Történetek Sierra Leonéból
Miután elmúlt a kitoloncolás fenyegető réme, megpróbáltam élvezni Konot, a gyémántkereskedelem egyik legnagyobb központját Sierra Leonéban. A polgárháború alatt eléggé lezúzták a várost, azóta valamennyire sikerült újjáépíteni, de egyelőre nem lett túl csinos. Csomó épület még mindig romokban, kiégve. Kicsit elegem volt a megpróbáltatásokból, és útra keltem Kenema felé. Solomon szerint csak két óra… hát, ebből lett hat, miután a tömegközlekedés hatalmas kerülővel megy csak oda – de még így is járhatatlan utakon. Annyira kimerített ez a pár óta plusz, hogy megálltam Bo-ban. A közlekedés elég egyszerűen működik. Vannak a poda podának nevezett mikrobuszjáratok, amelyek akkor indulnak, amikor megtelnek, ez eddig rendben is van, a fél világon így működik. Azonban a szolidaritás és a segítő szándék megnehezíti a helyzetet, ugyanis senkit sem hagynak az út mellett. Huszonöten indultunk, és még legalább tíz embert felvettünk, jó részüknek már csak a tetőn jutott hely, a csomagokon, többek között a laptopomon, meg a mellé kötözött kecske mellett. Nekik igazán kellett kapaszkodniuk! Hogy az ülés alá helyezett kacsának hogy tetszett az utazás, azt elképzelni sem tudom, mint ahogy a kecske mellé rögzített kakas sem adott sok életjelet egy-két rekedt kukorékon kívül.
Boban aztán minden simán ment. Megkaptam az első durva hasmenést, a szálláson nem volt áram, így ventilátor sem, ötpercenként jártam vécére egész éjjel, amikor meg nem, akkor a saját levemben forgolódtam. A szobát két akkora csótánnyal voltam kénytelen megosztani, amekkorákat nem mertem agyonverni, nehogy teljesen beterítsenek. Kötöttem velük egy hallgatólagos megállapodást, ha nem jönnek le a plafon magasságából, akkor én sem fogom kinyírni őket, úgy tűnik ez a rendszer működött. A sáskámat a gyertyafény bizonytalan játékánál valami veszélyesebbnek láttam, hatalmasat rávertem az AC Milanos papucsommal, de egy perccel később már nem volt ott a szívós állat. A pókom meg csak akkor vetette észre magát, amikor pánikszerűen elhagyta a szobát.
Reggel elmerészkedtem a gyógyszertárig, szereztem pénzt a Western Uniontól, beszereztem a gyógyszereket, és nekiláttam a zabálásnak. Közben összefutottam egy öreg fehér hippinek látszó, hosszú hajú arccal, aki egy terepmotorról kászálódott le éppen. Ő is sierrai, csak éppen libanoni ősökkel, mint jópár ezren az országban. Az arabtanár-kávékereskedő Gassan lett aztán a legnagyobb cimborám. Azonnal fölajánlotta, hogy körbevisz motorral a környékbeli falvakban, mert az a hobbija, hogy elég gyakran motorozgat. Vele tartottam, és tényleg olyan helyekre vitt, ahol a helybeli kisgyerekek üvöltve rohantak a motor után, és mende meg más nyelveken üvöltözték, hogy fehér ember. A fényképezőgéppel egész falvakat lehetett megőrjíteni, készült pár egész falvas csoportkép, a bamba csecsemőktől a lógó csecsű nagymamákig mindenki szerepelt rajta.
Közben befutottak a tűzifát gyűjtő lányok, fejükön vagy 10 kiló anyaggal, amit 30 eurocentért árulnak a városban – ha nem gyalog vinnék be, a szállítás többe kerülne, mint maga a cucc. Kemény élet, ők tényleg egy egész nap alatt gürcölnek össze két eurót, viszont eszükbe sem jut kéregetni, mint a városiaknak (hozzáteszem, a városokban tényleg csak a legelesettebbek csinálják, és ők sem agresszívan).
Másnap rávettem Gassant, hogy mutasson be helyi gyémántkereskedőknek, és vigyen el gyémántbányába. A gyémántkereskedők elsősorban libanoniak, és az első ember gond nélkül elém tolt úgy félmillió dollárnyi kavicsot, hogy nézegessem nyugodtan. Megfogni is alig mertem, mert olyan kicsi darabok is voltak, hogy ha leejtem, sosem találom meg, és akkor megint visszakerül az anyaföldbe, nekem meg ugrik pár hónapos fizetésem. Amúgy egy karát 300 dollár, annál kisebbet viszont minek venni. A legjobban a fehér pörög, a legritkább a zöld, ami meg túlságosan szennyezett, az megy a levesbe – ez az ipari gyémánt, amit porrá törnek, és csiszoláshoz használják, többek között. Közben beesett pár arc, hoztak köveket eladni, úgyhogy bezárkóztunk a boltba, előkerült a kukker, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert nem voltak elég jók. A háttérből Barack Obama figyelt teljes életnagyságban. Yes, we did.
A gyémántbányához megint motorra kellett ülni, ezúttal magammal vittem az összes cuccom, mert Kenema felé volt félúton. Elmentünk az egyik kereskedő területéhez tartozó gyémántbányász faluba, ahol a helyiek jól körbevezettek és megmutatták, hogy működik a dolog. Itt nincsenek gépek, egyszerűen csak elkezdenek túrni, és a vízben addig rostálják az üledéket, amíg csak az apró kavicsok nem maradnak. A gyémánt mindig a szita közepére kerül, köré pedig fekete por.
Ha ilyen nincs, akkor elmarad az öröm, és kezdik az egészet előröl. Hogy miért pont a gyémánt marad középen, arra nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni, mint hogy isten rendelése. Mivel a falu elég szorgos, és a bányát sem tegnap kezdték, 10 méter magas dombokon kellett átmászni, amiket korábban már szinte két-három kilónként átszitáltak. A gyémántvadász arcok is beőrültek a fotózástól, és mindenféle produkciókba belementek egy-egy kép kedvéért.
A bányák után Gassan megállt velem az útkereszteződésnél egy mauritán faluban, ahol rögtön be is mutatott a mecset gondnokának, aki meg jól elvitt a helyi mecsetbe, és fotózni is engedett. Kenemába sötétedés után érkeztem, a változatosság kedvéért elmotoroztam a kinézett szállásomhoz, de megint szarul választottam, mert áram itt sem volt, úgyhogy még egy éjszaka a saját pocsolyámban. Ezt az egyet kezdem unni egy kicsit.
Reggel megnéztem Kenemát, nem rossz, de annyira nem ájultam el tőle. Van pár szép mecset, amit gyorsan le is fotóztam, miután megkérdeztem pár embert, hogy lehet-e. Mindenki csak bíztatott, hogy persze, végül egy faszi magához rendelt, hogy kértem-e engedélyt az imámtól. Ilyesmiről szó sem volt eddig, úgyhogy elnézést kértem, elnézte, de nem volt kedvem tovább maradni a városban. Főleg, hogy minden korábbinál több koldus abajgatott, megint nem aludtam, és megint nem tudtam kimosni a ruháimat. Vissza Bo-ba…
Közben azon morfondíroztam, hogy ha vajon van-e testvérvárosi együttműködés az itteni települések, és európai párjuk között. Sierra Leonében van Waterloo, Hastings, Sussex, Leicester, Aberdeen, és Freetownnak és Bonak is van New England nevű városrésze (és ennek örömére Bo-ban van New York is, amit azért neveztek így, hogy túltegyenek a szomszédos New Englanden). Ezen kívül a délkeleti országrészben rábukkantam Bagdadra. Ezek után nem meglepő, hogy a távolságot mérföldben mérik, a súlyt fontban, szerencsére váltópénz nincs, mert a penny-shilling bűvészkedéstől már végleg megőrülnék. A közismert nyelv az angolon kívül a krio, ami tulajdonképpen a kreol. Alapvető dolgokat teljesen jól lehet érteni: gi mi wata – give me water, ohmos foh di panapul – how much is the pineapple. Erről jut eszembe, ma láttam dinnye nagyságú ananászt…
Közben Gassan elszórakoztatott egy-két meredek történettel, amiben a drog, a gyémánt és a könnyű haszonszerzés játszotta a kulcsszerepet. A drogos sztori röviden annyi, hogy nemrég egy repülőnyi kokain érkezett az országba, úgy 200 millió dollár értékben (meg egy csomó lőszer). A szállítmányt annak rendje és módja szerint lekapcsolták, viszont nem sokkal később Gassant megkereste egy haverja, hogy nem kell-e neki 2 kiló kokain 3000 dollárért. Gassan rendes muzulmán, és rendes vállalkozása van, úgyhogy nem foglalkozott a dologgal, de a haver igen. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a 2 kiló kokain piaci ára 750 ezer dollár, vagyis ha el tudja passzolni ennyiért, az 747 ezer dolcsi tiszta haszon, az számoljátok ki, hogy mennyi forintban – szerintem egy jobb pecó bárhol a világon kijön belőle, esetleg tovább folytatva az üzletet lehet venni belőle nagyker áron 3 kiló kokaint… Végül persze a rendőrök elkapták a havert (mert grammonként árulta minden jöttmentnek), elszedték az összes cuccát, meg el is vitték, úgyhogy mégsem volt jó köre. A másik sztori egy gyémántkereskedő buktája volt, akit megkeresett valami ágrólszakadt egy hatalmas kővel, hogy 35 ezer dollárért eladja neki. Mivel gyanús volt az alacsony ár, ezért szó nélkül kirúgta az arcot, aki eladta másnak – az a más pedig keresett rajta 2 millió dollárt… Ez a két sztori megerősített abban, amit eddig is sejtettem, hogy ez az ország a zavarosban halászók paradicsoma.
Az útikönyvemet nézegetve feltűnt, hogy nem messze Bo-tól van egy Tiwai Island nevű nemzeti park, aminek a legnagyobb extrája a páratlan élővilága. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak. Először megkérdeztem Gassant, hogy mit tud arról a helyről, de ő még nem is hallott róla. Aztán szereztem egy telefonszámot, ami a parknak a boi irodájának a száma, de érdekes módon az irodáról senki sem hallott, és másfél napi utánajárás után derült ki, hogy azért nem, mert sehol sincs jelezve. A turisztikai infrastruktúrán még van mit csiszolni, de erről majd később. Végül nem jutottam el a helyre, de közben kiderül, szerencsére. Aznap, amikorra terveztem az utazást, harcok voltak az oda vezető úton a kormánypárt és az ellenzék szimpatizánsai között. Egy nappal később pedig Freetownban volt némi zavargás…
Van itt az országban egy érdekes jelenség, mindenki nagyon misztikusan csak titkos társaságoknak nevezi őket. A nevük suku és poro (a kettő ugyanaz, csak más nyelveken), és nehéz beazonosítani a tagjait. Állítólag minden társadalmi rétegből vannak benne emberek, és akkor lehet őket tetten érni, amikor az úgynevezett ördögtáncukat járják hatalmas maszkjaikban. Arra többen figyelmeztettek, ha véletlenül ilyet látok, eszembe ne jusson fényképezni, mert azt nagyon nem szeretik, és bármi történhet velem, ha elkapnak a fényképezőgép szétverése és a gyilkosság között. A társaságba elvileg bárki beléphet, de van beavatási szertartás (a nőknél a genitális csonkolás, a férfiaknál meg nem emlékszem, pedig kéne – asszem valami vérivással kapcsolatos dolog). Szóval nagyon misztikus sztori ez az egész, túl sok mindent nem tudtam kideríteni – talán éppen azért hívják titkos társaságnak, mert titkosak. Szóval ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és nálam tájékozottabb ebben a kérdésben, kérem néhány soros kommenttel oszlassa egy kicsit a homályt.
Barbár szokásokból maradt épp elég az országban. A mai napig előfordul, hogy csecsemőt áldoznak a sikeres gyémántbányászat reményében, a vérét pedig szétszórják azon a területen, ahol követ keresnek.
Miután elmúlt a kitoloncolás fenyegető réme, megpróbáltam élvezni Konot, a gyémántkereskedelem egyik legnagyobb központját Sierra Leonéban. A polgárháború alatt eléggé lezúzták a várost, azóta valamennyire sikerült újjáépíteni, de egyelőre nem lett túl csinos. Csomó épület még mindig romokban, kiégve. Kicsit elegem volt a megpróbáltatásokból, és útra keltem Kenema felé. Solomon szerint csak két óra… hát, ebből lett hat, miután a tömegközlekedés hatalmas kerülővel megy csak oda – de még így is járhatatlan utakon. Annyira kimerített ez a pár óta plusz, hogy megálltam Bo-ban. A közlekedés elég egyszerűen működik. Vannak a poda podának nevezett mikrobuszjáratok, amelyek akkor indulnak, amikor megtelnek, ez eddig rendben is van, a fél világon így működik. Azonban a szolidaritás és a segítő szándék megnehezíti a helyzetet, ugyanis senkit sem hagynak az út mellett. Huszonöten indultunk, és még legalább tíz embert felvettünk, jó részüknek már csak a tetőn jutott hely, a csomagokon, többek között a laptopomon, meg a mellé kötözött kecske mellett. Nekik igazán kellett kapaszkodniuk! Hogy az ülés alá helyezett kacsának hogy tetszett az utazás, azt elképzelni sem tudom, mint ahogy a kecske mellé rögzített kakas sem adott sok életjelet egy-két rekedt kukorékon kívül.
Boban aztán minden simán ment. Megkaptam az első durva hasmenést, a szálláson nem volt áram, így ventilátor sem, ötpercenként jártam vécére egész éjjel, amikor meg nem, akkor a saját levemben forgolódtam. A szobát két akkora csótánnyal voltam kénytelen megosztani, amekkorákat nem mertem agyonverni, nehogy teljesen beterítsenek. Kötöttem velük egy hallgatólagos megállapodást, ha nem jönnek le a plafon magasságából, akkor én sem fogom kinyírni őket, úgy tűnik ez a rendszer működött. A sáskámat a gyertyafény bizonytalan játékánál valami veszélyesebbnek láttam, hatalmasat rávertem az AC Milanos papucsommal, de egy perccel később már nem volt ott a szívós állat. A pókom meg csak akkor vetette észre magát, amikor pánikszerűen elhagyta a szobát.Reggel elmerészkedtem a gyógyszertárig, szereztem pénzt a Western Uniontól, beszereztem a gyógyszereket, és nekiláttam a zabálásnak. Közben összefutottam egy öreg fehér hippinek látszó, hosszú hajú arccal, aki egy terepmotorról kászálódott le éppen. Ő is sierrai, csak éppen libanoni ősökkel, mint jópár ezren az országban. Az arabtanár-kávékereskedő Gassan lett aztán a legnagyobb cimborám. Azonnal fölajánlotta, hogy körbevisz motorral a környékbeli falvakban, mert az a hobbija, hogy elég gyakran motorozgat. Vele tartottam, és tényleg olyan helyekre vitt, ahol a helybeli kisgyerekek üvöltve rohantak a motor után, és mende meg más nyelveken üvöltözték, hogy fehér ember. A fényképezőgéppel egész falvakat lehetett megőrjíteni, készült pár egész falvas csoportkép, a bamba csecsemőktől a lógó csecsű nagymamákig mindenki szerepelt rajta.
Közben befutottak a tűzifát gyűjtő lányok, fejükön vagy 10 kiló anyaggal, amit 30 eurocentért árulnak a városban – ha nem gyalog vinnék be, a szállítás többe kerülne, mint maga a cucc. Kemény élet, ők tényleg egy egész nap alatt gürcölnek össze két eurót, viszont eszükbe sem jut kéregetni, mint a városiaknak (hozzáteszem, a városokban tényleg csak a legelesettebbek csinálják, és ők sem agresszívan).Másnap rávettem Gassant, hogy mutasson be helyi gyémántkereskedőknek, és vigyen el gyémántbányába. A gyémántkereskedők elsősorban libanoniak, és az első ember gond nélkül elém tolt úgy félmillió dollárnyi kavicsot, hogy nézegessem nyugodtan. Megfogni is alig mertem, mert olyan kicsi darabok is voltak, hogy ha leejtem, sosem találom meg, és akkor megint visszakerül az anyaföldbe, nekem meg ugrik pár hónapos fizetésem. Amúgy egy karát 300 dollár, annál kisebbet viszont minek venni. A legjobban a fehér pörög, a legritkább a zöld, ami meg túlságosan szennyezett, az megy a levesbe – ez az ipari gyémánt, amit porrá törnek, és csiszoláshoz használják, többek között. Közben beesett pár arc, hoztak köveket eladni, úgyhogy bezárkóztunk a boltba, előkerült a kukker, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert nem voltak elég jók. A háttérből Barack Obama figyelt teljes életnagyságban. Yes, we did.
A gyémántbányához megint motorra kellett ülni, ezúttal magammal vittem az összes cuccom, mert Kenema felé volt félúton. Elmentünk az egyik kereskedő területéhez tartozó gyémántbányász faluba, ahol a helyiek jól körbevezettek és megmutatták, hogy működik a dolog. Itt nincsenek gépek, egyszerűen csak elkezdenek túrni, és a vízben addig rostálják az üledéket, amíg csak az apró kavicsok nem maradnak. A gyémánt mindig a szita közepére kerül, köré pedig fekete por.
Ha ilyen nincs, akkor elmarad az öröm, és kezdik az egészet előröl. Hogy miért pont a gyémánt marad középen, arra nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni, mint hogy isten rendelése. Mivel a falu elég szorgos, és a bányát sem tegnap kezdték, 10 méter magas dombokon kellett átmászni, amiket korábban már szinte két-három kilónként átszitáltak. A gyémántvadász arcok is beőrültek a fotózástól, és mindenféle produkciókba belementek egy-egy kép kedvéért.A bányák után Gassan megállt velem az útkereszteződésnél egy mauritán faluban, ahol rögtön be is mutatott a mecset gondnokának, aki meg jól elvitt a helyi mecsetbe, és fotózni is engedett. Kenemába sötétedés után érkeztem, a változatosság kedvéért elmotoroztam a kinézett szállásomhoz, de megint szarul választottam, mert áram itt sem volt, úgyhogy még egy éjszaka a saját pocsolyámban. Ezt az egyet kezdem unni egy kicsit.
Reggel megnéztem Kenemát, nem rossz, de annyira nem ájultam el tőle. Van pár szép mecset, amit gyorsan le is fotóztam, miután megkérdeztem pár embert, hogy lehet-e. Mindenki csak bíztatott, hogy persze, végül egy faszi magához rendelt, hogy kértem-e engedélyt az imámtól. Ilyesmiről szó sem volt eddig, úgyhogy elnézést kértem, elnézte, de nem volt kedvem tovább maradni a városban. Főleg, hogy minden korábbinál több koldus abajgatott, megint nem aludtam, és megint nem tudtam kimosni a ruháimat. Vissza Bo-ba…
Közben azon morfondíroztam, hogy ha vajon van-e testvérvárosi együttműködés az itteni települések, és európai párjuk között. Sierra Leonében van Waterloo, Hastings, Sussex, Leicester, Aberdeen, és Freetownnak és Bonak is van New England nevű városrésze (és ennek örömére Bo-ban van New York is, amit azért neveztek így, hogy túltegyenek a szomszédos New Englanden). Ezen kívül a délkeleti országrészben rábukkantam Bagdadra. Ezek után nem meglepő, hogy a távolságot mérföldben mérik, a súlyt fontban, szerencsére váltópénz nincs, mert a penny-shilling bűvészkedéstől már végleg megőrülnék. A közismert nyelv az angolon kívül a krio, ami tulajdonképpen a kreol. Alapvető dolgokat teljesen jól lehet érteni: gi mi wata – give me water, ohmos foh di panapul – how much is the pineapple. Erről jut eszembe, ma láttam dinnye nagyságú ananászt…Közben Gassan elszórakoztatott egy-két meredek történettel, amiben a drog, a gyémánt és a könnyű haszonszerzés játszotta a kulcsszerepet. A drogos sztori röviden annyi, hogy nemrég egy repülőnyi kokain érkezett az országba, úgy 200 millió dollár értékben (meg egy csomó lőszer). A szállítmányt annak rendje és módja szerint lekapcsolták, viszont nem sokkal később Gassant megkereste egy haverja, hogy nem kell-e neki 2 kiló kokain 3000 dollárért. Gassan rendes muzulmán, és rendes vállalkozása van, úgyhogy nem foglalkozott a dologgal, de a haver igen. Nem volt nehéz kiszámolni, hogy a 2 kiló kokain piaci ára 750 ezer dollár, vagyis ha el tudja passzolni ennyiért, az 747 ezer dolcsi tiszta haszon, az számoljátok ki, hogy mennyi forintban – szerintem egy jobb pecó bárhol a világon kijön belőle, esetleg tovább folytatva az üzletet lehet venni belőle nagyker áron 3 kiló kokaint… Végül persze a rendőrök elkapták a havert (mert grammonként árulta minden jöttmentnek), elszedték az összes cuccát, meg el is vitték, úgyhogy mégsem volt jó köre. A másik sztori egy gyémántkereskedő buktája volt, akit megkeresett valami ágrólszakadt egy hatalmas kővel, hogy 35 ezer dollárért eladja neki. Mivel gyanús volt az alacsony ár, ezért szó nélkül kirúgta az arcot, aki eladta másnak – az a más pedig keresett rajta 2 millió dollárt… Ez a két sztori megerősített abban, amit eddig is sejtettem, hogy ez az ország a zavarosban halászók paradicsoma.
Az útikönyvemet nézegetve feltűnt, hogy nem messze Bo-tól van egy Tiwai Island nevű nemzeti park, aminek a legnagyobb extrája a páratlan élővilága. Elhatároztam, hogy megnézem magamnak. Először megkérdeztem Gassant, hogy mit tud arról a helyről, de ő még nem is hallott róla. Aztán szereztem egy telefonszámot, ami a parknak a boi irodájának a száma, de érdekes módon az irodáról senki sem hallott, és másfél napi utánajárás után derült ki, hogy azért nem, mert sehol sincs jelezve. A turisztikai infrastruktúrán még van mit csiszolni, de erről majd később. Végül nem jutottam el a helyre, de közben kiderül, szerencsére. Aznap, amikorra terveztem az utazást, harcok voltak az oda vezető úton a kormánypárt és az ellenzék szimpatizánsai között. Egy nappal később pedig Freetownban volt némi zavargás…Van itt az országban egy érdekes jelenség, mindenki nagyon misztikusan csak titkos társaságoknak nevezi őket. A nevük suku és poro (a kettő ugyanaz, csak más nyelveken), és nehéz beazonosítani a tagjait. Állítólag minden társadalmi rétegből vannak benne emberek, és akkor lehet őket tetten érni, amikor az úgynevezett ördögtáncukat járják hatalmas maszkjaikban. Arra többen figyelmeztettek, ha véletlenül ilyet látok, eszembe ne jusson fényképezni, mert azt nagyon nem szeretik, és bármi történhet velem, ha elkapnak a fényképezőgép szétverése és a gyilkosság között. A társaságba elvileg bárki beléphet, de van beavatási szertartás (a nőknél a genitális csonkolás, a férfiaknál meg nem emlékszem, pedig kéne – asszem valami vérivással kapcsolatos dolog). Szóval nagyon misztikus sztori ez az egész, túl sok mindent nem tudtam kideríteni – talán éppen azért hívják titkos társaságnak, mert titkosak. Szóval ha valaki olvassa ezeket a sorokat, és nálam tájékozottabb ebben a kérdésben, kérem néhány soros kommenttel oszlassa egy kicsit a homályt.
Barbár szokásokból maradt épp elég az országban. A mai napig előfordul, hogy csecsemőt áldoznak a sikeres gyémántbányászat reményében, a vérét pedig szétszórják azon a területen, ahol követ keresnek.
A veres sztorikat majd legkozelebb,egyelore orulok, hoy ennyit sikerult feltolteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése