2019. december 20., péntek

Visszatérés Afrikába. Szudán. Második rész.


Számok

„Mennyiért váltod a dollárt szudáni fontra?”
„Huszonöt.”
„Huszonöt mi? Ennél még a bankban is jobban váltják.”
„Ötven.”
„Az jó árnak számít?”
„Hetven.”
„Figyelj, két perce sem vagyok az országban, nem tudom, a hetven jó-e. De itt a telefonom, írd bele, hogy mennyit adsz egy dollárért.”
Majd bepötyögi: 76.

Addigra már odalépett több pénzváltó, meg pár nézelődő, végül az egyik el tudott igazítani, hogy a 76 az jó ár, a többiek 75-ért váltanak. Ez volt az első élményem Szudánban, és két dolog azonnal átjött: Egyiptomtól eltérően itt nem akarnak átverni, valamint angol nyelven gondban vannak a számokkal (is). Mondjuk az én arabom sem acélos. Magabiztosan használják a 20-at, a 25-öt, az 50-et meg a 100-at meg ezek kombinációit, függetlenül attől, hogy valójában mennyi az annyi. Ami persze egyáltalán nem baj, mert később rengeteg vicces beszélgetés sült ki ebből.

Szahara a Dzsebel Ferkeh csúcsáról.

Már vagy másfél hete nem láttam turistát, amikor felbukkant a szállásomon egy japán srác. Jött vele a menedzser, az árról beszélgettek.
„Mennyi itt egy éjszaka?”
„Fifteen hundred.”
„Mennyi? Az nagyon sok. Nem five hundred?”
„Mennyit maradsz?”
„Két éjszakát.”
„Fifteen hundred.”
„Fifteen hundred egy vagy két éjszakára?”
„Yes, fifteen hundred.”
Én akkor már nagyon röhögtem, de nem akartam elrontani a játékot. Javasoltam, hogy üsse be a kalkulátorba, ami meg is történt: 250.

Buszra várok. Túl sok illúzióm nincs. Szerencsére pályaudvaron vagyok a határon, ide nem érkezik semmi valahonnan, amire várni kell, hanem csak indul. „Határozottan jobbak az esélyeim” – gondolná egy kezdő. Megveszem a jegyet, az asztalnál ülő arc nagyon mondja, hogy reggel 7-kor indul. A jegyre valahogy már 7:30-at ír, én meg tudom, ha 9 előtt bármi történik, szerencsés vagyok. Azért reggel 8-kor rákérdezek, hátha valami váratlan zavar állt be az univerzum rendjében.
„Nézd, 8 óra van. Mikor indul a busz?”
„7-kor.”
(Csak megjegyzem, fél 10-kor közölték, hogy aznap nem megy busz egyáltalán, de ez egy hosszabb kaland és majd megírom legközelebb.)

Végül tegnap beültem egy kávéra Kassala vigalmi negyedében. A helyi menő hely, 5 fontot, vagyis kb. 20 forintot kell fizetni a belépésnél. Kértem egy kávét, kaptam egy tálcán vizet jéggel, egy halom friss pattogatott kukoricát, külön kis pohárkát vízzel a cukros kanálhoz, egy púp cukrot, meg egy agyagkancsóban erős, fűszeres kávét. Az utcán ülő nőknél a gyömbéres kávé 10-20 font.
„Mennyi lesz?”
„Hundred fifty.”
Hm, 2 dollár, nem rossz. Annyit megér nekem, de ez Szudán legdrágább kávéja. A kezébe nyomok egy százast meg egy ötvenes. A százast visszaadja:
„Hundred fifty.”
Fogom a pénz, egyiket a jobbomban, a másikat a balban és mutogatom: „This is a hundred and this one is fifty.”
„Yes, hundred fifty”.
„Figyelj, ez egy százas, ez meg egy ötvenes. A kávé nem hundred fifty, hanem fifty. Hundred nélkül.”
„Yes.”

Imádom ezt az országot.

***

Taka hegyek, Kassala
Hegyek

Szudánban hegyet mászni nem éppen nemzeti sport. Minden forró és köves. Délen, ahol már a szikkadt fű is megjelenik, sárga, tüskés kórók és méretes kullancsok várják a tengerszint feletti magassággal elégedtelen bolondokat. Akik persze sose jönnek, végül a kullancsok beérik a kecskékkel meg a majmokkal. De északon csak a kő van.

Dél felé autózva néhány nagyobb kúp emelkedik ki a Nílus sík vidékéből. Más természeti akadályt nem találva, és a Szaharában való elveszésről lemondva, ezeket a kúpokat terveztem megmászni. Legalábbis néhányat közülük. A legközelebbi a Dzsebel Abri, látótávolságon belül.

Este befut a szállásomra az Asszuánban megismert ukrán pár, Vlad, a cirkuszi zsonglőr meg a csaja, aki ugyanott akrobata. Vlad is csinálna valami szokatlant, megbeszéljük, hogy reggel korán kelünk és elkirándulunk a hegyre. Térképen toronyiránt 4-5 kilométer a csúcs a város szélétől, úgy számoljuk, négy óra alatt megvan oda-vissza. Hogy még gyorsabban haladjunk, lestoppoljuk az első kocsit, ami jön. Egy mentőautó, elöl két emberrel, de megáll és bezsúfolódunk melléjük.

A város szélétől elindulunk gyalog, később a lankás sziklák után egyre meredekebb, végül már mászni kell, persze nem akárhol, csak ahor találunk értelmesen mászható részt a függőleges falon. Bemelegítésnek megteszi a másnapi túrához, majd visszastoppolunk Abriba.

Stoppolás közben hosszú percekig lehet tanulmányozni a belső dekort.
Másnap egyedül megyek, jóval ambíciózusabb célokkal. A 40 kilométerre lévő Dzsebel Ferkeh megmászása a terv. Péntek van, de mivel erről fogalmam sincs, nem zavar, hogy nincs forgalom. Úgy tíz kilométer gyaloglás után már igen, de forgalom attól sincs. Végül az első kocsi megáll és elvisz a hegy lábánál lévő faluba, Ferkehbe. A helyi öregek invitálnak ebédelni, de udvariasan lekoccolok, mert nincs kedvem babot enni több óra túrázás előtt. A helyiek nem értik mit csinálok, azt kérdezik, drágakövet keresek-e, mert akkor más megítélés alá esek. De megnyugtatom őket, hogy nem, meg akkor amúgy sem stoppal érkeztem volna.

A hegy nem tűnik könnyűnek, a tetején lévő platót sziklafal veszi körül, legalábbbis arról az oldalról, ahonnan látom. A hátizsákomban van 3 liter víz meg egy kiló banán, van nálam telefon és fejlámpa, meg minden a nap ellen. Ha rosszra fordulnak a dolgok, ezzel kihúzok 48 órát.

Dzsebel Ferkeh

Végül persze találtam egy aránylag biztonságos rést a falon. Akkor már csak azon izgultam, hol jutok le, mert ahol fölmásztam, az lefelé legfeljebb B tervnek jó. Végül odafentről láttam egy vízmosást (az utolsó eső ’98-ban volt a helyiek szerint) és azon leereszkedtem. Majd két óra gyaloglás a főút szélén, zéró forgalom, végül négy rövid, pár kilométeres fuvarral hazavergődtem és elájultam.


Ereszkedés a Dzsebel Abriról Vladdal, az ukrán zsonglőrrel

Az elmúlt két mászás alapján a párszáz méter magas sziklás szaharai hegyek megmászásának alapjai és kellékei:
- 3 liter víz (az embernek több kéne, de azt cipelni is kell)
- 1 kiló banán és opcionálisan 1 kiló grapefruit
- Képesség, hogy bármilyen járművet gondolkodás nélkül megállíts a továbbjutás érdekében
- Minden felszerelés nap ellen (tarkóvédős sapka vagy fejkendő, hosszú ujjú, hosszú nadrág, zárt cipő)
- Ne kapkodj, mert ha leesel vagy eltöröd bármid, kizárt dolog, hogy életben maradsz. Senki nem jön érted. Mindent saját erődből kell végignyomni. 
-Nem árt, ha a szállásodon szólsz, hogy mi a terved.

Azt hiszem, ha egyszer vezetek túrát ide, ezt a hegyet mindenképpen megmásszuk.

***

Zichy

Kartúmban nincs sok látnivaló. Nem véletlenül nincs rajta a világ legjobb fővárosai top 150-es listáján. Ha valakivel csúnyán ki akarnék tolni, talán ide küldeném. Nem is, inkább Conakryba. Mindenesetre a Szudáni Nemzeti Múzeum azon kevés dolgok egyike, amit érdemes megnézni, ha véletlenül erre vetődik valaki. Ahogy a múzeum kertjében bóklásztam, az asszuáni gát építésekor elbontott és Kartúmban újra összerakott 3400 éves Kumma templom egyik kövén találtam egy vésést: CZICHY.1834. Gondtolam túl nagy az egybeesés, a C a comte, a Zichy meg elég ismert név, simán lehetett valami világcsavargó/felfedező/régész a családban. Mivel a korabeli arisztokraták előszeretettel vésték bele a nevüket ókori romokba (hogy magyar vonalon maradjak, Széchenyi Andorét sok magyar látta már Perszepoliszban), feldobtam a facebookra, hogy tud-e valaki erről.


Az internet kollektív bölcsessége pedig csodálatos eredményt hozott órákon belül. Történész, régész, ráérő kíváncsi ember kezdett kutakodni, hogy összeálljon ez a nem hétköznapi történet. Mellesleg a facebook végre azt a funkciót töltötte be rövid időre, amit szántak neki: összekötni az embereket értelmes és konstruktív párbeszédek létrehozására.

Zichy Alfréd 1856-ban halt meg Kairóban, ez volt a kiindulási pont, vagyis jó eséllyel őt takarja a tag. Előkerült egy 1855 novemberében Arany Jánosnak küldött levél, amelyet Zichy egyik útitársa, Kovács János írt. Ebben leírja egyiptomi utazásának tervét, név szerint említve Zichy Alfréd grófot, és az utazás célját, az első kataraktáig való feljutást a Níluson. Fónagy Zoltán történész aztán hozott egy csavart a történetbe: A Budapesti Hírlap 1856. március 8-i számában megjelent egy névtelen beszámoló egy magánlevél formájában – minden bizonnyal Kovács Jánostól – amiből kiderült, hogy Zichy az út előtt megbetegedett, és ő nem is jutott le délre. Feltételezhetően a útitársak írták oda a nagybeteg gróf nevét kegyeletből, ha már nem tudott velük tartani. Nem sokkal később meg is halt.

Ez a sztori már így is elég szép, de megint csavarodott egyet, amikor Lassányi Gábor régész megjegyezte, hogy a templom egykor minimum egy heti járóföldre volt a legdélibb helytől, az első kataraktától, amit Kovács említett.

Az évszámmal pedig az a helyzet, hogy az 1834 helyett inkább 1855, csak rossz szögből,  messziről fényképeztem, és az ornamentika belezavart.

Van tehát egy több mint 150 éves kőve vésett magyar név Szudánban, aki bizonyíthatóan nem járt azon a helyen, és az életszerűtlen, hogy útitársai igen. Vajon hogyan kerülhetett oda?

***

Víz

A „mentsük meg a Földet, ne igyunk palackos vizet” feltétlen híve vagyok a józan ész határán belül. Ez azt jelenti, hogy ha iható a csapvíz, azt iszom. Ha viszont nem, a saját egészségemet az ökoszisztéma megmentése elé helyezem.

Ivóvízellátás Abriban: kommunális agyagedények a Nílus vizéhez.

Szudánban mindenütt megtalálhatók a hegesztett fém állványokba állított hatalmas agyagkorsók. A tetejük néha letakarva, rajta pohár. A helyiek ezt isszák. A közös pohár amúgy is eléggé megy itt, éttermekben is kihoznak egy kancsó vizet jéggel és egyetlen fémpohárral. A városok utcáit beborítja a poros műanyag hulladék, hogy ez sose bomlik le, az egyelőre nem szempont.

Abriban egyik éjjel ki akartam menni vizet venni, amikor szállásadóm, Magzoub megkérdezte, mit szeretnék.  Amikor elmondtam, rámutatott az udvaron álló agyagkorsókra. „Idd ezt, ivóvíz.” Megtöltöttem egy műanyag palackot, éppenséggel a fény át tudott vergődni rajta valahogy. Mivel a Szaharában minden poros, gondoltam, jó lesz az úgy, max egy kis sivatagi por. Aznap azt ittam és semmi bajom nem lett tőle. Másnap azért facsartam bele egy limeot, később meg biztos, ami biztos, föl is forraltam. Második napja éltem a korsós vizen, amikor képbe lettem helyezve.

Dongola
„Te, Magzoub, hol szűritek a vizet?”
„Tessék?”
„Ezt a vizet, amit iszom. Hol szűritek?”
„Szűrni? Ez szűretlen. Egyenesen a Nílusból.” – válaszolta büszkén.
Azóta tovább rombolom a környezetem a palackos vízzel. Főleg, hogy Abri jóval Kartúm alatt van a Níluson, egy főváros összes szennye biztosan benne van.

***

A limeról meg csak annyit, az mindenre is jó, mint az Algopirin:
„Magzoub, vannak itt skorpiók?”
„Télen nincsenek, csak nyáron. De nincs velük gond. A feketék veszélyesek, de itt főleg fehérek vannak. Ha a gyereket megcsípi, visszük az orvoshoz.”
„És ha felnőttet?”
„Ja, az semmi. Inni kell egy pohár forró vizet és meg kell enni egy limeot.

Szerintem egy országot leginkább ezekből a beszélgetésekből lehet megismerni. A többi fent van a neten.

Stoppolás pénteken. Másfél óra volt az első autó. Ez az A1-es főút.


2019. december 15., vasárnap

Visszatérés Afrikába. Szudán. Első rész.


A váratlan helyekre való váratlan elutazásokban meglehetősen rutinos vagyok eddigi munkáim miatt. Megvolt már a földgömb bepörgetése és random rábökés is, így jutottam el Guineába, ami talán életem legkalandosabb utazása volt eddig. Ugyanígy megvolt a „Mikor tudsz a reptérre érni legkorábban?”. „Három óra múlva. Miért, hova megyek?” felütéssel kezdődő, viszonylag eseménytelen párnapos kiruccanás is.

Ezúttal a kényszer szülte az utazásom, és rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen élethelyzetekbe kényszerít. Az eredeti terv egy két hetes gyaloglás volt, keresztül a Sínai félszigeten beduinokkal. Már megvolt a repjegy Kairóba, amikor egyik napról a másikra rajtam kívülálló okok miatt bukott a program.  A mérleg egyik serpenyőjében egy késő őszi Budapest, rövid távú, két projekt közötti munkakereséssel, a másikban egy hét hetes, rendkívül low budget utazás arra, amerre kijövök nagyon kevésből, és Kairóban kezdődik. Aki ismer, tudja, valójában nem volt itt sok kétely, hogy mi legyen.

Wadi Halfa, Szudán kapuja Egyiptom felől.

Kairóban Jászberényi Sanyi és felesége, Eszter vendége voltam. Egy hetet töltöttünk együtt, jobbára a teraszon beszélgetve, ez mindenképpen az idei évem egyik fénypontjának tekinthető. Hatodszor vagy hetedszer jártam Egyiptomban, különösebben nem akartam megnézni semmit, legfejlebb a Nyugati Sivatag oázisait. A turista Egyiptomot túlzsúfoltnak, rendkívül lehúzósnak, pénzhajhásznak és udvariatlannak ismerem, a nem turista Egyiptom pedig végtelenül szakadt, de kedves, csak ahhoz meg nem tudok arabul. A turista Egyiptomhoz kedvem, a nem turistához meg nyelvtudásom nem volt. Líbiában polgárháború, Izraelben a nálam lévő pénzből egy hétig sem húztam volna. A térképet szemlélve egyetlen megoldás maradt: Szudán.

Hónapra pontosan tizenkét évvel ezelőtt jártam Szudánban. A nemzetközi médiában ezerrel pörgött a darfúri konfliktus, nekem meg volt öt teljesen szabad hetem, úgyhogy kértem egy turista vízumot a bécsi követségen, és nem sokkal később a kompon ültem gyerekkori barátaimmal hármasban Asszuánból Wadi Halfa felé. Ennél kényelmetlenebb utazásom nemigen volt előtte, de minden percét imádtuk. Kartúmban két hét alatt leszerveztem magamnak egy fuvart Darfúrba, járőrt az Afrikai Unió békefenntartóival, interjúkat, szereztem szudáni újságíró igazolványt, majd terepre indulás előtti napon, a katonai gépre feljutáshoz szükséges utolsó pecsételésnél rácsodálkoztak a turista vízumomra, meg arra, hogyan voltam képes megszerezni az igazolványt (75 dollárért a megfelelő zsebbe, nincs itt semmi látnivaló). Végül töröltek mindent. Miután több babér nem termett számomra Szudánban, Egyiptomban, a Sínain stoppolgatva és sznorkelezve kellett vígasztalódnom.

Utoljára talán hat éve voltam Afrikában, azt hiszem Etiópiában. Amúgy is hiányzott már a kiszolgáltatottság és az időtlenség élménye.

***

Isteni cukros fánk és tejes tea a wadi halfai piacon.
Afrikához sok türelem kell. Meg sok idő. Meg tűrőképesség. Sietni csak nagyon sok pénzzel érdemes, a napi terepjáró bérlés 100-250 dollár közé esik, az európai sztenderdek szerinti szállások is 100 dollár fölött vannak. De ezen nem érdemes stresszelni, sok helyen úgysincs ilyen. Ahol nincs turizmus, ott értelmemszerűen szolgáltatások sincsenek hozzá. És ebbe bele tartoznak az éttermek is. Leginkább azt esszük, ami van, amit adott nap főznek. A városokban persze jobbak az esélyek, az omlett, a falafel, a bab meg a grillcsirke mellett megjelenik a pizza (amitől bármelyik olasz a szívéhez kapna, hogy ezmiez). Az éttermek cégérein és homlokzatán kifakultan hirdetik internetről lopott, gusztusos képeken azt, ami nincs. Pizzaszeletről lelógó nyúlós sajt és emeletes burgerek képe alól árulják a fult, az ízetlen babfőzeléket benne pár csepp joghurttal és kenyérrel, amit a helyiek kézzel tolnak az arcukba.

A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek. Ha van menetrend, akkor is. A kilenc személyre tervezett kisbuszokban egy plusz sor üléssel és sámlikkal tizenhat ember, néha több. Afrikában a kényelem ismeretlen fogalom, ne is próbálkozz vele. Egyedül az kényelmes, ha kiteríted a padlóra a matracod és ráfekszel. A műanyag székek töröttek, ha szétfolysz bennük, táncolnak, végül összetörnek alattad. Megtanulod értékelni, mennyire jó érzés belefeküdni egy kád vízbe, elheveredni egy stabilan álló, nem poros és nem szétült kanapén. Úgy utazni bármilyen járművel, hogy tudsz rajta olvasni és esetleg ki tudod nyújtani a lábad.

***

"Szállodám" Wadi Halfában. A szaúdi zászló, a busz, a repülő meg a hajó
büszkén hirdeti, hogy a tulajdonos volt Hadzson, a mekkai zarándoklaton.
Mostanában sokat lamentáltam azon, az okostelefonokkal és a különböző appokkal mennyire egyszerű lett utazni. Online és offline térképek, GPS, tripadvisor, blogok, Google Earth, taxiappok, nagyjából minden a lába előtt hever egy nem teljesen digitális analfabétának. És itt jönnek a képbe Afrika kevéssé beutazott országai, ahol a térképek ugyan használhatók, de már a fél éves információ is elavultnak számít: átszervezett adminisztráció és vízumszabályok, infláció, felkelések és válságok, felbukkanó és eltűnő hotelek, feketepiaci pénzváltás, klímaváltozás (volt tó – nincs tó), hivatalosan soha le nem írt, nem létező menetrendek – csak hogy pár dolgot feldobjak a tervezhetőséggel kapcsolatban. Jópár éve a mauritán határról fordítottak vissza, hogy pár hete csak Rabatban lehet vízumot igényelni (azóta gondolom megint változott, jelenleg nem tudom, mi a helyzet), ami oda-vissza 3000+ kilométer. Szudánnal kapcsolatban az egy nap alatt kiváltható 50 dolláros vízumból lett egy hetes és 150 dolláros anélkül, hogy ennek bármilyen nyoma lett volna az interneten. Hogy még beutazás előtt a helyünkre legyünk téve, ez bizony Afrika: aki kapkod, az szarul érzi magát.

Wadi Halfa, vasútállomás, hátsó kert.
Végül összesen három blogot találtam, amin volt bármilyen használható infó, a legfrissebb fél éves, ami jelen esetben elavultnak bizonyult, már ami a vízumszerzést meg a helyi árakat illeti. Az útikönyvek is ugyanilyen ütemben avulnak el, és a legtöbb átutazó sem veszi a fáradságot alaposan leírni minden részletet (én is ezek közé tartozom). Nyomaiban ez még mindig a klasszikus utazás, amikor az ember helyiekkel beszélgetve juthat csak infóhoz. Vagy még úgy sem, mert a helyiek mást gondolnak arról, hogy te mit szeretnél. Olcsó hotel helyett inkább jót ajánlanak, az olcsóra amúgy is csak arabul van kiírva, azt neked kell megtalálnod. Ha hegyet akarsz mászni, nem értik, minek, és ezért nem tudják megmondani, hány óra gyaloglás, merre célszerű menni és merre nem. Ide kell némi rutin, állóképesség meg józan ész.

***

Mindenki fölvesz.
Szudán Afrika legbiztonságosabb országa. Ahol nem az, mint Dél-Kordofán és Darfúr, oda amúgy sem engednek. Az itt élők kedvesek, segítőkészek. Könnyű stoppolni, lehet sátrazni. Az átutazók a Nílus mentén haladnak, az ország északi részében a Szaharában nincs is nagyon merre menni ezen kívül. Van pár élhetetlen hely, illegális aranybányák száz kilométer mélyen a sivatagban, ahol a legszerencsétlenebbek a tűző napon, irgalmatlan porban, higanygőzben, nyomorúságos sátrakban tengetik meglehetősen rövid és keserves életüket, de ide egyébként sem érdemes turistáskodni. Legtöbben a klasszikus Kairó-Fokváros Afrikát átszelő úton vannak, esetleg kezdő- vagy végpontnak Addisz Abebát választják. Az útvonal többi országa jobb hírű, alaposabban bejárt és leírt, mint Egyiptom, Etiópia, Kenya vagy Tanzánia. Szudánon mindenki átrohan, megnézi a piramisokat meg pár romot és már lépi is át a határt. Soha nem találkoztam még senkivel, aki csak Szudánba jött volna. Olyannal meg végképp nem, aki visszatért volna.

Az átutazókon kívül előfordulnak még idősebb arcokból álló nyugati turistacsoportok, akik négyezer dolláros túrákon egy bő hét alatt bejárják az ókori romokat. Velük értelemszerűen a híres romvárosok körül lehet találkozni. Sajnos információt szerezni tőlük sem lehet, egyrészt, mert ugyanazokat a helyeket járják végig, amikről amúgy is vannak leírások, másrészt nem használják a helyi infrastruktúrát.

Busziroda és utasellátó Karimában.

Így végül a ráérős utazók a turista hangyaösvényt elhagyva külső segítség nélkül maradnak, és mindent maguknak kell kitapasztalniuk. Ez az utazás legszebb része. Ami akkor kezdődik, amikor az internetről megismerhető világ véget ér. Amikor már a városnevek sem egyértelműek a latin betűs átírások alapján. Amikor nem találsz képet a neten a helyekről, ahova indulsz. Ahol a zsugorfóliás vizet ujjnyi por lepi be, mert senki nem azt issza, és amikor az üdítős palack cimkéjét kiszívta a nap. Amikor már cigit sem lehet kapni, mert már a 20 cent is túl drága és az emberek inkább rágják a dolgokat. Azt pedig végképp nem tudod, este hol zuhan rád az Afrikában villámgyorsan lemenő nap.

Gyakorlatilag elkezdődik a vakrepülés. És ez az, amiben én jó vagyok.


2019. november 20., szerda

Geológusok álmai – Irán szigetei a Perzsa-Öbölben


A szöveg a National Geographic magazin Traveler számában jelent meg 2019 őszén.

Idén télen harmadszor indultam Teheránból a Perzsa-Öböl szigetei felé. Őrültségnek tűnt egy hosszú hétvége kedvéért több mint 1400 kilométert vezetni csak oda, hogy az átvezetett 20 óra után átkompozzunk az Öböl legnagyobb szigetére, Qeshmre, majd újabb autózást követően kisebb csónakban az éjszaka közepén átkeljünk egy sokkal kisebb szigetre, Hengamra. Korábbi látogatásaim során azonban annyi, még Iránban is egzotikusnak számító természeti csodát láttam, hogy nem is volt kérdés, megéri-e ennyit utazni. Farzad barátom vezetett, a zenét is ő keverte, néha a perzsák egyik kedvence, az idén Budapesten is fellépett Ebi szólt, néha meg a hátul ülő lányok nagy megelégedésére felcsendült a The Wall a Pink Floydtól.


Teheránt elhagyni mindig jóleső érzés. Az agglomerációval együtt körülbelül 17 milliós város leszívja az ember energiáit. Mindenhol zsúfoltság, hőség, forgalom és zaj, talán csak a paloták és múzeumok csöndje, valamint a hatalmas és gondozott parkok nyugalma kivételek ezalól. Az egy-két hétre Iránba érkező látogató jobban teszi, ha nem tölt itt sok időt, legfeljebb megnézi a Niavaran palotát Észak-Teheránban, majd telekabinnal fölmegy a majdnem 4000 méteres, a város fölé magasofó Tocsal csúcsára kicsit lehűlni és szívni egy kis friss levegőt.

Másfél napi utazás után Hengam egyetlen falujában névrokonom, Daniel fogadott, aki a sziget egyetlen búvárbázisát üzemeltette. Emellett szabadtüdős merülést oktatott és ebben a műfajban helyi nevezetességnek számított, valamint kiválóan játszott azon a tar nevű húros hangszeren, amelyről a húrok száma szerint a szitár is származik (sze-tar, azaz három húr perzsa nyelven). A hengami falut minden túlzás nélkül lehet porfészeknek nevezni: egyszintes betonépületek és napszítta téglaviskók, kanyargós kis utcák és összevisszaság jellemzi, mint ha nem is Iránban, hanem egy afrikai faluban lennénk. Az élet álmos tempóban vánszorog, az öregek poros szőnyegeken ülnek az árnyékban, egy asszony törökülésben falafelt süt a földön, miközben gyerekek rohangálnak a kristálytiszta víz melletti porban. A kikötőbe időnként befut egy-egy csónak tele iráni turistával, akik egy időre felpörgetik a hengamiak egy részét: ilyenkor megjelenik pár terepjáró, hogy a markonyi embert odébb vigye egy-két kilométerrel, a viszonylag érintetlen tengerpartra. Nekünk is hasonló terveink vannak. A következő két napot tengerparti sátrazással, grillezéssel, sznorkelezéssel, tüzifagyűjtéssel, törpeantilop-csordák bámulásával és esti mulatozással töltöttük Hengamon. De miért is jöttünk mi ide?


Irán Perzsa-Öböl felőli része kevésbé népszerű a külföldiek között. Ennek néhány igen prózai oka van: április elején a hőmérséklet fölkúszik 40 Celsius fölé, majd szép lassan megáll valahol 50 fok környékén, és novemberig nem is lesz hűvösebb errefelé. Ám novembertől kellemes 30 fok köré csökken a hőmérséklet, és napközben is bóklászhatunk a geoparkokban, szürreális oszlopok között, kanyonok mélyén és tengeri üledékhalmok csúcsain. A szigetek sivatagosak, árnyék a kanyonok mélyét és a plázákat leszámítva nincs, gyakorlatilag a napfelkelte és a naplemente környéki órák kivételével elviselhetetlen a hőmérséklet. A másik nyomós érv, hogy miért nem jönnek ide tömegek, a turisztikai nevezetességektől való hatalmas távolság. Még a térképen relatív közelinek látszó Siráz is legalább 10 óra busszal, és akkor még el kell jutni a kikötőbe, és onnan átkompozni egy vagy két szigeten. A tipikus turista a Teherán-Iszfahán-Siráz háromszöget járja be két hét alatt, több ezer kilométeres kerülők nemigen férnek bele a sztenderd programba.

A Perzsa-Öbölben szűk három tucat sziget tartozik Iránhoz, ebből némelyik csak egy nagyobb szikla. Négy olyan van, ami turisztikai szempontból említést érdemel, ebből a helyiek kedvence az üdülő resort Kish, amely éppen emiatt sosem tűnt igazán érdekesnek: itt a legjobb az infrastruktúra, rengeteg szálloda, vízre épült bungalók, jet ski bérlés, motorcsónakok, és nem utolsó sorban a nemzetközi repülőtér. Ez utóbbi még a legendás Concorde forgadására is alkalmas volt, amikor a 70-es években, a forradalom előtt a sah Kishből szerette volna megcsinálni azt a luxusszigetet, ami ma Dubai. A történelem ugyan elsodorta a sahot és a Concorde-ok menetrendbe állítását (valamint a tervezett golfpályákat és kaszinókat is), a sziget azonban megmaradt az iráni tengerparti luxus jelképének. Nem úgy a másik három, a hatalmas, delfin alakú Qeshm mangrove erdővel, barlangokkal és kanyonokkal; a törpeantilopokkal és katonai bázissal bíró viszonylag elhagyatott Hengam, valamint a régi portugál erődjéről és ezerszínű hegyeiről és szikláiról híres Hormuz.

Ugyan már több mint 24 órája úton voltunk, Qeshmre átérve azonnal lehajtottunk az útról és megálltunk egy órára. Farzad feltekerte a zenét, a lányok levették a kendőt és elkezdtek táncolni. Tenger, friss levegő, távol mindenkitől élvezték a természet adta szabadságot. Persze Qeshmre mindenki más miatt érkezik. A nyugatiakat elsősorban a geológiai látványosságok nyűgözik le, az irániakat főleg a vásárlás: Qeshm szabadkereskedelmi övezet, erőteljes csempésztevékenységgel kiegészítve, így nem meglepő, hogy hogy tömegek járnak át vásárolni a „szárazföldről”. A legnagyobb város, Qeshm city belvárosa is sokkal inkább emlékeztet egy hatalmas bevásárlóközpontra, mint arra a romantikus félig iráni-félig afrikai hangulatú helyre, ami évtizedekkel ezelőtt volt. Miután lányaink kitáncolták magukat, kénytelen voltam kompromisszumot kötni és tudomásul venni, hogy a kanyonok csak a bevásárlás után következnek.

Az irániakról elmondható, hogy szeretik a természetet, szeretnek a természetben lenni. Az ország távoli hegyein is mindig találni néhány embert, az ország legmagasabb csúcsát, az 5610 méteres Damavandot csúcsszezonban naponta akár 4-500 ember is megmássza – nemcsak hegymászók, hanem kisminkelt egyetemista lányok, túlsúlyos anyukák és 70 évhez közeledő nagypapák is. A többség azonban ragaszkodik az autó és az aszfalt közelségéhez és az infrastruktúra nyújtotta kényelmehez, valamint a nagy családi piknikhez. Így történhetetett, hogy amíg Qeshm városhoz közeli kanyon és a város melletti partszakaszok néha erősen túlzsúfoltak, a sziget távolabbi pontjai szinte üresek. Persze nem ünnepnapokon.

Első megállónk egy Csáhkúhnak nevezett völgy, valójában kanyon. Az UNESCO által is védett geopark jellegzetessége, hogy a széles bejárat után gyorsan szűkölni kezd és szerteágazik, végül minden irányban annyira összeszűkül, hogy oldalazva sem lehet továbbhaladni benne. Falai helyenként száz méter magasak, üledékes oldalait a víz vájta üregesre, alján mély kürtőkben és fúrt kutakban nyáron is marad némi víz, ami elengedhetetlen a túléléshez ezen a klímán.

Ahogy autózunk a tájban, a sziget északi oldalán hatalmas hajókba botlunk. Nincsenek kész, állványokon pihennek a tengerparton. Integetnek a munkások, hogy másszunk fel és nézzünk körül. A masszív, zömök hajótestek Noé bárkáját juttatják eszembe, formájuk a bibliai idők óta aligha változott. Azokat az időket idézik az építés körülményei is: mivel minden kézzel készül, egy ekkora hajó megépítése legalább annyi idő, mint a néhány tucat kilométerrel arrébb lévő plázáké – nagyjából két év, cserébe az élettartamuk legalább száz. A magas fedélzetről kinyílik a tengerparti táj: az afrikai szavannákra emlékeztető nem túl magasra növő, gyorsan terebélyesedő fák, az erózió rombolta napszítta sziklák és a Csillagok háborújára emlékeztető buckaszerű építmények. Előtérben pedig a félig kész fedélzet és az egymásra hányt deszkák a hajóhídon.

Qeshmi szállásadónk, Asszad – egyéb munkalehetőségek híján, viszont tűrhető angoljának hála – külföldi turisták fogadásával próbálja meg eltartani családját. Az Iránban egyébként betiltott couchsurfingen akadtam rá, és igen baráti áron befogadott néhány napra. Gyakorlatban ez a család életében való részvételt jelenti, játék és nyelvtanulás a gyerekkel, késő esti kenyérsütés az udvaron, alvás a szőnyegen, szigorúan a működő légkondi mellett. Ebédre mindig kiváló halat süt a felesége (miután megkérdezi, mit kérünk ebédre, és jó lesz-e a hal), napfelkelte és napnyugta környékén pedig motorra ülünk és megnézzük a közelben lévő geológiai csodákat.

Ezek közül az egyik a világ leghosszabb sóbarlangja, amely több mint 6 kilométer hosszú – ebből az első néhány tucat méter látogatható aránylag biztonságban. Hajnalban motorra ülünk és átvágunk keresztbe a sivatagon a sziget déli partjára. A Mars lehet még ennyire száraz. Évekkel ezelőtt már jártam arra vezető nélkül, de nem találtam meg a barlang mélyébe levezető utat. Mint ahogy most sem. Asszad egyszer csak hasra fekszik és átkúszik egy nagyjából harminc centis résen. Mellem a sós földön, hátamat a szikla masszírozza ahogy átpréselem magam a résen. Csodálkozom, hogy ezt turistalátványosságnak nevezik (egyébként az), amikor a nagyobb darab, a kevésbé bevállalós, valamint a klausztrofóbiás látogatók eleve ki vannak zárva az élményből, legalábbis ami a barlang belső részét érinti. Odabent egy legalább 20-30 méteres szabályos félgömb kupola vörös, narancssárga és fehér sóból, amit csak a vaku fényében láttunk, miközben mászunk fel egy rózsaszín sóhegyre. A barlang mélyén újradefiniálom a csönd fogalmát. Hallom a saját szívverésem és ahogy áramlik a vér az ereimben. Tökéletes a csönd és a sötétség. Később megpillantunk egy fénycsíkot és kiderül, mégiscsak van biztonságosan megközelíthető bejárat, csak mi érkeztünk a rossz irányból.

Másnap, némi kihagyhatatlan vásárlás után elindulnánk haza, vissza Teheránba, de előtte akadt néhány órám Bandar-e Abbasban, a térség legforgalmasabb kikötővárosában. Barátaim eltűntek valahova, én pedig úgy gondoltam, kis időre áthajózok a Hormuzi szorosnak nevet adó szigetre, Hormuzra. Minden várakozássommal szemben a hely nevezetessége, a vörös kövekből épült portugál erőd a legkevésbé érdekes látnivaló, legalábbis a természeti szépségekkel összehasonlítva. A portugálok a 16. század elején egy bő évszázadra elfoglalták a Hormozi szorosnál fekvő, stratégiailag fontos szigetet. A vastag falak, masszív boltívek, a tengert néző rozsdásodó ágyúk Irán többi várához képest elég szerény látványt nyújtanak manapság. Nem úgy, mint az ezerszínű hegyek és geológiai formák. Miután kiderült, hogy egy óra múlva indul vissza ugyanez a komp, a következő meg csak órák múlva, nem maradt sok választásom a sziget körbejárására és megállapodtam egy tuktukossal, hogy szigorúan hatvan perc alatt körbevezet a szigeten.  Negyvenöt percnél még sehol sem vagyunk, ötvennél pedig legalább annyit nézem az órám, mint a dombok mögül előbújó gazellákat és a fehér, barna, vörös és narancsszínű sziklákat. Végül emberem meghúzza a gázkart és száguldunk a kikötőbe, ahol pont annyival sikerül lekésni a kompot, hogy egy rutinos teheráni parkouros még simán átugrott volna. Hormuz körbejárásához egyértelműen több idő kell, noha épített környezet gyakorlatilag nincs  a városn kívül. Jó időben azonban mindenképpen megér egy napot körbegyalogolni (az út mentén 25 kilométer), időnként megmártózni a tengerben, besétálni a sziget belseje felé, nézni a színeket és az antilopokat, a nap végén pedig egy nyugodt partszakaszon sátrazni.


Némi kérdezősködés után sikerül találni egy motorcsónakos embert, aki hajlandó néhány euróért átvinni a szárazföldre. Ez nem teljesen legális, például a privát motorcsónakok a csempészet miatt nem használhatják a kikötőt Bandari Abbaszban, és egyébként sem szállíthatnak turistát, de a pénz az pénz, így elvállalja az utat. A nyílt vízen a sziget és a part között, amikor egyik szárazföld sem látszott a párás levegőtől, megjelenik az iráni parti őrség csónakja négy állig felfegyverzett, kendővel eltakart fejű tengerésszel. A jelenet szomáliai kalózos történetekre emlékeztet, elkérik az útvelem, és mivel sem csomagom sincs, és a papírjaimmal is rendben vannak, némi nehezteléssel továbbengednek. Innen már csak a barátokat kell elnavigálni telefonon, hogy melyik partszakaszra jöjjenek elém kocsival. A szigetre egyébként rendszeresen jár komp, és természetkedvelő vándoroknak kényelmesen el lehet tölteni pár napot családoknál megszállva, de ezt a lehetőséget is kénytelen voltam felírni a több száz tételes (és ezért soha komolyan nem vett) bakancslistámra.


A visszaút Teheránba mindig gyorsabb, mint elhagyni a várost. Kis csapatunk bóbiskol a kocsiban, ezúttal az iráni zenét a nyugatival ötvöző Mohsen Namjoo szól a hangszóróból. Farzad lapos tekintettel egyik cigiről a másikra gyújt, hogy ébren maradjon. A fejemben az ezerszínű sziklák képei cikáznak és azon morfondírozok, mikor fogok visszatérni legközelebb.


2019. október 10., csütörtök

Ratatatörikazirakikirakat


Ugyan Magyarországról nézve minden egzotikus és veszélyes, ami az országhatáron kívül van, az Irakban, illetve iraki Kurdisztánban töltött éveim nem bővelkedtek adrenalinfröccsökben. Unatkozni ugyan sose szoktam, de az életem egyáltalán nem volt izgalmasabb, mint mondjuk az egyetemi éveim Budapesten. Amikor még zajlott a háború az ISIS ellen, vagy Moszul felszabadítása, még akadtak jó pillanataim, azonban a régi kalandozások feelingjét, amelyek a mai napig elszórakoztatnak (aGuinea-Sierra Leone zöldhatáron átkelésem, vagy a svájci stoppolások), nyomokban sem találtam – illetve egyszer igen, de arról majd legközelebb.


A hagyományos utazós blogolással, meg a mindenkinek szóló utazási újságírással az a bajom, hogy végtelenül unalmas. Megírni nem tudom milyen érzés, de olvasni mindenképpen. Egy kis „az ég kék, a fű zöld, és jó a kaja”, egy kis wikipédia, egy kis „emberi történet” a „helyiekről” és kész is a tartalom. Már a blogolásom legelején úgy döntöttem, hogy csak akkor fogok írni, ha van saját mondanivalóm. Olyan, amit más még nem írt meg. Olyan, ami csak nálam van. Egyébként csak az áramot pazarlom és akár olvashatnék is írás helyett.

A Cheekha Dar megmászása tökéletesen illeszkedett ebbe a saját sztoris koncepcióba. A hegy Irak legmagasabb pontjaként szerepel a neten, az első dokumentált megmászása 2004-es, a legutolsó tavalyi. Magyar láb még sosem érintette, és ahogy elnézem, egy jó darabig nem is fogja. Ugyan 3611 méteres magasságával nem több, mint egy „fölmegyek hajnalban – lejövök ebédre”, számos kihívást rejt – nem véletlenül nem mássza senki. Hogy miért nem, az természetesen túra közben derült ki, mivel túl sok információ nincs róla a neten (legalábbis európai nyelveken, de mivel a helyiek nem másznak, gyanítom, hogy arabul meg kurdul sem – perzsául meg végképp nem, elvégre Iránban ez a magasság még a top 100-ba kerüléshez sem elég, vagyis onnan nézve csak egy átlagos, nem túl magas hegy a végeken. Illetve ha a wikipédia iráni hegyek listáját teljesnek vesszük, az 58. legmagasabb iráni csúcs, csakhogy a geekek is megnyugodjanak).

Az internet bölcsessége és a kurdok azt mondják, a Cheekha Dar Irak része. Ugyan találtam tavaly egy CIA térképet, amin már Iránhoz rajzolták, más szerint meg pont a csúcsán húzódik a határ, valamint olyan térképet is láttam, amin vitatott területként szerepel. A környező hegyeket és völgyeket a kurd munkáspárt, a PKK ellenőrzi, azaz a hegyhez való eljutáshoz elsősorban velük kell megalkudni. Sportszerűtlen nehezítés, hogy a PKK-t terrorszervezetként tartják nyilván, és részben emiatt mind a törökök, mint az irániak rendszeresen bombázzák az általuk ellenőrzött területeket. Ebben az esetben a terrorszervezet nem azt jelenti, hogy elkapnak, zsákot húznak a fejedre és legközelebb akkor veszik le, ha már térdelsz a kardos ember előtt, hanem hogy politikai céljaik érdekében fegyveres erőszakot alkalmaznak, amit a sértett fél – esetünkben Törökország – nem néz jó szemmel és visszalő. Hogy ki kezdte, kinek van igaza, azt a Balkánon és a Közel-Keleten töltött éveim után nagy óvatossággal kezelem: mindkét félnek megvan a saját igazsága, a saját narratívája, a saját veszteségei és a saját eszközei, szóval erről az egyrészt-másrészt politikai korrektséggel szoktak beszélni az avatatlan kívülállók.


Hogy legyen egyáltalán esélyünk eljutni a hegy lábához, indulás előtt kellett szerezünk egy helyi vezetőt, aki ismeri az aknamezőket, a csempészútvonalakat, a helyi milíciákat és nem utolsó sorban a túloldalon lévő irániakkal is kapcsolatban van. Két hónap keresés után találtunk egy ilyen embert – innentől nevezzük O-nak –, aki irreálisan magas összegért, nyilvánvalóan piaci verseny nélkül elvállalta, hogy elvisz minket, de nem garantálja, hogy föl is fogunk jutni.

O. alaposan előkészített mindent, és a mászás sikere érdekében bevonta a sztoriba M-et, aki állítása szerint helyi pásztor, ismeri az ösvényeket és jóban van a helyi milíciákkal és az iráni oldalon is vannak kontaktjai. És valóban, ahogy hajtottunk egyre közelebb a hegyhez, egy domb mögül megjelent egy AK-s koma, megkérdezte, hogy mit gondolunk Öcalanról, kicsit smúzolt a vezetőinkkel, meghívott teára, majd továbbengedett. Ez volt a felhasználói élmény a terrorszervezettel kapcsolatban.

Este sátrat vertünk a hegy lábánál, másnap egy alig 1200 méteres emelkedésre és viszonylag bonyolult mászásra számítottunk. Vacsora közben megkaptuk a másnapra szükséges kiokosítást. A hegy tetején iráni katonai bázis van, így zárólag akkor tudjuk megmászni, ha épp üres – ilyen legfeljebb télen fordulhat elő, ezzel nagyban le is hűltek a kedélyek a sikeres feljutást illetően. Aztán ahogy sötétedett, elkezdődött a géppuskázás magasan a fejünk felett, és eltartott egészen a teljes sötétség beálltáig. A sátortól alig 20 méterre távolodva látszottak a hegyek tetején lévő iráni katonai checkpointok fényei, ahonnan holnap, csakúgy, mint minden nap, lövészek pásztázzák a belátható völgyeket – a maradékot meg katonai drónok szkennelik folyamatosan, amik minden mozgást észlelnek és gyanú esetén már indulnak is a rakéták. Előző héten négy PKK tagot drónoztak le a szomszédos völgyben, így lényegében végig fedezékben kell másznunk. Közben kiderült az is, a Cheekha Dar iráni oldalról nemhogy nem meredek, de út vezet föl, ahova teherautók is fel tudnak menni. Csak Irak felől tűnik nehéznek, különösen egy 3000 méter körül kezdődő függőleges sziklafallal, amit mindenképpen meg kell kerülni valahogy, ha följebb akarunk jutni.

Esti beszélgetés közben M-ről kiderült, hogy nem egészen pásztor, inkább amolyan pásztorféle... csempész. Iránba jár át a hegyeken állatokat venni olcsón, amelyeket aztán Irakban ad el jelentős haszonnal. Néha egyszerre akár százötvenet terel át úttalan utakon, kerülve a járőröket. Néha... minden másnap. És igen, valóban ismeri az irániakat, bár nem pontosan úgy, ahogy mi gondoltuk.

Hajnalban, még sötétben indultunk, hogy a meleg és a napfény előtt biztonságban tehessük meg az út egy részét. Amint kivilágosodott, szigorúan egy vízmosásban másztunk tovább, folyamatosan fülelve és kémlelve az eget, katonai drónok után kutatva. Amikor láttunk, hallottunk egyet akár csak a távolban, bebújtunk áthajlások és sziklák alá. Egyébként csak arra kellett figyelni, hogy a szomszédos hegyekről nem látszódjunk. Dél felé lehetett, mire M, aki folyamatosan előttünk mászott, hogy baj esetén jelezzen nekünk, megállt, majd visszajött hozzánk. Annyira közel vagyunk, hogy már hallatszik a beszélgetésük, mondta. Ezen a ponton már M is, meg O is rendesen elkezdett pánikolni. Volt is miért: ha egy PKK által ellenőrzött területen elkapják őket az iráni katonák, ahogy három külföldit egy iráni katonai bázis felé vezetnek fedezékben bújkálva, a lelövés még a kedvezőbb kimenetelnek számított volna számukra. De a mi helyzetünk sem volt jobb: ha megkockáztatjuk, hogy följebb megyünk, és észrevesznek, és nem lőnek le azonnal, beláthatatlan következményei lesznek (reálisan pár hónap börtön, mire tisztázódik, hogy nem vagyunk amerikaiak és a diplomácia valahogy kitárgyal minket). Végül azt az egyetlen bölcs (értsd: vállalható) döntést hoztuk a sziklák mögött sutyorogva, hogy forduljunk vissza és adjuk föl ezt a csúcsot. Kilogikáztuk azt is, ha a Cheekha Dar Irak legmagasabb pontja, és iráni bázis van a tetején, akkor az mégsem Irak, ez esetben viszont a szomszédos Halgord lesz a legmagasabb. Úgyhogy gyorsan elindultunk lefelé, immár cseppet sem törődve a fedezékkel: ha észre is vesznek, gyorsan távolodunk.


O is, és M is megfogadta, hogy soha többé nem hoznak ide embereket, még egymillió dollárért sem. Számukra ez a mászás értelmetlen kockázat volt, de mivel sosem csinálták előtte, nem gondolták át eléggé. Mi is megnyugodtunk: itt voltunk, megpróbáltuk, nem ment és nem rajtunk múlt.

Hogy legyen némi sikerélmény is belátható közelségben, másnapra beterveztük a Halgord gyors meghódítását. Ez már egészen biztosan iraki terület, korábban már voltam fönn egyszer, és kétszer eljutottam 3000 méter fölé, csak a hó miatt mindkétszer meghiusult a csúcstámadás. Most viszont nyár végi kellemesen száraz időben, összesen 6 óra alatt megmásztuk és visszaértünk a kocsihoz. Útközben végig láttuk az előző nap mászott Cheekha Dart, és hallottuk, ahogy bombázzák a szomszédos völgyet az iráni oldalról. Minden olyan meseszerű volt, mint egy utazós blogban: az ég kék, a fű zöld, a bombázás pedig messzire hallatszik.


2019. szeptember 19., csütörtök

Motor, sör, hegyek, Vietnám


Egy lány jön szembe véresre horzsolt arccal. Meg egy felkötött karú fószer. Meg sok sántikáló tini. Bekötött kezek, lábak, szétégetett vádlik, varas térdek, combok és eltört könyökök. Mindezt nem a baleseti sebészeten láttam, hanem Hanoi óvárosában csellengve. Itt gyűlnek össze tömegével azok a nyugati titánok, akik befejezik észak-vietnami motoros túrájukat.

A megugrandó léc nem túl magas. Az automata váltós robogók elterjedése óta kijelenthető, aki tud biciklizni, az tud motorozni is. Persze ez nem azt jelenti, hogy közlekedni is. De kezdem az elejéről.

A nyaramat, szigorúan befektetési céllal, nagyrészt Vietnámban és Laoszban töltöttem. Délkelet-Ázsiát viszonylag jól bejártam az utóbbi években, most olyan helyekre fókuszáltam, ahol nem voltam korábban. Ezen helyek egyike Vietnám Ha Giang nevű tartománya, a legészakabbi. Arról nevezetes, hogy a cukorsüveg-szerű hegyei között kiváló motoros túrákat lehet tenni. Sajnos néhány évvel lecsúsztam az indianajoneskodást és alaposan kiépített rendszerrel találtam magam szemben, azonban szezonon kívül, a szokásos menetiránnyal szemben haladva és térkép nélkül sikerült elkerülni nemcsak a tömeget, de néha mindenki mást is.


Észak Laoszból érkeztem Dien Biem Phu-nál lépve át a határt, majd egy hetet Sapaban töltöttem. Sapa a helyi Alpok, sajnos a kínaiak nagyon felkapták, így rá sem ismertem a korábbi álmos kisvárosra. Miután elvertem csomó időt túrák bejárásával, motorozással és sörözéssel, valódi célom, Ha Giang felé vettem az irányt. Vietnámban az utóbbi években leterjedtek a fekvős éjszakai buszok, így egyből szívesebben vállaltam a 8-10 órás éjszakai utakat.

Útközben sokszor elgondolkoztam, egy magamfajta felfedezős alkatnak van-e értelme ilyen helyekre jönni. A konklúzió az, hogy a világon semmi. Mármint nincs benne kihívás, sem fizikailag, sem intellektuálisan. Viszont minden nagyon könnyen megy: nyaralni, kikapcsolódni, nem stresszelni, nem előre tervezni és sodródni tökéletesen lehet. Meg persze gyönyörködni a könnyen elérhető természeti szépségekben, ami a ismét a legfőbb célom volt.

A múltat nem sírom vissza, mégiscsak a 21. században vagyunk, aki lemarad és nem tud változni, az sose lesz képben többé. De azért néha hiányoztak azok a ma már fölösleges körök, amiket az első utazásaimon futottam: szálláskeresés (beszélgetni kellett a helyiekkel!), alkudozás a szállásra, buszok menetrendjeinek a kiderítése és a valósághoz fűződő viszonyuk kitapasztalásának türelemjátéka, valamint a nálam lévő büdzsé betartása. Továbbá helyi térképek beszerzése, leírások és kézzel rajzolt skiccek alapján tájékozódás és egy csöpp állandó bizonytalanság a már meglévő és a frissen megszerzett tudásban. Ehhez képest mi van ma? A reptéren belelapozok a Lonely Planetbe. Hopp, találok egy érdekes infót, ott azonnal letorrentezem pdf-ben. Begurulok egy ismeretlen városba, a buszpályaudvar előtt öt perccel rámegyek a booking-ra és kinézek és befoglalok egy helyet, majd hívok egy übert (snapp-et, grab-et, careem-et) és olcsón elvisznek a szállásra, ahol úgy köszönnek, hogy hello Mr Daniel, most láttuk a foglalást és minden fasza. Van online buszmenetrend, amire jegyet is lehet venni, esetleg késő éjszaka másnap reggelre veszek egy repülőjegyet egy random helyre 35 dollárért, és 10 órával később már ott is vagyok.

Lenyűgözően egyszerű lett utazni – pontosan annyira bonyolult, mint Budapesten békávézni (néha még egyszerűbb is). Időnként erősen vágyom vissza Afrikába, ahol még akadnak kihívások.


Ha Giangba éjszakai megérkezni megterhelő. Legalább ezer méterrel alacsonyabban van, mint Sapa, azonnal mellemre térdelt hajnali a pára és a forróság. Négy óra ájulást követően szembesültem azzal, hogy mennyire egyszerűvé vált a letaposott úton való utazás. Évek óta nem voltam turistás helyen, a legutóbbi valamire való utazásom Borneón volt, de ott sem volt túl nagy a forgalom. Most viszont a recepción béreltem egy kismotort, kaptam infót és jótanácsot, elzártam a hátizsákom és kora délután kigurultam a hostelből. Már csak egy ékszíjat kellett vennem, amivel fölerősítettem a szatyromat magam mögé az ülésre és robogtam a hegyek közé. A tájról inkább nem írok, unalmasan váltakozott a szép, az egzotikus és a drámai tengelyen.

Vietnámban motorozni olyan, mint Oroszországban vonatozni vagy Indiában tuktzukozni: aki nem csinálja, ott sem volt. Jómagam nem számítok rutinos versenyzőnek motorozás terén.  Viszont ahhoz már elég öreg vagyok, hogy a közlekedési balesetben önhibámból megsérülés a lúzerség kategóriájába essen. Szóval óvatos duhajként úgy közlekedem, hogy rajtam kívül mindenki hülye, és ez a taktika általában megvéd a közlekedésre valóban alkalmatlan, elsősorban nyugati ízirájderektől (nemcsak itt, Erbilben meg Teheránban is).

Annyit néztem ki előre, első estére nagyjából meddig szeretnék eljutni. Miután órákig senki nem jött szembe, azt hittem, rossz évszakban jöttem. De aztán estére befutottam egy faluba, ahol hirtelen megszaporodtak a robogós tinik és őket követve eljutottam az első – és utolsó – tömegszállásra. Isten háta mögötti tüneményes falu, benne vagy 80-100 nyugati fiatal egy vagy két szállásra szétszórva, sör, wifi és bulika. Első este beleszagolhattam, milyen lenne szervezetten, társasággal menni. Szerencsére kiderült, hogy az én útvonalam épp az ellenkező irányba megy, mint a megszokott, így nem fogjuk egymást kerülgetni ugyanazokkal a fazonokkal.

Tulajdonképpen egyhangúan teltek a napjaim: motorozás, sörözés, motorozás, ebéd, sör, motorozás, patakban fürdés, motor, sör, vacsora, sör. Mivel  nem siettem sehova, egy Dong Van nevű kisvárosban állítottam föl a bázisom és egy nappal meghosszabbítottam az egyébként három napos kört. Este a helyi főtéren beültem egy nagyon helyinek látszó helyre, és kértem  egy NAGY pálinkát. Mutattam, hogy nem pohárka kell, hanem valami nagyobb. Erre teletöltöttek egy sörösüveget a pálinkáshordóból, kértem mellé egy liter vizet meg két kólát és skypeon keresztül közös aljasodásba kezdtem az otthoni barátaimmal. Közben megvacsoráztam, órákkal később elfogyott a pálesz, kértem még egy pohárral, majd fizetni akartam. Összesen három dollárba került az este, a pohár páleszt ajándékba kaptam, mert nem hitték volna, hogy tudok még járni (erre jó a 90 kilós test meg a sok víz, többek között).


Másnap elmentem az ország legészakibb pontjára, egészen a kínai határig, annyira, hogy kicsit át is illegálkodtam egészen addig, amíg meg nem láttam az aknamezőt jelző táblákat. Este befutott egy amerikai – dél-afrikai társaság. Már mentem volna lefeküdni, amikor a sötét utcán elém álltak, hogy nem tudom-e véletlenül, honnan lehet spanglit szerezni. Történetesen tudtam, mert ebédnél a helyi olasz étterem menedzsere, egy ausztrál fószer egy akkora dzsojintot szívott mellettem, hogy az utca végéből éreztem. Elküldtem őket az étterembe és húsz perc múlva boldogan tértek vissza: az ausztrálnál nem volt, de átfüttyentett az utca túloldalára egy helyi komának, az átjött és meg is volt a biznisz.



Fölültünk a tetőre beszélgetni, így kiderült, hogy amerikai barátunk hajléktalan. Megkérdeztem, honnan jött, azt mondta, USA. Oké, de melyik államban lakik. Egyikben sem, hajléktalan vagyok, felelte, de bevallotta, hogy egy arizonai raktárban van pár cucca, úgyhogy legyen mondjuk arizonai. A dél-afrikai békefenntartó volt Boszniában, arról beszélgettünk egy sort, majd lelépett és egyedül maradtam az amerikaival. Meg is bántam, bántóan nem tudott semmit semmiről, de nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy a szerbeknek biztos igazuk van, meg hogy ki tudja, volt-e népirtás. Bő egy év Bosznia és három Mars mira végigyaloglás után inkább úgy döntöttem, túl fáradt vagyok a hülyékhez és leléptem aludni.



Másnap szolid tempóban visszahajtottam Ha Giangba, leadtam a motort és elhatároztam, ide még visszajövök alaposabban körülnézni.


Hanoiban voltam már párszor, most elsősorban csak sörözni meg enni akartam, meg találkozni Pierre-el, a marseillesi szakáccsal, akivel úgy hat héttel korábban Laoszban verettük egy hétig. Amire nem számítottam, hogy Hanoi óvárosa backpacker gettó lett – lehet, hogy nem most, de most tűnt fel először. Gyakorlatilag mozdulni sem lehet, annyi emberrel, úgyhogy délelőttönként olvastam és galériákba jártam, délután edzés, este sörözés (a sarki házi főzés, a bia hoi 30 dollárcentre drágult poharanként!). Nyílt egy amszerdami stílusú coffee shop, ami teljesen illegális kéne, hogy legyen, de valamiért hivatalosnak látszóan működik, rendes nyitva tartással és nyilvánvalóan lefizetett helyi hatóságokkal. Ugyan csomót beszélgettem kedves emberekkel, de néhány nap alatt eluntam ezt a szép életet és átrepültem Kambodzsába.