A klánok támadása

Nekem úgy tűnik, a Nyugat semmit sem tanul annak ellenére, hogy látszólag mindent ért. Íme még egy szép példa arra, mi lesz akkor, ha erőltetjük a demokráciát. És most nem írtam bele a fegyverrel támogatott "demokratikus" Egyiptomot, a "katona- és rendőrállam" Izraelt, a híresen demokrata Szaúd-Arábiát, vagy ezek közül a legélhetőbb Jordán királyságot. A sor folytatható, egyszer folytatni is fogom.


A klánok támadása


Gázában egyre inkább anarchikus állapotok uralkodnak. Miközben a Fatah és a Hamasz egymás ellen küzdött a terület fölötti ellenőrzésért, a csempészetben és más bűncselekményekben érintett klánok megerősödtek. Az utóbbi hónapokban minden korábbinál nagyobb káosz alakult ki. A 20-30 klánalapú milícia pénzért árulja szolgálatait és lojalitását. Úgy tűnik, nem a Fatah, a Hamasz vagy Izrael a legveszélyesebb játékos Gázában, hanem ezek a klánok.

Sem a Gázát jelenleg uraló fundamentalista Hamasz, sem az összeomlás szélén álló Fatah nem képes felvenni a harcot a legerősebb gázai klánokkal. Az esetenként tízezres tagot számláló hamullák többezer fegyveressel rendelkeznek, ezért gyakorlatilag nem tehetnek ellenük semmit. A 2005-ös izraeli kivonulás óta eltelt két évben jelentősen megszaporodtak a maffiaként működő nagycsaládok közti fegyveres összecsapások. „Amikor Mahmud Abbasz egy palesztin polgárháború elkerüléséről beszél, nem egyszerűen a Fatah, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád közti közvetlen összecsapásokra gondol. Ezek a fajta konfliktusok megoldhatók egyszerű tárgyalásokkal a hatalommegosztásról. Amire utal, az egy totális és végtelen polgárháború lehetősége váltakozó klánokkal és politikai szövetségekkel. Ha ez megvalósul, nem egy Palesztin állam lesz Gázában, hanem tucatnyi” – állította Jim Lederman Közel-Kelet szakértő a The Middle East magazinnak.

Gáza, a palesztin Szomália

A család és a klán még napjainkban is rendkívül fontos szerepet játszik azokon a területeken, ahol a központi hatalom gyenge, és a kormányzat nem tudja ellátni azokat a szociális és (köz)biztonsági feladatokat, amellyel fenntartható a rend. Ilyenkor az egyén a saját családjához, nemzetségéhez fordul segítségért, legyen szó anyagi problémáról, alkalmi munkáról, védelemről vagy bármilyen konfliktusról. Az államilag nem létező szociális hálót és közbiztonságot a többezer főt számláló klánok képesek fenntartani a sajátjuknak tekintett területükön, ez azonban a más klánokkal és a központi hatalommal (ha van ilyen) való konfliktusok melegágya.

A helyzet kezd ahhoz hasonlítani, mint ami Szomáliában alakult ki. A különböző törzsek és klánok létrehozták saját hadseregeiket, amelyekkel védik az érdekeltségeiket. Kialakították a saját, szinte már autonóm kis területeiket, amelyet erősen felfegyverzett tagjaik védenek. A több ezer tagot számláló maffiacsaládok az elmúlt években a Hamasszal és a Fatahhal is együttműködtek: mindez csak pénz kérdése volt.

A talpalatnyi Gázában élő másfél millió palesztin nagy része munkanélküli, akiknek a legkisebb esélyük sincs kitörni a nyomorból. Az életkörülmények rendkívül rosszak, ezért az unatkozó fiataloknak beállnak valamelyik szervezet fegyveresei közé, legyen az akár a Fatah, akár a Hamasz vagy az Iszlám Dzsihád. Az itt kapott fegyvert ezután hazaviszik, és az első klánok – vagy ahogy errefelé hívják őket, hamullák – közti összecsapásnál a saját pátriája haderejét növeli.

Konfliktus bármiből kialakulhat. A fiataloknak nincs semmi dolguk, így előbb-utóbb elkezdenek balhézni egymással. Egy rokon autójának megtörése a „bűnös” másik család boltjának felgyújtásával folytatódhat, ami végül gyilkossággá eszkalálódik. Ezt pedig már bosszúhadjárat, embervadászat és lövöldözés követheti.

Arafat tévedése

Amikor 38 év megszállás után 2005 augusztusában Izrael távozásra szólította fel a 9000 gázai telepest és kivonta erőit a térségből, azonnal megkezdődtek a hatalmi harcok. Ekkor bebizonyosodott, hogy az emberek elsősorban a klánjukhoz és a családjukhoz lojálisak, másodsorban a pártjukhoz, és legkevésbé a Palesztin Hatósághoz.

Az 1967-es háború előtt a klánok hatalma az általuk birtokolt földterületben rejlett. Amikor Izrael elfoglalta a Nyugati Partot és Gázát, a hagyományos nagycsaládok földterületen alapuló hatalma gyengülni kezdett. Eközben megnyílt az izraeli munkaerő-piac, így új gazdasági elit alakult ki. Ők azonban kimaradtak a politikai hatalomból, mivel a valódi politikai irányítás a Tuniszban székelő Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és Arafat kezében volt. Az 1993-as osloi békefolyamat legitimálta a PFSZ-t, és létrejött a Palesztin Hatóság (PH). A hazatért politikai elit nem vette figyelembe a közben kialakult új gazdasági elit hatalmát és továbbra is saját embereit – a korábbi klánrendszernek megfelelően – tette meg fontos posztokra.

Arafat megpróbálta a családokat integrálni az újonnan felállított intézményekbe anélkül, hogy a hagyományos szerepüket, vagyis az egyén és a család szociális és biztonsági védelmét átvette volna a PH. Amikor a 2000-ben kirobbant második intifáda (felkelés) szétzilálta a PH-ot, és az általa képviselt törvény és rend meggyengült, a lakosság a nagycsaládjukhoz és a klánjukhoz fordult védelemért. A PH-nak (de a többi szervezetnek, így a Hamasznak és az Iszlám Dzsihádnak is) szüksége volt a klánok fegyveres erejére, és szép számmal toboroztak is közülük. Azonban a hamulla hívó szavára a fegyveresek otthagyták a szervezeteket és a klánjuk segítségére siettek annak ellenére, hogy lojalitásukért cserébe Arafat havonta dollártízezreket fizetett a nagyobb klánok vezetőinek.

Arafat 2004-ben bekövetkezett halála után az általa működtetett pártfogói rendszer összeomlott, Mahmud Abbasz palesztin elnök nem volt hajlandó fizetni „keresztapáknak”. A klánvezérek idősebb generációja meggyengült, és új, fiatalabb „erős emberek” vették át a klánok vezetését, ami gyakran az időközben egyre inkább elterjedt iszlám radikalizmus térnyerésével járt

A klánok és az Al-Kaida

A generációk óta menekülttáborokban élők kilátástalansága, a nyomor és a látszólag sosem javuló körülmények jobb híján a radikalizmus felé hajtják az erre fogékonnyá vált fiatalokat. Ahogy egyes pakisztáni medresszék (vallási iskolák) az afgán menekülteknek, úgy a gázai menekülttáborok a palesztinoknak a legmegfelelőbb helyszínek arra, hogy az ott működő fundamentalisták az életükkel semmit sem kezdő fiataloknak „értelmes” és hihető magyarázatot és célt adjanak.

Az így radikalizált újgenerációs klánvezérek fontos célt veszítettek szem elől: a hatalom megtartása és a pénzszerzés háttérbe szorított olyan – korábban alapvetően fontos – dolgokat, mint Izrael támadása. Ehelyett egyik fő profillá vált a nyugatiak elrablása, ami korábban elképzelhetetlen volt a térségben. Az emberrablások ritkán nevezhetőek ideológiailag motiváltnak, leggyakrabban egyszerű túszejtésről van szó, akiért cserébe pénzt és börtönben ülő szövetségest vagy csapattársat lehet kérni.

Az idén elrabolt Alan Johnson esete tipikus példa erre. A BBC tudósítóját március 12-én rabolta el az Iszlám Hadserege nevű csoport, amelyről kiderült, hogy nem más, mint a cigaretta-, drog- és fegyvercsempészetből hatalmas vagyont szerzett Dogmus klán egyik szervezete. A fogva tartás több mint 3 hónapja alatt arra hivatkozva utasították el szabadon engedését, hogy ő a biztosítéka annak, hogy a Hamasz fogságában lévő klántagoknak nem esik bántódásuk. De ennél többről is szó volt: elrablói azzal fenyegetőztek, hogy elvágják a torkát, ha nem engednek el három, Jordániában és Nagy-Britanniában fogva tartott al-Kaidást – egyes vélemények szerint pénzért követelték ezt, az al-Kaida kérésére. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Gázában hamaszosok tavaly decemberben megölték a klánvezér, Mumtaz Dogmus testvérét és más családtagokat is. Johnson elrablása egyfelől a bosszú eszköze volt: vagyis hogy a Hamasz szolgáltassa ki a családnak a gyilkossággal vádolt 10 fegyverest, másfelől elsőrangú pénzszerzési manőver, ugyanis kétmillió dolláros váltságdíjat követeltek.