I am the King of the Desert! Just smoke and relax!

A sivatag királya

Azt eddig is tudtam, hogy Afrikához sok idő kell, és tegnap volt az a nap, amikor rájöttem, mennyire cudarul állok vele – megállhatott volna az időm. Egyszóval ha nem kéne rohannom Sierra Leone-ba, akkor még maradtam volna Moptiban legalább 3-4 napot. Mopti az a hely, ami azonnal rákerült legalább a TOP 10-es listámra – Afrikában eddig a number one.

A Niger és a Bani folyók találkozásánál fekszik, és mint ilyen, az egyik legjelentősebb kereskedőváros, többek között Dzsennét köti össze Timbuktuval, már amikor hajózható a Niger. Timbuktuból tömbökben hozzák a sót és fűszereket, na meg időnként egy kis marokkói hasist, de ez egy másik történet. Ennek megfelelően hihetetlen mennyiségű csónak kószál fel-alá a folyókon – egy részük hatalmas, több tonnát megmozgatni képes, három ember által hajtott hosszú pirog, a hosszú távú kereskedelemre, mások parányi lélekvesztőről vetnek hálót, ők jobbára a szomszédos tuareg halászfalvak lakói.

A jókedvemen sokat lendített a szállás is. Afrikai építészet, európai sztenderd. Vagyis maradéktalanul tiszta, van áram, van víz (még jó, két folyó találkozásánál), és ha nagyon sok pénzem lett volna, még bordeauxi vörösbort is vehettem volna magamhoz. Az elmúlt két hét után kifejezetten jól esett, és annyira külön tudtam vonulni, hogy a nyugat-európai nyugdíjas turistacsoportok sem tudtak megzavarni. Félreértés ne essék, semmi bajom velük, de meggyőződésem, hogy miattuk baszogatnak állandóan a helyiek, mert főleg ők veszik meg azokat a cuccokat, amit épeszű ember nem cipelne magával, de ők igen. Nem tudok mit kezdeni azzal az árussal, aki egy kétszer akkora agyagedényt (hú, nagyon jól nézett ki!) próbál meg rám sózni, mint a hátizsákom. A nyugdíjas csoportok meg minden este befutnak szépen a mikrobusszal, és hordják be az újonnan vett szobrokat, ruhákat, miegymást. Talán a nagyszülők gyűjtögető mániája ez, és talán a korral jár. Legalább munkát adnak a helyieknek…

Végre megismerkedtem egy igazán jó arccal, Kiros-szal, aki nem görög, hanem brit, és a British Council oktatója, programszervezője. Ő megtalálta az álommelót: négyéves etapokban szinte bárhol élhet a világon, ahol akar, mármint ahol van BC. Mondjuk Budapesten van, meg Kartúmban is, ezzel talán elég jól lefedtem a skálát. Úgyhogy lehúzott négy évet Mexiko Cityben, hét évet Isztambulban, most végez Tuniszban, és alighanem költözik Dakarba. Hosszú idő után először élveztem valakinek a társaságát, és akivel értelmesebb dolgokról is sikerült beszélni, mint a honnan jövök, hova megyek, és miért nem beszélek franciául.

Egyik reggel felkerekedtünk Kirosszal, hogy járunk egyet hajnalban, mielőtt beüt a 40 fokos perzselő nap a hozzá tartozó égető széllel. Volt napfelkelte! Gyönyörű színekben pompázott a Bani, a folyón pedig egyik kis szigetről a másikra hajtották a marhákat. Valahogy elkeveredtünk a ruhapiacra. Ott megtalált minket egy csontra beszívott tuareg srác, hatalmas burnuszban, és meginvitált egy haverja boltjába. Mivel Kirosnak ez volt az utolsó reggele, ő akart vásárolgatni ezt-azt. Végül ez betett nekem, és varrattam egy dogon dizájnos inget. Ezzel már háromra nőtt a pólóim száma, és gyakorlatilag megmentett attól, hogy a következő 4 napban mosnom kelljen:-) A tuareg srác, Músza levette a burnuszát, és kőkemény raszta feje volt alatta. Kérdezte, nincs-e kedvem délután csónakázni egyet, és mivel a dogonok földjének megtekintéséről kényszerűségből lemondtam, persze hogy volt. 9 eurót kért egy kétórás útért, a halászfalvak meglátogatásáért, a teáért meg árukapcsolásként egy rendes mennyiségű ghánai spangliért.

Hát igen, a dogonok földje. Moptitől és Dzsennétől keletre, a burkinai határig van egy jó dunántúlnyi területük, Bandiagara központtal. Innen aztán autóval, motorral, szamárkordén vagy gyalog elég sok falvat végig lehet látogatni egy helyi guidedal, akik kezdenek elég profi túrákat szervezni eléggé borsos árakon. Ez általában egy három napos utat jelent, benne van a transzfer, a vezetés, a kaja meg a szállás. 500 euró körül volt a kezdőár, amit hosszas alkudozás után, mindenféle módon lealkudtam 100-ra (bár a legelején leszögeztem, hogy 60-am van erre a célra, ha nem jön ki; akkor hagyjuk), amennyi nem állt a rendelkezésemre, meg időm sem volt sok. Úgyhogy hagytam az egészet, azzal a felkiáltással, hogy egyszer biztosan visszajövök, mert ez olyan hely, ahova mindenki visszajár.

Tehát, amire mindig emlékeznem kell, amikor arra gondolok, hogy vissza kell jönni: a dogonok földje, jópár nap Moptiban, és egy három napos csónakút föl a Nigeren, Timbuktuba – ez három embernek egy nádfedeles csónakban, csónakban főzéssel, teával együtt olyan 600 eurójába kerül. Viszont a látottak alapján mindenképpen megéri.

Délután találkoztam a szálláson negyven valahányas backpackerrel, akinek szintén voltak gondjai Bamakóban. Elmesélte két amerikai történetét, akik ugyanott laktak a katolikus misszión, ahol én. Ott egy csávó azt mondta nekik, hogy ő ott dolgozik a misszión, és adják oda a csomagjaikat, majd ő elteszi. Közben valahogy eltűnt belőle 200 euró. Leírta a faszit. Ő korábban megszívta ugyanezt, amikor ugyanez a csávó fölajánlotta, hogy felvált neki 100 eurót, csak adja oda neki. Cserébe felmutatott 200 dollárt, amit letett az asztalra, hogy ha nem bízik benne, akkor ő ezt ott hagyja biztosítéknak. Mindkettő hamis volt, a 100 euró meg eltűnt. Ezek szerint még jó, hogy óvatos voltam, és kis részletekben váltottam, így csak 16-ot buktam, ugyanannál a faszinál. Illetve csak 8-at, ez is egy szép történet. A katolikus misszión nekem nagyon gyanús volt, hogy miután kiderült, hogy hamis pénzt kaptam, megkérdeztem a valóban ott dolgozó, egyébként nem túl szimpatikus srácot, hogy nem ismeri-e véletlenül azt az embert, aki minden nap itt van, és azt mondja, itt dolgozik. Nem lepett meg, nem ismerte. Én meg nem hittem el, hogy az, aki mindig itt van, és egész nap az őrökkel dumál, az nem tudja, hogy mi zajlik itt, főleg, hogy mindenki nála reklamál. Amikor ki akartam fizetni a szállást, visszautasított, hogy majd reggel. Figyelmeztettem, hogy reggel 6-kor lelépek. De akkor nem volt ott. Pénzt elöl hagyni nem akartam, úgyhogy leléptem fizetés nélkül. Nem voltam rá büszke, de most, hogy ilyen szépen kikerekedett a történet, az összeget jóváírom az átverés oldalon:-)

A csónakázás délután kettő helyett ötkor kezdődött, szerencsére. Olyan meleg volt, hogy én elaludtam, Músza meg beszívott, és attól aludt el, úgyhogy mindketten fél ötkor másztunk elő halál kipihent fejjel. Már leszervezte a csónakot, kimentünk a kikötőbe, útközben vettünk hibiszkuszt meg mentát, és megkerestük a csónakos embert. Músza egyből aktivizálta magát, majd egy olyan hibiszkuszteát készített, amit be fogok vezetni otthon. Néhány levél helyett telerakja a teáskancsót hibiszkusszal, és 3 deci vízzel forralja egy darabig, majd jól megcukrozza. A végén egy hihetetlenül sűrű, nagyon édes, de közben kellemesen savas gyümölcsös teát kap az ember – fejenként egy deci megteszi. Azonnal feléledt tőle a szervezetem.

Később kikötöttünk egy tuareg halászfaluban. Annyira beszippantott a látvány meg az élmény, hogy a faluban egyetlen darab képet sem csináltam. Az egész olyan volt, mint egy festmény, mint Hobbitfalva, csak minden szalmakunyhóból. Az egész tele tök kicsi emberekkel, még minibb gyerekekkel. A színek csak a sárga és a barna árnyalatai. Minden tiszta, takaros, tiptop, csak az a két kisgyerek nem, akik mindkét kezemet megfogták, és sehogyan sem akarták elengedni. Azt utáltam, mert láttam magam kívülről:-) Megnéztük a Niger egyik homokpadján, illetve most szigetén lévő csordát a pásztorokkal meg halászokkal, tisztára NatGeo volt az egész. Később aztán tovább relaxáltunk, a következő falu meg már túlságosan nyüzsgőnek tűnt, úgyhogy inkább fetrengtünk a csónakban, miközben undorító módon lement a nap:-)

Músza utána elhívott kajálni az óvárosba, ahol addig sajnos nem jártam. Az is időutazás, egy archaikus vályogváros. Az utcán megálltunk egy asztalnál, valahonnan előrángatott egy nénit, aki borzasztó szertartásosan elkezdett sütni, én meg megőrültem a látványtól. Hatalmas, húsos hal, sült krumpli meg saláta, jó sok kenyérrel meg vízzel, az eddigi top kajám. Két és fél euróért… már csak annyira maradt erőm, hogy egy picit drukkoljak, hogy fájdalommentes legyen a másnapi út Bamakóba.

Nem az lett. Maliban a közlekedés valahol a szar és az elviselhető között van, de semmiképpen sem kielégítő, jó, pláne nem kellemes. Rengeteg busztársaság működik, a szar és a nagyon szar közti kategóriában, egyetlen „jó” van, a Bani (meg jó a Bittar is, de nem annyira). A jó azért idézőjeles, mert nekem nem volt az. Percre pontosan indult, ami csillagos ötös a négy-hatórás várakozások után. Csak éppen az üléstámla majdnem függőlegesen állt, a térdem nem fért be, és a két szék olyan közel volt egymáshoz, hogy nem fért el a vállunk egymás mellett. Szerencsére sokat aludtam.

Bamakó most egy kedvesebb arcát mutatta, mint legutóbb, de továbbra sem jön be. Találtam egy iszonyat lerobbant szállást nagyon jó helyen. Egy család üzemelteti, egy hihetetlenül mocskos belső udvaron (a bejáratnál a csatornában hemzsegetek a patkányok – először látok Afrikában, és meglepő módon csótányt is csak egyet láttam, a conakry reptérenJ Talán ez még nekik is sokJ Egyelőre csak egy unatkozó-kurvázó belga operatőr van itt, meg egy kameruni testépítő. Viszont 8 euró egy udvarra néző kétágyas szoba, bár tiszta (nem a falak), de végtelenül kopott. Egy ájulásra megteszi, holnap hajnalban indulok Guineába, Kankanba, és napok óta titkos álmom, hogy Kankanból Kissidogouba jók az utak, és talán egy nap alatt lenyomom a két napra tervezett távot. Feltéve, hogy Kankanban gyorsan találok egy taxit Kissidogou felé.