyiek beszélnek egymás között bambarául meg más nyelveken. Ennek nem örültem, mert mint kiderült, párszor ki akartak zsebelni (a bamakoi pályaudvaron egy csapat röhécselt, és egy csávó elindult felém azzal a felkiáltással, hogy ő az enyém… de nem lettem:-) Aztán arról is szó volt lerobbanásnál, hogy leadják a drótot a rendőrségnek vagy a rosszfiúknak, akik gyakorlatilag kifosztanak éjszaka az út mellett. Ezért is sürgetett nagyon stoppolni, pedig én eleinte gyalogolni akartam. Guineában az a szokás általában, ha valaki bajban van, főleg ha külföldi, akkor megnézik, mit lehet kiszedni belőle, kiszedik, és otthagyják. Ezt már többen mondták, magam is tapasztaltam, egyszerűen gátlástalanul imádják a pénzt. Itt Sierra Leonéban pedig utálják a guineaiakat, pont emiatt. Ebben az országban elképzelhetetlen, hogy valaki ne segítsen. Állandóan megkérdezem, hogy mi mennyibe kerül, meg hogy azonnal kell-e fizetni, de mindig az a válasz, hogy nyugi, a pénz nem számít. Ennek ellenére egyszer sem vertek át, pedig kezdetben minden szerencsétlennek ötezressel fizettem, de pontosan visszaadtak a legapróbb részletekig. Megkérdeztem pár sierrait, hogy miért van ez a hatalmas különbség két szomszédos ország mentalitása között, nem meglepő módon a gyarmatosítással, a brit uralommal magyarázták. Valamit nagyon elnéztek a franciák…Kissidougou előtt egy katonai ellenőrzőponton aztán durvulni kezdett a helyzet. Először belekötöttek abba, hogy nincs meg egy oltásom. Pedig mind megvan, annyi betűt életében nem látott egyszerre az a katona, aki lapozgatni kezdte. Végül félórás vitatkozás után kiegyeztünk 15 ezer frankban, vagyis 2,5 euróban – először 40 ezerről indítottak. Ennyit arról, hogy a nagyszerű, századosból lett új elnök (ez a karrier még Kadhafinak sem sikerült) majd megszünteti a korrupciót. Mégis, a balga nép elhiszi. Bárki bármit mond, biztos vagyok abban, hogy még generációk fogják nyögni ennek a terhét.
Kissidougouban újabb veszély leselkedett, a gátlástalan szállásadók, akik szintén bárkinek leadják a drótot, ha fogás van. Solomon tanácsára megpróbáltunk még az éjjel továbbállni a határváros, Guéckédou felé. Egyetlen kocsi ment arra, egy katonai dzsip, aminek 3 eurónyi frank ellenében fölcuccoltunk a platójára úgy tizedmagunkkal. Először 15 ezer frankot kért a parancsnok, de amikor a kezébe adtam, mondta, hogy ez kevés, és higgyem el, sokkal jobb lesz nekem, ha adok még egy ötöst. Nem volt túl sok ellenérv a tarsolyomban… Hajnali kettő körül sikerült elindulni, iszonyatos utakon – nekem még jó hely jutott, hátul feküdtem, és lelógott a lábam. De legalább az ellenőrző pontoknál nem abajgattak a féleszű katonák. Három körül aztán megálltunk egy órára, akkor mély álomba zuhantam. Kalandnak tökéletes, majdnem teliholdkor keresztül a dzsungelen, egy dzsip platóján…
Guéckédouban aztán apokaliptikussá vált minden. Solomon elé egy ismerőse jött motorral, hogy átvigye a határon Konoba. Kérdeztem mennyiért, azt mondta 80 ezer. Mivel Guineában voltunk, gondoltam guineai frank, vagyis 16 euró, elég reálisnak tűnt egy négyórás kegyetlen terepen való motorozásért – később kiderült, hogy leoniban értette, ami ennek pont a duplája. De mivel a két ország között gyakorlatilag nincs forgalom, túl sok lehetőségem amúgy sem maradt volna. A városból természetesen ellenőrzőpontok húznak le minden egyes alkalommal, ezért az okos tanácsra hallgatva egy rejtekúton mentünk a dzsungelben, pici falvakon, gyalogösvényeken keresztül. Már ez mindent megért, imádok motorozni, és ez a legszebb dzsungel, amit valaha láttam. Az összes nő félmeztelenül járkál, cseppet sem szégyenlősek, és minden férfi izmos.
Amikor három órája zötykölődtünk az ösvényeken, kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, Solomon célja a zöldhatár, vagyis az illegális határátlépés. Találtunk egy csónakos embert, aki szerencsére nem volt hajlandó átvinni a folyón, csak akkor, ha hívunk egy határőrt, aki átvizsgál minket. Fél órán belül szereztünk két határőrt, akik darabról darabra végignézték az összes cuccunkat (nekem csak a kistáskámat felejtették el, pedig abban volt a fényképezőgép a határról készült képekkel, meg az összes valuta…) Később Solomon megnyugtatott, hogy mivel a katonák nagyon kíváncsiak voltak, hogy mit keresek itt, azt találta ki, hogy az itt élő állatokat vizsgálom, meg hogy milyen betegségei vannak. Mivel nálam volt a laptop, simán bevették, hogy éppen tudományos munkát végzek. Ugyanezt elterjesztette még egy faluban, hogy tökéletes legyen a fedősztori, miközben a zsebemben ott lapult az újságírós névjegykártya. De azért nem engedtek át, 25 eurót kértek kenőpénznek. Az rengeteg, hosszas vívódás után adtunk négyet, azt eltették, és közölték, hogy itt nem megyünk át, és menjünk vissza oda, ahonnan három órája elindultunk. Ehhez persze egyikünknek sem volt kedve, ezért még egy jó órát motorozgatva a dzsungelben, kerestünk egy másik csónakos embert. Én már az elejétől fogva emlegettem, hogy nekem kell kilépőpecsét, vagy ha az nem, akkor legalább egy belépőpecsét, hogy el tudjam hagyni az országot, de no problem volt a válasz.
Meglett a másik csónakos ember, és akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz kilépő pecsét, sem belépő. Két választásom volt: vagy maradok egyedül a dzsungelben, és egy ösvényen elindulok, és a falvakban kérdezgetem, hogy merre kell menni, de ez nem lelkesített annyira négy óra motorozás után – annyit egy nap alatt sem tudok legyalogolni. A probléma az volt, hogy ha belefutok egy guineai járőrbe, bajosan magyarázom ki franciául, mit keresek egy laptoppal és fényképezőgéppel a dzsungelben ezen a határszakaszon, és egyáltalán hogy kerültem oda, mindentől távol. A másik opció az illegális határátlépés, és aztán lesz ami lesz – mondanom sem kell, ezt választottam. Szerencsére a guineaiak nem vettek észre, az lett volna a nagyobbik baj, mert teljesen kifosztanak, és gyakorlatilag váltságdíjért engednek el – így viszont a sierra leoneiek kaptak el az első rendőrállomásnál. Solomon próbálta menteni a helyzetet, meg úgy általában rengeteget segített, de mégiscsak miatta kerültem ilyen helyzetbe. Ha az elején tisztázzuk, hogy illegálkodunk, azonnal otthagyom. Az első reakciójuk az volt, hogy most nagyon nagy bajban vagyok, és nagyon sokba fog kerülni, különben kitoloncolnak. Száz euró alatt szóba sem álltak velem, úgyhogy ennyiben maradtunk. Ezért a pénzért írtak egy levelet a rendőrfőnöknek, hogy a tudtukkal léptem be az országba, csak nincs pecsétem. Solomon mondta, hogy ne fizessek nekik, amiben lehet, hogy igaza volt. Csakhogy ő otthon van, ismeri a járást, én meg idegen vagyok egy teljesen idegen országban. Afrikának ezen a részén a pénz nélküli fehér ember legfeljebb áldozat, esetleg potenciális pénzforrás, úgyhogy inkább fizettem. Ha megpróbálnak visszaküldeni, sokkal rosszabbul járok, és sokkal többe kerül.
Végül még 6 óra motorozás után beértünk Konoba. A távolság nem volt nagy, csak az utak… Inkább tűntek természetes képződménynek, például vízmosásnak, mint ember alkotta valaminek. Csak motorral lehet közlekedni, esetleg egy jó terepjáróval meg lehet kockáztatni a 15-20 kilométert óránként. Pár helyen motorral sem ment, ilyenkor következett a gyaloglás, kegyetlen hegymenetben, a rekkenő hőségben. Ebből a szempontból Sierra Leone világcsúcstartó: ez a világ legkevésbé hideg országa. A hőmérő feltalálása óta nem mértek itt 19 foknál hidegebbet.És hát az afféromról pár szó. Solomon este elment a rendőrfőnökhöz, aki jó haverja, hogy egy kicsit puhítsa. Vitte az útlevelemet és 150 ezer leonit, vagyis olyan 40 eurót. Végül sikerült megegyezniük, bár ezért a szolgáltatásért (extra pecsét illegálisan) a normál ár 500 ezer leoni, ami 130 euró – ez kábé annyi, mint amennyit, amit a rendőröknek és a főnöknek adtam összesen. Ha a nettó buktát nézzük, még kevesebb, hiszen a guineaiak 25 euróval próbálkoztak az első helyen, vagyis egy optimista becslés szerint sem úsztam volna meg a dolgot 30 euró korrupciós díj nélkül – és akkor még szóba sem jött az az eset, hogy a sierrai határőrök is levesznek egy vízumdíjra. Vagyis ezzel a mókával anyagilag pont úgy jártam, mintha minden „szabályosan”, az eddig beszerzett információk alapján történt volna a legrosszabb esetben. Úgy fogom föl a dolgot, hogy jó drágán befizettem egy egynapos motoros dzsungeltúrára, guidedal és sofőrrel, és tulajdonképpen megérte. Csak most 15 euróm maradt, a legközelebbi automata egynapi utazásra, ha egyáltalán működik. Ha nem, akkor marad a Western Union… Igaza volt tehát a Lonely Planetnek: messzire elkerulendo...
Reggel megkeresett Solomon az útlevéllel, meg azzal a hírrel, hogy fizessek még 20 eurót utólag, úgyhogy befigyelt a Western Union. Cserébe kaptam egy olyan pecsétet, ami egy hónapra följogosít, hogy bárhova menjek az országban, és hogy Kononál léptem be. Mar csak egyetlen probléma lehet, ha a guineai határőrök kisakkozzák, hogy egy kilépőpecsét hiányzik, ettől azonban nem félek, mert van vagy 100 pecsétem, köztük guineai kilépő is (igaz, Maliba). Másrészt meg annyira félanalfabéta, képzetlen és ostoba csürhe ott a katonaság, hogy kizárt dolog, hogy rájöjjenek a turpisságra, főleg ha kapnak egy kis pénzt. This Is Africa – itt ez a módja az ügyintézésnek.
Most Bo-ban vagyok, holnap pihenek, 4 nap folyamatos utazás után rámfér.
1 megjegyzés:
sokat tanultam
Megjegyzés küldése