Namíbia: Bányarobbantás és az Apfelstrudel-háború

Bányarobbantás Alex lett az egyik legemlékezetesebb név a telefonomban. Addigra már volt Helicopter Johannes, meg korábbról Chameleon Joe is. Ő például talált nekem kaméleonokat Tanzániában, az Usumbara hegységben. Johannes meg helikoptert szerzett a Viktória-vízeséshez. Tiszta sor. Alex egy kicsit keményebb dió.

Addigra már legalább másfél hete úton voltunk. Az már biztosan látszott, hogy több programunk lesz, mint amennyit végig tudunk csinálni. Elspoilerezem, Bányarobbantás Alex is ment a kukába végül. Volt egy fölülről nagyjából nyitott költségvetés azzal a feltétellel, hogy minden legyen a legfaszább, de Alexet nem hatottuk meg ezzel.

A Namíb sivatag négyszámjegyű útjain verettük már egy ideje. Az egyszámjegyű sem feltétlenül aszfalt, mint ahogy ezen a földúton is lehet menni százhússzal. A hegybe karmolt drágakőbánya felé haladunk abban a reményben, hogy vagy nem találunk ott senkit és gyűjthetünk, vagy van valaki, aki helyi és szívesen elad szépet olcsón. Vagy megnézhetünk egy robbantást.

Két leharcolt koma került elő a Mad Max romjai közül. Nem úgy tűnt, mintha dolgoznának, nem is mímelték. Cserébe kérésre elkezdtek mutogatni egy vödör ametisztet, meg füstkvarcot, meg a zárványokat, amiből barbárul kifeszegették mindezt, hogy szépítse az európai otthonokat. A főnök nincs itt, így egyrészt lehet arcátlanul alkudozni a gazdátlan, pontosabban egyelőre lajstromozatlan holmira, másrészt nem lehet ledumálni a robbantást. Mert az az igazi, ha visszajövünk, műsor lesz, munkavédelmi sisak, valami értelmetlen verseny győztese megnyomja a piros gombot, minden lerobban, majd lehet csákányozni meg feszegetni a zárványokat és olyan drágaköveket vásárolni, amit évmilliók után mi látunk meg először.

De Alexnek, a főnöknek csak a száma lett meg, meg a beceneve, két heti telefonálgatás sem után állt kötélnek, se ingyen, se sok pénzért. Végül annyi program volt a sivatagban, hogy említés nélkül kidobtuk a bányarobbantós programot, és más úton mentünk az óceán felé.

Addigra már túl voltunk zsiráfok százain Botswana és Namíbia legprímább nemzeti parkjaiban, pár ezer kilométer autózáson, bozóttüzeken, a zimbabwei határátkeléseken, de várt még a munka nagyja, az előzetesen lebeszélt programok maradéktalan végrehajtása, és a szokásos rögtönzések.

Másfél éves csúszással érkeztünk Namíbiába, egy tavaly áprilisra tervezett programot összerakni rendesen. A vírus nem sokat segített, a repjegyek a másfélszeresükre drágultak, a turistákkal foglalkozó infrastruktúra berozsdásodott (és egyben remek alkupozíciót biztosított tizennégy ember nevében beszélni), az amúgy sem mindig egyszerű afrikai határátkelések tovább bonyolódtak a PCR tesztekkel, és elsősorban az érvényességükkel kapcsolatos matekkal.

A zimbabwei határhoz kellett például friss teszt, amit Botswanában készítettek előző nap. A nagy érdeklődés során a helyi kórházból a zambiai határhoz irányítottak, majd onnan vissza a botswanaihoz, mindezt útlevél nélkül, pusztán bemondásra, hogy csak jövünk, megyünk, tesztelünk. Végül meglett a tesztelő hely, fizetni előre kellett tök máshol, majd levették a mintát és mindenki boldog volt. Két héttel később, amikor már ténylegesen tétje volt a folyamatnak, már minden máshogy volt. A múltkori tesztvételi helyen rejtői párbeszéd alakult ki.

- Csókolom, teszteli jöttem!

- Maga kamionos?

- Nem, miért? - az ablakon egy cetli, hogy ez az ablak a kamionosoké. Odébbmegyek egy méterrel, ő meg átül az asztal másik oldalára, ugyanabban a szobában. A másik ablakon nincs cetli.

- Oké, itt vagyok, tesztelni szeretnék.

- Itt nem lehet.

- De lehet, két hete pont ebben a szobában vettek mintát.

- Zambiából jön?

- Ott sose voltam, el sem hagytam Botswanát, és Zimbabwébe kell a teszt. Ráadásul 14 főre, és lehetőleg azonnal.

- Itt a múltkor sem tesztelhették. 

- Pedig itt teszteltek, pont azért jöttem ide vissza.

- Akkor az tévedés volt. Itt csak a Zambiából érkezőket tesztelik.

- De én a múltkor sem onnan érkeztem.

- Akkor a múltkor sem tesztelhették volna itt.

- Az lehet, de most meg most van, egy csoporttal megyek holnap Zimbabwébe. Kell a teszt.

- Itt nincs is annyi összesen.

- De a múltkor…

- Sajnálom, viszlát! Menjen be a városba a Weighbridge klinikára.

Ahogy gyalogoltam vissza a zambiai határról Botswanába, megint útlevél nélkül, bemondtam, hogy tesztelni voltam, csak nem sikerült, és szó nélkül visszaengedtek. Közben besötétedett, megállt mellettem egy autó egy családdal, és rám szóltak, hogy azonnal szálljak be, veszélyes ennyi állat között. Akkor tűnt csak fel, hogy többszáz majom nyüzsög körülöttem.

Nemcsak a teszteléssel, de a hétköznapokkal is akadtak gondok. Országról országra változik, hogy mikor és hol van kijárási tilalom, és mikor nem lehet szeszt kapni napközben, és mikor van teljes alkoholtilalom. Botswanában például teljes szesztilalom van, de elsőre föl sem tűnt, mert akkor még tele volt a kocsi hűtője. Mondjuk az első checkpointon megállított a katona koma a vaksötétben, és halálra kérdezgetett, de aztán továbbengedett. A legközelebbi város kihalt, se étterem, se hotel, végül behajtunk a bozótba és a kocsi tetején lévő sátorban alszunk valahol a pampákon. Mint kiderült, nemcsak szesztilalom, de kijárási tilalom is van, csak nem tudtuk, hogy most vajon ennyire vidéken vagyunk-e, és ez normális, vagy szigor van, amit nem tartunk be. Végül is tökmindegy, van éjszakai vezetés meg ivás is, nem kell annyit stresszelni ezen.

A turizmus a többi országéhoz hasonlóan itt is romokban. Nekünk persze ez nagyon jó, mert minden olcsóbb és gátlástalanul lehet alkudni jobb autóra, jobb szállásra, több szolgáltatásra, ráadásul nem is kell osztozkodni másokkal a lodgeokban. Namíbiában az egyik Mad Maxes tanyán panaszkodott a tulajdonos felesége, hogy régebben napi száz autó állt meg náluk kávézni, most meg mi vagyunk az elsők aznap.

Egyébként Namíbia egyik jellegzetessége a posztapokaliptikus hangulatú sivatagi porták ‘30-as évektől gyűlő autóroncsokkal és mindenféle retro cuccal. Bő évszázaddal ezelőtt, amikor Namíbia még német gyarmat volt, a németek és a dél-afrikaiak elkezdték fölvásárolni az ország földjeit. Akik jobban jártak, gyémántbányát nyitottak, akik kevésbé, kénytelenek voltak beérni párszáz/párezer négyzetkilométerrel, amint elfért rengeteg állat. A gyémántbányák gyorsan lezárt területek lettek, mert annyi kő volt, hogy a kezdeti időkben a földről, négykézláb szedték össze a nyakba akasztott bőrzacsikba a jobb sorsra érdemes egykor helyi lakosok. Aki gazdálkodni kezdett, összeszedett minden autó- és egyéb roncsot a környéken és az út mellé hordta őket. Egykor hulladéknak számítottak, ma pedig a legjobb cégérek, amire eléggé harapnak az erre autózó ízirájderek.

Így kerültünk el az egyik tanyára is. A teljesen kihalt út mentén száz kilométeres körzetben semmi, amikor egyszer csak felbukkant pár autóroncs, valamint egy Apfelstrudel valamint Kudu Steak és egy Ice Cream feliratú tábla. Ez a verhetetlen kombináció a világ egyetlen más pontján sem fordulhatna elő. Különösen az Apfelstrudel érdekelt, egy héttel korábban, több száz kilométerrel arrébb, Solitaire-ben már kóstoltam egy kiválót, vastagot és gyümölcsöst. A pitét előállító néni egy ponton megkérdezte, hogy jó-e (igen, jó, lehetne mondjuk tejszínhab nélkül, kevésbé édes és erősebb textúra, de ezt nem mondtam), és hogy jobb-e, mint amit a Namíb sivatag túlvégén, Solitaire-ben adnak (ez más, az vastagabb, hangzott a diplomatikus válasz). Végül elkezdte fikázni a többszáz kilométerre lévő másik almáspite készítőjét, hogy az nem is pite, meg a pite nem olyan vastag, meg nem elég édes, és hogy azzal szégyent hoz az Apfelstrudelre. Egy pillanatra megcsapott a világpolgárság felszabadító érzése (vagy inkább az, ami a honvágy ellentéte), pont olyan volt a magyarországnyi területen élő két német ellenségeskedése a sivatag közepén az igazi Apfelstrudel miatt, mintha a sajátjaimat hallanám. Mintha két cukrászda lenne Magyarországon, és a fertőrákosi elkezdené szidni a gávavencsellői vaníliafagyiját.

Az egész történet egyébként nem ezért érdekes. Évekkel ezelőtt, mielőtt kitört volna az Első Közép-Namíb Apfelstrudel Háború (guglizd meg az Apfelstrudel Desert Operation/Wüstenoperation, nem találsz semmit, nyilván:), a farmon egy Dél-Afrikából idetelepült gazdálkodó család élt és gazdálkodott. Az utóbbi években azonban a klímaváltozás miatt megrövidült esős évszak, és a hosszabb nyári szárazság és magasabb hőmérséklet elsivatagosította a területet és veszteségessé tette a gazdálkodást. Így vágtak bele az idegenforgalomba néhány szürreális kis kunyhóval és remek konyhával (mínusz Apfelstrudel). Amit viszont a covid egyik hónapról a másikra lenullázott, és ezzel tizede alá esett vissza a bevétel.

Na megyek aludni, legközelebb írok majd gyémántokról, állatokról meg további emberekről.

Tavaszi céltalankodás Dél-Iránban

Az idei év a legközelkeletibb évem volt életemben. Az április-májust Iránban, az azután következő fél évet pedig Irakban töltöttem, egészen konkrétan erbili lakos lettem, annyira. Ez nem valami perverz vonzódás (vagy igen? Ezen még gondolkoznom kell.), egyszerűen csak így alakult. Eljutottam pár érdekes helyre, amiket a teljesség igénye nélkül összekukázok az emlékeimből meg a fényképek alapján rekonstruálom. Most elsőre még a tavaszi Iránnal vagyok adós magamnak.

Kalut

A Perzsa-öböl szigeteiről észak felé indultunk, az első éjszakát Jiroft-ban töltöttük egy parkban. Irán rendkívül biztonságos, kéthónapi ottlétem alatt nagyjából 4-5 éjszakai szállást fizettem csak, azt is azért, hogy élhessek családi életet. Az összes többit régi és alkalmi ismerősöknél, parkokban, tengerparton, meg ahol rám esteledett. Jiroftban is így alakult. Kajaszerzés közben elég sokan felfigyeltek ránk. Jiroft nem az a hely, ahova elmennek a turisztok, még azok sem, akik hosszú időre jönnek. Nekem is kellett vagy háromnegyed év Iránban, mire a tök véletlen odasodort.  A parkban alvás előtt odajött egy szaki és elmagyarázta, hogy nem biztonságos (ezt sokat mondják a helyiek, de nem azért, mert nem biztonságos, hanem mert féltenek a szerintük rossz arcoktól – akik aztán szintén odajönnek smúzolni, és legrosszabb esetben szívnak egy kis ópiumot vagy lefárasztanak a hülyeségeikkel). Ragaszkodott hozzá, hogy 20 méterrel odébb menjünk a régészeti múzeum bejárata mellé, ahol ő biztonsági őr. Ott már nagyon biztonságos volt. Másnap innen indultunk Bam-ba, ahol pont 15 éve voltam utoljára, amikor még állt az erőd.

2003 karácsonya körül egy földrengés porrá rombolta a várost, meghalt vagy 30 ezer ember. Azóta egész szépre újjáépítették, és az erődöt is elkezdték helyrekalapálni, de annak még kell egy-két évtized földrengésmentes időszak, hogy olyan legyen, mint rég. Mindenesetre a belföldi turizmus már ezerrel pörög benne.

A következő célpont a Kalut sivatag megtekintése volt, persze ez sem ment egyszerűen. Túl nagy ez az ország, így az útközben elénk bukkanó látnivalók és ígéretes kis kitérők folyamatosan eltérítettek a céltól. Kinéztünk egy oázist valahol mindentől nagyon-nagyon messze és sivatagi tapasztalataimhoz méltatlan bénázás vette kezdetét. Egy Peugeot 306-tal lekanyarodtunk az aszfaltról és rámentünk a homokos útra. Az első elásásból még valahogy kivergődtünk, aztán pár perccel később mattot kaptunk. Ment le a nap, forgalom órák óta nem volt a főúton sem, nemhogy a mi kis kerülőnkön. Utálok egy helyben tökölni, így azonnal én lettem az önkéntes, aki visszagyalogol a főútra és megpróbál valami kocsit szerezni, vagy ha az nincs, visszagyalogol a kb. 20 kilométerre lévő legközelebbi faluba, ott fölver valakit, akinek van kocsija, és hoz segítséget. Már majdnem tök sötét volt, amikor megjelent egy iszonyatosan szakadt oldschool Toyota terepjáró. Megállítottam, és elmakogtam helyiül, hogy kéne segítség. „Who the fuck are you man, are you from IS?” – kérdezte a sofőr kaliforniaiul, mire röviden felvázoltam a sztorit és kanyarodtunk is vissza a földútra. Megjegyezte, hogy kurva nagy mázlink van vele, mert itt sosincs nagy forgalom, kivéve, amikor az Afganisztánból érkező drogszállítmányok fegyveres konvojai és a helyi különleges erők közti összecsapások zajlanak, ami körül, ha véletlenül felbukkanunk, a pár év börtön a jobbik opció.

Kalut

Reza Toyotája tele volt egy enyhén ittas vidám családdal és házi ölebbel (az nem volt ittas), épp egy hétvégi piknikezésből hazafelé futottak belénk. Nem javasolták, hogy éjszaka a környéken bóklásszunk, így fölajánlották, ha követjük őket, lakhatunk nálunk Kermanban, és akkor már forró fürdő és éjszakai kebabozás a teraszon sem elképzelhetetlen.

Kalut

Reza Jiroftból származik és tizenéves gyerekként került ki az USA-ba, rendkívül vicces körülmények között. Egyszer látott egy amerikai filmet, mire kitalálta, hogy Amerika tök jó és oda akar menni. A család elküldte Teheránba az akkor még létező amerikai követségre, hogy szerezzen vízumot. Pár héttel később felhívták, hogy elkészült és lehet menni érte. Mivel nem tudta, mi az a vízum, valami nagy dologra számított, „mint valami érem vagy egy nagyobb tál”. De csak az útlevelét kapta vissza, és szomorúan hazament. Hetekkel később megmutatta az útlevelét egy rokonának, aki kiszúrta benne a vízumot, „te kis hülye”. Kapott a családtól ezer dollárt (földjeik voltak Jiroft környékén, futotta ilyesmire és akkor az még nagyon sok volt) és vett egy repjegyet New Yorkba. Amikor megérkezett, akkor látott először havat és érzett ilyen hideget, úgyhogy egy hétig el sem hagyta a repteret. Addigra talált egy másik iránit, aki elmondta, hogy itt ilyen a tél. Ha melegebbet akar, menjen nyugatra, így vett egy másik repjegyet San Franciscoba. Ahol szintén hideg volt és szintén nem hagyta el a repteret napokig. Végül valaki mondta neki, hogy menjen le Napa valley-be, ott meleg van és akad mezőgazdasági munka. Végigjárta a szamárlétrát, lettek ingatlanjai, bizniszei, végül úgy döntött, szabadságra vágyik, és visszatér Iránba.

Érdekes megközelítés, és tökéletesen igaza van. Amerikában nem lehet parkokban aludni, minden pénzbe kerül, nem is kevésbe, ha parkolóban alszol, rádhívják a zsarukat, nem lehet vadkempingezni. Bezzeg Iránban bárhol alhatsz és sütögethetsz, senki sem baszogat. Van egy lakása Kermanban, amit kiad, van belőle havi 4-500 dollárja, az elég kajára meg benzinre, minden héten járja a sivatagot a haverjaival, söröznek, összejárnak a családdal, egy percet sem kell dolgozni vagy a jövő miatt aggódni. Fair enough.

Másnap újra elindultunk a Kalutba, azon belül is egy Shahdad nevű helyre. Kalut egy óriási sziklalabirintus, ami minden évben szedi a maga áldozatait a felkészületlen versenyzők közül. Elég könnyű eltévedni benne, néha komplett konvojok is eltűnnek. Nappal nem ritka az 50 fok. Nem terveztünk nagy kalandozást, csak megkarcoltuk a szélét egy naplementére meg egy napfelkeltére és húztunk tovább. Az egészen biztos, hogy ide érdemes lesz visszatérni hosszabb időre, egy kis Peugeot-nál háromszor nagyobb kocsival és egy olyan emberrel, aki járt már itt. Plusz hűtőtáska, sör, meg egyéb, sivataghoz nélkülözhetetlen kellékek.

Meymand. Megrendezett halála óta itt müezzin Jimi Hendrix

Néhány kényelemben töltött kermani nap után kinéztünk a térképen egy sziklába vájt falut, Meymandot. Mivel az idő kezdett forrósodni, a barlangban alvás elég kellemes opciónak tűnt egy-két napra. Maga a falu persze nem több, mint félórás mászkálás, a lehetőségekhez mérten kinyalt skanzen, ahol a nem is annyira halott Jimi Hendrix a müezzin. Legalábbis a napi imára hívás a barlangmecset előtti rekedt hangszóróból pont olyan, mint a rég elhunyt mester gerjesztései. Minden imaidő előtt kíváncsian vártuk a szólót és minden alkalommal hibátlanra sikeredett.

Iránban kocsit bérelni teletáras orosz rulett. Találtunk a bandari reptéren egy Europcar irodát, amivel őrületes lavinát indítottunk el ebben az üzletágban. Először is a konkrét érdeklődés és a kifizetés között rendesen megnőtt a bérlés ára, amin így az utolsó pillanatig kellett alkudozni. Amikor sikerült megállapodni, felmerült a gyanú, hogy ez nem annyira céges kocsi, inkább valakinek a sajátja és behúz egy kis privát bizniszt. Mire kihajtottunk a reptérről, beszart a rádió. Aztán rájöttünk, hogy az USB sem működik. Tíz nap vezetés zene nélkül, fasza lesz. Párszor megállítottak gyorshajtásért, de az európai pofánk és a kedvesen érdeklődés a biztos uraktól (a biztonság kedvéért magyarul, nehogy előfordulhasson egy magabiztos kommunikáció) megmentett a büntetésektől. Másnap a vezető oldali ablakemelő romlott el, később a légkondi is (Bandar felé közeledve néha 43 fok fölött volt már). Úgy a hatodik napon egy Herat nevű faluban lerobbantunk. Mivel a falu előtti checkpointnál nem tudtuk leengedni a vezető előtti ablakot, kérték, hogy állítsuk le a motort. És az nem indult be többet. Fölhívtuk a kölcsönzőt, hogy lerobbantunk Heratban. Egy kis pánik, hogy hogy kerültünk Afganisztánba. Végül rendőri felvezetéssel behajtottunk a herati autószerelőhöz, aki hamarosan újrakalapálta a gépet. Innen viszont csak betolással indult be, vagyis józan ésszel lemondtunk a jegyi utakon való kalandozásról. Napokkal később áthajtottunk egy poros falun, Iszlamabadon is, elröppent a humorbomba, hogy fel kéne hívni a kölcsönzőt, hogy hol is vagyunk, rájuk férne egy kis paráztatás.

Hormoz

Újra hívtuk az irodát, hogy ennyi volt, hat napig működött a kocsi, most szépen leadjuk a következő nagyvárosban, az alig 400 kilométerre lévő Sirázban. Újabb pánik, hogy ott nem hagyhatjuk, vissza kell vinni az onnan még úgy 1000 kilométerre lévő Bandarba. Még mit nem. Újabb telefon, hogy mi nem a cégük sofőrjei vagyunk, hanem nyaralunk, szóval elvisszük Sirázig és szevasz. A sirázi reptéren beálltunk a parkolóba, az ottani iroda üres. 

Hívtunk egy számot, elmeséltük a problémát, újabb pánik, majd elérhetetlenné tették magukat mind Bandarban, mind Sirázban. Végül hívtuk a teheráni központot, ahol adták az igazgatót. Pár percre rá elérhető lett a bandari kollegina, aki nagyon szépen kért, hogy vigyük vissza a kocsit Bandarba. Cserébe visszafizetik nekünk a 4 napi bérlést, mi meg jófejségből vezettünk nekik 1000 kilométert. Én amúgy is meg akartam nézni Hormoz szigetét, épp kapóra jött egy egyéjszakás bandari kaland.

Megbeszéltük, hogy a kocsit túszul ejtjük. Egyikünk bemegy alkudozni a visszafizetendő pénzről, és ha az megvan, a másik visszaviszi a kocsit. Előtte azért sirázi cimboráktól megkérdeztem, amit addig is sejtettem, hogy mennyi esélye van annak, hogy egy iráni visszaad pénzt. Semmi. Jó kis kihívás, kár lenne kihagyni. Sajnos reggel leléptem a kényes helyzet elől, jobban vonzott Hormoz. Mire átértem a reggeli komppal, kiderült, hogy 50 perc múlva indul vissza, és ha azon nem vagyok rajta, bukom a teheráni vonatjegyem külön kuséban. Úgyhogy fogtam egy tuktukost és mondtam neki, hogy van 50 perce körbevinni a sziget egyetlen útján, ami 25 kilométer. Időnként megállt, magyarázott, siettettem, majd láttam, hogy ebből már nem lesz se komp, sem vonat. Végül nagyon a gázra lépett, még láttam, ahogy eloldozzák a kötelet, rohantam a komphoz, láttam rajta az arcokat, talán 10 méterrel késtem le.

 

A következő órák múlva indul. Elmotoroztam a kikötőbe az erőd mögé, és ott kérdeztem halászokat, hogy melyiknek van gyors csónakja, és hajlandó is illegálban átvinni a szárazföldre. (A kompnál fel kell mutatni az útlevelet, vízumot, olyan, mintha kilépnék az országból. Visszafelé ugyanez.) Végül előkerül egy fószer, aki 20 euróért hajlandó volt átvinni, de addigra rájöttem, hogy pénz sincs nálam. Így fel kellett hívni a srácokat, hogy ha visszaszerezték a pénzt a kölcsönzőtől, azonnal jöjjenek a tengerpartra egy egyelőre meg nem határozott helyre (mert amúgy tilos kikötni a kikötőn kívül), és hozzanak pénzt. Pont a sziget és a part között, amikor épp egyik sem látszott, megjelent az iráni parti őrség motorcsónakja, benne négy fazon nagyjából olyan kinézettel, mint a kalózok: katonai cuccokban, kendőbe tekert fejjel, alaposan felfegyverezve. Útlevél, keresztkérdések, végül látták, hogy alighanem ártalmatlan vagyok és tovább engedtek. Amikor látszott a part, odairányítottam a srácokat a pénzzel és kiváltottam magam.

Kiderült, hogy a kocsi visszavitele kevésbé volt kalandos, mindössze annyi történt, hogy a sok problémázás miatt megváltoztatták a céget. Ugyanazon a helyen egy Irancar iroda várta a kocsit, mindössze az Europcaros bögre utalt arra, hogy egy nem pont így nézett ki az előző héten. Mivel Irán nincs rajta a nemzetközi bankrendszeren, nyugati cégek brandjét lenyúlják a helyiek. Mi is ezt szívtuk volna meg, de végül visszafizették a pénzt és szóltak, hogy ilyet többé sosem csinálnak.  

Hormoz

Hormoz egyébként minden pénzt megért, csodálatos kis sziget portugál erőddel (mondjuk az volt a legkevésbé érdekes pontja), bámulatos színű és formájú sziklákkal, antilopokkal, remek kis beachekkel és iszonyatos hőséggel. Nincs mese, jövőre vissza kell jönni ide is.

Hormoz

Egészen tájidegen jelenség Mahan közelében