Szudán legmagasabb pontjának első megmászása

2019 telén az eritreai határon lévő Kassala kétfős akítv couchsurfing közösségének a vendége voltam Szudánban, amikor vendéglátóm szólt, hogy másnap vidékre kell mennie, de semmi gond, bemutat egy barátjának. Iman, a huszonöt éves mosolygós szudáni lány fogadott be az irodájába. Egy hónapja nem láttam szépen berendezett belső teret, gyanús lett az igényesség, mire elárulta, vadásztúrákat szervező céget vezet. A második kérdésem rögtön az volt, el tud-e juttatni Dél-Darfúrba a Deriba kalderához és a fölötte magasodó Marrah hegységbe, mert akkor hoznék még egy-két embert. Néhány telefon után másnap igent mondott.

A Marrah hegységben lévő Deriba kaldera vulkánja nagyjából 3500 éve tört ki utoljára, amikor a robbanástól összeroskadt magába, kialakítva az éles kráterperemet és a benne lévő katlanban lévő két tavat. Ma a megmaradt perem egy pontja Szudán legmagasabb csúcsa 3042 méteren. Megmászásához elég a jó erőnlét, technikai nehézsége nincs, inkább a megközelítése problémás.

Addigra majd’ egy hónapja utazgattam Szudánban. A tavalyi tüntetések és rezsimváltás nem szüntették meg a gazdasági problémákat, és az emelkedő árakon sem enyhítettek, a közhangulat azonban elég optimista volt a korábbi tapasztalataimhoz képest. Az országot tavalyig Omar al-Bashir irányította, de 2018 decemberében tüntetések kezdődtek az emelkedő megélhetési költségek miatt, mire a szudáni hadsereg lemondatta, és a Nemzetközi Büntetőbíróság is fente rá a fogát háborús bűnök és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Megbuktatását követően átmeneti civil kormány alakult, amely a katonai átmeneti tanácstól venné át a hatalmat 2022-ben egy átmeneti időszak után tartandó választáson. Darfúri és dél-kordofáni diákokkal és taxisokkal beszélgettem, és mindenki egyetértett abban, a helyzet egyre jobb, és biztonságosan lehet utazni arrafelé.

Korábban sokat dolgoztam fura hobbijú emberekkel, az élet pedig összehozott két remek magyarral, Tiborral és Zoltánnal, akik minden ország legmagasabb csúcsát másszák meg. Mivel Dánia és a Vatikán is számít ebben a játékban, ezért egész szép listát össze lehet állítani lelkes amatőrként is. Amikor azonban Európa, az amerikai kontinens és Ázsia nagyja már kilőve, a kevéssé ismert afrikai hegyek elég szép trófeát jelentenek. A kínálat és a kereslet így végül szépen összeért, és pár nappal később kiadtuk a jelszót: irány Dél-Darfúr.

Dárfurban évtizedek óta zajlanak függetlenségi törekvések, hogy elszakadjanak Szudántól, melyet amúgy is megosztott az arabok és a feketék közti konfliktus. Az egyik függetlenségért küzdő szervezet a kalandunkban is szerepet kapó Szudáni Felszabadítási Hadsereg, a másik az Igazságosságért és Egyenlőségért Mozgalom, amelyek az arab dominanciájú szudáni rezsimmel folytattak kegyetlen háborút 2003-tól. Ennek eredményeként százezrek menekültek át a szomszédos Csádba, a maradó népességet és a csádi menekülttáborok lakóit is a szudáni kormány által pénzelt fegyveres csoportok terrorizálták. Dél-Szudán 2011-es függetlenedésével Szudán elveszítette olajtartalékának nagyját és az ország egynegyedét, ahol a lakosság többsége keresztény. Ezek után Darfúr függetlenedésének nem sok támogatója van önmagukon kívül.

Február eleji kartúmi landolásunk után három nappal évek óta kísértő rémálmom vált valóra, amikor napszemüveges, raszta, ballonkabátos tini közeledett felénk egy macsetét lóbálva, miközben a többi gyerek AK-val a kezében körbevette a kocsit. „Ez nem tartott sokáig” – hasított belém a gondolat.

Előző nap Dél-Darfúr fővárosában, Nyalában találkoztunk a gyakran csak lázadónak nevezett Szudáni Felszabadítási Hadsereg/Mozgalom (SLA/M) egy volt parancsnokával, Sheikh Alival, akit a hatóságok visszaengedtek a civilizációba, miután a maga részéről különbékét kötött a kormánnyal. A tekintélyes öregúr végighallgatta, mi járatban vagyunk, majd a terveinkkel tökéletesen összeegyeztethetetlen forgatókönyvet vázolt fel, mint egyetlen lehetőséget, ha fel akarunk jutni a hegyre.

Másnap hajnalban hatan nyomorogtunk a Toyota Land Cruiserben. Kassalai kísérőnk, Iman mellett két helyi koma is csatlakozott az expedícióhoz. Egyikük évtizedek óta Darfúrban és Csádban dolgozott, és mindenkit ismert, a másik azokban a falvakban vezetett humanitárius projekteket korábban, ahova mentünk. Kihallgattak a rendőrök, voltunk katonáknál, kaptunk engedélyt minisztériumoktól, így nyugtalanítóan legálisan kezdődhetett meg a túra.

Amikor a szudáni hadsereg utolsó ellenőrző pontja után felértünk a hegygerincre, jöttek a gyerekkatonák. Folyamatosan viccelődő szudánijaink elhallgattak, mi is befeszültünk. Végül megkérdeztem helyi emberünket, mi ez a gyász. „Nincs velük felnőtt” – válaszolta. Úgyhogy várnunk kellett valakit, aki érettségiző kor fölött lehet, és van némi tekintélye ezekben a berkekben. Mindenesetre ellenállást nem mutattunk, ott lődörögtünk a többi csellengővel, végül valahogy oldódott a hangulat, és meghívtak ebédelni. A menü, mint minden nap, bab volt tonhalkonzervvel, amit egy fémlavórból kézzel evett mindenki a földön guggolva. Végül befutott egy idősebb fazon, és tovább tudtunk gurulni, immár a lázadók által ellenőrzött területen.

Fél óra zötykölődés múlva megálltunk. A felszabadítási hadsereg tábora volt a hegyen, és mintha egy Tarr Béla filmet néznénk, egy pont elindult el onnan, felénk. Tíz perc után mellénk érve emberformája lett, ő volt az a parancsnok, aki engedélyt tudott adni a továbbvonulásra. Rövid beszélgetés után visszaballagott a hegyre, majd fél órával később újból emberré vált a pontból, és megkaptuk a szükséges papírt.

Egy Feina nevű településen ért véget az út, innentől csak szamárral és gyalog lehet továbbmenni, és ehhez ideje volt egy kicsit megkapargatni a felszínt, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen.

Az ezredforduló előtt a Marrah hegység törzsei aránylag békében éltek egymással és a szudáni rezsimmel. Ugyan turisták akkor sem nagyon jártak erre, de néhány segélyszervezet jelen volt a térségben, iskolát építettek, mezőgazdasági programokkal javították az élelmiszertermelést. Mivel a Marrah hegységen kizárólag erre lehet átkelni, a kormány részéről felmerült az igény, hogy komolyabban ellenőrizzék a régiót, márcsak a függetlenkedők miatt is. A környéken élő nagyjából nyolcvan törzzsel is elkezdtek tárgyalni, valamelyikkel sikerült megegyezni, másokkal nem, így 2003-ra polgárháborúvá eszkalálódott a helyzet. 2010-ben aztán a szudáni rezsim megelégelte a helybenjárást, szétbombázta a falvakat és bevonult. Ez volt az az év, amikor tömegek menekültek innen még beljebb a hegyek közé, és amikor a nemzetközi szervezetek helyzete tarthatatlanná vált és kivonultak. Utoljára ekkor járt itt idegen – nemcsak külföldi, hanem nem helybéli szudáni sem nagyon volt itt azóta. Leszámítva persze a bevonuló hadsereg katonáit. Most pedig Bashir elnök eltávolítása és a valahogy együttműködő katonai és civil kormány felállása lehetővé tette, hogy megpróbáljanak a felek békét kötni. Vagy legalábbis felmerült az igény.

Mivel 10 éve nem járt erre turisztikailag motivált külföldi, és előtte sem nagyon, nem volt protokoll arra nézve, mit kezdjen velünk egy lázadó szervezet. Fegyver és pénz, megbízás vagy hátsó szándék nélkül, nem segélyszervezetként és nem újságíróként mattot kapott a logika: kik vagyunk? Nem kérdezősködtünk, nem fotóztunk, arról beszéltünk, hogy tudunk továbbjutni, és mire van szükségünk ehhez. Tavalyi iraki mászásunkról mutogattuk a csúcsfotót, ahol ugyanez a három ember egy kurd és egy magyar zászló alatt mosolyog a kamerába. Végül ez volt az a pont, ami meggyőzte őket, hogy mi tényleg ilyenek vagyunk.

Innentől kezdve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a már említett protokoll híján minden egyes döntési helyzetet hosszas tárgyalások fognak követni és rengeteg időt vesztünk. Az utolsó napunkig minden napnak a fele tárgyalással és engedélyekre várással telt. De térjünk vissza az elsőhöz.

Feina egyik lerombolt háza mellé bekanyarodtunk a kocsival, és a csupasz falak közé felvertük a sátrat. Összegyűlt tucatnyi helyi, és megpróbáltak dűlőre jutni, ők mit várnak el tőlünk, ami egy ponton elég szürreális beszélgetést eredményezett.

„Itt hagyjátok a kocsit. Nem jó ez így. Fizessetek 250 dollárt, nehogy baja legyen.”

„Szerencsére nem lesz, itt marad a sofőrünk is.”

„Az nem olyan biztos. Neki nem biztonságos. Bármi lehet.”

„Jó, akkor visszaküldjük a hadsereg által ellenőrzött területre, majd pár nap múlva visszajön és felvesz minket.”

„Nem mehet el. Fizetnetek kell 250 dollárt.”

„Adok 25-öt. A 250 kizárt.”

„Mindenképpen fizettek.”

„Ha jól értem a helyzetet, ti most elraboltatok minket.”

Amikor kiejtettem a „kidnapped” szót a számon, a helyiek ledermedtek, mert kimondva elég erős, és elkezdtek tiltakozni ellene, mire kimondtam még párszor, mert ha nem mehetünk el semerre, és muszáj fizetnünk, akkor ezen nincs mit szépíteni. Erre a jelenetre érkezett egy nagydarab öregúr aki három mondattal feloszlatta a gyűlést, és hozzánk fordult. „Ezekkel ne törődjetek. Én vagyok itt a tanár, az iskolában fogtok aludni, és a kocsi is maradhat ott.”

Másnap szereztünk szamarat, ismét fél napos tárgyalással. Tucatnyi ember tanakodott, egy odajött, megmondta, szerintük mi van. Visszautasítottam, és elmagyaráztam, nekünk miért nem jó az ajánlata. Visszament, újabb fél óra, újra felbukkant egy másik ajánlattal, és így tovább. Az egyik tárgyalási kör után egy ifjú titán szétlőtte az eget. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, azonban nemsokára hozzánk jot egy megfontoltabb fazon és elnézést kért.  

“Miért is?”

“Sajnáljuk, hogy ez történt. Mármint a lövöldözés.”

„Ugyan, semi gáz.”

“Nagyon részeg volt a srác, most letartóztatták és bezárták, amíg kialussza magát. Nem lehet így viselkedni mások előtt.”

Amikor a falu megértette, mit szeretnénk pontosan, mindenki velünk akart jönni. Végül délután indultunk tovább hat szamárral és egyetlen kísérővel, egy teljes napot elvesztegetve. Az éjszaka egy részét is szamárháton töltöttük, mert nem találtunk olyan helyet, ahol befogadnak – de lehet, hogy csak azért, mert iskolát kerestünk.

Délelőtt egy nagyobb településre érünk, ahogy mindenki mondja, ez itt Toronto. Valójában Torongtonga, de tényleg torontóznak. Ide már elért a hírünk. Egy csapat tini fogad, megjelenik a sejk, az SLA/M minden nagyobb településen lévő humanitárius komisszárja, a katonai parancsnok, meg később a tanárok. Azért a biztonság kedvéért felbukkan pár gyerek hatalmas fegyverekkel meg egy aknavetővel, csak hogy értékeljük a komoly szándékot. A piacon reggelizünk, bemelegítésnek szárított tücsköt, majd kiváló resztelt májat, miközben elnézést kérnek vendéglátóink, mert nincs hús. Újra előadjuk a litániát, magyarok vagyunk, hegyre megyünk, nem fotózunk, nem írunk semmit, itt vannak az iraki mászásunk képei, nem akarunk semmit, csak felmenni a Marrah csúcsára, és megnézni a Deriba kaldera két tavát. Innentől egy nagyobb csapat kísér tovább a kaldera felé, miután Zoli elénekelte vagy kétszáz gyereknek a Tavaszi szélt meg pár Rákóczi dalt, amire a gyerekek a helyi dalokkal válaszoltak.

Ahogy a lázadóinknak nincs fogalmuk rólunk, úgy nekünk is gondot okoz néha kitalálni, mi miért történik. A kalderából látszik a csúcs, úgy tervezzük, este odamegyünk, ott alszunk valamelyik tó partján, és kora reggel felmegyünk a hegyre. Kísérőinknél se takaró, se hálózsák, se kaja, se víz. Végül a kaldera belső tava mellett állva az egyik felmutat a belső perem legmagasabb pontjára, hogy akkor lehet mászni, megvárnak. „De mi nem ezért jöttünk, hanem azért ott mögötte, látod?”. „Oda innen nem lehet felmenni.” Vissza kell menni a legutolsó faluba, újabb két óra szamárháton, éjszaka.

Kosonga egy völgy aljában bújkál egy narancsültetvény mellett. Idilli apró falu, az egyik ház elé bevackoljuk magunkat. Az ajtó nyitva, bent egy kisgyerek fegyvereket tisztogat, a többiek hatalmas dzsointot szívnak, mielőtt beleindulnak az éjszakába. A szobában az ágyon a fejemnél kés, a másik oldalon egy AK, a lábamnál tárak, amik között kiválóan elfér egy kis műanyag doboz egy fogkefével.

Reggel hétkor indulásra készen várjuk, hogy ma mi miatt kell késve indulni. Nyolckor felbukkan az első pár ember, majd a parancsnok. Az emberei éhesek lesznek egy ilyen hosszú úton, mondja, ezért reggeli nélkül nem indulnak el. Gyorsan főznek egy felaprított kecskét, majd úgy ítélik meg, felkészültek a túrára és elindulhatunk végre. A kráter peremén haladunk, helyieink rendkívül gyorsak, megállva, beszélgetve, dohányozgatva, gumitalpú kínai cipőkben. Szoktam mondani, ez is egy szakma, ha valaki másfél-két évtizedet él a hegyekben és kizárólag szamárral vagy gyalog tud közlekedni, azzal nem érdemes hazai pályán versenyezni.

A Dzsebel Marrah (a dzsebel arabul hegy, mindenki így hívja ezt a csúcsot) legmagasabb pontján szépen bevárnak minket, elkészülnek a csúcsfotók, körbemutatják a környéket, és elindulunk lefelé. Nekik is első mászás, nyilván eszükbe nem jutott eddig, hogy fel kéne jönni ide, hogy lenézhessenek.

Útközben kisakkozzuk, ez volt Szudán legmagasabb pontjának első dokumentált mászása, és mint ilyen, extra sportértéke van. Korábban járt erre turista, az egészen biztos, de akkor még Szudán legmagasabb pontja a most már Dél-Szudánban lévő, mintegy száz méterrel magasabb Kinyeti csúcsa volt. 2011 óta az Dél-Szudán legmagasabb pontja, erre viszont 2010 óta nem járt idegen, ezért feltételezhető, hogy mi voltunk a szerencsések.

Visszafelé úton mindenhol meg kellett nézni az iskolákat, beszámoltak a problémákról, és nagyon kérték, hogy otthon beszéljünk róluk. Aztán félrehív a katonai parancsnok, hogy a fegyveresekről nem lehet posztolni a közösségi médiában, a falvakról meg a tájról persze igen.

Kulturális barátkozás a lázadók amulettje és a Slayer logo között

Utolsó nap megállás nélkül hat órát töltünk szamárháton. A golyóimat nem érzem, az alsó csigolyáim sikítanak, amikor a szamár meredeken lefelé lép és hátrafele rádőlök a nyeregre. Gyakorlatilag az tart életben, hogy ha naplemente előtt elérjük az aszfaltcsíkot, éjszakára esélyes egy zuhanyzás, illetve ígértek nekünk egy üveg Csádból csempészett kameruni viszkit (ez utóbbi rendesen meg is érkezett, ahogy másnap a következő is). Feinában el akartam búcsúzni a szamaras emberünktől, de sehol sem találtam. Lemaradt mögöttünk az utolsó pár kilométeren és meglátogatta egy rokonát, aki ellátta valami helyi borzalmas szesszel. Amíg én a biztonsági főnökkel smúzoltam, kománk vállalhatatlanra itta magát. A parancsnok maga elé rendelte, hogy tisztességesen lecsessze. Próbált vigyázba állni a főnök előtt, de nem sikerült és összeesett, mint egy colstok. Röhögve indulunk haza.

A gyerekkatonás ellenőrző ponton csak kiszállunk, mindenki mosolyogva lejattol és másfél perc után gurulunk is vissza Szudánba. Az élmények súlya alatt gyorsan megegyezünk, kár lenne változtatni ezen a csapaton, és legközelebb Eritreában és Csádban is behúzzuk valahogy a legmagasabb pontokat.