2019. április 18., csütörtök

Expedíció a téli Tien Sanban


Sosem kedveltem különösebben a hideget. Amikor mégis el kellett szenvednem, az vagy sör volt, vagy jégkrém, vagy magas hegyen voltam. Mások meg azt mondják, jobb a melegnél, mert lehet ellene védekezni. Hibátlan logika, nem is vitatom. Ennek ellenére  mindig  is úgy gondoltam, hogy a jó európai tél Délkelet-Ázsiában van, de ezt nyilvánvalóan nem sikerülhetett minden évben következetesen végigvinnem, sőt. Tavaly viszont úgy alakult, hogy a végtelen pénz és idő szokásos hiányában dönteni kellett az évi aktuális nyaralásról: snowboard vagy merülés? Mivel még havon sem álltam soha életemben, ez utóbbi szimpatikusnak tűnt elsőre.


Mire eszembe jutott, hogy snowboardozni hidegben szoktak, már megvoltak a repjegyek, és mivel Kirgizisztán rohadt messze van az összes tengertől, ez a kérdés eldőlt: ezen a télen (is) hidegben leszek. Ugyan tizennégy évvel ezelőtt voltam egyszer Kirgizisztánban, nem mondanám, hogy azóta nagyon otthonosan világosítok fel minden érdeklődőt. Lényegében pár régi, részben irreleváns sztorival vágtam neki Közép-Ázsiának.


Bishkekbe tök olcsón ki lehet repülni Budapestől, mint kiderült. Nekem ugyan nem sikerült, mert Irakból indultam, de Isztambultól már nem volt vészes. Landolásnál az első dolog, ami eszembe jutott, hogy megvan, hogy miért nem utazgatok télen hideg helyekre: sötét volt, a fagyott reptéren apokaliptikus hangulat, később a taxiban meg a városon át is. Végül beültünk egy éjjel nappal nyitva tartó étterembe, és mindenhez megjött a kedvem. A szto gram vodka meg a nyers hering-uborka kombó minden körülmények között visszahozza belém az életet.

Két síparadicsom volt tervbe véve, az egyik Bishkek mellett közvetlenül, egy Csungkurcsak nevű, a másik meg vagy 400 kilométerrel arrébb a Karakol fölötti hegyekben. És a kettő között az izgalom, egy téli túra a Song Kul tó mellé. Ez utóbbi viszonylag letarolt turistacélpont nyáron. Mármint azok között számít letaroltnak, akik veszik a fáradtságot, hogy Kirgizisztánba menjenek, majd még túráznak is pár napot. Télen viszont tavaly volt az első kis csapat, idén meg a második – ezek voltunk mi, és emiatt lett a végére kissé expedíciós jellegű a kirándulás.

Előtte hetekig ment a levelezés egy svájci céggel, akik helyben szerveznek túrákat. Ők lovaglós-másnaposan vicceskedős-egy napot elbaszós programot akartak eladni, mi meg alapvetően ugyanazen a helyen akartuk ugyanezt csak lovak és másnaposan ájuldozós plusz nap nélkül. Végül, utólag, számunkra kedvezőtlen kompromisszumot kötöttünk, az időjárási körülményeknek és az expedíciós jellegnek köszönhetően.

Maroknyi csapatunkban volt egy kanadai-szaúdi muszlim csávó, aki még sosem túrázott, meg egy nyugdíj előtt álló amerikai könyvelő, aki volt már itt, de csak lovon. Meg persze a guide, aki innen származik, de télen ő sem sokat járt a hegyek között, túrát meg főleg nem vezetett. Persze minden csak utólag, illetve közben derült ki, úgyhogy nagyon észnél kellett lenni, hogy ne banális okok miatt érjen utol a fagyhalál mások hülyeségei miatt.

Miután abban maradtunk, hogy nem lovagolunk, amint elhagytuk az aszfaltot, egy csapat ló várt ránk. Ezek kicsi lovak, nem vadak, tök jó lesz, mondta a guide. Fél óra múlva fájtak a golyóim, a snowboard bakancsom nem fért bele a kengyelbe, így állandóan nagyon kellett kapaszkodnom és emiatt fényképezni sem tudtam. Párszor próbálkoztam már lovaglással (Etiópiában a Wenchi krátertó körüli túrán pár perc után leszálltam és laza lovak melletti kocogással tudtam le az egészet, de aki próbált már térdig érő hóban snowboard bakancsban kocogni, az tudja, hogy most nem történt ilyesmi), valamiért nem komfortos, nem érzem a bugit benne, így eszembe sem jutott, hogy télen mínusz 20 fokban akaratom ellenére fogok csomó időt lóháton tölteni. Végül elegem lett, leszálltam, és mondtam a többieknek, hogy menjenek csak, majd követem a nyomokat és este találkozunk. Végre minden megjavult, gyönyörű séta háromezres hegyek között, be tudtam fogadni a tájat és még mozogtam is, amitől azonnal beindult a vérkeringésem.


A másnapi terv egy 3600 méteres hágón való átlekés volt, ami a Song Kul tóhoz vezetett volna. Az első gyanús jel az volt, amikor reggel kipihenten ébredtem, és meglepve konstatáltam, hogy 9 óra elmúlt. Végül fél 11-kor indultunk, gondoltam ez egy rövid túra lesz. Órákkal később még mindig távol volt a hágó. Az amerikaink fölszállt egy lóra a cuccaink mellé, de a lovak nem tudtak velünk jönni a mély hóban, végül az egyik összeroskadt az amerikaival. A kanadai srácunk nagyot ment az elején, aztán befalta az összes csokit és magot, amit adtunk neki. Akkor derült ki, hogy semmit nem hozott magával. Fél óra egyhelyben fagyoskodás után megérkezett az amerikaink, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki képes még két órát fölfelé mászni, hogy utána combközépig érő porhóban 10 kilométert gyalogoljon az akkor már mínusz 25 fok körüli esti sötétben. A guideunk guidehoz méltatlan módon ránk tolta a döntést, hogy folytassuk-e az utat. Ez volt az a pont, amikor át kellett vennem az irányítást. Mi mindenképpen visszamegyünk, mert a tó elérése lehetséges ugyan, de ha bármi közbenjön, nincs olyan kombináció, amiben nem marad egyedül valaki lovak és guide nélkül, ami pedig ebben a környezetben az öngyilkosság egyik fájdalmas módja. És egyébként is túrázni meg szilveszterezni jöttünk, nem bármi áron túlélni. Végül visszafordultunk.

Ettől persze az egész túra megváltozott. Föltörtük a kunyhót, ahol előző nap aludtunk, jakszarból tüzet raktunk és a magam részéről annyi vodkát vettem magamhoz, amennyi megkímélt a kulturált szilveszterezés kínjaitól.

A sikertelen átkelés viszont azzal a következménnyel járt, hogy ha el akarjuk érni a tavat, lovagolni kell. Sokat. Két napot. Mivel a cél szentesítette az eszközt és a lágy részeim sem sikoltottak a fájdalomtól, nyeltem egy nagyot. Az első nap meglepően jól sikerült. Kaptam egy rendkívül intelligens lovat, egy kényelmesebb nyerget (illetve egymásra halmozott pokrócokat) és egy nagyobb kengyelt, így szinte minimális kurvaanyázással sikerült abszolválni a napot. Azért az utolsó párszáz métert így is gyalogoltam, nem volt seggem ehhez, ráadásul a lovon szétfagy az ember, mert nem mozog.

A Song Kul Kirgizisztán második leghíresebb tava (az első az Issyk Kul, ami Közép-Ázsia legnagyobbja, és ennek megfelelően kiválóan ki van építve siófokosra). Ezzel szemben a Song Kul csak nyáron közelíthető meg kocsival, télen meg leginkább csak lovon. Állandó épületek nincsenek, csak jurták, de télen abból is csak egy-kettő, amit főleg a rettentő vadembernek tűnő helyi illegális lékhalászok laknak, de ők sem állandóan. Az első turisztoknak szánt téli jurta tavaly épült, és tavaly volt benne az első csapat. Mi voltunk a másodikok. Az addigiakhoz képest hatalmas luxus fogadott, de egy kis odafigyeléssel még bőven lehet fokozni a színvonalon.

Ami már az előző két este használt pásztorkunyhónál is kihívás volt, hogy a vécé vagy 50-100 méterre van a háztól/jurtától. Ez mondjuk nyáron nem akkora baj, de télen még a legkisebb kör is komoly expedíció. Nem is annyira a gyaloglás, hanem a ki-beöltözés, meg a három-négy réteg lehámozása a beguggoláshoz. Közép-Ázsiára jellemzően olyan finom porhó van mindenütt, hogy a hótalppal is simán belesüppedtem térdig. Ilyenkor nem lehet elkummantani a megfelelő beöltözést, mert a hó azonnal bemegy mindenhova, és onnantól kezdve hideg és nedves lesz minden, amihez hozzáér. Áldottam az eszem utólag, hogy nem a 89 ezer forintos patent zsír új snowboard bakancsot vettem amit utána eladtam volna, hanem egy kitaposott használt szart, ami tökéletesen alkalmasnak bizonyult túrázásra is.

Éjszakára szaunára fűtötték a nagy jurtából nyíló hálófülékét, a saját verejtékemben tocsogtam, hogy pár óra múlva négy takaró alatt kockára fagyjak, miután elaludt a tűz. A kinti hideg miatt a maximumra töltött telefonom 3-4 kép után üres aksival kikapcsolt. Cserébe viszont érintetlen tundra, varázslatos fények és világvége hangulat vett körbe – nagyjából az, amiért idejöttünk.


Az utolsó nap lovon kevéssé volt élvezetes, örültem, hogy vége van. Hatalmas potenciál van ebben a túrában és nagyon kellett ez a bejárás. Csomó mindenen lehetne javítani, pár dolgon pedig mindenképpen kell változtatni, de utána fantasztikus túra lesz, amit kevéssé túlélő emberek lényegesen kevesebb esés-keléssel is tudnak teljesíteni.

A snowboardozás Karakolban nekem a Ford Fairlane-es sajtreszelővel rejszolós hasonlatra emlékeztetett (gy.k. eleinte szórakoztató, de inkább fájdalmas). A végén mindenestre volt kétszer öt másodperc, amikor úgy éreztem, hogy snowboardozok (nem csak állok rajta, hanem pont arra megy, amerre szeretném). Azt hiszem nem jövőre fogtok először helisízés közben látni.


2019. március 26., kedd

Iskolapadban Teheránban


Régen imádtam egyetemre járni. Részben a tanulmányok, részben – na jó, nagyobb részben – az életstílus miatt. Hét évvel, két diplomával és egy félig elvégzett szociológia szakkal a hátam mögött úgy éreztem, ideje végre sokkal többet utazni és lehetőség szerint pénzt is keresni. Azóta bejártam a fél világot, éltem erre-arra, pénzt is kerestem, de a szervezett tanulás nem volt hangsúlyos. Nyári egyetem Vilniusban, pár egyhetes tréningek a közbeszerzéstől a durva helyeken való biztonságos létezésig (ellőtt lábú eszméletlen kollégát hogyan hozol ki a rakétázásból meg hogy viselkedj ha elrabolnak és hasonlók), online kurzusok a fejlesztési újságírástól a környezetileg fenntartható turizmus Zanzibáron-ig volt minden. 

Qeshm, háttérben a Perzsa-Öböl

Mivel elég sok időt töltök Iránban, és egyre eldugottabb helyeken egyre extrémebb programjaim vannak, felmerült az igény, hogy tanuljak fársziul, ami sokat segít, ha mondjuk öreg hegyi emberektől kell segítséget kérnem valahogy az Alborz négyezresei között. Jelentkeztem is a helyi Balassi intézetnek megfelelő központban, ahol végtelennek tűnő hivataloskodás és adminisztrálgatás után elfogadták a jelentkezésem és újra diák lehettem. Minden nap iskola, szedett-vedett iskolatársak és kollégiumi élet várt rám Teheránban. Ez utóbbit, mármint a kollégiumi életet még egyetem alatt ki akartam próbálni egy időre, de mindig győzött a lustaság és a praktikum, és sosem laktam 10-15 perc sétánál távolabb az épp aktuális kampusztól.

Qeshm
Az iráni hatóságokkal való kilátástalan küzdelmeimről vastag  könyvet lehetne írni, minden esetben hozzátéve, hogy a problémámat sikerült megoldani – leginkább valamilyen unortodoxiával, de ugye az országnak amúgy is az a szlogenje, hogy „everything is possible and nothing is impossible”. A lényeg, hogy mire lejárt minden határidő, leadtam időben minden papírt, azoknak a fordításait, majd hivatalos fordításait, majd különböző szervek által jóváhagyott és lepecsételt hivatalos és hitelesített fordításait, kaptam egy levelet, hogy mehetek a budapesti követségre a vízumért. Éppen Kirgizisztánban és Kazahsztánban snowboardoztam, így erre sajnos nem volt módom, de a naptár szerint végül még pont becsusszantam a Mindent Eldöntő Legvégső Határidőbe Ami Után Nincs Tovább.

A budapesti követségen minden simán ment, megkérdezték, mikor indulok, és előző napra visszahívtak a vízumért. Megjelentem az adott napon, amikor közölték, hogy a vízumkérelmem visszautasították, és sorry. A következő két hónapra nem volt más dolgom, repjegy megvan, szóval Budapesten nem maradok, az tuti. Végül megszületett a salamoni döntés, hogy akkor kapok egy másmilyen vízumot, és majdcsak lesz valami (az univerzum működéséból adódóan olyan lehetőség ugye nem létezik, hogy nem lesz semmi).  

Az országba simán bejutottam másnap, de az intézetben közölték, hogy sajnos ezzel a vízummal nem kezdhetem meg a tanulmányaim. Végül a külügyminisztériumban, valamint az immigration police irodáiban töltött három nap után kicseréltem a vízumom (nem is tudtam, hogy lehet ilyen utólag, de kezdő, aki meglepődik ezen) és elhárult minden akadály.

Qeshm
A hivatalokban töltött három napot úgy kell elképzelni, hogy nagyjából fél 10-re bootolnak be a dolgozók, előtte kár odamenni, viszont délben kitör az ebédszünet, amit kajakóma és kávézás követ, azaz érdemi munka már nem folyik. Így egy nap csak egy dolgot lehet elintézni, de legalább kiszámítható és nekem is csak 2-3 órám megy el ilyesmikre.

Két kollégium közül lehetett választani: az egyik az ún. belvárosban (most tekintsünk el attól, hogy Teheránnak nincs belvárosa. Vagy ha van, az akkora, mint Budapest Zuglótól Budafokig), a másik meg a város legészakibb utcájában, annak is a legtetején, szintben több száz méterrel a város fölött. Mivel el akartam járni futni a hegyre (értsd: Tochal, 3933 méter, nem a Gellérthegy), nyilván az északit választottam. Így olyan dolgokkal kellett megküzdenem, hogy minden aránylag messze van, és időnként kevés taxi jár arra, cserébe nincs túl nagy forgalom, zsúfoltság, tiszta a levegő, és amikor a városban szottyadt eső esik, addig Velenjakban minden havas. És innen csak 35 perc az intézet. Gyalog is, meg busszal is, taxival csak fele annyi. Ráadásul ez Teherán egyetlen családi kollégiuma, azaz fiúk, lányok együtt laknak, egy épületben, egy emeleten és nincs az az iszonyat tesztoszteron a levegőben, mint a szomszédos fiúkoliban, ahol párszáz 20 és 25 év közötti iráni és afgán osztozik szocreál lakótömbökön. Ja, a mi kolink 11 emelet magas, nekem a kilencediken jutott egy elég szép panorámás apartman egy olasz lakótárssal meg egy japán szomszédlánnyal.

Kilátás a koleszből, Velenjak, Teherán

A taxizás minden nap kihívás volt, az Uber helyi megfelelőjét, a Snapp-et használja mindenki. Mármint akinek vagy egy hónapnál frissebb a sim kártyája, vagy komoly pénzért regisztráltatta a telefonját és nincs blokkolva a készüléke, nem úgy, mint az enyém, amihez kell egy router, amúgy meg fényképezőgépként funkcionál. A Snapp szolgáltatás nevetségesen olcsó, általában 60 dollárcent volt az intézetig, amit néha négyen szétdobtunk. A sofőrök többsége viszont teljesen retardált a technológiához, általában tízből egy talált oda, ahol vártunk. Ők mindig kaptak jattot, a többiek meg telefonálgattak, hogy hol vagyunk. Pontosan ott, ahol a GPS jelöl, mondtuk nekik, amire azt válaszolták, hogy nem pontos a GPS. Mivel térképet olvasni nem tudó taxisokkal perzsául vitatkozni egy általuk ezek szerint ismeretlen technológiáról nem tartozott a top 10 reggeli rutinfeladatok közé, ezért leginkább annyiban hagytuk, hogy persze, persze, a GPS...

Qeshm
A kezdő perzsa csoportunk elég vegyes, és már a kurzus elején kiderültek mindenkiről a sötét titkok. Volt nyolc kínaink, akik már a második és harmadik körüket nyomták a kezdő kurzuson, mert egyszer sem sikerült átmenniük. Nagyjából a negyedik napon kerültünk egy szintre, olvasni ugyan kicsit gyorsabban tudtak, hála a féléves kezdő rutinjuknak, viszont a hatodik hét végén még mindig az első napi alapokkal küzdöttek. Folyamatosan szekunder szégyenben éltem, annyira kínosan buták voltak. Eleinte próbáltam kulturális magyarázatot találni, de aztán föladtam. Tenyérre írt puskák, amik a terem túlvégéről látszottak, teljesen érthetetlen hablaty, amit nemhogy a tanár, de még ők maguk sem tudtak se dekódolni, se megismételni, és a totális érdektelenség jellemezte őket. Kicsit fel is húztam magam, hogy nekem a diplomáimat kellett fordíttatni és mindenféle skilljeimet alátámasztani, hogy itt tanulhassak, velük kapcsolatban pedig őszintén csodálkozom, hogy tudtak idejönni repülővel, amikor a kínain kívül semmilyen nyelvet sem beszéltek. Amikor pedig kiderült, hogy fél év alatt nem ettek még helyi kaját, mindenféle kapcsolatot megszakítottak velük és egy reggeli biccentésen kívül nem kommunikáltam többé. Őket egyébként a kínai állam nyomta be ide, mint afféle soft power, hátha elég nagy tömegben lesznek itt és idővel akad köztük egy fénylő csillag, aki megtanul írni-olvasni és lehet valami hasznát venni a későbbiekben. Az én csoportomban úgy tűnik, ez kidobott pénz volt. A többi, haladóbb csoportból megnyugtattak, hogy csak folytassam a tanulmányaimat, a kezdőcsoportból ugyanis egyetlen kínai sem jutott tovább, legalábbis ebben a terminusban biztosan nem, úgyhogy ha el akarom őket kerülni, nem kell csinálnom mást, mint megugrani az első vizsgát.

Az mondjuk elég vicces volt, amikor a kínai csajok a „mit ettél” kérdésre bepróbálkoztak az „anar” szóval (gránátalmát jelent amúgy), de mivel nem ejtik az r hangot, fél percig azt hajtogatták, hogy anal, anal, anal, anal.

A csoportban amúgy egy német sráccal voltunk az igazi kezdők. Ománi csoporttársunk nyilván tudott már írni-olvasni, pár csajszi meg az iráni férje miatt kötött ki itt, vagyis elég sanszos, hogy naponta gyakorolják a nyelvet. A felsőbb csoportok európaijai főleg politológia-nemzetközi kapcsolatok-közel-keleti tanulmányok vonalról érkeztek, és jó érzékkel Iránt választották az arab világ helyett.

A kollégiumban gyors karriert futottam be, miután kiderült, hogy leginkább én ismerek helyeket az országban, valamint én tudok utcán nem kapható dolgokat beszerezni, hála a másfél évtizedes barátkozásaimnak.

Maranjab másnap
A hétvégékre mindig utazást terveztem, a harmadik után azonban elment a kedvem az egésztől és inkább Teheránban maradtam. Először Kashan mellé, Maranjabba mentünk a sivatagba egy klasszikus piknikezésre: este behajtottunk a dűnék közé, tábort vertünk, hatalmasat ittasodtunk, húst sütöttünk, zene, tánc, végül valamikor hajnalban mindenki elájult. Másnap sivatagban lézengés, kocsival önmagunk elásása és kiszabadítása, homokdűnéken motorozás és a többi hasonszőrűvel vegyülés volt a program.

Következő hétvégén ötnapos ünnep volt (pontosabban négy, csak beiktattam egy plusz napot), ezért nagy ugrása vállalkoztam, és egy ismeretlen csapattal lementünk az Öbölbe sátrazni, konkrétan Hengam szigetére. Ezt úgy kell érteni, hogy 1400 kilométer vezetés, utána mindenféle szabadprogram, végül 1400 km vezetés, szóval ha legközelebb ilyenre lesz lehetőségem, biztosan kihagyom/repülővel megyek/két hétre megyek. Az igazi kihívás azonban nem ez volt, hanem az ismeretlen társaság. Pontosabban egy embert ismertem, aki elhívott, a másik tizet meg nem. Azzal a tervvel vették el az eszemet teljesen, hogy búvárkodni fogunk, sziklát mászni meg kanyoningolni, és azonnal igent mondtam. Ráadásul két olyan szigeten, ahol még nem jártam korábban.

Az már lefelé úton kiderült, hogy a fentiekből a két eddig nem látott sziget biztosan kiesik, másnap meg az is, hogy se búvárkodni, se sziklát mászni, se kanyoningolni nem fogunk. Annál inkább út szélén álldogálni amíg a többiek cigiznek, és természetjárás helyett túlzsúfolt bevásárlóközpont lesz a kiemelt célpont. Végül nagynehezen elvergődtünk Hengam-ra, ahol már kétszer voltam korábban, mondjuk még egyszer sem sátraztam, szóval legalább ennyi újdonság volt benne.

Még szerencse, hogy kempingezni hívtak. Előtte a haverom megkérdezte, tudok-e sátrat és hálózsákot hozni, mintha én lennék a házigazda, akinek mindene is van a garázsban és nem egy farmerrel meg négy pólóval érkeztem volna Iránba. Szóval kértem kölcsön cuccokat. Hengamon kiderült, sátrat kizárólag én hoztam, ahogy hálózsákot, valamint fejlámpát és föltöltött powerbanket is. Cserébe náluk nem volt kaja, csak két kiló krumpli meg egy aluminium fazék. Mint kiderült, ez lesz a vacsora. Se olaj, se só nem volt hozzá. Összeállt a kép (nem siettem el): egy rakás városi gyerek, aki nemhogy vidékre, de még a konyháig sem jutott el soha, kitalálta, hogy csinálnak egy fasza hétvégét, mint a filmekben, csak stábot nem vittek hozzá. Szerencsére angolul senki nem beszélt igazán, így nem kellett attól tartanom, hogy bármely beszélgetés mélységet kap, esetleg eszkalálódik a konfliktus.

Mielőtt végleg elszenesedtek volna a krumplik, úgy döntöttem, vaksötétben elgyalogolok az egy óra járásra lévő faluba és ott szerzek valami ehetőt az egyetlen nénitől, aki előző nap falafelt sütött az egyik sarkon. Erre persze mindenki rájött, hogy szén helyett jobb a falafel, és ahelyett, hogy expedíciót szerveztünk volna, mindenki jelezte az igényét, hogy még mit hozzak, ha már úgyis arra megyek. Ekkor döntöttem el, hogy megvacsorázok és senkinek semmit nem hozok. Végül az egyik okos, aki a többinél is éhesebb volt, kitalálta, hogy jöjjek vissza motorral, mert akkor nem egy óra az út vissza is és azt leszervezi nekem. „Aha, szóval van egy telefonszámod egy motoroshoz?” – merült fel a kérdés, majd a rábólintás után elpattant bennem valami és elhatároztam, hogy másnap egyedül folytatom a túrám. „Akkor miért nem hívod föl, hogy vegye meg nekünk az összes szart, falafelt, csipszet, kólát és hozza ide?” „Húbazdmegdeokosvagy”. És más diktálta is a listát. „Hozzon két liter arakot is” – próbálkoztam be, és csont nélkül átment a kérés. Szóval hagytak volna két órát gyalogolni egyedül a vaksötétben, hogy lássam el az egész csapatot. Húsz perc múlva minden kéznél volt, szerencsére az arak is, az eddigi legjobb, helyi gyártmány, datolyából.

Sátrazás Hengamon
A másnapi lelépésem sem ment könnyen. Hajnalban keltettek az arcok, hogy esik az eső és fáznak. Amíg szelfiztek a parton, lebontottam a tábort és az első csónakkal elhagytuk a szigetet. A mólón találkoztam egy cimborámmal, aki 1600 kilométerre innen Sariban él, és két évvel korábban fölvett stoppolás közben Irán északi részén és azóta sem hallottam felőle.

Átmentünk Qeshmre, ami nagy kedvencem, egy geológiai csoda az egész sziget. Pár órát barangoltam egyedül, majd naplementekor, a sziget komptól legtávolabbi partján a haverom szólt, hogy úgy döntöttek, maradnak még pár napot. Mivel induláskor megbeszéltük, hogy most nem nyaralok, vissza kell érnem Teheránba. Hát, az szívás, akkor jó utat. Kösz bazdmeg, legalább a legközelebbi faluba vigyél el innen. Végül taxival, komppal, megint taxival, és hatalmas kerülővel, 36 óra folyamatos utazással jutottam vissza Teheránba. Egyébként meglett volna 24 óra alatt is, de az ünnepek miatt minden fullon volt, Bandarból nem volt busz Teheránba, csak Shirazba, ami egy laza 4-500 kilométeres kerülő. Még próbálkozhattam volna stoppolással, de éjszaka volt, esett az eső és a telefonom is, meg a powerbankom is teljesen lemerült, térkép nélkül meg nem sok értelmét láttam.

Ez a kirándulás jó lecke volt, ezentúl mindig megkérdezem, kik jönnek, és leginkább azt, hogy miért. És hogy mások milyen cuccot hoznak. Szerencsére Qeshmen a túra szép volt, Hengamon tudtam sznorkelezni, a sátrazás sem volt rossz, szóval összességében elviselhető volt, de azért pár telefonszámot töröltem az  út végén.

Hazaúton Shiraz és Iszfahán között egy megállóban leszólított egy srác a buszról, hogy „Are you metalhead?”, majd gyorsan átült mellém. Kiderült, hogy ő is az, és mellette koncertfotós, van csomó közös barátunk és ő is ott volt 9 évvel ezelőtt a jereváni bábszínházban megrendezett death metál fesztiválon. Gyorsan átküldött pár koncertet a közeljövőben, így kaptam egy újabb remek esélyt a teheráni metáléletben való alámerülésre.

Az első koncert egy blues-rock műsor lett volna, de két óra késés után közölték a házigazda kávézóban, hogy a hatóságok végül mégsem engedélyezték és sorry. Gondolom elég tipikus élmény ez is, úgyhogy elégedetten hátradőltem, hogy a betiltott, illetve nem engedélyezett koncertet első alkalomra behúztam.

Qeshm

Másnap nagyobb sikerrel jártam a Tehran Rock Cafe-ban. Előre oda kellett szólni, hogy megyek, és mivel úgy tűnik, turisztok sosem vesznek részt ilyen eseményen, amint benyitottam, tudták a nevem és volt foglalt helyem. A hagyományos értelemben nem koncert volt, két gitáros srác játszott Judas Priest, Metallica, Malmsteen, Satriani meg Gary Moore számokat. Az egyik fiú vak volt, ő volt a húzónév. Műsor közben befutott Mehdi barátom a csajával, utána pedig elvittek egy dokumentumfilm fesztiválra, ahol bemutatták az iráni Skorpio zenekarról készült filmet. Valamiért a 60-as évek vége, de főleg a 70-es évek kedvezett a Skorpió nevű zenekaroknak, bár a magyar meg a német névrokonaiktól eltérően ők Beatles kópia vonalon futottak be.

Vahid Mollazadeh, a vak gitáros

A teheráni napjaimról majd máskor írok, így is kicsit hosszúra nyúlt ez a mese.

2018. december 3., hétfő

Modern nomádok


Újabb két hónap Iránban, talán lesz az több is. Újra Damavand, szerencsére csak egy szűk nap Iszfahán, rafting Shahrekordban, ugyanitt a Közel-Kelet leghosszabb zipline-ja (egy hegyről drótkötélen lecsúszol 90-nel, több, mint 800 méter hosszan). Csupa izgalom. De amit igazán vártam, az a bakhtiari nomádokkal való találkozás. Nyolc éve jártam itt utoljára. Többször kellett volna jönnöm, például az értelmetlen irodai üldögélések helyett.


A terv az volt, hogy a nomádok sátrai mellett sátrazunk, meg egy-két napot körülnézünk a vidéken. A terv mindig jó, és a terv azért terv, hogy meg lehessen változtatni.

Éjjel érkeztünk. Még napfelkelte sem kellett ahhoz, hogy alaposan meglepődjek. Tulajdonképpen minden hasonszőrű lélek egyszerre szeretné, hogy a privát kis történetei a saját titkos helyszínein megmaradjanak csak neki, de közben azért másoknak is jó legyen. Hogy a nomádok megtartsák a hagyományos életvitelüket és maradjanak egzotikusak, de azért járhassanak iskolába a gyerekeik, legyen autójuk, amibe benzint is tudnak venni (mondjuk Iránban ez nem nagy kihívás, különösen most, hogy 8 dollárcentre leesett literje – gázból pedig fél USD egy tele tank), és persze hogy tudjanak egymással kommunikálni, ami miatt legyen telefonjuk és tudják tölteni helyenként. Szóval mindent egyszerre nem lehet.

Rendkívül maykárolyi élmény volt évekkel ezelőtt, amikor a hagyományos viseletbe öltözött családfő puskával a vállán kilovagolt a reggelbe, mint Robert Redford. De azt könnyen belátom, hogy nomád körülmények között felnőni nem nagy perspektíva egy 21. századi Messi pólós pásztorgyereknek. Márpedig ha a gyerekek inkább letelepednek vagy tovább tanulnak, egy-két évtizeden belül véget ér a történet, mindenki megéli a neki adatott 50 akárhány éves várható életkort, meghal, a kultúra meg elsüllyed egy iráni kisvárosi múzeum jó esetben élvezhető tárlatában, a bazárban árult bakhtiari zongoramintás pólókban, egy-két teheráni könyvesboltban kapható fotóalbumban meg pár elektronikus töredékben valahol a neten.

A bakhtiari nomádok, mint mindenki más az országban, túlélnek. Pár kilométeren leaszfaltozták az utat a nyári szállásterületük felé, Chelgerd után. Festői helyre kiépítettek egy turistatábort, beton alapozású sátrakkal, vécével és zuhanyzóval, hagyományos kecskeszőr ebédlősátorral és sátrakba húzott árammal. Hogy olyan volt-e ebbe megérkezni, mint amikor Indiana Jones a Szent Grált követi Petrában meg a frígyládát mindenféle egzotikus helyeken? Nem, kicsit sem. Jól esett egy fárasztó nap után (rafting és beborulás, zipline és dugi szeszek) beesni egy már fölállított sátorba, lezuhanyozni és tudni, hogy pár óra múlva lesz készen reggeli? Persze, nagyon jól esett. Nekem különös vonzódásom van a nehézségek iránt, szeretem a nem készen kapott dolgokat, ha meg kell küzdeni az élményért. De az ilyen alakokra nem lehet sem életstratégiát, sem turisztikai vagy bármilyen ipart felhúzni, úgyhogy mindenki jobban jár, ha a saját megélhetését nézi, nem az én lelkesedésem. Minél tovább vagyok fiatal, annál inkább elfogadom átmenetileg a könnyű dolgokat. Egyszerűbben fogalmazva: élveztem.

A nomád tábortól pár percnyi járásra lévő vízesés előtt a helyiek alkalmi checkpointon belépőt szednek a pikinikezni érkező iráni turistáktól és megjelentek a biszbaszárusok is. Pick upok platóin családokat visznek az egy órára lévő jégbarlanghoz (ami egy gleccser alja, nyár végére inkább érdekes geológiai jelenség, semmint izlandi varázsbarlang) és úgy általában próbálnak pénzhez jutni – ügyes megoldás például a gleccserpatak előtt vastag talpú Nike mintás Adidas papucsok árulása másfél dollárért.


Az egyelőre lassan beinduló turizmust meglepő módon támogatja még valami, ami a bakhtiarik megmaradását segíti: a válság. Iránban épp most reccsen meg a riál (pár hete egyik napról a másikra 40%-ot esett, így most nagyon gazdag vagyok, illetve minden nevetségesen olcsó a turisztoknak), hatnak Trump szankciói, a külföldi cégek hagyják el az országot, a turisták meg kevésbé jönnek, pedig most kellene jönniük igazán. Emögött persze még mindig ott vannak a régi jelenségek, mint a fiatalok munkanélkülisége, meg a mobilitás nehézsége.

A bakhtiari ifjak egyre kevésbé tudnak megkapaszkodni a saját környezetükön kívül. Városba költözni drága luxus, és munka ott sincs. A tanulás sem vonzó lehetőség, hiszen az iskola, egyetem elvégzése után ugyanúgy nem jutnak munkához, ezért aztán egyszerűbb és biztonságosabb a szülőkkel maradni és folytatni az eddigi életmódot. Az egyetemeken egyébként vannak kvóták a hátránnyal indulóknak – például azoknak, akik a vándorlás miatt csak télen járnak iskolába, nyáron pedig tanár jár hozzájuk. Ezek azonban nem teszik versenyképessé a tudásukat mondjuk a nagyvárosokban rendes középiskolát végzettekkel szemben, és az egyetemekre ugyan bejuthanak, de hogy abból hogy lesz piac- és versenyképes tudás, az egy másik sztori.


Összességében azt hiszem, örülök. Az elveszett nomád paradicsom amúgy is csak illúzió volt, annak mondjuk elsőrangú. Viszont látva a fennmaradásért vívott küszködésüket és az eddig elért apró lépéseket a 21. század felé, pár évtized még biztosan jut nekik. Úgyhogy aki Iránban jár, és nem mézeskalács házban akar megbuggyanni két képeslapbolt között, az Iszfahán helyett inkább menjen a nomádokhoz*. Iszfahán látnivaló része négyszáz éve nagyjából ugyanolyan, és a következő párszáz évben sem valószínű, hogy megváltozik. A nomádoknál drámaiak a változások. És sokkal kellemesebb a klíma.

*Vicceltem: Iszfahánt látni kell. És a nomádokat is. De ez legyen a te problémád.

2018. október 16., kedd

Kisebbségek Teheránban 1. rész: Death metál zenekarok


Death metál őrültként rendkívül hálás vagyok a közösségi oldalaknak. Egy ennyire rétegzene rajongójának lenni elég sokszor magányos buli. A legtöbb metálos sem bírja elviselni ezt a zenét. A baráti körömből sem rémlik, hogy az én zenémet hallgattuk volna valaha egy közös összejövetelen (Iron Maident meg Black Sabbathot persze igen, mert az szinte mindenkinél alap, ilyen egy jó baráti társaság). Mondjuk nem is vártam el soha, cserébe tuctuc sem szólt, meg mulatós sem, sokszor inkább kompromisszumot kötöttünk, mert a Pink Floydot mindenki szereti. Néha, főleg ismeretlen társaságban megpróbálkoznak azzal, hogy akkor most tegyek be én zenét. Ilyenkor szerényen mosolygok és udvariasan, de határozottan visszautasítom a lehetőséget, hogy nem akarok mindenkit azonnal hazaküldeni. Szóval ezzel a death metál mániámmal eléggé egyedül vagyok mindenhol. Ha Budapesten ilyen jellegű koncert van, arra összejön száz ember. Néha kétszáz, néha meg csak harminc. Ugyanezt a magányosságot áthelyezve egy húszmilliós Teheránba, egy másik kultúrába, ahol nincsenek sem klubok, sem koncertek, nos, nem sok esélyem van véletlenül belefutni hasonszőrű fazonokba. 

A Chaos Descent zajbrigád vendég színpadi állattal

Szerencsére az instagram az új facebook, így csak beütöttem a keresőbe, hogy „death metal Iran”, és máris kiadott néhány releváns találatot. Az első az „iraniandeathmetal” nevű oldal, Iranian Death Metal Militia leírással, tele iráni death metál zenekarok logóival és zenéivel. Csak egy üzenet az oldalra, hey dude, metalhead from Hungary, how can I meet you guys, és máris kaptam két-három zenész kontaktot, akik egy órán belül elhívtak házibuliba, ahol még több zenész és rajongó volt, és összekötöttek a következő zenekarral, és így tovább.

Chaos Descent
Az a jó a metál extrém műfajaiban, hogy nemigen vannak kíváncsiskodók és turisták. Vagy teljesen rákattan valaki, vagy teljesen hidegen hagyja. Itt nincs olyan, mint amikor ’90-’91 környékén mindenki Gunsos volt. Egy Morbid Angel vagy egy Napalm Death póló viselése olyan jel, amit senki sem visel viccből. Emiatt világszerte elég erős testvériség hatja át a közösséget. Iránban persze nehéz megkülönböztetni ezt a testvériséget az általános befogadástól, mert mindenki hihetetlenül kedves és vendégszerető. De az hétköznapi élmény Indonéziától Koszovón keresztül Iránig, hogy ha meglátnak hasonszőrű arcok, akkor intenek, köszöntenek vagy odajönnek dumálni. Megkérdezik, miben segíthetnek, és ha tudnak valami jó helyet, elhívnak.

Antropológusokkal valószínűleg bármeddig elvitatkozhatnék azon, hogy a nemzeti /törzsi kultúra mennyire hagyott nyomot a metál legsúlyosabb műfajaiban. Szerintem semennyire, és jobb érvem nincs rá, mint két és fél évtizednyi zenehallgatás a death és black metál berkein belül a világ minden tájáról, nagyjából a műfaj első albumainak kora óta, és az ebből leszűrt tapasztalatok. Meg persze a szakirodalom. Ez a zene annyira univerzális, hogy a különbségek nem a kultúrák, hanem a műfajon belüli iskolák között van. Amik természetesen mutatnak némi földrajzi mintázatot, de ez nem azt jelenti, hogy a floridai meg a göteborgi death metál bármilyen amerikai vagy svéd jellegzetességet képvisel.

Deathtune
A death metál nagyjából egyszerre alakult ki a világ különböző részein a ’80-as évek végén. Az első zenekarok a punk és a hardcore zenék agresszivitását és gyorsaságát vették alapul, és megpróbáltak még gyorsabbak lenni. A heavy metál felől nagyban hatott rájuk az, hogy a metál zenészek tudtak is zenélni. Vallási töltete nem volt (politikai pedig annyi, amennyi szükségszerűen kijött egy Thatcher alatt Birminghamben élő melósból, legalábbis ami az Egyesült Királyságot illeti), egyszerűen csak ez volt az az önkifejezési forma, amivel felnőtt emberek, illetve akkor még egy csomó tini, úgy tudták kifejezni önmagukat, hogy közben nem gyilkoltak meg senkit (a repperek meg a black metálosok gyilkolásztak akkoriban, de az egy másik mese, könyvet lehetne írni róla, és írtak is párat). Mellesleg a legtöbben magas szinten megtanultak gitározni és dobolni és az utóbbi húsz-harminc évben tucatnyi kiváló albumot tettek le az asztalra zenekaronként.

Mindez a kitérő csak azért jutott eszembe, mert elég sok visszajelzést kaptam, hogy milyen jó, hogy ilyen egzotikus dolgokkal töltöm a szabadidőm, mint a teheráni death metál szcéna feltérképezése (aminek még csak a legelején vagyok, és nem tudom mennyi sztori lesz benne). Jelen esetben a helyszín és a politikai/vallási besorolás a különleges, a zene pont olyan, mint bárhol a világon. Aki ősi perzsa motívumokat keres a zenében, az itt rossz helyen jár. Lehet, hogy pár dallam megihlet egy-egy gitárszólót, vagy egy album intrójának felvesznek tar zenét vagy mondjuk szúfi kántálást, de attól még nem lesz olyan, hogy perzsa death metál. Ha fársziul énekelnek, attól sem, és ha azt hörgik el, hogy rohadt volna meg Nagy Sándor mielőtt Perszepoliszhoz ér, akkor sem.

Az Ekwon fantasztikus albuma
Iránban az a műfaj különlegessége, hogy a legalitás határán mozog. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag be van tiltva, de a rendszer megtűri a jelenlétét. Tehát lehet zenekart alapítani, lehet számokat írni és próbálni (amíg valaki föl nem nyom a hatóságoknál), de nem lehet koncertezni, főleg nem énekessel. A szövegek, függetlenül a tartalmukról, sátánistának vannak kikiáltva, és természetesen tiltva vannak. Megkérdeztem az egyik zenekar tagjait, miért nem írnak egy komor hangulatú súlyos számot mondjuk Husszein imám haláláról, annak a betiltásában semmi logika nem lenne. Abban van vér, lefejezés, keserűség, jó kis nyomasztó sztori. A legkevesebb, amit válaszoltak az imámmal kapcsolatban, f-fel kezdődött és uck-ra végződött. És hogy no way.


A szövegek és a műfaj sátánista besorolása teljesen értelmezhetetlen logikus megközelítéssel. A műfaj már a ’90-es években túllépett ezen a klisén, már ami az alkotói oldalt illeti. Akkor is sokkal inkább volt polgárpukkasztás, és zsigeri egyházellenes katyvasz a vonatkozó műveltség bármilyen jele nélkül, mint kiforrott eszme. Volt benne egy kis lovecrafti Chtulu mítosz, ókori egyiptom, sátán, középkori szekták, minden az emberi lélek és elme sötét oldaláról. Mivel ezek a zenekarok elsősorban vallásellenesek és istentagadók (mármint azok, akik foglalkoznak ilyesmikkel és fontosnak tartják hangsúlyozni ezt az üzenetet), ezért a sátán dicsőítése nemigen állhat az áhitatuk középpontjában. A hatalom szempontjából sátánistának bélyegezni irányzatokat eléggé kényelmes. Semmilyen indoklást nem igényel a valláson alapuló rendszeren belül, és elég könnyű (felszínes és fals) ellenségképet formál ahhoz, hogy a kulturálisan rendkívül távol álló tömegek ne támogassák. Iránban a kultúra Sorosa a sátán.

Végül elmaradt a fellépés
A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van sok tucatnyi death, black, thrash stb.metál  zenekar, rengeteg zenész (ahogy egy gitáros srác mondta, ha egy zenekar gitárosa lelép külföldre, csak nyisd ki az ajtót, és már ott fog állni a következő), csomó tehetség, akik gondtalanul zenélnek, próbálnak, albumokat írnak és terjesztenek online, csak éppen fellépni nem tudnak. Vagy ha igen, akkor átmennek koncertezni Jerevánba, Tbiliszibe vagy ahova el tudnak jutni. Iman, az egyik zenekar 40 éves gitárosa mesélte, hogy 25 éve zenél, ezalatt összesen háromszor játszott közönség előtt. Aki rocksztár akar lenni, az nem Iránban kezd karriert - és főleg nem ebben a stílusban, ahol a műfaj nagy öregjei önlló szerzői estjeiken sem mozgatnak meg többet párszár embernél.

Néha egyébként, mindenki számára meglepő, és cseppet sem logikus módon, a hatóságok engedélyezik a koncertet. Így játszhatott élőben nemrég a teheráni Deathtune is. A következő koncertjükre viszont már nem kaptak engedélyt, de mégis fölléptek. Cserébe a hatóságok az összes kocsijukat elvitették. Föllépni esetleg privát partin lehet, de arra még nem jöttem rá, hogy ezt hogy lehet kivitelezni. Irakban voltam egyszer egy pizsamás death metál házibulin, de annyira unplugged volt az egész, hogy metálnak semmiképpen sem nevezném a produkciót.

A fentiekből adódóan egy iráni death metál zenekarnak a története eléggé sablonos. Összejön egy csapat ifjú titán, sokat és gyorsan játszanak és megtanulnak zenélni. Kiadnak pár lemezt online, közben pár tag távozik Kanadába, Ausztráliába vagy Svédországba a rokonokhoz és építész meg designer lesz belőlük. A helyükre hasonló kaliberű arcok lépnek, évtizedes karrier alatt jó eséllyel letudnak két vagy három koncertet, és ez az egész véget ér, amikor minden tag külföldön van már, aki meg nem, az beszáll másik zenekarba.

A végén megemlítenék egy gyönyörű történetet. Amikor érdeklődtem a Chaos Descent zenekarnál, hogy honnan lehet megszerezni hivatalosan az albumukat, a gitáros srác azt mondta, torrentezzem le. Amikor mondtam neki, hogy már leloptam a netről, csak kíváncsi voltam, összehívta a zenekart és büszkén közölte, hogy mindig is arra vágyott, hogy valakinek annyira bejöjjön a produkció, hogy lelopja a netről. Ezzel életében először találkozott egy addig titkos rajongóval, én meg életemben először egy zenésszel, akinek örömet okoztam azzal, hogy ingyen nyúltam a zenéjét. Egyébként Iránban nagy hagyománya van annak, hogy nem fizetnek jogdíjat, és a srác büszkén kalóz népnek vallotta magát. Ilyen egy jó death metál deal, a végén mindenki boldog.

Aki még nem kattintott el erről a népszerű bejegyzésről és még mindig érdekli, íme pár friss zene az iráni szcénából:


És végül ahonnan a legtöbb zenekar elérhető:
Iranian Death Metal Milicia: https://www.instagram.com/iraniandeathmetal/



2018. október 6., szombat

...és akkor stoppoltam és fölvett egy albínó forradalmi gárdista


Másfél hónap az iráni tájban

Soua Chala
Nem akarok nagy szavakat használni az elmúlt hat hétre. Mindegyik úgy kezdődik, hogy az eddigi leg... Szóval mindent összeadva lassan egy év Iránban töltött idő után rájöttem, hogy a városok, vagy inkább ember alkotta művek sokkal kevésbe érdekelnek, mint az érinetlen tájak. Az emberi alkotások közül főleg azok érdekelnek, amiket még nem láttam. A városban levés épp csak annyira mozgat, hogy ihassak egy nagyon jó kávét, ehessek egy birkahúsmentes és lehetőleg vékony tésztájú pizzát a sok vidéki kaja után, esetleg legyen gyors netem. Egy száz valahányadik mecset, egy újabb imamzade, újabb sziklába vésett sír már nem különösebben motivál, noha rajongok az ilyesmikért. Ezért úgy döntöttem, a tájban keresek menedéket. Ez az, amiről az Iránban akár heteket töltők sem tudnak körülbelül semmit sem, és a neten sincs sok infó a jó helyekről, legalábbis európai nyelveken. Fél európányi területen rengeteg 4000 méter feletti csúcs, fél magyarországnyi erdők, érintetlen tájak és fantasztikusan barátságos emberek. A sivatagok helyett most a sűrű erdőket és a kanyonokat vettem célba elsősorban, az ország északi részén, nagyjából Gilan, Kazvin és Kelet-Azerbajdzsán tartományokban.

Hogy ne bénán kezdjem a csavargást, előtte bő két évvel elkezdtem hegyen futni (mondjuk nem kifejezetten erre készülve, de nem jött rosszul, mint ahogy a crossfit sem, amikor több órás emelkedőket kellett lenyomni, az éjszaka sötétjével versenyezve), valamint pragmatikusan közelítettem a természetben levés problémaköréhez. Ne túlozzunk, nevezzük inkább lustaságnak. Például nem kell hálózsákot meg sátrat cipelni, mert ahol ember van egy napi járóföldön belül, ott akad fedél is a fejem fölé, és ott már akad egy takaró is, meg pár falat. Szóval túl sok mindent nem kell cipelni. Amolyan vándorélet féle megközelítés. Ezen kívül kell némi magabiztosság alapszavakkal, amivel bármelyik hegyi emberrel el lehet smúzolni pár percet (mondjuk elég sok helyi nyelv van, pl. a gilani, meg az azeri, szóval a perzsa sem jó mindenre), valamint ha állatokat látok, egy nagy kő a kezem ügyébe, ha esetleg pár kutya megkóstolna. Az utazást városi viszonylatban busszal, a falvakig taxival meg stoppal, a tájban kizárólag gyalog meg stoppal képzeltem el. Ha még nem stoppoltál hegyek között, ott általában az helyzet, hogy mindenki elsőre felvesz, ha beférsz a kocsiba/felférsz a platóra.

Az Andedzs völgy kanyonjai közül egy
Egyik teheráni barátom lakását megkaptam bázisnak, ahova 4-5 naponta visszatértem mosni és borotválkozni, beszerezni újabb üveg szeszt és egyebeket, meg enni egy jót.

Életem egyik legkedvesebb hobbija, hogy ha látok valamit képen (mondjuk nem az Eiffel toronyra gondolok, inkább olyanokra, amikről nem tudni semmit elsőre meg másodikra sem), azt megpróbálom megkeresni élőben, már amennyiben tetszik, természetesen. Soua Chala falu is ilyen hely volt, Gilan tartományban. Ahogy nézegettem képeket Gilanról, egy-két helyen felbukkant egy kép egy állandóan ködbe burkolt faluról, mint utólag kiderült, pontatlan elnevezéssel és koordinátákkal. De erre jók a barátok, egy teheráni lány, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam, említett egy falut a hegyek között, majd mutatott egy képet. Számomra nem meglepő módon éppen azt, amelyiket kerestem. Az volt a vicces, hogy a falu nevét ő sem tudta, de a szomszéd faluét igen, így már sínen voltam. Annyit még megmutatott a fotón, ha a falu melletti ösvényen elindulok, egy még sokkal kisebb helyre érek, és higgyem el, az az igazi. Szóval befotóztam a fotót, amin egy tollal mutatom éppen a még kisebb helyre vezető ösvény helyét. Ennyire primitív módszernek működnie kell.

Másnap este már Foumanban voltam, onnan Jamshid haverom taxijával mentünk a hegyek közé. Én mondjuk nem tudtam merre, ő azt mondta tudja, de valójában ő sem nagyon volt képben. Több mint ezer méter szintemelkedés után fölértünk a felhők fölé, majd besötétedett és leszállt a köd, ami nem sokat javított a helyszínkeresés esélyein. Végül minden embert megállítottunk, aki szembe jött, megmutattam a befotózott képet, végül útba igazítottak. Elköszöntem Jamshidtól, majd jött egy szaki a ködből motorral, hogy majd ő elvisz arra a helyre, amit tollal mutatok. Fél órát motoroztunk az éjszakai ködben, és csak a másnapi trekking közben gondoltam bele, amekkora mázlim volt, hogy semmit sem láttam. Az ösvény ugyanis pontosan egy keréknyom széles volt, alatta végtelennek tűnő meredek hegyoldal lefelé. Én meg kétszer le is szálltam a motorról, hogy kikerüljünk egy-egy sziklát, és bele sem gondoltam, hogy elég lenne egyet lépnem rossz irányba, hogy komoly gurulás legyen a vége. A motoros csávó, mint minden rendes helyi arc, telefonált párat az életveszélyes zötyködődés közben. 

Végül megérkeztünk egy kunyhóhoz, ahol egy öreg fószer kinyitotta az ajtót, mutatott egy egyetlen szőnyeggel berendezett, másfél méter magas szobát, elkért úgy három dollárnyi riált, majd elvonult. Az előrelátó módon időben letöltött csillagtérképemmel kinéztem a közben kitisztult égboltot (ez az egyik leghasznosabb applikáció a távoli magányos éjszakákra). Reggel aztán megláttam, hol vagyok, és napokra rendkívül elégedett lettem a helyzetemmel.

Otthonom egy pár napra

A következő napok aránylag ugyanúgy teltek: napközben gyönyörű napsütés, közben kitaláltam, merre menjek, majd jött a délutáni köd, általában ilyenkor voltam a legtávolabb, majd az eső, később a sötétség, amikor hazaértem, hogy végül éjjelre kitisztuljon az idő és tudjak megint csillagokat bámulni.

Mivel bolt nemigen volt a közelben, a nem messze lakó vendéglátom sűrű és sós sajtján, lekváron és hajszálvékonyra sütött lepényen éltem. Napközben pedig mindig találkoztam piknikező családdal, akik megtöltöttek teável és dinnyével, a következő társaság teheráni ifjai egy nyárs birkával, végül egy másik család magokkal és újabb dinnyével, így még a hegymászásból maradt energiaszeleteimet is fölöslegesen cipeltem.

Utolsó nap a közelben csatangolás közben az egyik közeli házban találkoztam Farzaddal, aki az iráni kanyoning szövetségenek az egyik oktatója. Aznap együtt arakoztunk és drónoztunk a vele lévő csajokkal, majd megbeszéltük, hogy jól elmegyünk együtt kanyoningozni (fantasztikus expedíció volt, majd egyszer megírom).

Néhány nap után eluntam ezt a szép életet, az arak meg az egybek elfogytak, a gyalog bejárható környéket nagyjából kinéztem, amúgy is mindenki azon parázott, hogy egyedül vagyok és sok a medve errefelé. Ez egyébként állandó para, de nemcsak medvék, hanem farkasok, róka, meg leopárd is előfordul errefelé. Végül a faluból kisétálva az első stoppal fölvett egy iszhafáni pár, akik azonnal elvittek a foumani buszpályaudvarra, ahonnan – ki hitte volna – épp indult egy busz vissza Teheránba, így kora délután már ismerősként köszöntek a mellettem lévő kiváló burgerezőben.


A következő kirándulás célja  az Alamut völgyének környéke volt. Itt már jártam korábban (akinek van ideje meg kedve nagyon vicces sztorikat olvasni, azoknak melegen ajánlom ezt a bejegyzést itt), de akkor jobbára aszfalton voltam, most meg inkább ráérősen összevissza gyalogolva képzeltem el a kirándulást.

Kazvinból taxival mentem tovább, és hetek óta először találkoztam turisztokkal, egy holland párral, akik 19 hónapja indultak el Amszterdamból azzal a kijelentéssel, hogy soha többé nem akarnak visszamenni. Már túl voltak Közép-Amerikán meg Dél-Afrikán, mostantól az ázsiai kontinensen távolodva képzelték el a következő egy-két évüket. Ők kinéztek egy szállást egy Garmarud nevű helyen. Én ugyan máshova akartam menni, de úgy döntöttem, megnézem az ő helyüket, aztán ha tetszik, később visszamegyek. Így eltaxiztunk Garmarudba, ahol a térség egyetlen menő hotelje miatt összegyűjt 10-15, főleg német turiszt, miattuk viszont volt kiváló szolgáltatás is: angolul remekül beszélő tulajdonos, isteni kaja, valamint a környéket ábrázoló pontos és részletes térképek, amiket egytől egyik végig is fényképeztem (kevésbé rutinos versenyzőknek: ha messze vagy mindentől és látsz kézzel rajzolt térképeket, azonnal fotózd be! Ennél jobbat sosem találsz és a téged nem érdeklő fölösleges dolgok sincsenek rajta, hogy összezavarjanak - ilyenek például a szintvonalak, szóval csak ésszel:) 

Gyaloglás Narmilából Garmarudba
Végül elindultam gyalog Ghazor Khan és Alamut vára felé. A táv összesen 24 kilométer, ebből 10 km volt gyalog, 8 motorral (végig hegymenetben a legvégén), végül 6 kilométer 3 különböző járművel. Azt hiszem, az Iránban stoppolást végérvényesen kimaxoltam: egy kék, Zamyad márkájú pickuppal fölvett egy albínó forradalmi gárdista, aki útközben mutogatta a dolgokat és mesélt: „én vagyok itt a rendőr. Ez az én teherautóm. Ez is az én teherautóm. Ez itt a boltom.”

Ghazor Khanban bementem a vár melletti étterem kertjébe, köszöntem, szóltam a tulajnak, hogy szeretnék vacsorázni és ott aludni a kertben, ha nem bánja. Így gyorsan összeütött valamit, hozott párnát meg takarót (meg egy hosszabbítót, hogy tudjak tölteni) és egy nagyszerűt ájultam a szabad ég alatt.

Alamut vára
Másnap reggel 20 perc alatt felmásztam Alamutba (megszámoltam, 488 lépcsőfok plusz az emelkedők. Eszembe nem jutott volna ekkora baromság, de mindenki panaszkodott, hogy csomót kell lépcsőzni, gondoltam utána járok ennek is:). Továbbra is térdig érő romok bádoglemezekkel letakarva, de nagyon serényen dolgoznak, hogy bemutatható és érdekes állapotba kerüljön, úgyhogy a nyolc évvel ezelőtti állapotához képest határozottan jól fest. Mondjuk ha nem régész vagy történész vagy, ne holnap indulj, hanem majd 4-5 év múlva. De a kilátás továbbra is pazar, és a környékbeli trekking útvonalakra sem lehet panasz. Miután kigyalogoltam magam, átstoppoltam Garmarudba, ahol ismerősként köszöntöttek. Gyorsan megbeszéltük az összes hadrafogható német meg holland arccal, hogy másnap nyomunk egy komolyabb trekkinget egy Narmila nevű faluba meg vissza.

Trekking Narmila felé
Este még fölgyalogoltam a szomszédos völgy végében lévő bányáig, de már kezdett sötétedni, és gyanítottam, hogy a bányán belül kóborolva nem biztos, hogy örülnek  nekem, így vissza is fordultam. Lefelé baktatva természetesen megint fölvettek helyiek, akik először elvittek a kertjükbe kinyitni az öntözéshez használt zsilipeket, szedtek nekem egy marék szedret meg mogyorót, végül hazavittek.

Másnap aztán egyedül vágtam neki a túrának, mert mindenki bénázott az indulással, de aztán egy ponton összeértek a különböző csapatok, végül két hollanddal értünk el Narmilába, meg onnan az út végi másik faluba, Dinarutba, visszafelé még összeszedtük a németeket. Itt a falu definíciója egyébként az, hogy egy tucat család együtt él a hegyek között, általában csak tavasztól őszig, mert télen több méteres hó borít mindent. Ilyenkor az állatokkal lejjebb vonaulnak egy nagyobb településre.

Andedzs völgy

Következő napra egyetlen tervem volt, az Andedzs völgy végiggyaloglása. Túl sok infóm nem volt róla, csak annyi, hogy három kanyon nyílik belőle, ami eléggé vonzóvá tette. Elstoppoltam a végéig (ott van egy falu, meg a google maps szerint egy struccfarm), majd az összes kanyont végigjárva délutánra visszagyalogoltam az aszfaltútra. Egész nap egyetlen emberrel sem találkoztam, leszámítva pár piknikező lányt, de ők is gyorsan elhúztak. Egyszerűen fantasztikus, hogy olyan természeti helyek vannak teljesen érintetlenül, amire máshol nemzeti parkot, meg hatalmas tursztikai ipart építenek, itt meg tök egyedül lehet bóklászni csodaszép kanyonokban.

Narmila city
A hazajutásom Teheránba megint álomszerűen egyszerűre sikerült. Valami noname falu előtti kereszteződésnél stoppoltam. Fölvett egy öreg szaki, kérdezte, hova megyek. Mondtam, Moallem Kelayam, a legközelebbi kisváros. Majd beszélgetés közben említettem, hogy onnan fognék egy taxit Kazvinba, onnan meg buszt Teheránba. Erre fölajánlotta, hogy elvisz Teheránba, ha már úgyis oda megy, így végül lett egy 4 órás stoppom és csak 20 percet kellett taxiznom a végén. Olyan csodálatosan egyszerűen működnek a dolgok errefelé. 

Folytatom később.

Reggeli trekking Alamutban