Apróságok
Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.
Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.
Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.
.jpg)
Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.
Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése..jpg)
Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.
Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.
Távol álljon tőlem a szentimentalizmus, mindenesetre így utolsó estémen leírok mindent, ami eszembe jutott a nap folyamán, és érdekes lehet. Rendszer nem lesz benne, inkább csak az élet apró örömei.
Ha valaki nagyon nagyon szeretné, hogy utcát nevezzenek el róla, természetesen még életében, Freetownban a helye. Ehhez nem kell rendszerváltónak lenni, sem amerikai elnöknek (lásd Pristinában és Tiranában a Bill Clinton utat), elég, ha egy addig beépítetlen területen, mondjuk a tengerparton vesz egy telket, és felépíti rá a környék első házát. Később aztán jönnek a többiek, és szép lassan utca lesz, de az elsőség a tiéd. Itt az a szokás, hogy arról nevezik el az utcát, aki először költözött oda. Így van például egy Winner street, ami egy ott lakó német csávó nevét viseli. Belényi utca nem lesz, mert egyrészt nincs pénzem, másrészt meg a helyiek úgysem tudnák kimondani, és inkább máshogy hívnák.
Sierra Leonéban sem szeretik a kínaiakat. Ugyanazért, amiért Szudánban (lásd valamelyik 2007. novemberi bejegyzést). Addig rendben van, hogy idejönnek, utat és stadiont építenek, DE. Cserébe koncessziókat kérnek gyémántbányára, aranyra, halászatra – a világ egyik leggazdagabb halállománya úszkál errefelé. Így aztán mindent lerabolnak, és közben végtelen tömegben hozzák a gagyi ruhákat, a szar gyógyszert és a sok műanyagot. Az itt élőknek nem sok munkát adnak, mert a saját munkásaikat hozzák ide, akik még a helyieknél igénytelenebb körülmények között is jól elvannak (a kínai munkásnegyed-sztenderd szerint húszan egy lakásban – röhögve mesélik a halászok). És jönnek a kínai prostik szép számmal, ők a libanoniaknak kellenek csak, de az éppen elég, mert ők a fizetőképes réteg. Egy kínai prosti olykor 100 dollárt is elkér, miközben egy helyi csajt egyért is rá lehet venni, a fehér embernek még annyi sem. Úgyhogy Kína a modern gyarmatosítás élharcosa, Szudánban az olajra tették rá a kezüket, amiért cserébe fegyvert és vadászrepülőket adnak a kormánynak, az meg Darfúrban tovább nyomorgatja vele a népet, de ez egy hosszú történet, és nincs benne happy end.
.jpg)
Tegnap belecsúsztam egy politikai vitába, és mintha otthon lettem volna. Most pártok és egyebek említése nélkül a következő a sztori. Van egy kormányzó párt, ami nem csinál semmit. Van egy ellenzéki párt, aminek az ideje alatt hatalmas mennyiségű segély érkezett az országba, csak éppen ezt senki nem hiszi el, mert semmit sem láttak belőle. Az észosztás lényege az volt, hogy a kormánypártnak példát kell mutatnia. Az ország vezetőjének kell a legkeményebben dolgoznia. Ha lusta, az egész párt lusta, ha korrupt, az egész párt korrupt. De a lényeg a példamutatás. Hogy ez kinek a szájából hangzott el? Egy parányi halászfaluban ültem, Lakka Beachen, és az ottani halászok vitatkoztak ezen két pálmabor meg egy dzsoint között.
Jó lesz már hazamenni, egyre jobban félek a közlekedéstől. Néha túl gyors, néha őrjítően lassú. Tegnap ez utóbbihoz volt szerencsém. Lakka Beach olyan 10 kilométerre van a szállásomtól. Lehet, hogy csak 8-ra, de semmiképpen sem 11-re. Másfél órába telt odajutni a helyi tömegközlekedéssel, vissza ugyanennyi. Amíg van aszfaltozott út, addig van forgalom. A legszélesebb út kétsávos, előttünk leparkolt egy teherautó, a mi sávunkból valaki előzni kezdett, a szembejövő sáv is megindult, és a teherautó mellett megálltak egymással szemben. Bonyolult helyzet, és sehogy sem tudták megoldani, hiszen ahhoz valakinek engedni kellett volna. A végeredmény, hogy fél órára megbénult a nyugati városrész közlekedése.
.jpg)
Ahol nincs burkolt út, ott meg átlagosan legfeljebb a gyaloglótempó tartható. Ha még egyszer az életben Nyugat-Afrikába jövök, az lesz az első, hogy veszek egy motort, amit eladok, mielőtt hazamegyek. De tömegközlekedni soha többé nem fogok. Kivéve persze a mostani visszautat Conakryba.
Az itt látható képek egyébként Lakka Beachen készültek. A jó kilométernyi partszakaszon aznap én voltam az egyedüli vendég, illetve volt még egy itt dolgozó amerikai csávó is, aki megállt egy kávéra. Még a háború előtt sokcsillagos szálloda és egy rakás bungaló fogadott úgy heti 2500 embert, jöttek ide az amerikaiak meg a németek, a helyi arcoknak volt munkájuk. A háborúban a szállodát lezúzták, a házak egy része egy évtizede érintetlen, körben a világ egyik legszebb tengerpartja. Az ország rossz híre miatt egy darab turista sem jön. Legalábbis az itt töltött 10 nap alatt egyetlen egyet sem láttam, még a parton sem. Hétvégén mondjuk a beach tele van NGO workerekkel, de hétköznap tök üres, lehet jönni sátrazni. Ja, és minden partszakaszon más színű a homok. Pár kilométerrel délebbre, a River No 2 nevű parton például hófehér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése