2012. július 26., csütörtök

Van programod ma estére? - Addisz

Az élet nemcsak móka és mulatság, ezért nem tudtam sok szórakoztatót (sőt, semmilyet) írni az elmúlt időszakról. Ha vicces nem is volt, érdekes és tanulságos mindenképpen. Egyrészt kipróbáltam a klasszikus nyaralást, másrészt voltam pár hetet Etiópiában. Az előbbiről kiderült, hogy fáraszt és idegesít, úgyhogy ha egy mód van rá, belátható időn belül nem megyek többet. A horvát tengerpart csúcspontja a családi életet leszámítva az volt, amikor egész nap nem kellett elhagyni a tengerparti kocsmát, illetve amikor befeküdtem az árnyékba fülemben duruzsoló black metállal, és egy percen belül elaludtam. Mindkét program kiválóan abszolválható a lakás 20 méteres körzetében is, de erről majd máskor. A tenger azért gyönyörű.

Etiópia viszont továbbra is képes mindenféle érzelmet kiváltani belőlem. Addisz például olyan hely, amit senkinek sem ajánlok, még rossz szívvel sem. Nem rossz éppenséggel, csak tök fölösleges ott lenni. Turisztikai értéke nulla, ha valaki mindenképpen ragaszkodik a klasszikus városnézéshez, két múzeum megtekintésével és egy óra random taxizással, meg mondjuk egy kellemes ebéddel 3-4 óra alatt nyugodt szívvel kipipálható.

Nekem viszont vagy másfél hetet kellett ott töltenem különböző munkák miatt, ennyi időre viszont nem opció az, hogy nem tetszik. Ilyenkor muszáj megtalálni azt, ami mégis jó benne. Nos, ha maradéktalanul nem is, de azért apró részsikereket sikerült elérni, és még nem is kóstoltam bele az expatok világába, ami nyilván rengeteg móka és kacagás, ha már egyszer ott kell élniük évekig.

Először is megismerkedtem a szállásom halljában berendezett kiállítás festőnőjével. Mivel két képe között nyílt a szobám ajtaja, és mindkét képen hatalmas punci volt látható, nem lehetett elkerülni a rendszeres beszélgetést. Először én hittem azt, hogy elmórickásodtam, és mindenben puncit látok, de aztán a képek alaposabb szemügyre vétele után kiderült, hogy mégsem. Amin nem punci volt, azon betét, és a vendégkönyv is úgy működött, hogy a kedves látogató tintapárnára tette az ujját, majd alaposan rányomta a vendégkönyvként is funkcionáló tisztasági betétre. A képek megtekintése, valamint a festőnővel való beszélgetések minden napból elvittek 5-20 percet, így máris volt egy visszatérő elem, amivel kiválóan elröppent a nap egy része. Mellesleg eszembe jutott a Maria Wassermann-nal, a mallorcai festőnővel közös marokkói kalandozásom. Maria kizárólag cici-punci vonalon mozog, ecsettel és kerámiákkal, ami elég szürreális dolog annak ismeretében, hogy az ember egy sivatagi erődből menekíti ki egy zsarnok arab karmaiból, és a bérelt Daewoo hátsó ülésén az első Black Sabbath hallgatása közben puncikról és Atlantiszról beszélget vele.

Az idő elverésének másik lehetséges módja a random stoppolás. Egyiptomból érkezett Arthur barátom, aki buszjegyet akart venni másnapra. Saccra elindultunk a buszpályaudvar felé, komótosan ballagva, majd egy kereszteződésnél bizonytalankodva megállt mellettünk egy terepjáró egy helyi arccal, hogy mit keresünk. Végül elvitt a pályaudvarra, de közben kiderült, hogy egy HIV fertőzötteket befogadó katolikus iskolának az igazgatója, aki ezzel a körrel el is vitt a város szélére, és megmutatta nekünk az iskolát – kétség nem fér hozzá, hogy egész Etiópia magasan legjobban felszerelt és legszebb épületébe vitt, ami még a magyarországi sulijaimra is köröket vert. Újabb délután egy újabb helyen, ahova sose jutottam volna el magamtól.

Jó móka továbbá a helyi couchsurferekkel, illetve facebookos ismerősök ismerőseivel való lógás. Így találkoztam Esset-tel, egy igen megnyerő külsejű és elég vicces leányzóval, aki a helyi lányok viselkedési mintáiban segített eligazodni. Ebből kiderült, hogy az „úgy” néző lányok pont azért néznek úgy, mint akik dugni akarnak, mert dugni akarnak. Ezt több ok miatt én nem próbáltam ki, de a szállásomon körbenézve a nyugatiak között elég hamar nyilvánvalóvá vált. A lényeg, hogy egy részük prosti, akik szegénységből, anyagi előnyök miatt, Európába nősülésből vagy valamiért szeret külföldi fazonokkal ágynak esni, de van egy csomó tehetősebb üzletasszony, érdeklődő, egzisztenciálisan független leány, akik hobbiból dugnak külföldiekkel. Akit most jól felcsigáztam, az gondoskodjon sok gumiról meg penicilinről. 

Érdekes módon az európai nők egy része is pontosan azt csinálja, amit hím kollégáik, nevezetesen megdugatják magukat. Úgy tűnik Addisz nagyszerű cserehely. Ide jön egy rakás, fajfenntartásban mérsékelten sikeres, mérsékelten jóképű európai (mondjuk pár daliás skót legény, néhány inkább érdekes, mint kifejezetten csúnya brit leánnyal), és találnak maguknak szép helyit. Ahogy a gyönyörű ében démonok is élvezik a fehér genitáliát, ugyanúgy a helyi srácoknak is legalább akkora presztízs (ha nem is öröm) alaposan elázott fehér lukakat tömködni. És a végén mindenki boldog, főleg ha nincs viszketés másnap.

Mivel Addisz vöröslámpás negyedében lakom, értelemszerűen az alja népe is itt koncentrálódik. Agresszív koldusok és nagyon hazudós kéregetők napközben is akadnak errefelé, de az este más. Ilyenkor pár sörtől bebasznak az utcán lézengő szarabb arcok, és tovább próbálkoznak, ezúttal már sokkal több önbizalommal. Így fordulhatott elő, hogy egyik éjjel a szállásom közelében megtalált egy eléggé ittas koma, aki minden nap a környéken bandázik, és akit minden nap lerázok. Kért pénzt sörre. Gyerekkoromból emlékszem, mennyire hálás voltam a potyasörökért, úgy gondoltam, ideje törleszteni a sorsnak. Mivel előzőleg voltam már tanulmányi kiránduláson a helyi intézményekben, a kezébe számoltam pontosan 11 birrt – kb. 150 forintot – amiből kijön egy ampulla. Ettől készen lett, elkezdett üvöltözni, hogy menjek a picsába az apróval, adjak egy százast. Mivel az kb. 1400 forint, ráadásul az itteni kereseti viszonyokhoz képest olyan, mintha egy otthoni koldus agresszíven követelne mondjuk nyolcezer forintot, elhessegettem a fazont. Az meg csak jött, megfogta a karom, megragadta a dzsekim, mire ellöktem. Itt avatkoztak be a helyi őrök meglehetősen erélytelenül, de jól fölmérve azt a helyzetet, milyen egyoldalú pusztítás lesz abból, amikor egy önjelölt sörhulla beleköt egy kétszer akkora, majdnem színjózan európaiba. Pár nappal később ugyanez a csávó belekötött egy kollégámba, megint részegen, vagyis hosszabb kiküldetés esetén kódolva van egy megleckéztetés. Összegezve a fentieket, Addisz elég sok mókát és kacagást tartogat azoknak a rejtői fazonoknak, akiket elsősorban a sör, a punci meg a bunyó szórakoztat leginkább.

Mindennek tetejébe megtalált egy díler is. Miután nem mutattam sok érdeklődést az iránt, hogy a rendőrség bejáratánál vegyek tőle több-kevesebb marihuánát, kitört belőle az őszinteség, és ez hagyta el a száját: „Az a helyzet, hogy díler vagyok. Abból élek, hogy füvet adok el. Ha te nem veszel füvet, nem lesz pénzem. Pénzre viszont mindenképpen szükségem van. Mi lenne, ha csak adnál pénzt, de én nem adnék füvet?” Ez akkora dealnek tűnt, hogy majdnem adtam neki 100 dollárt, de aztán mégsem:)

Ez az etióp rasztafari mozgalom a jamaikaiakkal egyébként valami totális félreértés. Amikor Szelasszié császár kitalálta az afrikaiak egyesítését, a gondolatnak sikerült megnyerni számos jamaikai elszármazottat. A mese szerint, amikor ellátogatott Jamaicába, amikor kiszállt a gépéből, elkezdett esni az eső, ami hosszan tartó szárazságnak vetett véget. Ez elég sokat használt a presztízsének. Mindenesetre valahogy meggyőzött 2-3 ezer lúzert, hogy az nagyon jó lesz nekik, ha a karibi szigetről az akkor még ugyan nem landlocked, ám sokkal kevésbé laza Etiópiába költöznek a nagy unity reményében. Ők Sheshamane város környékén kaptak földeket, de elég gyorsan rájöttek, hogy távol a tengertől, dög meleg szavannán élni egy kommunistává váló uralom alatt nem annyira fain, mint napestig pöfékelni odahaza inda beach yo bro. A lényeg, hogy a többség hazament, közben ide temették Bob „Miezaszarzene” Marleyt. Ma ez a raszta főváros, mintegy 80 jamaikai családdal, és semmi látnivalóval. Ennek következtében Addisz összes drogdílerének itt él a családja, és itt vannak földjeik, amin természetesen valamiért megterem a kender is.

Nos, így ahogy visszaolvasom a fentieket, mégsem igaz az az állítás, hogy Addiszt nem ajánlom senkinek. Elég szórakoztató annak, akit ez szórakoztat.

Nincsenek megjegyzések: