Önként Dallolba

Jó reggelt! Köszönt rám délután egykor a tuktukos Gondarban, a Tana tótól északra. Nem ez volt az első eset aznap, már ebédnél is így üdvözöltek. Pedig minden teljesen logikus: az etióp nap reggel hatkor kezdődik a napfelkeltével, így nekünk délután egykor még csak reggel hét van a helyieknek. Persze más az időszámítás is (szeptember 11-gyel kezdődő 13 hónapos év és társai), meg ahogy ők mondják, minden egyéb. Míg Afrika legtöbb országán hagyott nyomot a gyarmati múlt, legalább a hivatalos beszélt nyelvet vagy a közigazgatást illetően, Etiópiában rendkívül büszkék arra, hogy egy rövidebb olasz megszállástól eltekintve sosem voltak a klasszikus értelemeben gyarmatosítva. Az országot járva és jelentős időt a nehezen járható hegyek között töltve ezt némi rosszindulattal inkább a geográfiának tudom be, semmint a mindenkori etióp/abesszin stratégáknak, de a lényegen nem változtat.

Egy nehezen elfoglalható ország nagyjából így néz ki.

Etiópiát bejárni egyébként is lehetetlen vállalkozás. Kulturálisan és természetileg rendkívül változatos, ami nem túl jó infrastruktúrával és a rendelkezésre álló limitált idővel kombinálva végképp megismerhetetlenné teszi ezt a hatalmas és titokzatos országot.

Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy egy magyar finanszírozású (egyébként vízügyi) újjáépítési projekten dolgoztam néhányszor néhány hetet valahol nagyon délen, a kenyai határnál élő félnomád törzsek között, meg persze a fővárosban, Addisz Abebában. A délen látott egzotikumok alapján nagyon kíváncsi lettem az ország északi részére. Nagyjából nyolc évet kellett várnom arra, hogy visszatérjek. 

Dallol

Az időzítés nemcsak a járvány miatt nem volt tökéletes. Északon, Tigray tartományban az etióp kormánycsapatok eritreai erőkkel közösen éppen etnikai tisztogatást hajtanak végre tavaly november óta, amelyet a kormánykézben lévő média a maga módján kommunikál: leginkább sehogy, illetve tagadással és dezinformálással. A szomszédos Szudán menekülttáborai, valamint a nemzetközi szervezetek adatai annál beszédesebbek: akad bő egymillió belső menekült, és több mint négymillió ember szorul humanitárius segítségre a konfliktus miatt (országszerte összesen tizenhat millióan, úgyhogy máshol sem könnyű). Dokumentáltan több mint ezer nőt erőszakoltak meg az etnikai tisztogatásban, amit az etióp kormány következetesen tagad a kórházi adatok ellenére. Hogy ez hogy fér össze az országban mindenhol jelen levő, látványos és mindent átszövő kereszténységgel, arra legtöbb beszélgetőpartnerem is tagadással válaszol: ne higgyek a külföldi médiának, mind hazudik, és mindet lefizetik Tigray vezetői. Kétkedésemre hevesen válaszol: igen, a BBC-t is, a nemzetközi szervezetek pedig bűnözőket bújtatnak a kocsijaikban, ezért nem engedik őket dolgozni. A narratíva ismerős, ettől fogva a beszélgetéseknek nincs sok értelmük, mint ahogy a keresztényeket gyilkoló és erőszakoló keresztények és az ehhez asszisztálók vallásossága is felfoghatatlan számomra.

A polgárháborús hangulatból nem sok jut az ország többi részére, Tigray tartományon kívülre. A környező hegyekben felbukkan egy-egy katonai konvoj, egyébként semmi jele a konfliktusnak. A legtöbb helyen nincs áram, a népesség négyötöde falvakban él. Az országos hírek lassan vándorolnak, kivéve, amikor valami földijükkel történik valami, mert akkor pillanatokon belül eszkalálódik a helyzet. Legutóbb tavaly nyáron haltak meg több mint százhatvanan azokban az etnikai összecsapásokban, amelyek Oromo tartomány egyik híres énekesének, Hachalu Hundessa meggyilkolása után törtek ki.

Ugyan a hétköznapokban még nem érezhető, főleg átutazóként nem, hogy a népességrobbanás időzített bombává változtatta az országot. Az ország lakosságának közel fele 14 év alatti és évente 2,5 százalékkal nő, miközben az infrastruktúra, oktatás, munkahely vagy bármilyen lokálisan elfogadható perspektíva nemigen áll a rohamosan növekvő népesség rendelkezésére. Emiatt aztán sokan attól tartanak, ha a kormány nem tartja keményen kézben a regionális konfliktusokat, az ország széteshet. A vidék – ha épp nem marad ki az esős évszak – szerény megélhetést és relatív nyugalmat, a város távolról perspektívát kínál, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. A vidéket járva és a falvakban beszélgetve az derült ki, hogy akinek van földje, az inkább marad a faluban a biztos és kiszámítható szegénységben és nem cseréli le a külvárosok bizonytalan nyomorára és kiszolgáltatottságára.

Aki mégis a bizonytalan létet választja, elsősorban az oktatáshoz való hozzáférés miatt, valamint a korai házasság és a kiszámíthatóan nehéz élet elől menekül a városokba. Addiszba fölkerülve és jobb lehetőséget ott sem találva sok fiatal lány köt ki az Öböl államaiban, hivatalosan házicselédként, gyakorlatilag rabszolgaként. Annyira sok, hogy a kormány felvilágosító kampányokban hívja föl a figyelmet a veszélyre, annak ellenére, hogy már évekkel ezelőtt megtiltotta a munkavállalást a Közel-Keleten. Akinek sikerül súlyosabb abúzus nélkül megúsznia a kalandot, az sem kaszál nagyot: a kiszolgáltatott nők havonta átlagosan egy-kétszáz dollárt tudnak félretenni vagy hazautalni.

Vallás és a járványok level 100: tök fölösleges volt az orvostudomány minden eddigi erőfeszítése...

Nyilvánvalóan semmilyen megbízható adat nem áll rendelkezésre Etiópiában a járvány terjedését illetően. A fővárosban, Addisz Abebában kötelező maszkot hordani, anélkül bevisz és megbírságol a rendőr. Ez persze a legszegényebb városrészeket kevésbé érinti, hiszen a semmiből nem lehet bírságot fizetni, de azért a csuklókon ott fityeg a maszk, hátha kell. Az ország legvallásosabbnak mondott helyén, a sziklatemplomokról ismert Lalibelában ezzel szemben senki sem hord maszkot. „Ez egy szent hely, itt nincs vírus.”- győzköd mosolyogva a végtelen ostobaságával egy fehér kendőbe csavart helyi ifjú. Mivel naponta több százan csókolják meg a templomok ajtajait és küszöbjeit, nyilvánvalóan van itt baj. De ahogy a többi afrikai országban, a vírus itt is csak valami láthatatlan, kisebb és kevéssé lényeges rossz, összevetve a polgárháborúkkal, a súlyosabb betegségekkel, a nyomorral és a kilátástalansággal – vagy, mint Lalibelában, a turizmus leállása okozta gazdasági bedőléssel. A város a zarándokokra és külföldi látogatókra alapozta megélhetését, a többi tipikus afrikai településsel szemben a szépen lerakott macskaköves utcákról itt hiányoznak az állatok.

AK koma a Simien hegységben

Hogy a vírus nem hagyta teljesen érintetlenül Etiópiát, arról nemcsak az összeomlott turizmusból élők tudnának mesélni, hanem Addisz elegáns galériáinak tulajdonosai is. Ez utóbbiak a kortárs afrikai képzőművészetet fölvásároló nyugati klienseiket vesztették el az utóbbi egy évben, nagyjából vásárlóik kilenctizedét. A vékonyka etióp középosztálynak pénze már van, de a műalkotásokra egyelőre nem befektetésként vagy kultúraként, hanem pénzkidobásként tekint, így még néhány évtizednyi győzködés vár a szegmens kínálati oldalának szereplőire. Addig is a londoni meg dubai galériák gyűjtik össze és értékesítik a kortárs etióp művészek munkáit.

Mint a legtöbb afrikai nagyváros, Addisz Abeba is rendkívül drága azoknak, akik nyugati színvonalon szeretnének élni. A helyi gyártású produktumok elérhetősége és minősége eléggé változatos, az import helyettesítő termékeken viszont akkora adó van, hogy európai fizetés nélkül nemigen fér hozzá senki. Miközben egy biztonsági őr vagy egy kertész a fővárosban havi száz dollárból kénytelen megélni, ezt az összeget mások simán otthagyják egy szupermarketben egy kiló külföldi sajtért meg egy karton tejért.

Önként mentem Dallolba ezért a giccsért (is)

Az összeomlott turizmus jelei a galériák csendjével szemben nagyon is kézzelfoghatóak. A szállások olcsók és üresek, a szolgáltatások terén végtelenszeres túlkínálat van gyakorlatilag értékelhető minőség nélkül – emiatt a tripadvisor értékelései lettek legjobb iránytűink a programok tervezésekor, mert ott legalább látszik, hogy a múltban milyen színvonalon dolgoztak. A túraszervező cégek rotációban adnak munkát a túravezetőiknek, szakácsaiknak és sofőrjeiknek, minden munkaerőt próbálnak valamennyire megtartani, hogy ha újra beindul a szezon, ne kelljen új csapatot toborozni. Etiópiában a turizmus még a csúcson sem jelentett többet naponta néhány száz embernél helyszínenként, ez most heti fél tucatra csökkent még az olyan „felkapott” helyszíneken, mint a sziklába vájt templomairól ismert Lalibela, vagy a Tana tó környéke. Az az embertömeg, amelyet korábban napi két-háromszáz turista tartott életben, most arra a kettő-háromra zúdul rá, aki aznap arra téved.

A helyi Lukács

Etiópia minden szempontból egyik legegzotikusabb (értsd: legnehezebben megközelíthető, legforróbb, legszínesebb) helye a Danakil sivatag, azon belül is Dallol vulkáni formációi és sóhegyei. Az eritreai határvidéken található geológiai képződmények annak ellenére voltak a legnépszerűbb túrák célpontjai, hogy a világ legforróbb pontján találhatók, és néhány évente ismeretlen fegyveresek jobbára törzsi konfliktusok részeként lemészároltak egy-egy turistacsoportot. Sajnos köztük magyar geológusok is akadtak úgy tíz évvel ezelőtt, a tettesek nyilván azóta sincsenek meg. A forróság, a járvány és a biztonsági helyzet miatt elhagyatott a táj, továbbá a Tigrayben zajló népirtás miatt eleinte nem tűnt túl vonzó célpontnak a Danakil sivatag felkeresése. De miután képeimmel nyomot hagytam a közösségi platformokon, szemfülesebb helyi túraszervező cégek kerestek meg, hogy szívesen leszerveznek egy utat Dallolba. Mekeléből, a megszállt Tigray fővárosából indulva, amely jelenleg az etióp hadsereg kezén van – emiatt biztonságos.

Mekele Etiópia második legnagyobb városa, és az ország többi városához mérten teljesen kihalt. Az egyetemek zárva, az utcákon pedig alig láthatóan jelen lévő, de azért egy kicsit mindenhonnan látszó katonák álldogálnak az árnyékban. Sem útközben a kocsiban, sem a kávézókban nem beszél senki. Régóta nincsenek hírek, mindenki csak arról tud, amit látott vagy hallott valakitől. A segélyszervezetek autói a szokásos felmatricázáson túl zászlókkal is föl vannak szerelve, utalva arra, hogy teljes biztonságról beszélni egyelőre indokolatlan számukra.

Apró falu a Simien hegységben

Mivel Mekelét nem is olyan régen még bombázták is az etióp kormányerők, majd a bevonuló csapatok gondosan eltávolítottak minden újságírót és nyilatkozót, lekapcsolták az internetet és a bankokat, aztán végigerőszakolták és megfenyegették a sebesülteket ellátó orvosokat és kórházakat, furcsának tűnt, hogy sima polgári járattal be lehet repülni Addiszból a hét bármely napján. De a turista szent állat, ha nem ír újságot, nem véd jogot és nem fényképez összevissza, nincs sok kockázat beengedni az erősen ellenőrzött városba arra a fél órára, amíg elhagyja azt a néhány kilométerre lévő Afar tartomány határa felé.

AK koma az afar törzsből

Az országban utazva feltűnt, hogy a természetbe kerülve valahogy mindig akad egy fegyveres, akire, hogy, hogy nem, szükség van a túrához. Ezek az emberek leginkább helybeli öregurak agyonhasznált AK-val a vállukon, és egyetlen szerepük az erődemonstrálás. Nem mintha a levegőben lenne egy bármelyik pillanatban kitörő fegyveres konfliktus. Viszont a falvak szegényebb és elkeseredettebb emberei között gyakran akad vállalkozó kedvű, aki közelebbről is megtekintené az idegeneket. A vállra vetett Kalasnyikov kicsit olyan, mint odahaza az érettségi: ha van, senki sem kíváncsi rá, de ha nincs, abból baj lehet. Ez tehát az a hétköznapi munkaeszköz, amit sose használnak, de ha nincs, senki sem vesz komolyan. Az egyetlen feltétel, hogy legyen, a többi nem számít.

Curiosity Mars panoráma

Hogy a járvány miatt kiürült Etiópiában mennyire számon tartják az országba beeső turistát, arra a legjobb a saját példám. Miután naponta föltöltöttem képeket különböző oldalakra, helyi cégek kezdték el követni a posztjaimat. Néhány, elsősorban túraszervező céggel leveleztem is praktikus információkat beszerezve. Végül megtalált egy helyi kutató, aki elküldött egy kérdőívet, megmérendő, hogy mennyire voltam elégedett a turisztikai szolgáltatásokkal és milyen javaslataim vannak a minőség javítására. A válaszaimat kielemezve küldött egy levelet, amelyben megköszönte a fáradozásom és elmesélte, hogy a gyerekcipőben járó helyi turizmusszervezést javítandó képzéseket indít helyi idegenvezetőknek. Ugyan a helyi szolgáltatások nem mindenhol sikerültek említésre méltónak, azért az országba látogatók személyes megkeresése mégiscsak azt jelenti, hogy valami fejlődés elindult.