2014. január 14., kedd

Fülöp-szigetek: Ébrenlét és félnomádkodás

Karácsony előtt kissé megviselt egy váratlan bő hónap a Fülöp-szigeteken. Persze azért kurvajó volt! Alább a nyavalygásaim első fele, kissé szerkesztetlenül, később majd írok az értelmesebb részéről is.

Samar szigete, a zúzott résztől pár kilométerre...
Rohadtul elegem van a cebui reptérből. Cebu egyenlő a hajnali keléssel, pontosabban a le sem fekvéssel, még pontosabban a húszperces éjszakai ájulással, ami többet árt, mintha le se feküdtem volna. Ha nem lenne kifinomult mindenholalvó szkillem, használhatatlan lennék. Így meg csak a helyi kollégák röhögnek, amikor tízperces mikroszlípet nyomok a kocsiban, ötpercest a reptéri váróban, negyvenpercest Cebu meg Tacloban között. A bebaszás sem segít, csak hosszútávon, rövidtávon veszélyes, mert állandóan a sztyuik keltenek a töküres gépen, hogy húzzak innét, mert már mennének haza. Persze nem így mondják, különben nem lenne munkájuk.

... és a zúzott rész közepén
Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem gyorsétteremben, a cebui reptéren folytattam a csúfos sort. Első alkalommal volt három óránk, kitaláltuk, lássunk valami tengerpartot, és taxiba ültünk. Cebu minden bizonnyal varázslatos sziget, fehér homok, pálmafa, kék ég, túlszaturált képeslap, de a reggel szar. Húsz percet taxiztunk, nem láttunk semmit, a víz barna, az ég szürkésfehér, és amikor valami fizetős belépőjű resortba hajtanánk be egy kávéra, elkezd esni. Hagyjuk a francba az egész giccset és húzunk vissza a reptérre embereket nézni.

Abból van mindenféle. A manilai sorban a magukat kinyaralt hippik meg vörösre pirult germán csodák gurulóskofferral, a taclobaniban olasz fényképészek, német segélymunkások meg filippinó újságírók álldigálnak. Pár nappal a tájfun után alig van érdeklődés a taclobani járatra, a gép kétharmada üres, akinek van egy kis esze, az elhagyja éppen a várost. Egy héttel később mindenki föleszmél, addigra fullra bookolva az összes gép. De az első út nyugis, természetesen átalszom.

Tacloban airport
Ereszkedésre kelek, de nem is baj, levegőből rendesen látszik a laposra pusztított város. Ez kapta a legkeményebb csapást, a cunami mindent elvitt, ami kisebb volt, mint egy vasbeton alapozású templom. Fél órát köröztünk a tenger felett, mire megkaptuk az engedélyt a leszállásra az amerikai katonai gépek és a segélyszállítmányok nagy forgalma miatt. Az irányítótorony kipusztulva, az épület is szarul néz ki, sprével fölfújva falra az „arrival” felirat.

Tacloban city
A városban tombol a háborús gazdaság, negyed óra motorozás ötödmagammal és csomagokkal belefáj úgy 10 dollárba, de még mindig jobb, mint hullaszagban gyalogolni a romok között. És így pont el is érjük a buszt Catbaloganba, ami ötöd ennyi pénzért négy órát visz Samar szigetén, észak felé. A járat klasszikus chickenbus, vagy százan ülünk, állunk, guggolunk, én persze egy kicsit elbóbiskolok pár órára.

"Út a munkába"
Catbalogan viszont szuper hely, tökéletes bázis. Minden nap minimum 2-2 órát kell ülni a pickup hátulján, hogy dolgozni menjünk, de mivel Taclobannál jóval messzebbre járunk, van az néha 10 is. Gusztustalan tengerpart, napsütés, pálmafák, menetszél, ilyenkor még cigizni is szeretek. Hetekkel később éjszaka a platón fekve, zéró fényszennyezettség mellett a fénylő Tejutat bámulva itt is sikerül bealudni egyet, miközben egy kis Carcass duruzsol a fülemben. Balra a tenger hullámzik, jobbra emberek ülnek az úton. Ilyen helyen dolgozni legalább olyan jó, mint nyaralni, csak nem kéne minden nap tizenhat-tizennyolc órázni, meg hogy a végén vödörből fürdés után húzzam vissza az aznap hat liter izzadságot és másfél kiló port fölszívott pólómat és fekhessek éjszaka a pucér deszkapadlóra.

Basay city
Catbaloganban az első élmény, hogy nincs áram. Igazából nemcsak a városban nincs, hanem az egész szigeten, úgy fél Dunántúlnyi területen, ezen kívül a szomszédos Leytén sem, ami valamivel kisebb. A nincs áram viszont előhozza a tűzgyújtás ösztönét, és minden biciklis riksás kivágott ásványvizes flakonba gyertyát tesz, amitől az egész végtelenül egzotikussá válik. Kivéve a főtéren, ahol a helyi mobilszolgáltató (Smart) zseniális húzásának hála, áramfejlesztő zörög, és mindenki ingyen töltheti a telóját. A helyi egyetlen menő szállodába beköltöztek gazdag helyiek, meg pár jól fizetett humanitárius dolgozó, nekik van saját aggregátoruk. Mi pedig a helyi iskolában alszunk a saját levünkben, légkondi, ventillátor, szúnyogháló és minden nélkül, vékony matracon, deszkaágyon. Gyertyafénynél locsoljuk magunkat fürdésnél, keressük a papírt szarásnál, miközben a fejem fölött termetes csótányok mozgolódnak. Éjjel megint nem sikerül aludni, a nappali 32 fok leesik 29-re, de a pára attól marad, sőt, az éjjeli esőtől még durvább lesz. Már világosodik, mire kicsit bealszom, akkor kezdenek rá a kakasok.

A kakasokkal egyébként Manilában is sok volt a gond. Quezon Cityben laktam, cseppet sem érdekes helyen, két nyolcsávos út kereszteződéséhez és skymetróhoz közel, de a szomszédban mindig volt pár rohadt dög. Érkezésemkor az átállás alaposan megviccelt egy hétre, nyolckor keltem, délutánra fölkelt a budapesti iroda, éjfél volt, mire mindenki lenyugodott. A biológiai órám reggel hatkor jelezte, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy lefeküdtem, és ezúttal kilenckor kezdődött minden elölről. Ez ment egy hétig, mire végre valami láz levert a lábamról, és tudtam tizenkét órát aludni.

Basay city

Közben persze rendszeresen kimaradtak éjszakák, hála a terepmunkának. Volt, hogy éjfélkor, volt, hogy kettőkor kellett indulni a reptérre, de ilyen szempontból tök mindegy. Ha véletlenül sikerült elaludni, a 4.45-ös első metró zaja vert föl, ami kábé ötven méterre ment az ablakomtól. Manila számomra az álmatlanság városa. Vagy inkább a nemalvásé. Catbalogan és Tacloban is az.

Catbalogan a titkos favorit egyébként, ide nem járnak turisztok, a főútról két sarokra már mindenki integet. Samar amúgy turistaparadicsom lenne, ha egyrészt nem ez lenne a Fülöp-szigetek legcsóróbb tartománya, meg, ha az ország nem hétezer szigetből állna, ami mind ugyanilyen, csak kisebb vagy nagyobb. Helyette Luzon meg Mindanao a menő, na meg Cebu, Palawan és Coron, vagyis pont azok a helyek, amit nyaraláskor majd én is megnézek egyszer.

Az áramtalan Catbalogan csinos kis időutazással ér fel, mivel a város tele van biciklis riksákkal, és mivel világítás sincs, az autó/elektromosság előtti időkbe vitt vissza (ami itt lehet, hogy nem is volt olyan rég). Áram nélkül a hűtő sem megy, így nincs a városban hideg dolog. Például hideg sör. Két nappal később, amikor jeleztük az igényt, már van, nyilván valami áramfejlesztős helyről újították. Van a mucho meg a grande nevű, egyik a literes San Miguel, a másik meg valami literes helyi. Közben rákaptam a nyárson grillezett májra, a napi rohangálás után mindig az a vacsora. Meg egy-két mucho, vagy ha az nincs, akkor grande. A zenét a meg-megálló jeepneynek nevezett szürreális buliautók biztosítják, csakúgy, mint a diszkófényeket. Amint kicsit elhal az utca hangja, vagy elfogy a máj, húzunk haza sötétben pácolódni és gyertyánál macskamosdani.

A terepmunkában egyébként nem is a munka a kemény, hanem a terep. Általában a pickup platója szélén ülök, perzsel a nap, a napkrémbe beleragad az összes por, amikor megpróbálom lemosni, inkább szétkenem. Ha szar az út, kapaszkodni kell, ha esik, vagy ponyvát húzunk magunkra, vagy bezsúfolódunk az utastérbe. Van, hogy mindezt hat-nyolc-tíz órán keresztül, csak oda. Samar távoli, déli vidékeire viszünk kaját, néha több kamionnal, olyan helyekre, amerre kevesen járnak, nincs szem előtt, és nagyon kell a táp.

A tájfun magával hozott egy tisztességes cunamit is, amit a szél nem tört ketté, azzal megtette a víz. A jelenleg hatezer halálos áldozat ennek közel a duplája lehet, az országon belüli migráns dolgozók, halászok nyilván nincsenek nyilvántartva sehol. Hogy ennyien vesztek oda, az szerintem bűncselekmény, vagy inkább lost in translation: a helyieknek kijut évi 20 tájfun, ha riadó van, nemigen foglalkoznak vele. Hallják, hogy storm surge (angolul, rengetegen értik), és tudják, hogy jön a szél. Ellenben ha azt hallják, tidal wave, vagy cunami, nos, akkor mindenki pánikszerűen elhúz az egyébként mindenhol meglévő evakuációs helyekre, ami néha csak egy dombtető, néha az iskola, néha meg valami erősebb épület távolabb a parttól. Illetve nem mindenki, a népek szegények, mindig van, aki a meglévő néhány cuccát jobban félti, mint az életét.

Hernani

A Haiyan, vagy ahol helyiül nevezik, Yolanda éppen ezért mindenkit meglepett. A legszebb történet azé az időjárás jelentést vezető nőé, aki a taclobani reptéren a vihar közepén nyilatkozta a kamerába, hogy minden rendben, majd felbukkant mögötte egy nagy fekete hullám, és azóta sem találják.

lakóház abból a 6-ból, ami állva maradt a 186-ból

A vihar csak egy pár tucat kilométer széles csíkban tartolt, de ott nagyon. Alig maradt ép pálmafa, ami az egyetlen bevételi forrása volt kókusztermelő helyieknek. Aki nem kókuszt termelt, az halászott. Nekik a csónakjukat vitte el. A rizsföldeken rajta maradt a sós iszap, így azok sem használhatók. Ezért kell ilyen iszonyatos mennyiségű élelmiszer. Hónapokig tart, mire újra tudnak termelni maguknak önellátásra, a kókuszpálmáknak meg tíz év kell, hogy újra pénzt hozzanak, ha egyáltalán ültetnek újat. Egy távoli közösségben – helyi nevén barangayban – 186 házból 6 maradt talpon, mondjuk függőleges eleme egynek sem volt. Öt héttel később még mindig a romokat takarították óvatosan, és még mindig naponta emeltek ki újabb testeket – ezeket már borzalmas állapotban, alig azonosítható elemekben. Jól jön ilyenkor a srebrenicai rutin…

amit a víz meghagyott, elvitte a szél


Folyt köv.

2013. november 3., vasárnap

A Vadnyugat legnagyobb kövei között

Snow Canyon
A Vadnyugatot járva eszembe jutott egy régi megjegyzésem. Amikor Tomi barátommal Angkorban voltunk, megkérdezte, hogy tetszik. Mivel sok szempontból ez a világ egyik legleglegje, a hülye kérdésre azt találtam mondani, hogy szerintem nem elég nagy és nem elég régi. Azóta gyakran ezt válaszolom neki a „milyen” kezdetű kérdésekre. Kalifornia, Utah, Colorado és Arizona nemzeti parkjait járva pont arra gondoltam, hogy ez a sok kő mind kurva nagy és nagyon, de nagyon régi.

A másik, ami beugrott, hogy annak ellenére, hogy csomót jártam ronda helyeken, alapvetően mégiscsak a szépet szeretem, főleg a természetben. Azt nyugodtan ki merem jelenteni, hogy Afrika, a Balkán, Közel- és Távol Kelet legszebb helyei azok, amiket az emberi jelenlét nem bírt tönkretenni. Amit az ambiciózus fejlesztő-befektető helyiek fejlesztésnek-befektetésnek gondolnak, az nyugati értelemben nem más, mint környezetrombolás. Hihetetlen, hogy a világ nagyobbik felében a turisták számára kiépített helyek alapvető jellemzői a drótkerítés, a tájidegenre festett betonépület (amit néha elhagynak, megpróbálnak lerombolni, végül félig lerombolják, elhagyják, majd mellette fölhúznak egy ugyanolyat), a szemét, néhány nagyon durva villa kormányközeli tulajdonossal, meg egy rakás lehúzós ember, aki mind akar tőlem valamit. Hogy legyen, mondjuk jó minőségű út, normális kaja a környéken, vagy legalább egy szórólap a site-ról, az mindenképpen túlzott elvárás.

Canyonlands
A nem elég nagynak és nem elég réginek éppenséggel nem mondható hegyi-sivatagi nemzeti parkok egészen új perspektívába helyezték az eddigi tapasztalataimat. A tömegkultúrából, annak is a szemetes legaljáról, az amerikai filmekből (akció, nem vígjáték, és végképp nem családi romantikus) tájékozódó jómunkásember is tudja, hogy ha egyszer valamit kiépítenek Amerikában, akkor abban nincs hiba. Szerencsére igaz ez a nemzeti parkokra is, amit sikerült úgy fejleszteni, hogy egyszerre legyen kényelmes és egzotikus, és közben nem kell kilométereket sétálni ahhoz, hogy végre legyen egy olyan képem, amiben nem látszik a magasfeszültségű vezeték. Vagy fekete nejlonzacskó.

A geográfiai hűség kedvéért itt az útvonalunk, szigorúan a nemzeti parkokra fókuszálva: Yosemite, Mono lake, Snow Canyon, Zion, Bryce, Arches, Canyonlands, Mesa Verde, Monument Valley, Grand Canyon, Death Valley. A közös bennünk, hogy mindegyik kőből van.

Az Egyesült Államoknak ez a délnyugati csücske tartalmazza szinte az összes olyan sivatagi látképet, amiért rákattantam a sivatagokra. Beludzsisztán fehér hegyei, Irán kanyonjai, Afganisztán sivatagos-hegyi tavai, az Atlasz útjai úgy vannak egymásra dobálva párórás autózásra egymástól, hogy útközben rúpia vagy riál helyett dollárral fizetsz a félfejnyi hamburgerért és senkit sem zavar, ha megiszol egy csomagtartónyi sört.

Yosemite campground
A belépő egy ilyen helyre igazán baráti. Első nap vettünk 80 dolcsiért egy annual pass-t, ami az összes szövetségi parkra érvényes, és kocsinként kell egy. Vagyis kettőnknek ennyibe került a 8-10 belépő. Aztán gyorsan rákaptunk a kempingezésre. Oaklandben szereztünk 60 dollárért egy négyszemélyes sátrat, meg hozzá matracot, pár edényt, és készen álltunk a természetre. A nemzeti parkokban lévő kempingekbe külön van belépő, de az felszereltségtől függően 14-20 USD, a motel fele-harmada-negyede. Mondjuk egy 30 dolcsisnál már volt medence is, Zion vörös sziklái alatt. Sátrazásnál az a zseniális, hogy rengeteg hely van a népeknek, néha nem is láttuk, hogy ki a szomszédunk, olyan messze voltak. Minden sátorhelyhez tartozik egy kocsibeálló, egy tűzrakóhely ráccsal, asztal-pad kombó, kitaposott és sima sátorhely, medvebiztos vas tárolószekrény, meg néha még egy csap is. A közelben pedig vécé, zuhanyzó, durva esetben pedig wifi. A kellemesen távol eső helyeken becsületkassza, vagyis borítékba teszed a pénzt, a borítékra ráírod a rendszámod, és bedobod egy ládába. Így nem kell állandó személyzettel hülyéskedni, viszont mindenféle elektronikus rendszer nélkül bármikor le tudják ellenőrizni, hogy fizettél-e.


Útközben beszereztünk egy hungarocell hűtőtáskát, minden reggel vettünk pár kiló jeget, aztán napközben teleraktuk sörrel meg hússal. Fantasztikus biztonságérzetet ad, hogy tudom, bármikor, bárhol, sőt, inkább BÁRMIKOR, BÁRHOL meg tudok inni egy jéghideg sört – bár ez azért egy kicsit trükkös néha. Yosemite-ben elegem lett a kanyarokból, és félreálltunk tájat nézni. Bontottam egy sört, majd Eszter fölhívta a figyelmem, hogy közterületen nem lehet inni. Erre beültem a kocsiba, de akkor meg azért szólt, hogy kocsiban nem lehet nyitott üveg. És egyébként is vegyem fel a pólóm, mert itt szólnak érte. Úgyhogy pólóban és zacskóból ugyan, de a bármikor bárhol jéghideg sört sikerült behúzni a legelején.

A nagy meglepetés egyébként a csendben lezajlott Nagy Amerikai Sörforradalom volt, ami semennyire sem gyűrűzött át az Óhazába. Egészen az utóbbi évekig nem láttam olyan embert, aki a „sör” és „Amerika” szavakra egy kifejezésben ne azt reagálta volna, hogy „és te azt a szart megiszod?” utalva ezzel a Budweiser-Miller-Busch elnevezésű izére. Aztán tervezgetés közben ráakadtam a 140 coloradói microbrewery jelenségre, és hamar kiderült, hogy Utah, Nevada vagy éppen bármelyik tetszőleges államban szép számban állítanak elő iható sört. Így aztán minden benzinkútnál és szupermarketben legalább 30 féle sör közül lehet választani, amiből legalább 25 valami fasza helyi. Ittunk tökkel főzöttet, belga fajtát, vöröset, búzát, erőset, olyan fajtákból, mint a Polygamy Porter (Why have just One!), a Fat Tire, a Golden Spike, vagy a Cutthroat (olyat nem ittunk, de van Nobama Brew vagy Badass Redneck Lager is). Coloradoban aztán nem sajnáltuk magunktól, és Ouray-ben meg Durangoban alaposan teszteltük a kínálat egy részét – ha nem kellett volna vezetnem meg hazajönnünk, tisztességes mélységében is sikerült volna földolgozni a jelenséget.

Aspen Times
Colorado egyébként az út titkos befutója volt. Nem is terveztük, hogy meglátogatjuk, de miután túl sok követ láttunk nagyon gyorsan, úgy döntöttünk, lássunk némi zöldet is. Glenwood Springsben megpróbáltunk coffeeshopozni, de kiderült, hogy csak orvosi papírral adnak el medicalt, viszont mindenki azt javasolta, hogy jöjjünk vissza január elseje után, mert utána legális lesz, és beindul az állam fűbiznisz (aminek az adóját az oktatásba tolják). Végül eljutottunk Aspenbe. Kinyalt, gyönyörű, pont olyan, mint Cortina D’Ampezzo – két órára érdekes, legközelebb legfeljebb mozgásképtelen nyugdíjasként szeretnék odamenni. Viszont Eszternek eszébe jutott, hogy ott élt Hunter S. Thompson. Valahonnan emlékezett valami utcanévre a ranchánál, így aztán eleve bukónak indult kísérletbe bonyolódtunk, hogy megtaláljuk. A vidék nagyjából annyira érdektelen (mondjuk nem csúnya) egy élménykereső típusú ember számára, hogy kizárólag nagyon sok kábítószerrel tudja magát jól érezni hosszabb távon. Mondjuk a Mester ebben a tekintetben sem fogta vissza magát. Amikor megkérdeztük a turisztinfót, hogy nincs-e valami Hunter S. emlékvalami, látszott a nőn, rosszul esik neki, hogy erről a hegyek között fekvő kis ékszerdobozkáról az újságírás doktora jut az eszünkbe. Aztán vettünk egy üveg tequilát és kimentünk a természetbe.

'Trust me, you can dance' - Tequila
Másnap reggel leléptünk. Egzotikus hegyi utakon, elmaradott és ronda bányászfalvakon keresztül terveztünk hosszabb távot megtenni. Miután napközben 5 percet összesen nem mentünk egyenesen, és leszakadt az ég, föllázadtam. Így kerültünk Ouray-be, ami parányi kisváros rengeteg trekking, sziklamászó, terepjárós, elhagyott bányás, ghost town-os programmal, majd Silverton következett meg egy régi ezüstbánya meglátogatása, majd sörözés Durangoban, végül Mesa Verde kanyonba vájt pueblói, valamint Stoner település meglátogatása. 

Colorado
Útközben igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy különböző érdekes nevű helyekre eljussunk (valamiért egyik sem sikerült igazán, de ez most mindegy is). Két helyet mindenképpen meg akartunk tekinteni: Bagdadot és Stonert. Bagdad szellemváros Arizonában, oda azért nem jutottunk el, mert egy többórás monszunszerű felhőszakadás a hegyi szerpentinen elvitte a fél napunkat, és mire kiértünk a hegyekből, már nem voltam túl lelkes egy félnapos kerülőhöz. Stoner keresése viszont egészen mitikus utazás lett végül.

Mesa Verde
Mesa Verde boltjában igen hamar csodálóm lett egy darkos féle fiatal eladósrác, amikor meglátta, hogy egy rettentő menő fekete kocsiból kipattanok metálos pólóban, és megkérdeztem, hogy kell a Stoner nevű helyre eljutni. Minden második szava az volt, hogy supercool, és hogy tökre eljönne oda ő is. Erre fölajánlottam, hogy elviszem. Kész volt tőle. Lecuccoltunk, és egy fél óra múlva megálltunk fölvenni. Először azt se tudta mit akarok, majd amikor leesett neki, hogy most indulunk és hogy ezt tök komolyan gondoltam, teljesen meghatódott. De ott volt a főnöke, és mondta, ha eljön, kirúgják. Úgyhogy nem jött, de ígértem, hozok neki valami képeslapot vagy egy sört.

Messzebb volt, mint gondoltuk, hosszú és elhagyott völgyben mentünk nagyon gyorsan sokat, de csak olyan táblát láttunk egyszer, hogy Stoner Creek. Sima Stoner nem volt, a GPS is Stoner Creekhez irányított, ami egy farm volt két házzal meg egy kocsival az út szélén, de nem úgy tűnt, hogy árulnak magukról képeslapot vagy van sörük az útközben megálló autósoknak úgy este 8 felé töksötétben. Úgyhogy voltunk Stonerben is, meg nem is, üres kézzel mentünk vissza. A srácnak elmeséltem a sztorit, majd a főnökével addig buzizták a netet, mire megtalálták, hogy Stoner településen két ember lakik, a polgármester meg a felesége, a polgármester-helyettes. Nem hiszem, hogy sokat zavartatják magukat hülye turistákkal.

Később átmentünk a Monument Valley-be, és közben folyamatosan éreztem a nihilt, ami a navahók földjén körülvett. Óriási a munkanélküliség, mindenki csak lézeng az utcákon. Mivel nem tekintik magukat letelepedett városi népnek, a városaik szarok. Minden földszintes és minden mindentől messze van, a köztér a Walmart parkolója. A boltok a legolcsóbb szemetet árulják, alig találtunk valami természetes és ehető kaját. Körben egyébként gyönyörű sivatag, csak nincs hova menni, meg nincs minek. A tájban sem lehet bóklászni, minden utak által körülvett terület be van kerítve, szerintem egy kisbolygó súlya ki van ott feszítve szögesdrót formájában. Az arcok sem túl vidámak, páran be vannak állva, némelyik zsét akar, akinek meg van munkája, az a turisztoknak szolgáltat méregdrágán és mosolytalanul. A táj szemetes, még a mellékutakon is mindenhol széttört sörösüvegek és nejlonzacskók. Nem volt értelme maradni, megnéztük a Four Cornert, ami négy állam határa egyetlen pontban. A turisztok arra nyomulnak, hogy a négy végtagjuk a négy államban legyen, és mivel egyszerre csak egy ember fér a pontra, sorban állnak és magukat fényképeztetik, ahogy szerencsétlenkednek a béna tagjaikkal meg a bálnatestükkel. Az egyik nő olyan kövér, hogy guggolásból nem tud felállni, és azon röhög, külső segítség kell, hogy a négy államból legalább kettőt föladjon, és a következő hatvanéves retardált infantilis végre elfoglalhassa a kutyapózt. Amikor már a navahó karkötőárus is kiröhögi a  kutyába lement embert, úgy érzem, nincs lejjebb. Inkább léptünk tovább Vegas felé.

Angel's Landing, Zion

2013. szeptember 23., hétfő

Vendégségben a Nagy Sátánnál


„Welcome to the jungle we've got fun and games
We got everything you want honey, we know the names
We are the people that can find whatever you may need
If you got the money honey we got your disease”

Caliente city... ööö town ... settlement
Pontosan ez volt az a dal, amit a motel tulajdonosa énekelt reggel 8 körül az ajtó előtt. Kicsit hamis volt, és nagyon hangosan énekelte tiszta szívből. Félálomban aláhaluztam a gitárokat, majd amikor a refrént is elnyomta, észrevette, hogy ott állok mögötte. Félszeg mosollyal elnézést kért, de biztosítottam afelől, hogy ez jobban üt, mint bármilyen szar kávé. És hogy király volt. A helyszín Caliente, bájos egykétezres kisváros Nevadában.

Előző este éppen kezdett ránk sötétedni, és már nem volt kedvem újabb 60 mérföldet vezetni a következő településig – idáig is nagyjából azért jöttünk el, mert az utóbbi egy-két órában nem volt értékelhető emberlakta vidék, legfeljebb olyan, ahol megesznek és elásnak, ha egy picit nem figyelünk oda.

Este emberünk azzal fogadott, hogy hejdejó, az első magyarok nálam. És hogy tud finnül meg oroszul. Mindezt a ’80-as években finnországi tanulmányai alatt szedte össze, a célja pedig az volt, hogy a hosszan elhúzódó hidegháborúban megfelelő információval lássa el az otthoniakat. Igazán sosem állt munkába, leomlott a fal. „Akkor kellett volna ledobni nekik az atomot” – viccelődik, így viszont munka nélkül maradt. Ahhoz már túl fáradtak voltuk, hogy kiderítsük, hogyan lett moteltulajdonos Calientében.

Santa Monica pier
Hogy mit csináltunk Nevadában? Mr. Hunter S. narratívája értelmében vártuk, hogy hatni kezdjenek a drogok. Valójában nászúton voltunk, és az afganisztáni Wakhan corridor évek óta halogatott felfedezése és egy USA délkeleti körbeautózás közül választottuk ez utóbbit – elsősorban a bármikor hozzáférhető és megnyitható sör, valamint az óceán miatt döntöttünk így. Na meg hogy egy évtizednyi szakadt helyeken való csatangolás után legyen valami új típusú élmény. Nekem például az, hogy mindenki beszél angolul (mondjuk erre már Szingapúrban is ráflesseltem, de az csak pár napig tartott), és hogy a közlekedés nem a túlélésről szól.

Los Angeles nem az a város, amit az ember véletlenül felfedez pár nap alatt, így rutinosan kihagytuk szinte az egészet. Hollywoodban laktunk, és lekocsiztunk Santa Monicába meg Venice Beachre, a többit meg leszartuk. Hollywoodi bed and breakfastünk szürreális élmény. Hatalmas villa egy előkelő helyen, ahol ajtót nyit Sylvester, a teljesen homoszexuálisan viselkedő fekete házimindenes. A pecó belül tiszta giccs, porcelánok, szobrok, zongora és mindenféle biszbasz a világ minden tájáról. Az egyik szoborra rámutat: ő a tulajdonos, világhírű cirkuszos, abból van ez a csinos kis villa. És ha már itt vagyunk, köszönjünk is be Davenek. Dave a tulaj, akit a szobor formáz. Sylvester fölkísér a lépcsőn, benyit egy napfényes, ám meglehetősen áporodott szobába, amiben csak egy ágy van, meg benne egy élőhalott bácsi. ’Hi Dave’ integetünk, ’ggboffuhumuhum’ üdvözöl Dave, majd csontvázarca visszahanyatlik. Sylvester másnap reggel séfsapkában és nejlonkesztyűben fogad, csinálja a reggelinket, a féltányérnyi lazac mellé pakol egy kis rántottát is. Kell is a táp, a Venice Beachen előző este bevásárolt medical kicsit hamarabb lesújt az otthon megszokottnál.

Where the hell is Art Mooney?
Hollywood őrülten vicces hely egy napra, de nem hiszem, hogy képes lettem volna a turiszt részeken egynél többször végigmenni. Ott, ahol a rohadt sok csillag van a padlón (nem találtam Art Mooneyt, pedig hallgattam volna egy kis avantgarde zenét), és egy hatalmas diznilend az egész transzformerszes emberekkel, betmennel és szupermárióval. Rajtuk már csak az a félmeztelen kigyúrt feka tett túl – legalábbis minimalizmusban –, aki egy sarkon álldogált egy kartonnal a kezében, hogy fotó 1 USD. A nap leghosszabb ideig tartó programjának egyértelműen az Amoeba lemezbolt meglátogatása bizonyult, amiben csak black metal címszó alatt volt vagy két sor, és a kínálat tizedét ha ismertem (de azt is csak logoról). Végül vettünk pár Monster Magnetet, Mötley-t meg Neu-t, hogy legyen vezetős zene, amíg meg nem találjuk az USB-t a kocsiban. Harmadnapra meglett.

50 km egyenes
Ja igen, a kocsi. Otthonunk bő három hétre. Indulás előtt bookoltunk egy Corollát, hogy ha Afganisztánban bírja a hegyeket, meg Líbiában a sivatagot, akkor itt is jó lesz. Az autókölcsönzőnél gyakorlatilag leszartak minket, csak intettek, hogy válasszunk bármit a parkolóból. A bármi a félteherautónyi Ford SUV, a kétajtós Dodge Challenger, meg egy Dodge Charger volt. Mind messze felül a Corollán. Nincs Corolla, értsük meg, ezeket tudjuk elvinni. Yes, same price. Azonnal beültem a Challengerbe, Eszter csak belenézett és azonnal klausztrofóbiás lett, így vittük a Chargert (szerencsére). Két nap múlva már aludtunk benne, négy nap múlva pedig tele lett a csomagtartója tűzifával meg sátorral, egy héttel később pedig kipörgettük a végsebességet egy alig 50 kilométeres nyílegyenes szakaszon a nevadai sivatagban, ahol senki sem jött szembe ezalatt.

Mono lake
Égő Yosemite
Addigra már túl voltunk San Franciscon, a Yosemite nemzeti parkon (mögöttünk egyből le is zárták az utat a bozóttűz miatt), a Mono lake-n. Egyre szürreálisabb helyekre jutottunk, ebből a szempontból a Mono lake környéke elég erős kezdésnek bizonyult. A tó mellett autózva kempinget kerestünk a hegyek között. Az eget eltakarta a füst, ember sehol, csak őzek, végül egy kisebb tóhoz értünk, ahol egy bezárt kunyhó jelezte a kempinget. Valami horgász intett, hogy merre induljunk, és majd reggel bejelentkezünk, ha úgy adódik. A sátorhely teljesen elhagyatott, az egész környék az, egy legalább hatvan-hetven éves rozsdás kocsironcs mellett alszunk. Aki túl sokat tévézik, az itt tutira összeszarja magát, még szerencse, hogy én csak a Discoveryn nézem az űrös műsorokat.

folyt. köv.
Yosemite

2013. március 7., csütörtök

A Birodalom romjain: zakatolás Mianmarban


A vonatozós történetek valahogy mindig szórakoztatók – legalábbis addig, amíg az ember nem MÁV-val jár dolgozni naponta. Az utóbbi évtizedben túlestem 30-40 órás indiai és pakisztáni önsanyargatásokon, bejártam a volt Jugoszlávia legtöbb kötött pályáját, suhantam óránként 200+ kilométerrel Japánban, de ez a mianmari vasutazás tudott újat mutatni.

Elég sok egykori gyarmatról el lehetett mondani egészen az utóbbi egy-két évtizedig, hogy ami fejlett és működőképes volt ott, azt az egykori gyarmattartónak köszönhetik. Hogy ez mennyire igazságtalan tétel, arról természetesen lehet vitatkozni (teljesen nyilvánvaló, hogy kisebb kontinensnyi népeknek tették pokollá az életét a hozzájuk képest parányi európai nemzetek, például a britek oszd meg és uralkodj politikája India és Pakisztán kialakulásával kapcsolatban – erről könyvtárakat lehetne teleírni). De az kétségtelen, hogy rengeteg olyan ország van, ahol az egyszeri fakingturiszt pontosan ugyanazt az infrastruktúrát használja, mint 60-80-100 évvel ezelőtt a britek vagy a franciák – Mianmar esetében például a britek.

A történet egy Nyaungshwe nevű földi paradicsomban kezdődött. A földi paradicsom olyan helyet jelöl természetesen, ahol mindenki szívesen tartózkodna – és tartózkodik is, ennek megfelelően hordákban járnak a backpackerek éjszakai szállást keresve (sem találva). Csúcsszezon van, a tavaly előtti 300 ezer turistából idénre egymillió lett, amit az infrastruktúra nem meglepő módon képtelen volt követni. Tehát hordákban grasszálnak a turisztok a városban, végül 10 eurós donáció fejében valamennyien a buddhista kolostorokban találnak maguknak szállást. A város mellett csodálatos tó, körülötte falvak, lehet bringázni, motorcsónakozni, túrázni, meg ami kell. Az Inle tó Mianmar egyik kötelező programpontja, ezért a legtöbb közlekedési eszköz zsúfolt, a közeli városkából a „fővonalra” csatlakozó vonatot leszámítva, ami egy Thazi nevű helyre megy, ahol át lehet szállni Yangon felé délre, vagy Mandalay felé északra.

Mivel a neten azt írták, hogy a 150 kilométeres út 10 órát vesz igénybe, nem is volt kérdés, hogy ki kell próbálni. Szándékunkban megerősített a szerény költségvetésünk, valamint hogy a vonat maradt az egyetlen közlekedési eszköz, amit még nem próbáltunk az utóbbi két hétben. De a 15 kilométeres óránkénti haladás győzött meg leginkább, meg hogy mindenki azt írta a neten, hogy élete legszebb vonatútja ez volt.

A következő hajnal már a vasútállomáson talált, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jegyet kizárólag dollárért árulnak. Ez csak azért volt probléma, mert az összes pénzünket helyi valutába fektettük előző nap, bank pedig nem volt olyan közelségben, hogy váltással együtt elérjük az aznapi vonatot. Szerencsére találkoztunk egy holland-amerikai párral, akik előző napi árfolyamon visszaváltották nekünk a pénzt, és még pluszban is 35 dollárt – ennek még lesz jelentősége. Maradt 5 eurónk helyi kyat-ban („csat”-nak ejtik valamiért), és erősen reméltük, hogy igazak azok a hírek, melyek szerint a mianmari történelem első nemzetközi pénzügyi tranzakciója két héttel korábban történt egy Mastercardos ATM-en keresztül. A holland csaj mesélte amúgy, hogy hallott egy sztorit a vonatról, miszerint annyira ráz és zötyög, hogy az egyik kaptatón egyszerűen lecsatlakozott az utolsó kocsi, és visszagurult a lejtő aljára. De a mozdony megállt és visszament érte. Izgatottabban vártam ezt az utat, mint gyerekként a kisvakondos meséket.

Bő évtizednyi utazgatás után is nehéz megszokni, hogy a fehér ember státusza akkor is magasabb a helyiekénél, ha lehányt pizsamanadrágban, ápolatlan borostásan, két dollárral a zsebében dohányzik a nemdohányzó tábla alatt. Mi ennél lényegesen jobban néztünk ki, meg is jelent egyből az állomásfőnök, hogy ő majd elintézi a jegyünket, ne legyen vele gondunk, addig üljünk le az irodájában a befalazott kandalló mellé (vajon a britek fáztak, hogy ilyeneket építettek?). Közben egy csapat katona bámult, és amikor azt hitték, nem látom őket, titokban mellém osontak, hogy a többiekkel röhöghessenek, mennyivel magasabb vagyok náluk. Beszálltam a játékba, az egyiket a székre állíttattam magam mellett, ezzel teljes volt a siker, mert így mégiscsak ő volt a magasabb. Aztán ugrásból megérintettem a plafont, ezzel egyből kilőttem a játék legmagasabb szintjét és véget ért a móka. Később még volt peronon focizás, ami a napi két vonat mellett (ami ugye nem tud 20-nál gyorsabban menni) nem túl nagy kockázat.

Ahogy elnéztem a síneket, nem voltam biztos benne, hogy ezek nem találkoznak a végtelenben, vagy inkább a közelben, a látóhatár felé valahol.

Végül bedöccent a vonat. A britek építették, és ők is takarították utoljára. A kondás legszennyesebb inge a Burj Dubai bársonytapétája ehhez képest.

Nem, nem igazából koszos. Az olyan, mintha tiszta lett volna, de már nem az. Ez maga a kosz. Koszból van. Eredeti színe semminek nincs. Mivel úgy látom, tisztán ezt a tripet sem lehet megúszni, egyszerűbb fejest ugrani bele és leszarni a körülményeket. Így viszont egyből jobb minden. Egyrészt rengeteg hely van, az egész kocsiban talán öten vagyunk. Az egymással szemben lévő ülések között legalább másfél méteres hely, kinyújtott lábbal sem érem el a szemben lévő széket. Az ablakon nincs üveg, amit imádok, mert így hűt a menetszélnek csúfolt szellőcske, és bármennyire ki tudok hajolni fényképezni meg bejövőzni. Hogy a tisztaság másik dimenziója se szenvedjen csorbát, azonnal ráreccsentek egy kétdekás viszkire, hogy jobban teljen az idő. A viszki jó, legalábbis a Jonny Walker féléknél nem rosszabb, és olcsóbb, mint a sör. Túl sokat inni amúgy sem akarok, mert ha van olyan sarka a vonatnak, amit semmiképpen sem akarok látni, akkor az pont a vécé.

Ahogy kanyargunk a hegyek között, megértem miért tetszett eddig mindenkinek ez a zötykölődés. A táj ugyanis mély nyomot hagy bennem, és nem csak az ittasodás miatt. A szerelvény közben olyanokat ráz, hogy néha attól félek, felborulunk. Időnként olyan hullámvasútra futunk, hogy nem éppen könnyű testem elemelkedik az üléstől, és megállás nélkül röhögünk.

Délutánra szép magasra fölkapaszkodunk, egy kis faluban megtelik a kocsi iskolásokkal, akik minden nap ezzel nyomják az oda-vissza utat. Kicsit irigykedem, de azért olyan nagyon nem, mert én az iskola mellett laktam, így ha ráérősen mentem be, akkor sem tartott tovább két percnél a lakásajtó és a tanterem közti út. Kicsit elszoktam a folyamatos óbégatástól és az alagutak sötétjében való sikongatástól, de azért nagy fless volt ez az életkép. Amikor kellő magasságba értünk, megkezdődött az ereszkedés a meredek hegyoldalon. Talán Equadorban van hasonló (vagy máshol is biztosan, de csak onnan hallottam ilyesmiről), hogy a lépcsőzetes lejutást úgy oldották meg, hogy a pálya egy részére beraktak egy váltót, és a következő etapban a mozdony letolja a szerelvényt a következő lépcsőig, ahol ismét húzni kezd – mindezt egészen a völgy aljáig. Közben párszor Bosznia jut eszembe: hatalmas karszthegyek sziklái alatt zötyögünk, és ha lenne üveg az ablakon, csont nélkül el is hinném, hogy a Balkánon vagyunk.

Estére elég rendesen sikerül beviszkizni, sőt aludni is, de egyszer csak megérkezünk Thaziba, ahol véget ért a száguldó luxus. Egy helyi fazon szerint ma már nincs több vonat Yangon felé, persze nem hisszük el, és egy óra múlva indul is a következő. Van itt second class, first class, upper class és sleeper. Szinten csak dollárral lehet fizetni… előszedjük a 35 dolcsinkat, és megnézzük, mire elég. First class, 17 dollár per jegy. Boldogan megvesszük, és szorongatom a visszakapott egydollárost. Akkor még nem is sejtjük, hogy a first class egyenlő second class plusz helyjeggyel. Vagyis ugyanaz a derékszögű kényelmetlen fapad, csak van számozott helyünk, ami biztosítja az ülve utazást.

Ez a vonat is mocskos, bár annyira nem, mint az előző, viszont sokkal büdösebb, a dohányzó szerzeteseknek hála. Így töltjük a szilveszter éjszakát, ahogy „L” alakban próbálunk meg aludni a nálam fél méterrel kisebb emberekre tervezett fapadon.  Az éjszaka szopás, a reggel is az. Mianmar nem kifejezetten agyonlakott, és a feliratok sem hasonlítanak az általam ismert ábécékre, úgyhogy saccolni is csak merjük, merre járunk. Mire Yangonba érünk, olyan szilveszterezésen vagyok túl, amin még soha. Ez az első, amire évek múlva is pontosan fogok emlékezni.

A demokrácia kitörésével egyidőben megpróbálja betenni a lábát a nemzetközi karvalytőke is. Egyelőre még Western Union sincs az országban, és a hírek szerint az első, nemzetközi tranzakcióra alkalmas ATM-et is csak két hete installálták. Vagyis ha két héttel korábban érkeztünk volna, most esélyünk sem lenne pénzhez jutni, és utolsó yangoni napjainkat azzal kéne tölteni, hogy kiszáradva gyalogolunk ki a reptérre. A térképen kinézett automata előtt pár utcával, a szállásunktól pár sarokra kiszúrunk egy zsír új, rendőrrel őriztetett pénznyerőt. Mély sóhajjal és keresztbe font ujjakkal dugom be a kártyám és emelek le vagy 100 eurónyi kyat-ot. Működik!


A nap többi része energiapótlással (értsd: masszív sörözés) és hasonló felelőtlenkedésekkel telik. Legközelebb, ha erre járok, egyrészt több időre jövök, másrészt meg mindig lesz nálam egy marék dollár. És soha, de soha nem ülök fel second classra. Sőt, firstre sem.