Vietnám-Kambodzsa, 2007 május

Vietnám turné, 2007

Az alábbiakban közkívánatra hozzáférhetővé teszem a tavaszi-nyári Vietnám-Kambodzsa túrát. Ezúttal nem az extrémizmus számított, csak a nyaralás. Ugyanis csak nyaralni mentünk.


Bécs-Hanoi

Bécsbe büntetés busszal menni, de hát ha egyszer harmad annyiba kerül… Meglátogattuk unokatesómat, Danielát. Vettünk sok sört és bementünk a belvárosba mászkálni egy csöppet, de a turistaprogramokat hamar elhanyagoltuk, miután kiderült, hogy mindhárman elég jól ismerjük a várost. Inkább leültünk a Herrmann’s Strandbar nevű helyen. Homokkal felszórt open-air kocsma zenével, a Donaukanalra néz, na meg az Allianz egyik székházára, amin sötétedéstől fényjáték látható. Jó dolog flesselgetni rajta, a baj csak az, hogy nyilván a profitból van, rohadt biztosítók, mire költenek.
Spórolási megfontolásból úgy döntöttünk, Danielánál megisszuk a sok sört, az lesz az esti program. Túl jól sikerült, édeshármasban táncoltunk valameddig, amíg eszünkbe nem jutott, hogy reggel nyolc előtt kell kelni, úgyhogy gyorsan végünk lett.

A kelést, mint mindig, most is kihagytam volna, de találkozónk volt Martinnal, a Profil újságírójával, akivel Eszter Kandahárban ismerkedett meg nemrég. Nála reggeliztünk, ő is Ikea-generation, pont olyan bögréi vannak, mint nekünk. Szerencsére ő meg tud élni a fizetéséből – még egy ok, hogy miért ne Magyarország… Martin vitt ki a reptérre, mi meg a reggelitől és az előző estétől ájultan drukkoltunk, hogy minél előbb odaérjünk, és ne kelljen többet figyelni semmire.

Jó dolog a net, meg az egyéb modern cuccok, nem volt nálunk repjegy, de az útlevél alapján fölengedtek a gépre mindenféle extra kérdés nélkül. Qatar Airways. Mindenki jól jegyezze meg ezt a légitársaságot. Először is ők kínálták a legolcsóbb jegyet Bangkokba, Dohai átszállással, ami szinte tökéletesen útba esik, vagyis 11 és fél óra a nettó utazás – Moszkvából pl. sokkal több. Aztán a kaja: az elején kiosztották a menüt, először azt hittük, választani kell, de mint kiderült, mindent kaptunk. Csak a főétel volt választható. Tehát kihoztak francia sajtot zsömlével, grillezett csirkét párolt brokkolival és krumplikrokettel, krumplisalátát füstölt lazaccal, végül egy kis zacher-tortát (a választható lazannyát letagadták, majd fél órával vacsi után rányitottam a sztyuárdeszekre, ahogy burkolták nagy titokban). Nyomtam mellé egy üveg chilei vörösbort, de rengeteg szesz volt, semmit sem sajnáltak. Reggelire olyan szendvicset kaptunk, mint álmaimban, olívabogyót sütöttek a tésztájába, igazi gasztrorepülés volt, a továbbiakban francia borral. Ja, és félig sem volt a gép, úgyhogy egy-egy háromüléses helyen tudtunk ájulni.

A katari reptér vicces vállalkozás. Nem túl nagy, teljesen modern és csillivilli, de képesek azt megcsinálni, hogy 200 embert bezsúfolnak egy 10 ülőhelyes váróba, aztán fölszállítják őket egy buszra, majd negyed órát kell állni egy helyben, se leszállni, se leülni nem lehet… végül a pilóta kért elnézést a késés és a kellemetlenségek miatt. A repcsi tele volt a nyugati világ söpredékével, öreg gitáros hippi, brit és német pedofil kinézetűek, rózsaszín inges cicafiúk… Bangkok felé minden ülés háttámláján volt tévé, választható filmekkel, játékokkal, saját távkapoccsal. Gyorsan megnéztem a Mr. És Ms. Smith Brad Pittel és Angelina Jolieval, aztán tetriszeztem egy kicsit.

A bangkoki reptér hatalmasra nőtt amióta utoljára láttam. A kinézete mindegy most, feltűntek viszont az öreg európai faszi – fiatal thai csaj igaz-szerelem párok. Hajaj, de jó, hogy nem kell itt maradni. Viszont az átszálláshoz ki kellett lépni a reptérről, majd visszalépni, mindezt anélkül, hogy az épületet elhagytuk volna. Ez a projekt egy 6000 forintos thai vízumba került (még jó, hogy ingyen szereztem) csak azért, hogy fölvehessük a csomagokat, és hogy fél órával később újra leadhassuk egy emelettel feljebb. Még jó, hogy az emlékeimben élő 500 bathos kilépési díj nem kellett, azt sem tudjuk, van-e még. Amúgy igencsak gyengélkedik a dollár, a világ kezdete óta 45-50 bath volt 1 USA dollár, ami most 37-et ér.
A bangkoki reptéren jött el a mélypontom, elaludtam Eszter vállán a váróban, majd a gépen azonnal, úgy, hogy leszálláskor keltett a sztyuárdesz, hogy be kéne kapcsolni az övemet – mintha felszálláskor nem kellett volna.

Hanoira úgy emlékeztem, mint egy igazán kellemes városra, patkányok és csótányok földjére, a kígyópálinka szentélyére, a pagodák városára, az olcsó sör mekkájára, a hamiscédé nonplusultrájára, Vietnám Párizsára. Nos, ez a kép némiképpen változott: egy nap alatt egy csótányt és egy patkányt láttunk ketten, ez utóbbi véres fejjel aludt, úgyhogy nem ért. Az olcsóság maradt, de ezt majd később.
Elhatároztunk, hogy spórolni fogunk, úgyhogy a hetes busszal indultunk be a 32 km-re lévő reptérről (60 forint per fő), majd elkergettünk mindenkit, aki transzportálni akart minket, hogy séta közben akklimatizálódjunk, de nem volt rá szükség, mert mint említettem, kellemes hely (főleg Kabul és Teherán után).

Egy kiskölök ránk talált, hogy mutat tuti szállást, meglátjuk milyen jó lesz – vele mentünk, mert az addig lecsekkoltak mind 10 dolcsi fölött kínáltak szobát, a srác 7-ért ígért, elhittük, követtük. Némi bolyongás után elvitt oda, ahol 5 éve laktam. Nem akartam elhinni, hogy zsinórban történnek velem ilyen sztorik, de ez egy mellékszál… Szóval megkaptuk végül 8 dolcsiért a belvárosban lévő szobát, tiszta, tiptop kis hely, piacra néz, aránylag csöndes, van tévé, hűtő, légkondi, ingyen net és ingyen reggeli – kell is, mert azzal reklámozzák magukat, hogy be akarnak kerülni a Lonely Planetbe.

Az idő egyelőre elviselhető, 30 fok körül, elég nagy pára, de még csak május van. Első este belevetettük magunkat egy szolid sétába. Még mindig 24 forint egy sör, ez volt az első, amit megtudtunk. Azóta számolatlanul isszuk, mert kell a folyadék, igaz csak este, mert napközben könnyen fejre állnánk tőle.
Megtaláltuk álmaink éttermét is, ma este produkáltunk vacsorára egy ananászos marhát, egy fűszeres tofut, egy gombás-hagymás rákot, hagymás-uborkás avokádósalátát, sült zöldségeket és papajás-mentás-répás salit négy sörrel, és képesek voltak 12 dolcsit elkérni ezért a hat fogásért. Tegnap 5 dolcsit fizettünk négy fogásért, igaz abban nem volt rák.

Van kedvenc sörözőnk is, egy mosolyogni képtelen, de amellett nagyon kedves öreg üzemelteti. A söröző elnevezés kicsit eufemisztikus, a sípcsontom közepéig érő műanyag sámlikat nevezem annak, amit a járdára tesz egy nyolcszor kétméteres szakaszon. Cigit is árul, olyan jó márkákat, mint a War Horse vagy az Everest. Van Tiger Beer és Hanoi Beer, de mindenki a Halidát issza, mert az csapolt. Ja, vietnámiul a sör bia, ami egy pösze angol beer fonetikai értékének felel meg – természetesen most is ez volt az első szó, amit megtanultam. Hideg sör – bia hoi. Ez meg a második. A „hely” tele van turistákkal és helyiekkel is, ebből látszik, hogy rendben van. Gyakran az úttestre kell ülni, mert ugyebár olyan nem fordulhat elő, hogy nincs hely. Ma hatalmas para volt, jöttek a rendőrök. Mint otthon az aluljáróban, itt is percekkel ezelőtt ért oda a hírük, mire a sörözőhöz kerültek, már mindenki a járdán italozott, amint elmentek, páran visszaültek az úttestre.

Ma egy kommunizmusban csalódott fickó kezdett el mesélni nekünk azon a délkelet-ázsiai angol nyelven, amint inkább pidzsinnek neveznék, de sajnos nem az, hanem angol, amit alig érteni. Éppen ezért elég homályos előttem, hogy miről volt szó, mindenestre beszélt forradalomról, amit meg kéne csinálni, meg hogy mennyire nem adott rá a helyzet. Szerintem Lenint kéne olvasnia, mert ő tök jól leírta ezt egykoron, és utána meg kéne nézni a következményeit, és kiderülne, hogy talán mégsem kéne. Vagy pedig én tévedek.

Eszter nagy városnéző, ő kezeli az útikönyvet, így csak mennem kell anélkül, hogy bármi is elterelné a figyelmemet olyan fontos dolgokról, amiket most nem írok le. Úgyhogy egy nap alatt sikerült megnézni A tavat (több is van, sőt, sok van, de ez a „központi” tó, az a neve, hogy A Visszadott Kard Tava, tisztára mint Gondor mezején), az Irodalom Templomát (érdekes módon itt 1076-ban volt már egyetem, ahol 300 év alatt 82 nagy vizsgán 1300 korabeli PhD hallgató végzett, jaj de nagyon büszkék vagyunk mi, európaiak), a Kuan-Thanh templomot, ahol éppen valami tékvandó vagy wu shu edzés volt. De nem hagytuk ki Mr. VI.Lenin szobrát sem – előtte nyomulnak a gördeszkások meg a breakdancerek, körben pálmafák, eléggé szürreális. A katonai múzeum előttünk zárt be (emellett volt a patkány, biztos agyonlőtték), de a kertjében megcsodáltunk egy MIG 21-et, egy rakás tankot, na megy egy amerikai felderítő gépet – ez utóbbi megnyugtatott, hogy nem Szerbiában kezdték elveszíteni a mindenkori Lopakodókat.

Járjuk a piacokat, ahol kiderül, hogy ez az ország teljesen rendben van. Először is, amíg a férfiak dolga a motorozás, a cigizés és a sörözés, addig a nők cipelik a cuccokat a vállukon, ők árulnak zöldséget, főznek és takarítanak. Amúgy minden kapható, amit a föld adhat, a kommersz banánt vagy ananászt még nem kóstoltuk, mert azt vettünk még otthon a teszkóban, de a mangó, avokádó, papaja nagyon pörög. Mellette egy standdal a rák, languszta, homár, tarisznyarák, meg egy csomó más, aminek nincs is magyar neve, csak vietnámi meg latin. Kedvenc éttermünkben hosszú az árlap, a fele tintahal, angolna, csiga, kígyó, béka és galamb – ha ez utóbbi ehető, otthon is be kéne vezetni, mert a szobrok és járdák leszarásán kívül semmi értelmük nincsen és utálom őket.

A hamiscédék mezején nagy változások vannak. Az igénytelen, ámde szerfelett olcsó hamisítványok ára fél dollár alá süllyedt, emellett viszont megjelentek az ízléses külsejű, néha az eredetinél is jobb dizájnú másolatok, amiért már van képük akár 2 dollárt is elkérni (ez mondjuk a dupla albumok ára). Emellett olyan nyalánkságok vannak, mint pl. a nálunk pörgő sorozatok teljes évadjai 4-5-6 dvd-n (24, CSIS, ER, 4400, stb), egy évad ára itt 5 dolcsi (az USA-ban 100). Az étteremben viszont Cream szólt, gyorsan kerestünk tőle cd-t, de nem lett elsőre, úgyhogy holnap megvesszük azt, ami a kajáldában szólt. Természetesen a legnagyobb ritkaságokat is be lehet szerezni véletlenül, ma egy 1993-as Carcass maxit találtam, amiről még rajongó létemre sem tudtam.


Hanoi

Pénteken találkoztunk Vargyas Gáborral, Eszterék családi barátjával, antropológus, a bru törzset kutatja Vietnam középső részén, csak most kirakták a vonatkozó tartományból a választások miatt. Mint az ország nagy ismerője, megmutatta a tuti helyeket, kajákat, úgyhogy ma már teljesen más dolgokat ettünk.

Az egyik a Banh Bao, darált sült hússal, hagymával és talán galambtojással töltött gőzölt tészta, a helyi momo, mantu, tortellini, pirog, ki hogy ismeri. A másik a gyümölcsökre (ananász, jack fruit, avokádó, sárkánygyümölcs, passion fruit meg még csomó más, aminek az angol nevét sem tudom) öntött cukros konzervtej, a szin tó (az élet élvezete), aminek a tetejére darált jeget kell tenni, és ahogy ráolvad, kikanalazni az édes hideg gyümölcsöt.

Most vannak a választások, egészen pontosan ma. Hogy a késő kádárizmus élt, él, és élni fog mi sem bizonyítja jobban, hogy független jelöltek is indulhatnak, igaz az erre vállalkozó 237 jelöltből 207 visszalépett, miután a Párt megkérte őket, hogy ha egy mód van rá, ne induljanak. Mint minden rendes kommunista államban, a kommunista párt fog nyerni a szavazatok 99%-val, persze mindezt nagy várakozás és esélylatolgatás fogja megelőzni. Végiglátogattunk pár szavazóhelyiséget, az egyiket Hanoi egyik legrégebbi templomában (Bach Ma) rendezték be, amit azért emeltek, mert egy fehér ló megmutatta a császárnak, hogy hova építse a város falait…
Az ember tehát nem szavazhat összevissza, mindebben megerősíti a reggel és este 5 és fél 7 között hangszórókon közvetített propaganda – sokan azt hiszik, ilyen már csak Észak-Koreában van, pedig nem. A téma a kávé ára, a választások, stb, és az informáláson kívül az a legnagyobb előnye, hogy hajnalban kiveri a várost az ágyból, garantálva ezzel, hogy reggel 6-kor már több százezer ember tollasozzon, taicsizzon és kocogjon a csini szoci melegítőjében és az elmaradhatatlan bordás atlétában.

Gáborról azt hittük, A-tól Z-ig ismeri az országot, de nem. Kutatói engedélye az adott falura szól, azt semmiképpen sem hagyhatja el, még kajálni sem mehet át a szomszéd faluba. Mindez azért van, mert 2000-ben és 2004-ben etnikai lázadások voltak a térségben, amit a vietnámi különleges egységek pikk pakk levertek. Olyan felháborító dolgokat követeltek, mint a vietnamizáció leállítását, vagyis a vietnámiak betelepítésének befejezését vagy a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Most aztán ember nem mehet a régióba, ő is csak engedéllyel. A vicces (egyébként nonszensz) az, hogy rendőr (és az asszisztense és a Párt helyi embere) kíséri az antropológust, és úgy tud csak dolgozni, hogy odaviszik egy öreghez és megmondják, hogy na, akkor most itt a célszemély, tessék vele beszélgetni. A programot hónapokkal előre kell fixálni, pl. hogy két hónap múlva reggel 8 és 9 között az XY járás agrárszakemberével lesz beszélgetés. Változtatni nem lehet….

Van itt egy híd, Eiffel tervezte vagy építette. Mindenki büszke rá, de a magyar mérnökhallgatók néha különbet építenek tésztából – azon kacarásztunk, ezt biztos nem írta bele a CV-jébe. Igaz az amcsik mindig lebombázták, a vietkong újjáépítette, aztán megint lebombázták, végül amerikai hadifoglyokkal építették újjá, erre hogy-hogy nem abbamaradtak a bombázások és végre az amcsik is beszálltak az országépítésbe. Sok hasznuk amúgy sem volt errefelé, a kulturális értékek megőrzése sosem volt erősségük, de erről két hét múlva még lesz szó Hué bombázásánál.

Délután sétáltunk és motoroztunk egy nagyot, egy olyan faszi vitt minket, aki volt már Budapesten. Ittunk cukornádlét, fél Ázsia ezt issza, de ki hitte volna, hogy egy méter nádban fél liter finom, de nem gejl édes lé van. Volt megint cédéshoppingolás, erről többet nem is akarok hallani. Az még rendben van, hogy a régi kubai jazztől az új norvég halálmetálig minden megtalálható, de hogy az új Nine Inch Nails dvd ára 2 dollár, csakúgy, mint a Metallica összes videója 1989 és 2004 között, az már kicsit sok. Elhatároztuk, hogy többet nem megyünk be ilyen boltba, egyelőre jók vagyunk ebben.

Még mindig nem vagyok képben, hogy akkor most van-e monszun vagy nincs, mindenesetre tegnap este leszakadt az ég. A kajáldában ültünk a szállástól nem messze, akartam kérni egy nejlonzacsit a fényképezőgépemnek, de mivel az egész étteremben egyetlen ember nem volt, aki megértette volna azt, hogy plastic bag, mutogatni kezdtünk. Erre adtak ingyen két nejlon esőkabátot… Utána megnéztük a Hanoi Jazz Clubot, kiderült, hogy a vietek is tudnak jazzt játszani, bár egyikünk sem ájult el a produkciótól, a sör árától meg különösen nem, de legalább ezt is megnéztük.

Nagy nap volt a mai, 116 éve született Ho apó. A reggel azzal kezdődött, hogy zombiként igyekeztünk felkelni, nem alhattunk, mert Ho Chi Minh mauzóleuma reggel fél 11-ig van csak nyitva. Fölvettem a Marxot ábrázoló piros pólómat és a nagy napon elzarándokoltunk a nagy Vezér sírjához. Vicces komcsi külsőségek mindenfelé, a pingvines kukákat eltüntették, a díszőrség esőben álldogáló tagja gumicsizmában, a többi őr pisszeg, ha megszólal valaki, Ho apó Madame Tussaud feldolgozásában kicsit vidámabb és élethűbb. Később megtekintettük Ho használt autóit, nyári lakát és az egy lábon álló pagodát.
Eszter megtalálta a Vanity Fair új számát 7 dollárért, ami azért érdekes, mert ezt nem lehet hamisítani, és a schwechati reptéren 17 euróba került. Nem hiszem, hogy ez lopott cucc…

Este hatalmas nyüzsgés kerekedett, egyrészt a szombat este, másrészt a holnapi választás miatt. A városban mindenfelé állnak a színpadok, mindenféle zenekarok, népi énekesek, satöbbi. Az embereknek meg seggükhöz nőtt a robogó, szinte az első sorig mindenki azon ül a csajával. Olyan rendszerváltó fílingje van az egésznek, de ez az, amit unokáink sem fognak látni.

Estére már csak pár sörre futotta a Bia Hoi (Hideg Sör) Téren (halál komolyan ez a neve), onnan kapta, hogy egy kereszteződés mind a négy sarkán kiülős sörözők vannak és a városban itt a legolcsóbb a sör. Megint volt rendőrpara, kiderült, hogy az úttesten ülők alól elkobozzák a műanyag sámlikat és a tulajnak ilyenkor újakat kell vennie. Mindenestre kíváncsi lennék, mit kezd a rendőrség azzal a sok szarral.


Ha Long Bay és Sapa

Ho Apó mauzóleuma után hirtelen felindulásból befizettünk egy túrára a Ha Long öbölbe. Mint a befizetett túrák nagy ellensége tudtam, hogy lesznek benne gázos részek, de azt is, hogy Vietnámban valamiért sokkal olcsóbb ez a fajta túra, mint a saját szervezés.

Másnap reggel Kuong nevű idegenvezetőnk felszedett a szállásunk előtt és elkezdődött a megszépült emlékeim lerombolása és a hátizsákos turizmus által okozott mérhetetlen csalódásra való rádöbbenésem. A 170 km-es utat sikerült 3 óra alatt megtenni, ebben természetesen benne volt egy megállás, hogy vásárlásra buzdítsák a türelmetlen turistákat – szokás szerint elhanyagolható hatékonysággal. Miután kábé tízen vettek egy kis üdítőt a kézművesek boltjában (ugyanabban, amelyikben öt éve, hatalmas fejlődés…), elgondolkozhattak volna, hogy többet keresnek azzal, ha nem állunk meg és egy dollárral drágább a túra. Mellettünk egy kínai származású ausztrál nyugdíjas nő akaszkodott ránk egy csöppet, mint kedves fiatalokra, akikkel szóba lehet állni, de volt a csapatban hetvenéves amerikai-negyvenes filippínó feleség kombináció is, de róluk majd később.

A hajón alvás opciót akartuk választani, mint mindenki, de szerencsére nem vittem magammal útlevelet, így a kikötői hatóságok nem engedélyezték. Eszter kicsit morcos lett emiatt, de szerencsecsillagom megmutatta, hogy sosem hagy el, plusz még emlékeztem arra, hogy legutóbb mindenki panaszkodott, hogy mennyire szar volt a hajón éjszakázni. Eldőlt tehát, hogy Cat Ba szigetén alszunk egy szállodában.

Délután kikötöttünk Cat Ba-n és attól kezdve megjavult minden. Nem is emlékeztem arra, hogy ez ekkora sziget, nagyjából 20x20 km-es, kicsit olyan, mint a thaiföldi Ko-Phan-gan, csak sokkal nagyobb hegyekkel, és a nagyjából ugyanannyi turista koncentráltan van egy helyen, így a többi része érintetlen. Szállásunkon megkaptuk a legnagyobb szobát panorámaerkéllyel az öbölre, hatalmas isteni vacsorát, utána meg belevetettük magunkat a sörözésbe. És a kontraszt: másnap mindenki panaszkodott, mennyire szar volt a hajón (terrible, horrible, bullshit), nem volt áram, drága volt a sör, és másfél órát vártak a napon valamire.

Másnap elvileg szervezett programok lettek volna, túrázás, kajak, miegymás, ehelyett béreltünk motort és a nap folyamán gyakorlatilag bejártuk a sziget összes aszfaltozott útját. Reggel megpróbáltuk kialudni magunkat, ezért előző este lemondtuk a reggelinket és a délelőtti túrát. Fél nyolckor csengettek, hogy kész a reggeli. Öt perccel később, hogy megyünk-e túrázni, majd háromnegyed nyolckor azért, hogy hol az útlevelem, mert az kell a hajón alváshoz…

De mindegy, 11-ig aludtunk majd motorra pattantunk. Flesselgettünk a hegyek között, parányi zsákfalvakban söröztünk a helyiekkel a pálmafák alatt, játszottunk a kisbabákkal, bámultuk a tengert. Később visszamentünk a szállásra és elmentünk kajakozni a tengerre a szigetek közé. Egy Monkey-Island nevű helyen kötöttünk ki, úgy látszik minden rendes trópusi országban van egy ilyen nevű sziget. Kikötéskor lehúztak fejenként vagy 70 dollárcentre (itt ez soknak számít, húztuk a szánkat rendesen), cserébe élvezhettük az érintetlen bícset, mindössze a hasonló megfontolásból idetévedt turisták és vietnámi kísérőik jelenléte emlékeztetett, hogy mégsem mi vagyunk Pápua utolsó kannibál törzsének felfedezői. Miután kis csapatunk jól otthagyott a szigeten, kettesben vágtunk neki a visszakajakozásnak a tengeren. Na jó, nem volt durva, nem Kamcsatkát kellett megkerülni hazafelé. A csapat már várt ránk, meg még egy srácra, aki valamikor eltűnt. Mivel nem volt kedvünk mindenkivel együtt várakozni, fölpattantunk egy motorra és visszavitettük magunkat a szállásra, ahol az eltűnt franciánk ájuldozott nem is tudva arról, hogy mindenki miatta veszi a drága sört a strand mellett. Gyorsan motorra pattantam és megmentettem a csapat délutánját. Este száguldoztunk még egy nagyot, jórészt a már bejárt útvonalon, megint parton sörözés, flesselés a hegyek között… Este meglátogattuk előző este megismert sörárus néninket és kicsiny családját. A nő, vagy ahogy mi hívtuk, Mama, elhatározta, hogy mindenképpen jó vietnámit farag belőlünk, úgyhogy mindennek elmondta a viet megfelelőjét, így sikerült is vagy öt szót megtanulni, abból kettőt aktívan használunk). Az este fantasztikus zárása volt, hogy megtaláltuk a tévénken a thai HBO-t, gyorsan megnéztük az örök klasszikus, Chuck Norris egy korai gyöngyszemét, de előtte volt Budapesten forgatott vámpíros film is, magyar nyelvű jelenetekkel, thai felirattal, Vietnamban. Globalizáció rulez.

A hazaindulás reggelén megfogadtuk, hogy szervezett útra soha többé, felvertek reggelizni, fél órát szántak a kicsekkolásra (értsd: tedd a kulcsot a pultra) majd vagy egy órát vártunk valamire, amiről sosem derült ki, hogy mi az. Mire elhajóztunk Ha Long Citybe, már rendesen kivolt mindenki, még jó, hogy rátaláltunk Terryre és Rosera. Terry 71 éves amerikai fickó, természetesen a hadsereg kötelékében fedezte fel magának Vietnámot még a ’70-es évek elején. Korábban hírszerző volt többek között a Közel-Keleten, majd stresszes élete eredményeképpen 50 évesen nyugdíjba ment, vett egy jachtot, elköltözött Malajziába, elvett egy nála 30 évvel fiatalabb filippínó csajt és látszólag tök boldog.
Hanoi felé horror volt a buszozás, a légkondi nem adta tudása legjavát, ráadásul egy csapat izraeli hippivel hozott össze a balsors… Valamiért azt hiszik, hogy a háború (talán a ’67-es, vagy az azt követő) alatt megállt a zenei világ fejlődése és nem bírnak lekattanni a béna anakronisztikus peace cuccokról. Emellett kövérek, de ez nem baj. Bob Marley is nagy kedvenc… (a klasszikus vicc jutott eszünkbe: Mit mond a jamaikai, amikor elfogy a fű? – Mi ez a szar zene?)

Hanoiban azonnal leültünk kedvenc Hideg Sör Sarkunkra és gyorsan megittunk négy sört, és találkoztunk egy ausztrállal, akivel azóta naponta összefutunk a legkülönbözőbb városok legkülönbözőbb helyein. Most éppen eggyel fölöttünk lakik és ugyanott vacsoráztunk.
Amikor meglátott Mr. Gi (vagy Mr. Ki vagy Khi, esetleg Ghi, vagy más), a mosolytalan öreg sörárus, már messziről vigyorgott, és mutatta a győzelem V-jét, hogy na, akkor két sör rendel… intéztünk egy ingyen fürdést a szálláson, majd két ausztrállal a vonathoz taxiztunk. Ha valamiért hirtelen meghalna az összes amerikai, ausztrál, brit, na meg az izraeliek, mi maradnánk Vietnam utolsó két turistája.

A vonat vicces nagyon. A legfelső ágyakat kaptuk a kupéban, kábé fél méter volt a plafonig, vagyis négykézláb sem lehet elférni, plusz húsz centire a fejünktől jött a hideg a légkondiból, de mindez nem zavart, hogy végigaludjam az utat, Eszter nem volt ekkora mázlista. Reggelre viszont megérkeztünk a kínai határhoz Lao Cai-ba, ahonnan busz hozott Sapaba. Megint hagytuk magunkat elcsábítani és ott szálltunk meg, ahova a busz vitt, így most egy negyedik emeleti panorámás kilátásos legalább 20 négyzetméteres, ugyanekkora teraszos szobát bérlünk 7 dolcsiért.

Sapa… érdekes hely. A táj gyönyörű, előttük az ország legmagasabb csúcsa, a Fansipan a maga 3200 méterével. A város mint egy észak-olasz alpesi herelangyosító nyugdíjas falu. Két zavaró dolog van benne: a turisták, és a turizmus következménye, a helyiek. Egy kicsit bővebben: 20 éve itt nem volt szinte semmi, a városiak városban éltek, a törzsek falvakban a hegyek között, mindenkinek 10 gyereke volt és rizsültetés mellett volt ideje indigókékre festeni a ruháját meg terelgetni a vizibivalyát. Aztán idejött egy csomó nyugati, és felborult minden. A városban több szálloda és étterem van, mint lakóház. Az itt élő öt törzs, köztük a legismertebb hmongok pedig szép lassan pedig elveszítették minden méltóságukat. Az utcán 10 métert nem lehet úgy megtenni, hogy ne próbáljanak meg eladni valamit, karperecet, takarót, hasist, füvet, ópiumot, motorbiciklit vagy párnahuzatot. A törzsi arcok beözönlöttek a városba és a fejükbe vették, hogy a turistákból fognak megélni, de hát ez nem megy, mert minden nyugatira jut egy árus. Ezért egyre agresszívebbek lettek, a „nem” azt jelenti, hogy „még nem”, a két „nem” azt, hogy „talán nem”, a sok „nem” azt, hogy „minden bizonnyal nem”. A „nem”-et az jelenti, ha nem nézed embernek őket, csak levegőnek, szóra és tekintetre sem méltatod, esetleg erőszakosan üvöltesz vagy szó nélkül faképnél hagyod. Egyik sem a mi stílusunk, de kénytelenek voltunk felvenni ezt az undorító szokást, mert ebéd közben odajönnek az asztalunkhoz és leveszik a fejünkről a sapkát, és már tennék is rá a saját szarukat, ha nem tudnánk fél méterrel föléjük magasodni, hogy most aztán ideje lenne eltakarodni. A szomorú az, hogy ezt 60-70 éves öregasszonyokkal szemben kell elkövetni, mert azok az igazán rámenősek. Ahelyett, hogy otthon tisztességben megöregednének, foggal és körömmel kapaszkodnak abba a típusú megélhetésbe, ami sosem volt az övék. Ilyenkor mindig visszasírom a muszlimokat, azoknak van önbecsülésük, sosem süllyednek ide, még a legcsóróbb afgánok sem tettek ilyet soha a büdös életben, pedig ez a hegyvidék ahhoz a hegyvidékhez képest maga a paradicsom, ahol kolbászból van a kerítés (apropó kolbász: vettem ma valami gyanúsat, megettem, valami fűszeres-rizses hurkaszerű valami, most arra várok, mikor változik Kula bácsi vérfarkassá).

Na, ehhez persze kellenek a hülye nyugatiak is, akik boldogan megvesznek minden autentikusnak tekintett cuccot, amit töpörödött néni árul. Egyébként gyönyörű cuccaik vannak, bár aki indigóval festett anyagot vesz, egy életre megbánja, ha valaha is tervezi kimosni őket)

Világlátott kollégáimnak a nepáli Pokharához tudnám hasonlítani egyébként, azzal a különbséggel, hogy itt a marihuánát nem elsősorban szívásra, hanem ruhakészítésre használják, vagyis a növény THC tartalma erősen közelít a nullához, de így legalább a szívós arcok nem szoknak át ide Laoszból.

Gyorsan béreltünk motort, hogy lelépjünk Sapaból, megnéztünk egy vízesést, közben hatalmas sárszakaszon kellett átmotorozni, tiszta salakmotor rali volt az egész, majd megnéztük a környék legmagasabb hágóját, az 1900 méteren átmenő Tram Ton-t. délután fölvettünk egy hmong stoppost, így hárman robogóztunk tovább. Még csak második napja motorozok, de a sáros terep megvolt, meg a két utas is, meg a sörrel motorozás is.

Tegnap reggel lezsíroztuk egy fekete hmong törzsbeli nővel, hogy körbevisz a környéken. Beszél vietnámiul is, és a turistáktól megtanult tök jól angolul, ausztrál akcentussal, de közben nem tud írni-olvasni. Holnap megint találkozunk vele, akkor elvisz a falujába ebédelni. Végre megtaláltuk az egyensúlyt a turistás programok és a helyiekkel való vegyülés között.

Sapa-Hanoi-Hué

Ba nevű fekete hmong vezetőnk meghívott Ma Cha-ba, a falujába a családjához ebédre. Mint minden turisták által elkurvított helyen, itt sem puszta szeretetből, de még mindig szimpatikusabb így pénzt keresni, mint a kacatok árulásának álcázott koldulásból. Az ebéd remek volt, körbevezetett a falun, megnéztük a vezetőt, ahogy a traktora mellett ült az esőben. A traktort a kormányzattól kapta, hogy jobban menjen a munka, formálisan az övé, amúgy közös tulajdon. A faluban nincs áram, kivéve náluk, mert van generátor, de az is csak azért, mert tőlük szól hangszórókon a propagandazene és a hírek. És a hagyományos kis kunyhóban ott a karaoke cucc, bár ha azt használják, akkor nem lehet világítani közben. A falon a családi képek és Ho apó. A párt asszimilációs politikája feltűnő, a törzsi falvak kormányzat által épített iskoláiban vietnámi a tanár és vietnámiul tanulnak, a törzsi nyelvet csak otthon használják. Nincsenek újságok, rádióadások vagy tévéműsorok a saját nyelvükön vagy a saját kultúrájukról. Ugyanígy a belőlük fakadó egzotikumot is a vietek használják ki, az összes turista miattuk megy oda, közben a szállodákat, éttermeket, népművészeti boltokat és utazási irodákat ugyancsak vietek üzemeltetik. Hát, nem egy EU, szép lassan eltűnik majd ez is. A rendszerváltás meg jó messze van még… Amúgy az iskola és az orvos ingyenes, adót senki nem fizet, cserébe a falu önellátó, nekik kell rendben tartani az utakat és a vízrendszert, ami évente pár nap közmunkát jelent. Eddig rendben is lenne a dolog, de most például a kormányzat kitalálta, hogy szélesíti és aszfaltozza az utat a falun keresztül. Ezt természetesen nem a közösségnek kell finanszíroznia, a baj az, hogy ők nem akarják az utat, mert jól tudják, hogy ezzel egyre több ember fog jönni és oda lesz a nyugalom.

Ma Cha-ból elmotoroztunk egy Ta Phin nevű másik faluba egy másik törzshöz, akik piros anyagot tekernek a fejükre és ettől hatalmas lesz a búrájuk, emellett látszólag nincs is szőr a fejükön. Az autentikus élményről annyit, hogy mindenki beszélt angolul és így próbálták meg eladni a cuccaikat. Egy ideig alkudtuk erre-arra, de amikor egyszerre négyen hadartak nekem, miközben a karomra pakolták a terítőiket, és még a motort is tartottam, akkor hirtelen elegünk lett belőlük, adtam egy kövér gázt és otthagytuk az egész bandát, közben nagyokat röhögtünk Eszterrel, hogy megtaláltuk a tuti módszert a menekülésre. Pedig tényleg akartunk vásárolni, de akkora nyomás alatt tartottak, hogy gyorsan elment tőle a kedvünk.
Útközben megnéztünk egy barlangot, szerencsére nem volt annyira kiépítve, hogy gurulóskofferes német családokkal legyen tele, sőt. Először kaptunk egy 10 éves guideot, ez már eleve gyanús volt. Világítás volt ugyan, de kúszni-mászni kellett olyan helyeken, ahol csúszott a sáros szikla, nem volt kapaszkodó és közben pár méter mély lukakba próbáltunk meg nem beleesni. Végül láttunk csomó szép dolgot, teljesen sárosak lettünk, én a fejemet, Eszter a hátát verte véresre (de már elmúlt mindkettő), de jól szórakoztunk egymáson.

Másnap reggel a piacon megismerkedtünk Mr. Andrew Kimmel, aki koreai antropológus, a szöuli egyetemen tanít. Mesélt vicces sztorikat, többek között azt, amikor Mori (a Koidzumi előtti japán miniszterelnök) meglátogatta Clintont és mivel nem tudott angolul, memorizáltatták vele a sablonokat, amiket bemutatkozáskor illene villantani. Először a How do you do-s verziót próbálták el vele, de az nem ment, úgyhogy a How are you-s következett. Erre ugye a partner válaszol, hogy „I’m fine, thank you. And you?”, amire „Me too” a válasz. Na, ez eléggé összekeveredett a fejében, így a következő párbeszédet produkálta Clintonnal:
Mori: „Who are you?
Clinton (megdöbbenve): „I am Hillary’s husband”.
Mori: „Me too”.
Ez a szép beszélgetést mindenki hallotta, de amikor kommentárt kértek a japán lapok, egyszerűen elsikálták a dolgot, hogy nem is történt semmi. Eszter természetesen ismerte a sztorit, én nem, mindenestre jellemző, hogy egy koreai a japókról viccelődik első találkozás alkalmával.

Amúgy egész nap csak kajálgattunk és sörözgettünk, jó alaposan rápihentünk az esti vonatozásra. Ja, és a kaja: beszálltunk a törzsi arcok, a piacosok és az egyéb népek köreibe, és rákaptunk a sült kukoricára, a bambuszban sült ragacsos rizsre és a banánlevélbe csavart disznóból kiszedett édes-savanyú alkatrészekre (ez utóbbira véletlenül, de nem volt rossz). Ez a legolcsóbb kaja, jól laktat és kompatibilis a sok sörrel.
Mindenestre van kedvenc éttermünk, a Popular Restaurant nevű, romantikusan lepattant és nagyon hangulatos, elég bonyolult mogyorót rendelni, mert mindig föl kell állnom és elő kell keresnem, hogy mit akarok. De a sört itt is flottul szolgálják föl, és a kaja itt a legjobb a városban. Vicces, hogy van angol nyelvű étlap, számozott tételekkel, és a vietnámival együtt működik csak, mert alig tudnak angolul. Ez utóbbi egyre kevésbé zavar, annyian szólítanak meg mindennel, hogy automatikusan nemet mondunk mindenre, még arra is, amire éppen szükségünk van. Általában egyikünk sem érti, hogy mit mondanak, így aztán érdekes párbeszédeket szoktunk produkálni.

Reggel találkoztunk megint Gáborral, jól esett ismét értelmes és kedves emberrel tölteni a napot. Motorral jött, ő vitte Esztert, én meg követtem ölelős motorral (ez a motoros taxi helyi neve, vajon miért? :-) Elvitt egy tőlünk nagyon távol eső helyre, ahova magunktól biztos a büdös életben nem megyünk. Sörkert volt a javából. Mangófák alatt, hűsített levegőn nyomtuk a söröket, ő meg választott nekünk a kajákból, hogy a lehető legtöbb féle cuccot kipróbálhassuk. Így esett a választás egy olyan levesre, amit magunknak főztünk, az edény szélén pedig a legkülönbözőbb döglött állatok darabkái sorakoztak, amiket tetszés szerint tudtunk a lébe dobálni. Volt angolna, tintahal, sertéshús, máj, hal, zöldségek, köztük az a vizitorma vagy mi, amiből a wasabit csinálják a japók. Mellette rizs, sült tészta, otthonira hasonlító oldalas (!) igaz, nem fokhagymásan. A rizshez pedig rohasztott hallé. Na, ez egy érdekes tétel. Nekem eddig tökre ízlett, de nem tudtam, hogy miből van. Most is ízlik, de most már kicsit máshogy nézek rá. Tehát összeszedik a vietek az apróhalakat meg mindenféle nem használható alkatrészt, és élve berakják őket nagy hordókba, ki a napra. Ezek ott előbb-utóbb megdöglenek, elkezdenek rohadni, belemászik a patkány, a csótány, megdöglenek azok is, közben van némi szaga, ha a kurdok tudták volna ezt, annyi lett volna a vegyész Alinak, de ez most mellékes. A folyamat vége egy átlátszó, pálinkához hasonlóan megerjedt lé, tele az összes létező ásványi anyaggal, ami csak tengeri állatban fölfedezhető, vagyis rendkívül egészséges. Ezek után dobnak bele fokhagymát és chillipaprikát. Otthon lehet ilyet kapni, majd veszek nektek és jól megeszitek.

Hanoi szállásunkon elképesztő árat mondtak arra, mennyiért lehet eljutni Huébe, a régi fővárosba. Emlékeim szerint az utazás Vietnámban szinte nem is kerül pénzbe, ezzel szemben a Hanoi-Hué viszonylatra kapásból mondtak egy 38 dolláros vonatjegyet vagy egy 24 dolláros buszjegyet. Ha ez mind igaz, utunk összköltségvetésének közel negyede kéne, hogy utazásra fordítódjon, az pedig nonszensz, végül is nem Svájcban vagyunk.
Hogy mennyire nem, azt bizonyítja a következő csodálatos történet. Még Sapában olyasmi ütötte meg a fülemet, hogy a Hanoi-Saigon open ticket buszra 23 dollár. Ez elég méltányos összeg egy 1700 kilométeres távért. Szállásunkon tehát valami teljesen mással próbálkoztak, amikor közöltük, hogy ez elképesztően drága, azt hitték, nem hiszünk nekik és elkezdték keresni a hivatalos menetrendet. Amúgy nem hittünk nekik, de ez egy másik sztori…

Az első utazási irodában megérdeklődtük a legolcsóbb jegyet, és csodák csodája, 21 dollárért azonnal meg is kaptuk a Hanoi-Hué-Hoian-Na Thrang-Mui Ne-Saigon útvonalra. Gyanúsan olcsó… viszont végre belekóstoltunk az igazi Ázsiába, amit annyira szeretek, és amit pillanatok alatt képes vagyok meggyűlölni. Az, hogy az este 7 órás indulás 8-kor valósult meg, az természetes, vártam én már nyolc órát is ilyenre, igaz, azt a pakik követték el.
Először is hogy tele van a busz, az normális. A mai napig nem értem hogy sikerül ez mindig, de ez most mindegy. Hogy útközben fölveszünk még embereket nagy pakkokkal, az sem lep meg. De hogy a nő lefekszik mellém a földre, és szó nélkül lenyúlja a szandálomat párnának, az már elkerekíti a szememet. Főleg, hogy akkor vettem észre, amikor vagy negyed órája kerestem a szandit, eszembe sem jutott, hogy ilyen aljasul önkiszolgáló lesz valaki. Nagyon morcos lettem továbbá, amikor a mögöttem ülő sárgaság a lábával lelökte a kezemet a karfáról, hogy fölrakhassa a lábát. Ezt a tilitolit játszottuk egy darabig, aztán belátta, hogy ő itt nem nyerhet, úgyhogy abban a hiszemben, hogy alszom, a térdét fölrakta a vállamra. Jó srác vagyok, ilyenkor még nem ütök. Akkor sem, amikor félpercenként markolta úgy az ülést, hogy a hajamat tépte. Arra vártam titokban, hogy az ölében ülő kisgyerek átüvölti majd az éjszakát, de ennél sokkal viccesebb vége lett. Apropó, üvöltés: minden fajta kulturális kolonializmus meg egyebek nélkül… szóval az ázsiaiak kicsit nagyot hallanak. Illetve nem kicsit. Egyszerűen imádják a zajt, legyen az utcazaj, duda, vagy az a szörnyedelem, amit ők zenének hívnak (itt éppen fejhangon nyávogás, minden negatív jelző a popzenéjükre értendő) Azon gondolkoztunk, legközelebb valami rendes helyre kéne menni, ahol rendes zene van, például Madonniába (Eszter) vagy Metallisztánba (ez meg én). Szóval üvöltött ez az izé, amikor lejárt a dvd azt hittük jobb lesz, de ezt követte a vietnámi kabaré. A hazai szellemi zuhanórepülés etalonja, a Szeszélyes évszakok Ihos Józsefje és Forgách Gábora különbeket villantott néha, de azt sem kellett teljes hangerőn követnem. De a legviccesebb a Sean Connery-féle goldfingeres James Bond film volt. Egyszerre, ugyanolyan hangerőn ment az angol szöveg és a vietnami női alámondás. Igazán férfias volt így Bond. James Bond. Sean Connery zokogna. A film felénél leállt a dvd és előröl kezdte az egészet. Addig olvastam, majd újra felvettem a szálat, de sok örömöm nem volt benne, mert a film vége előtt negyed órával véget ért a dvd és kezdődött a már említett zaj.

Az est betetőzése a busz éjfeles lerobbanása volt, ami egészen reggel 8-ig tartott, addig meg ott álltunk a busz mellett, jobbra a vasúti sínek, balra dudáló kamionok, nekünk meg egyméteres sáv élettérnek. Először kerékcserének tűnt a dolog, de aztán egyre bizarrabb szerszámok kerültek elő, majd reggel hatkor megjelent egy faszi hatalmas oxigénpalackkal a robogóján, aztán egy másik is egy másik palackkal meg egy lángvágóval, és az első tengelyből kivágták a külső csapágyakat, közben a fél busz lángolni látszott, mi meg drukkoltunk, hogy ne robbanjon föl… vagy inkább mégis)

Na és az utak: Afganisztánban jobbak vannak, ahol vannak. Fura, hogy egy olyan országban, ahol az 1989-es Doi Moi (ez a vietnámi peresztrojka) óta nem képesek 7% alatti fejlődést produkálni, az ország egyetlen lényeges útja egy alig kétsávos betoncsík, amihez képest a Thököly út maga a Hockenheim Ring. A vietek nem nagy útépítők, az egész teljesen sík terepen megy, egy Horvátország szintű odafigyeléssel 10 év alatt megcsinálhatnák ezt az 1700 kilométert Hanoi és Saigon között. A max haladási sebesség 60 km/h ha nincs forgalom, kevesebb, ha van. Közben olyan dolgok történnek, hogy leesik a fejemről a sapka, kiesik a fülemből a zeneeszközöm fülhallgatója, és nem tudok olvasni, mert hangyafoci van a lapokon, ahogy egy 20 centis könyv 10 centis kilengéssel kering a szemem előtt 10 Hertzes rezgéssel.

Hué maga a megtestesült relax Hanoi után. Nincsenek komolyabb emeletes házak, van viszont nagy folyó Parfüm névvel, időnként nevéhez méltatlan szaggal, sörkertek, csónakok. Nem egészen egy nap alatt sikerült megtekinteni a régi császári palotát, egész jól újjáépítették a Tiltott Várossal egyetemben, amit a háborúban sikerült lebombázni. Olyan értelemben nem nagy a kár, hogy a 19. század elején épült a nagyja, és voltak róla felvételek, így legalább van esély rekonstruálni. Beköszöntött viszont a trópusi forróság, gyakorlatilag lehetetlen szenvedés nélkül létezni, vagy 35 fok van, ha nem több, és hihetetlen a pára. Időnként leszakad az ég, majd fél óra alatt felszárad minden, de attól sem lesz jobb. Sőt, innentől délre csak egyre rosszabb.


Hoi An - Mui Ne - Saigon

Na, szerencsére van időm naplót írni, három órája ülünk a Saigon körüli dugóban. Így sikerül is a Mui Ne-Saigon 200 kilométerét 6 óra alatt teljesíteni. Mint korábban említettem, a vietek nem nagy útépítők, ez látszik most is. Egy bő 80 milliós ország legnagyobb városába vezető út 2x2 sávos, rengeteg lámpával és kaotikus közlekedéssel. Eleinte egy betonkeverőt követtünk vagy fél órán keresztül, és lehetetlen volt megelőzni a szembeforgalom miatt, de addig is döcögtünk legalább negyvennel. Most már órák óta állunk. Láttunk eddig körülbelül 10-15 majdnem halálos balesetet, ami végül mégsem. A motorosok is csak úgy képesek haladni, ha bevállalják, hogy egy-egy harminctonnás kamion centikre megközelíti őket nagy sebességgel. Az út szélén állókkal kapcsolatban eszembe jut, vajon hogy mennek át a túloldalra… néha el is hinném, hogy aki amelyik oldalra születik, ott is hal meg, mint a klasszikus sünös viccben. Na, mindegy, egyelőre Hoi An jön, azzal maradtam le a leginkább.

Hoi An szívem csücske azóta, amióta először voltam itt, a helyzet most sem változott. Gábor ugyan elmesélte, hogy három éve egy árvíz elmosta az érdekes részeket, de ennek ma már nyoma sincs. Szentendre-szerű kisváros portugál, holland, kínai, japán beütéssel, ugyanis ezek a nációk kereskedtek itt évszázadokon át. Korábban kikötőváros volt nagy nyüzsgéssel, ma egy porfészek lenne, ha nem lenne ilyen gazdag kulturális öröksége. A belváros szinte összes háza érdekes valami miatt. Kikötőváros funkciója megszűnt, időközben folyója, a Thu Bon feltöltötte, így a tengerpart jelenleg 5 kilométerre található.

Na ja, a tengerpart: nem vagyok nagy strandoló, voltam már nagyon szép és csúnya beacheken is. Ez állítólag az egyik legszebb, szerintem inkább érdekes. De azért szép. Eddig három partszakaszt próbáltunk ki. Az első volt a legbénább. Szinte tök üres volt, mindegyikünkre jutott vagy öt üres étterem és két-három mogyoróárusnak álcázott koldus, akik a megveretésig hajlandóak elmenni azért, hogy pénzhez jussanak. Bementünk térdig a tengerbe, ahol éppen egy medúzaraj próbált meg ismerkedni a parttal. Az árusok nem hagytak békén, úgyhogy gyorsan leléptünk az általunk Koldusok Partjának nevezett szakaszról.
Második próbálkozásra kezdőként behajtottam motorral a homokos part felé, Eszter nagy örömére fenyők és kaktuszok között, ha borulunk, jajajaj. Teljesen elhagyatott partot találtunk, pár lélekvesztővel és később pár hozzájuk tartozó halásszal és kiskölökkel, végre valami autentikusabb élmény az eddigieknél.

Harmadszorra viszont megtaláltuk a tutit, egész jól kiépített, cseppet sem zsúfolt strand képében, sörrel, kókusszal, kajáldákkal, medúzamentes tengerrel. A maradék időnket ott töltöttük, és később is ez lett a fürdős bázisunk.

Este azon filóztunk, mit kéne enni, ha már tengernél vagyunk. Mit nem próbáltunk még? Így jött képbe a tarisznyarák, a legviccesebb randikaja. Kihozták a piros dögöt, levehető előlappal, gyömbérrel töltött aggyal és egy rettentő roppantó szerszámmal, otthon diótörőnek nevezzük, de itt nincs dió, csak kesu. Nagyjából fél óra alatt sikerült a méretes példányból diónyi döghúst kiszedni, közben könyékig rákosak lettünk (nem cancer). Nem ettől laktunk jól, de kielemeztük, hogy aki első randira ilyet bevállal, az elég jól kiismerheti a partnert egy vacsi alatt, pl. hogy mennyire kitartó és hogy van-e humorérzéke. Többet nem eszünk ilyet, ezen mi már túl vagyunk.

Másnap ismét motorra ültünk és megnéztük a Márvány-hegységnek nevezett objektumot. Külsőre csak pár nagy púp a Chinabeach-nek nevezett partszakasz mellett, ahol annak idején a vesztes (csak akkor még nem tudták) amcsik szörföztek rehab- és nyaralásképpen. A hegység nem más, mint öt hatalmas márványtömb, a legnagyobb talán 200 méter magas. Ide is kell belépőt fizetni, ezért cserébe megjelennek a koldus öregasszonyok, hogy ha nem veszünk tőlük füstölőt, jaj mi lesz velünk, mert Buddha így meg úgy. Még a szerzetesek is lehúznak, én eddig abban a tévhitben éltem, hogy a donáció önkéntes adományt jelent, de itt nem. Hiába, ezek nem a kedves laosziak, hanem a vietek, akik imádják a pénzt, sokan a lelki üdvüknél is jobban, de ez egy hosszabb sztori (na jó, tömören: öt éve egy laoszi taxis le akart húzni, és amikor megkérdeztük tőle, hogy véletlenül nem vietnámi-e, rettentően megsértődött és inkább nem kérte a felárat). A belépő viszont abszolút megérte, mindenféle hihetetlen barlangokba lehet bemenni, némelyikben komplett vallási komplexum van, a barlang tetején lévő lyukból sejtelmesen megvilágítva. Útközben lehet elemlámpát bérelni, megint a viet pénzimádat leleménye, hogy a napsugarat kell túlvilágítani. Nem dőltünk be, már túl jól ismerjük őket, sajnos.

Délután átmentünk Danangba, valaki azt mondta nekem, hogy tök jó hely, de egyáltalán nem az, lelketlen kikötőváros, ami pedig nem az, az beach. Nagy nehezen találtunk olyan éttermet, ami nem külföldieknek volt, és nem is olyan helyieknek, akik nem esznek rizst. Hogy adjunk a kultúrának, megnéztük a csam múzeumot, nálam benne van a legszarabb top 10-ben, pedig azt is nagyon ajánlották. A csamok amúgy hinduizált királyságot tartottak fönn párszáz éve, ma meg muszlimok, hogy tovább árnyaljam a képet. Szóval a múzeumban volt csomó szobor, ugyanaz a szín és ugyanaz a dizájn, mintha mind betonból lenne, föléjük írva olyan informatív dolgok, mint oroszlán vagy elefánt. A fele amúgy Ganesha (a vidám elefánt) és Síva (a nyolckarú csávó) volt, azt meg láttam már eleget erre-arra.

Ugyancsak felemás élmény volt My Son („mü szon”, nem pedig „fiam”), a legnagyobb csam romváros. Még jó, hogy Angkor előtt néztük meg… dög melegben, némi másnapossággal sújtva, másfél órai motorozást követően jutottunk oda. Még a napon is kellett gyalogolni, de gyorsan stoppoltunk egy mikrobuszt és az vitt a romokhoz végül (mert a motort leraktuk egy sorompónál). Szóval ezek a csamok szépeket építettek, elsősorban téglából, a tudósok meg a mai napig nem tudják megfejteni, mivel illesztették össze őket. Van pár relatíve nagy torony, meg pár istenség ábrázolása, de semmi extra. Ami véletlenül átvészelte a századokat, azt az amcsik jól lebombázták, amikor a vietkong a romok közé menekült. Ők akkor még nem tudták, hogy az amerikaiakat ezzel nem lehet meghatni. Mindenestre meghagytak egy romos részt mementónak. Összességében megérte megnézni. Egyszer és motorral. És Angkor előtt.
Ja, és a másnaposság: kitaláltuk, hogy ha már ilyen jó sör van olcsón, akkor iszunk sokat. Minő szerencse, éppen egybe esett a buddhista telihold-partival, volt éjszaka fölvonulás, zene és ének, ami később élvezhetetlen karaokeba hajlott a templomban, a helyiek is akkor kezdtek el lelépni. Éjfélre kiürült a város, mert a vietek minden körülmények között korán kelők.

Találtunk egy bárt, ahonnan éjszaka visznek ki zülleni vágyókat a tengerpartra egy kocsmába vagy bárba, de ahogy elnéztük az úri közönséget, inkább kihagytuk. Megint az a hátizsákos slepp, akikkel nem vegyülünk, csak ha nagyon muszáj. O.k., ez így sznobizmus, de főleg negatív tapasztalataink vannak velük kapcsolatban (annak ellenére, hogy mi is azok vagyunk). Egy Guevara-utánzat (ez már önmagában minősít, ugyebár) német megkérdezte, hogy a magyarok angolul beszélnek-e, amikor megtudta, hogy nem, akkor elkezdett érdeklődni, hogy nehéz-e nekünk megtanulni angolul, hogy euróval fizetünk-e otthon, és ha nem, akkor az hogy lehet. Ilyen párbeszédekből tizenkettő egy tucat, egyikünknek sincs hozzá sok humora. Meg a sok rosszarcú brithez, akik mind azt hiszik, ha részegek, akkor könnyebben találnak maguknak nőt.

A következő célpont Mui Ne, alig 19 óra buszozásra Hoi Antól. Megállhattunk volna Na Thrangban, de én már voltam ott, másrészt meg egy nagyváros, aminek főleg a környékén lévő partok érdekesek, és akkor inkább Mui Ne Beach.

Mint mindig, most is arra használtuk a Lonely Planetet, hogy megnézzük, hova nem megyünk, de hol vannak jó szállások. Kinéztünk egyet, a rend kedvéért megpróbáltuk (14 dollár, semmi extra, nem tengerre néz), de nem voltak hajlandók engedni az árból, így átmentünk a szomszédba, ahol nem volt annyi turista, és 8 dolcsiért meg is kaptuk a tengertől pár méterre lévő, tengerre néző legtutibb szobát. Szállásadónk egy végtelenül kedves viet család, akik tényleg mindent megtettek azért, hogy nyugalomban lehessünk, nem keltettek nyolckor, nem akartak délutáni szieszta alatt takarítani. Igaz, minden reggel 6-7 felé ébredtünk, mert napközben nem sok mindent lehetett tenni a döglesztő meleg miatt.

Mui Ne nem a kalandos helyek egyike, gyakorlatilag csak fetrengtünk a napon vagy az árnyékban, fürdés és séta volt a program. Na meg a motorozás. Mui Ne mellett található pár hatalmas homokdűne, Petra vörös színével, hét-három hektárnál nem nagyobb kiterjedéssel, úgyhogy gyorsan nyomtunk egy félórás sivatagi túrát. Visszafelé meg találtunk egy patakot, aminek a medrében lehetett bandukolni vagy egy kilométert. A víz húgymeleg volt, viszont a látvány miatt megérte: vörös, szürke, sárga, fekete homokkő képződmények mindenfelé, körben trópusi táj…

Mui Ne City pedig a sörivók paradicsoma, legalábbis azoknak, akik veszik a fáradságot és bérelnek motort, és azzal megkeresik Vietnám legolcsóbb sörét. 1 liter 4000 dong a nedűből, vagyis 1 dollárért (190 HUF) 4 liter kapható belőle. Az egység a kétliteres palack.

Saigon – Phnom Penh

… És hát Saigon. Öt éve jártam itt utoljára (és először is), azóta rengeteget fejlődött, igazi délkelet-ázsiai kistigris színvonalra. Itt van az összes létező elegáns szállodalánc 10-20 emeletes hotelje, D&G, Gucci és az összes menő divatcég méregdrága szalonja, a világ összes konyhája, rendkívül erőteljes japán és kínai kulturális és gazdasági hatás, a nagy ázsiai bankok irodaházai. És az érem másik oldala, a sok koldus, a háború és a közlekedési morál nyomorékjai. Ez a dekadens Vietnám, a prostitúció, a szabad szellem, a drogok világa, a sárga csillag (itt a vörös csillag sárga) és a sarló-kalapács alatt a legdurvább kapitalizmus.
A meggazdagodás kicsit olyan, mint Magyarországon volt: akinek sikerült, általában ízléstelenül költ. Egy olyan országban, ahol hepehupásak az utak, és sehol sem lehet 80-100 km/h fölé menni, BMW sportkocsit vesznek. A szűk utcákban, ahol két motoros fér el, Hummerek és Lexus terepjárók próbálnak meg közlekedni. Nyilván csak mutiba veszik, ilyen kocsival sosem hagyják el a várost, ahol nincs terep és ha éjszaka egy üres úton 80-nal száguldhat sportkocsival, akkor már életveszélyt okoz. Na mindegy, ezt a problémát még mi magyarok sem küzdöttük le.

A turistáknak kiépült vigalmi negyed végképp lecsökkentette az általános színvonalat. Régebben sose jött oda senki drogot eladni, ma már arra kell ügyelni, hogy ne vegyen az ember. Egyszerre többen körbeállnak és sorolják a kínálatot, és a határozott elutasításra az a válaszuk, hogy a fű, hasis, ópium, heroin, meszkál, gomba alkotta repertoárhoz hozzáteszik a speedet és az extasyt, mintha csak azért nem kéne az összes szarjuk, mert valami mást akarok. Feltűnően sok a kupi és az idősödő európai férfi-helyi csaj, nő (vagy legalább shemale, esetleg ladyboy) kombináció. Pedig a Saigon rózsája a legtutibb nemi betegségek egyike, a makk szétnyílik mint egy rózsa, azt lehet hazavinni az asszonynak, hogy bocsásson meg – ezt magyarázta Terry, az öreg amerikai hírszerző és veterán.

Hamisításban továbbra sem rosszak, külön iparág lett a turistáknak árult kopizott irodalom. 3 és 8 dollár között olyan gyöngyszemeket lehet találni, mint az összes vonatkozó Lonely Planet, Greenetől a Csendes amerikai, a Hunter S. Thompson életmű, Angkorral és a Pol Pot rezsimmel foglalkozó szakirodalom, és pár könyv a vietnámi háborúról.

Délelőtt kikapcsolódásképpen megnéztük az amerikai háborús bűnök múzeumát. Nagy népnevelésre számítottunk, „gonosz amerikaiak”- képre, és ez kicsit szofisztikáltabban ugyan, de be is jött. A múzeum kertje tele van rakva az összes létező korabeli amerikai fegyverrel és járművel, a bombázó repülőtől és a vadászgéptől kezdve a tankig és az ágyúkig, minden szépen rendbe hozva. Az épületben fotók a frontról, nekem ez tetszett elsősorban. Az egyik szekció külön a háborúban meghalt külföldi fotósokról szólt, a leghíresebb közülük Robert Capa, de az amerikaiakon kívül volt rengeteg francia és japán. Apropó, nemzetköziség: nyilván az én tudatlanságom volt eddig, de számomra új infó volt, hogy milyen egyéb csapatok szálltak még be a háborúba: volt vagy huszonvalahányezer thai katona (főleg logisztika), volt többezer filippínó, de Ausztráliának és Új-Zélandnak is voltak egységei az országban, plusz még pár másik, amire nem emlékszem. Szóval a nemzetközi sajtó áldozatairól való megemlékezés kiváló volt, ki is gyűjtöttük pár fotós nevét, akire érdemes rákeresni a neten. Az egyikük fotózott egy zseniális címlapot a Time magazinnak, amin egy emelkedő csapatszállító helikopteren amerikai katonák holttestei vannak, na ez pont olyan, amit ma már kizárt dolog, hogy a (belső?) cenzúra lehetővé tenne. És végül megkaptuk az érzelmi ráhatást is, az Agent Orange, a DDT, a napalm áldozatainak képét, a vegyszerek következtében született nyomorékok fotóit, a szétégett arcokról portrét, formalinba áztatott nyomorék csecsemőket…

A kínai negyed sem okozott nagy felüdülést. Véletlenül csiklóval (amúgy cyclo, a hátul bicajos riksa elől fotellel) sikerült odamenni, ami vagy egy órás szenvedést jelentett az egyszemélyes fotelben ketten, egy erőlködő bicajossal, aki időnként leszállt tolni minket, így egész kicsivel gyorsabban tettük meg a távot, mintha gyalogoltunk volna végig. Közben legalább újabb esélyt adtunk a torok- és tüdőráknak, amit az alánk pöfögő párszázezer motor közelsége okozott egy csendes 40 fokos délután 80 százalék körüli párájában – nem is beszélve arról az azbesztmennyiségről, amit egyszerre kétszáz fékező motor juttat a levegőbe akkor, amikor oldalról másik kétszáz motor kövér gázzal elindul keresztbe.

A kínai negyed tehát még egy kicsit zsúfoltabb, kicsit mocskosabb és sokkal kaotikusabb, mint a „normális” Saigon. Ebből a városrészből tehát hamar elegünk lett, és visszatértünk a kistigris Saigonba.

Itt is megtaláltuk az olcsó sörözőt, ennek az lett a vége, hogy megittunk 6 kanna sört, csak hogy jó legyen a másnap. Amúgy 2 liter jó sör ára egy dollár, vagyis picit sem ösztönöz arra, hogy visszafogottak legyünk. A legolcsóbb sör azonban Mui Ne cityben volt, ott 4 liter volt egy dollár, vagyis egy pohár sör 16 forintba került. Remélem, mire hazaérek, megutálom.

A Phnom Penhbe való indulás reggelén sikerült úgy kiszámolni a pénzünket, hogy 15 forintnak megfelelő dong maradt nálunk. Az út semmi extra a határig, a határátkelés szokás szerint vicces. A 30 dolcsis vízum 20-ba került, minden szarról papírt kellett kitölteni, amit az útlevélbe raktak be, és ezért most úgy néz ki, mint egy öregasszony kórházi kartonja. Kérték az oltási könyvet is, nem volt, de szó nélkül lepecsételték az ezt igazoló papírt. Végül is nem nekik kell félniük tőlünk, hanem nekünk, nem értem, mit próbálnak itt óvni minket…

Kambodzsa rengeteget változott. A határtól a fővárosig betonút, szinte végig, ahol nem, ott éppen most építik. Forgalom semmi, három óra alatt egyetlen kamiont láttunk.
És Phnom Penh (a továbbiakban PP a szokatlan betűkombináció okozta megakadások miatt), a nagy kedvencem. A legpihentebb fővárosok egyike, vidám, kedves, zajos, de nyugodt is tud lenni (nem úgy, mint a viet városok). Emlékeim alapján eltuktukoztunk a Lakesidera. Ez egy törpe turistanegyed a Green Lake, PP legnagyobb tava partján. Az első szálláson leragadtunk, a neve Green Lake Guesthouse. Egy fiatal srác vitt oda minket, 8 dolcsiért kaptunk egy szobát, amelyikben Angelina Jolie szállt meg amikor itt járt, legalábbis a szálló legendáriuma szerint. A tavon vagyunk, hatalmas teraszunk is, előtte meg zöld mező vízinövényekből, a szomszédban nyomortanya, mellette aranykupolás mecset, arra látunk rá az ágyban fekve. A szobakulcs mellé kaptunk egy zacskó füvet a jobbikból egy „we have happy hour if you need other kind of happy…” kacsintós bevezető után.

Első alkalomra kitaláltuk, hogy gyorsan tudjuk le a lehúzós helyeket, vagyis a Killing Fieldet és a Tuol Slenget. Az előbbi az a hely, ahol vagy 8000 embert kinyírtak Pol Pot alatt, a másik meg a rezsim egyik legdurvább börtöne, ami S-21 néven is futott. Az előbbi vagy 20 km-re a várostól egy nyugis helyen található. Sokemeletes tornyot emeltek benne, amelybe rengeteg üvegpolcot tettek, mindegyik jól telerakták koponyákkal kor és nem szerinti megoszlásban. A tömegsírok helyét csak gödrök jelzik. Az egész áraszt némi szomorúságot, de elsősorban akkor ütős, ha az ember valamivel többet tud a dologról. Ezért néztük meg egyből utána a Tuol Sleng börtönt. Iskolából alakították ki, és a rendszer ellenségeit (vagyis mindenkit, bárkit) tartották fogva. Csomó kínzóterem, parányi cellák, szögesdrót, szigorú rendszabályzat. Eszerint az ide bezárt ember (?) egyetlen joga a csöndben ülés joga. Ha bármi mást csinál (nem válaszol azonnal a feltett kérdésre, bonyolultan fogalmaz, üvölt kínzás közben, vagy akár csak megszólal), tíz korbácsütés vagy 5 elektrosokk a büntetés. Több terem tele portrékkal, és végül fotókiállítás a túlélők visszaemlékezéseivel. A legdurvább rész azoké volt, akik a börtönben dolgoztak. A legtöbbet kényszerítették, hogy ott dolgozzon. Aki nem akart, annak ugyanúgy megölték az egész családját, aztán őt magát is, úgyhogy nyilván sokan a sajátjaikat mentették. Egy faszi azt írta, azóta is pokol az élete, mert a falujában rajta a bélyeg, hogy az S-21 őre volt… és nyilván rajta lesz élete végéig, aztán a fia fogja azt hallgatni, milyen ember volt az apja. Tettek ki Pol Pot képet is, de valószínűleg úgy összefirkálták és összeköpködték, hogy most már csak az üres helye látható, alatta pár soros életrajzzal. Mellette a védelmi minisztere, Son Sen portréja, rajzolt szemüveggel, khmerül összefirkált ábrázattal. A nyugatiak sem hagyták szó nélkül a helyet; a lépcsőfordulóban az igazán intelligens megnyilatkozások felfirkálva (fuck off don’t let this again) és társai. Szintén a kulturált látogatók miatt kitettek pár nevetni tilos táblát is. Ha valakit bővebben is érdekel a sztori, van egy dokumentációs hivatal: http://www.dccam.org/.
A nagy lehúzós programokról egy kis tekergéssel sikerült lejönni, közben ellátogattunk az orosz piacra. Korábban ez is a hasis és a Kalasnyikov-kínálatáról volt híres, ma már ennél jóval szolidabb: turistáknak póló, hamis CD és szuvenír egészíti ki a szokásos piaci kínálatot. Itt van DVD-n Antal Nimród új filmje is, a Vacancy. Sokkal jobb minőségűek a hamisítványok, mint viet társaik, árban meg ugyanazok. Jajaj, itt megint nagy megcsúszás lesz. Esti barangolás közben megleltük a sült pókos helyet is, Eszter nem hajlandó megközelíteni sem, úgyhogy nekem kellett fotóznom. A sült pókok mellé egyébként bővült a kínálat, van már pirított óriáscsótány is – na meg a szokásos, szöcske, sáska, lárvák, miegymás.

Közben állandóan megy a küzdés a tuktukosokkal és a motorosokkal, de szerencsére elég jól meg lehet egyezni velük. Persze mindenki arra hivatkozik, hogy drága a benzin, egy dollár literje, ezért kér többet, de ezt a dumát le lehet építeni olyanokkal, mint hogy „na ne má’, csak öt percre van” meg hogy „most viccelsz? Csak itt végigmész ezen az úton, alig 2 kilométer…” Két dollárból tehát ketten keresztbe tudunk motorozni a városon, ami azért nem rossz pénz taxira. Vagyis ölelős motorra.

Meglepő, hogy mennyire különböznek a khmerek a vietektől. Van például humorérzékük, ami kapásból egy kategóriával feljebb emeli őket. Ezek kívül tudnak angolul. Még az utolsó tuktukos is jobban beszél, mint Vietnámban a többcsillagos hotel recepciósa. Eddig azt hittük, ez valami ázsiai probléma, hogy a szájszerkezetük nem alkalmas a megfelelő hangképzésre, ezért nem tudnak beszélni, de nem, mert a kambók tudnak. Ezen kívül a legtöbben értik azt a bonyolult szót, hogy NO és hogy NO THANX, és ha hallják, akkor köszönésképpen még megkérdezik, hogy tényleg gyalogolni fogunk-e, esetleg hogy voltunk-e már itt-ott, és ezzel le is kopnak. A motorozás és a tuktukozás jó bevételi forrásnak számít egyébként, egyik vezetőnk például angolt és khmert tanít, de abból a pénzből nem tud megélni, ezért mellette fuvaroz is.


Phnom Penh – Angkor

A múltkor ott hagytam abba, hogy a khmerek sokkal használhatóbbnak tűnnek a vieteknél. Nos, ez a kép némileg módosult. Először is PP-ben a szálláson ránk akaszkodott egy kissrác (minden nap, minden este), mert mindenáron túrát akart szervezni nekünk, csak azt nem értette meg, hogy ha nem ő szervezi, hanem mi, akkor sokkal olcsóbb. Először ajánlott egy város körüli bő félnapos utat szent heggyel és állatkerttel 25 dollárért. Mivel ez közelít a napi költségvetésünkhöz, azonnal rávágtuk, hogy napi 10-ünk van rá, ha annál több, akkor felejtsen el. Ha bérelünk egy motort és veszünk bele benzint, akkor nekünk csak 7-be kerül. Végül engedett 15-ig, hogy hárman egy motoron… na még mit nem. Ettől kezdve minden nap azzal sokkolt minket, hogy iskolára kell a pénz, és miattunk nincs neki, mintha Kambodzsa utolsó turistái lennénk és az utcánkban nem lakna még vagy 300 másik. A Killing Field-re 10 dollárért ajánlott tuktukot, mi előző nap négyet fizettünk érte. Amúgy egész nap nem csinál semmit, csak sír a szája, miközben munka nélkül egyetlen nőt sem láttunk… Egyébként van, akinek gyorsabb a felfogása, egy másik kiskölök szintén a Killing Fieldes túrát akarta eladni, de amikor említettük, hogy tegnap voltunk négy dolcsiért, elkerekedett a szeme és szó nélkül lelépett.

Kezembe került egy turistáknak készült szóróanyag az ország látnivalóiról. A hátsó borítóján egy kampányszöveg, arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyerekek szexuális zaklatása itt is bűncselekmény, 20 évet mérnek érte. Figyelemre méltó a szöveg, hogy nem viccelnek: „A szexuális zaklatás a gyermek életét romba dönti. A tiedet is romba fogja.” Remélem nem viccelnek, a 20 év kambó börtönnél csak a 40 rosszabb, de mégsem várható el egy ennyire csóró országtól, hogy pedofil nyugatiaknak adjon kosztot és kvártélyt csak mert otthon nem elég sikeresek a fajfenntartásban. Hasonló plakát az utak mellett, a szállásunk portáján. Érdekes, mind angol nyelven. Kicsit szégyellem magam, hogy potenciális pedofil vagyok ebben az országban. Remélem lesz majd pár memoár a börtönből szabadultak rémálmairól, amikor éppen pár veszélyes elem adja köre őket a cellában, és akkor talán néhány évtized alatt mérséklődik ez a rémség.

A PP-i tartózkodásunk vége nagy punnyadásba fulladt, gyakorlatilag két nap alatt csak a királyi palotát sikerült megnézni. Ez utóbbi hatalmasat fejlődött az utóbbi években. Mindig úgy emlékeztem rá, mint a bangkoki paródiájára, de mára méltó versenytársa lett. Igaz, ez is betonból épült, mint minden más, gondolom az olcsóságra mentek rá, miközben smaragd Buddha, sokkarátos drágakövek, arany ékszerek és ezüstpadló van benne. Nem engedtek be rövid nadrágban, ami rendkívül feldühített, mert egy tökig levágott farmeres, esztétikailag lényegesen ocsmányabb látványt nyújtó öreget igen. Mint kiderült, magyar volt. Cserébe bérelnem kellett negyed dollárért ronda lilás gatyát, de végül mi jártunk jól, mert nem fizettük ki a kétszer két dolláros díjat a fotózásért, ugyanis a nadrág miatt túl nagy lett a kavarás a beengedésnél.

Jók lettünk piacozásban, elsősorban a lenyűgöző DVD kínálatot vettük alaposabban szemügyre. Eszter a Magyarországon nem kapható régi japán filmekre kattant rá, én meg szereztem csomó Pink Floyd koncertet meg a Jean-Michel Jarre moszkvai koncertjét. Igazából ez volt az egyetlen értelmes időtöltés, a biliárdozáson kívül, amiben Eszter 14:3-ra vezet, minden javítási kísérletem csúfos vereséggel végződik, igaz a fekete golyót én szoktam eltenni (egyszer a második ütésre sikerült) Szóval sok programunkat keresztülhúzza az időjárás, illetve annak hiánya, mert egyáltalán nem jár, hanem sztenderd harminc akárhány fok van gyilkos napsütéssel és párával. Ez a legmelegebb hónap, esős évszak, de több mint egy hónapja nem esett. Az ország legnagyobb tava, a Tonlé Sap vize 8 kilométert húzódott vissza, így vagy kétszer annyiba kerül odatuktukozni mint egyébként.

Végül nem maradt több időnk, és betonúton(!) átjöttünk Siem Reap-be. Érdekes város, létezésének értelme és célja, hogy az Angkor romjait látogató turistákat szolgálja. Mivel itt minden új, mondanom sem kell, hogy elég ronda hely. És mint minden turizmusra épülő városban, itt él a legtöbb lehúzós arc, léhűtő, pénzimádó és általános seggfej. Itt már nem értik, hogy mi a NO és a NO THANX jelentése, tisztára, mint a vietek. De legalább a khmereknek nincs kisebbségi komplexusuk amiatt, hogy még egy rendes saját rom sincs az országukban, nem úgy, mint Vietnámban, ahol a legjelentősebb romváros a csamoké, a lerombolt királyi palota meg van vagy 100 éves.

Angkor történetét inkább kihagynám most, bár biztosan akadna pár érdekesebb rész kimondhatatlan nevű, ezer éve halott királyokkal és buddhista mitológiával és kozmológiával. Na jó, csak pár apóság, milyen ambíciókkal bírtak a helyi fickók ezer éve. Az angkori birodalom a 9. és a 14. század körül virágzott, majd 500 évre betemette a dzsungel, kivéve a legnagyobb templomot, mert azt a 16. században kiásták, hogy szent hely legyen. Egy japán zarándok is járt itt vagy 100 évvel később, említést is tett Angkorról, de azt hitte, Indiában van (ebben mi európaiak addigra már jók voltunk, a fenti időre sikerült kiirtani egy teljes kontinens népességét majdnem teljesen), így továbbra sem kereste itt senkiJ És az ambíciókról: az első királya egy Jáváról érkezett faszi volt Dzsajavarman névvel megverve. Amint betette a lábát a mai Kambodzsa területére, közölte, hogy ő a független khmer királyság ura, s lőn. Utódja, a szintén nem szégyenlős, szintén hangzatos nevű Második Dzsajavarman trónja jutásakor bejelentette, hogy ő nem egyszerűen király, hanem istenkirály, Shiva minden hatalmával megáldva. Az ő utódja sajnos már nem tudott ekkorát mondani, mert a fater kilőtte az isten alatti utolsó szintet is.

Újabb érdekes fordulat történt, amikor a maláj származású Első Szurjavarman átvette a hinduizmust, annak ellenére, hogy ő maga buddhista volt és alatta virágzott fel igazán a mahajana buddhizmus. Második Szurjavarman pedig egyesítette Kambodzsát, elfoglalta Vietnam, Malajzia, Mianmar és Thaiföld jó részét, amit a csamok nem néztek jó szemmel, és jól lezúzták őt, majd kicsit később visszavágott. Az eddigiekből jól látható, hogy khmer uralkodó nemigen rúgott labdába a khmer birodalomban, mint ahogy a vietek sem tettek hozzá egyetlen téglát sem ahhoz, hogy itt valami kulturált világ épüljön. Ennek a nyomai ma ott figyelnek a sokat vitatott Volkgeistban, vagy ha ilyen nincs, akkor csak szimplán irigyek.
1907-ben kis időre thai ellenőrzés alá került Angkor, ennek is van hatása a mai napig: van egy ismert thai énekes (Magyarországon nem az, ne kérdezzétek a nevét), aki egy irredenta slágerében elsütötte, hogy vissza Angkort, mert az Thaiföld része. Erre a kambók hazahívták a nagykövetüket, cserébe Thaiföld lezárta a határt. Nem sokkal később a kambó kormány 300 ezer dollárt fizetett a thaioknak elnézést kérve az incidensért. A pletykák szerint (ilyenkor mindig igazak, megírták a lapok is) a Poipet (ez a határ kambó oldala) körüli kaszinók fizették ki ezt a pénzt, hogy visszatérjenek a thai szerencsejátékosok és még több Lexust vehessenek tizenéves csemetéjüknek.

Ja, és Siem Reap. Először is pár évvel ezelőtt megszüntették a motorbérlést az egész városban. Indulásunk óta ábrándoztam arról, hogy milyen jól bejárjuk majd motorral, de nem… Így hát kellett egy tuktukost szerezni három napra. Ez már a buszról leszálláskor sikerült is, angolul beszélő barátságos arc képében, aki ingyen elvitt az általunk megjelölt szállásra (Smiley’s GH) Fölajánlotta, hogy a következő három nap furikáz minket, ahova akarjuk, mondjunk egy árat. Gyorsan beszaladtam a recepcióra és megkérdeztem, hogy mennyi szokott ez lenni, majd közöltünk a fickóval, hogy napi 10-et fizetünk. Valamiért 12-t akart, ekkor megköszöntük a fuvart és elkezdtünk becuccolni, erre hirtelen valahogy mégis jó lett a 10. Hihetetlen, hogy mindenki ugyanannyiért dolgozik, az orra előtt kérdezem meg az árat, és így is megpróbál átverni. Másnap reggel meg is jelent az öccsével, egy életképtelen, butaarcú, angolul egy szót sem értő tinivel, hogy akkor innentől ő visz minket. Végül is nem dumálni akartunk, de azért nem lett volna rossz valami értelmes ember. Mivel pokoli meleg van, reggel 6 és 11, valamint este 5 és 7 között járunk a romokhoz (sok hatalmas templom sok négyzetkilométeren). Első nap délelőttjén kértük értelmes sofőrünket, hogy délután fél ötre jöjjön értünk. Nem jött, így szereztünk egy másikat. Másnap reggel viszont valamiért magamhoz tértem reggel ötkor, és már ott várt a szállás előtt. Gyorsan visszafeküdtem még egy órára… nem is tudom, hogy gondolta, hogy az egész napos szolgáltatása, amiben megállapodtunk, délelőtt 11-kor ér véget. Ma meg jött a bátyja is reggel, hogy akkor minden rendben van-e, és mi van a pénzzel. Eszter említette neki, hogy egyik délután nem jött az öccse, azt természetesen nem fizetjük ki; mert kifizettük már másnak. Ettől kiakadt a faszi, és azzal a szöveggel próbálkozott, hogy akkor ne néggyel, hanem csak két dollárral fizessünk kevesebbet, vagyis adjunk neki ingyen két dollárt azért, mert fél órát vártunk a semmire. Ettől én lettem rendkívül dühös, úgyhogy pár perces „hogy a fenébe képzeled azt, hogy a semmiért fizetünk, miért, te szoktál pénzt adni azért, amit nem veszel igénybe…” szöveggel leépítettük, majd köszönés nélkül lelépett.

Újabb üde színfoltja világképemnek az agresszív buddhista jelensége. Kizárólag öreg női testben materializálódik, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel és arcátlanul… arcátlan. Először egy templomban nézegettünk egy sztúpát, amikor felbukkant a semmiből, hogy a Buddha áldjon meg minket, egy dollár. Ettől kezdve elkezdtük ellenségnek hívni a fenomént, és akárhol sejtettük egynek a létezését, már jeleztünk is egymásnak, hogy „ellenség 11 óránál” és gyorsan kikerültük. Ma reggel azonban gyanútlan séta közben egy oszlop mögül lépett elő, és felocsúdás előtt rajtunk ütött. Kezünkbe tett egy meggyújtott füstölőt, majd gyorsan kivette belőle és lerakta a Buddha elé. Egy tányér mellé, amiben egy egydolláros és egy annál valamivel többet érő 5000 rieles lapult, csak hogy mindenki tudja, Buddha szeretete nem jár automatikusan és nem olcsó. 200 riellel (kábé 9 forint) szúrtam ki a szemét, ennél kevesebbel fizikailag lehetetlen, mivel ketten voltunk. Erre rendkívül agresszíven közölte, hogy egy dollár kell. Valószínűleg azért nem kezdett el csépelni minket, mert az rossz PR, meg mert mindketten kétszer akkorák vagyunk mint ő, Buddha pedig az ellen nem véd… Őszentsége a Dalai Láma biztos rendkívül szomorú lenne, ha tudna róla. Még az a szöveg sem túl hatásos, hogy más vallásúak vagyunk, úgyhogy ha Buddha szeretete nem automatikusan jár, akkor inkább köszi, nem kérjük. Sosem hittem volna, hogy a hinduk után a buddhisták fognak kiakasztani a pénzimádatukkal, muszlim nemigen tett velem ilyet, pedig jó sokat voltam köztük… Eszterrel ma pont erről beszéltünk, hogy a Nyugat materializmusa már a múlté, amit Délkelet-Ázsiában tapasztalunk, az sokkal durvább, mint amit otthon valaha átéltünk. Itt valóban a pénz az isten, a szerzés és a minél több ingyen, könnyen, gyorsan… a méltóság a múlté, sajnos.

Szintén sokat hadakozunk az árusoknak álcázott koldusokkal, akik a korábbi vénasszonyokkal ellentétben kisgyerekek, vagyis még több érzéketlenséget igényelnek részünkről. Hála az eszetlen turistáknak, természetes lett számukra, hogy bárkihez odamenjenek azzal a szöveggel, hogy „adj egy dollárt”, „hívj meg egy üdítőre”, „vegyél tőlem egy kólát nekem és a sofőrödnek”. Érdekes módon a koldusok csak azokhoz mennek oda, akik az utcán esznek a műanyag székeken. Nem tudom, miből gondolják, hogy az a gazdag, aki a helyi szegények kajáját eszi…

Jókat kacarászunk a japán turistákon, annyira édesek, bolondok. Általában csoportosan bukkannak fel, egyensapkában vagy egyenpólóban, zokniban és szandálban. Reggel 10 felé mennek ki a romokhoz, általában akkor látjuk őket, amikor már hazafelé tartunk, de ők megállíthatatlanul róják a köreiket a legdöglesztőbb melegben. Azt élvezik, ha sokan vannak együtt, ha minél többen látszanak a képeiken.
Nekik nem nagy költség Indokínában utazni. Tegnap beszélgettünk egy japán munkással, a Honda gyárban dolgozik (de szerinte a Toyota jobb) Nyolcadszor van itt, és nemrég vett egy internet kávézót, és hamarosan számítógépboltot is nyit. Beszélgetés közben meghívtuk egy sörre (japánra, Asahi a neve, 5%-os) mindenáron ki akarta fizetni, de nagy nehezen lebeszéltük róla. Cserébe meghívott a netkávézójába, úgyhogy végül neteztünk vagy fél órát, közben hozott még két sört… A japók mellett felbukkant az új kínai és viet középosztály is, egyre nagyobb tömegben jönnek ide.

Siem Reap, mint említettem, új építése miatt meglehetősen jellegtelen, viszont fölbukkant benne a gazdag kambodzsai típusa. Húszéves kis fütyik és puncik, akiknek biciklit nem adnék a kezébe, illetve a lába közé, Lexus terepjárókkal nyomulnak, ami még Európában is nagy szó (lenne, ha a hivalkodás menő lenne). Hatalmas lakótelepek (mai nevükön lakóparkok) épülnek, a legtöbbje még nincs kész, de a családok már beköltöztek. Iszonyatos ütemben fejlődik a város, ennek ellenére az utak szarok és az emberek szegények. Képzelem micsoda maffia lehet itt, vagy ha úgy jobban tetszik, korrupció. Felhúztak egy teljesen új vigalmi negyedet, lehetne akár Portóban vagy Firenzében is, csak turistákkal van tele. Szerintem ezért kár ilyen tök sokat utazni Európából, de az más kérdés. De a legmeglepőbb az, hogy amíg a Saigonból idevezető utat remekül megépítették 5 év alatt, addig innen Bangkokig, illetve a határig, Poipetig, hozzá sem nyúltak, ugyanúgy 6 óra megtenni azt a 150 kilométert, mint évekkel ezelőtt. Talán a légitársaságok fizettek a kambóknak, hogy ne építsenek utat és továbbra is csak a legelvetemültebbek menjenek busszal.

Pár nappal később leléptünk Bangkokba, de az most nem játszik, csak a tranzit miatt mentünk oda. Remélem újabb öt évig nem látom ezt a régiót. Utána viszont feltétlenül.