veszedelmes viszonyok

Az „igazság” píárja

Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.

2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?

Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között. A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.

A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.

A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben. Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.

Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon. Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.

Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény. Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.

Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között. Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.

overlanders around...

„Emberek, akik egyszerűen csak emberek”
Európai utazók élménybeszámolója – beszélgetések a szudáni Kartúmból

Nincs ember, aki ne szeretne utazni. Néhányan megtehetik, hogy eljussanak más kontinensre. De ennél jóval kevesebben vannak azok, akik megszállottan járják a világot. Gyalog, motorral, terepjáróval, öt kontinensen, többtucat országon keresztül, idő és energia nem számít. Szudán fővárosában, Kartúmban beszélgettem Afrikán átautózó németekkel, egy 150 ezer átvezetett kilométeren túl járó motoros írrel és egy négy éve úton lévő csehvel. Tapasztalataik érdekes módon egybecsengnek…


A cseh Stepan Javorcak (34) közel négy éve utazza körbe a világot.

„Korábban projektmenedzserként dolgoztam, és közben munkamániás lettem.” – vág bele Stepan a motivációját firtató kérdésre reagálva. „Egy rakás pénzt kerestem, de sosem volt elég időm a barátaimra. Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem, és erre a legjobb módszernek egy egyéves világ körüli út tűnt, de négy lett belőle. Jó lesz már ezt is abbahagyni, mert lassan egyfajta munkára kezd hasonlítani.”

A legtöbb ember szerint a nagyvilág veszélyes hely, de a tapasztalat megcáfolja ezt a feltételezést. „Amikor 2004-ben elindultam, csak a médián keresztül ismertem a világot, ami mindenről azt mondta, hogy veszélyes, rossz, hogy háborúk vannak. Ez mind marhaság, utam során csupa kedves emberekkel találkoztam, és sosem volt gondom a biztonsággal. Ha bármi bajom volt, mindenki segített, amivel tudott, szállással, étellel. Szomorú vagyok, ha rosszat hallok ezekről a helyekről, mert én a másik oldalukat ismerem.” – áradozott a cseh óriás.

Mondják, hogy utazás közben ismeri meg az ember önmagát, és közben sok olyan képességnek is a birtokába jut, amit otthon elég nehéz lenne megszerezni. Stepan egyetért ezzel az állítással: „Amikor elindultam, azt hittem, hogy ismerem magam. De két év után kezdtem igazán megismerni önmagam, hogy mit szeretek igazán. Ismerem a korlátaimat, a tűrőképességem határait. Útközben belejöttem az angolba. Amikor elindultam, csak csehül beszéltem. Kénytelen voltam megtanulni az emberekkel közös nyelv nélkül kommunikálni, olvasni a gesztusaikból. Ezt nagyon jól tudom használni a munkámhoz. Ha valakivel tárgyalok, azonnal látom, hogyan kommunikál közben, és ha valami nem stimmel, az rögtön feltűnik.”

A legkedvesebb országait nehezen szedi össze: „A kedvencem Pakisztán. Sosem találkoztam náluk barátságosabb emberekkel. Emellett nagyon jó túrázni arrafelé, tetszettek a mecsetek is. Pápua-Új-Guinea rendkívül vad hely, az egyik legveszélyesebbek egyike. Három hetet töltöttem helyiek között, velük éltem. Akkoriban még csak csehül beszéltem, ami azért volt érdekes, mert csak mosolyogtunk és kézzel-lábbal kommunikáltunk. Kolumbia talán a legszebb ország, csodás karibi tengerparttal, őserdővel, vulkánokkal, gyarmati városokkal és rengeteg egzotikus gyümölccsel, ami talán csak arrafelé található.”


A német Sebastian Bullinger (28) és Michael Kruckenberg (27) egy 10 éves Land Roverrel szeli át fél Európát és Afrikát.

Németországból indultak, a végső cél Fokváros. Az egész túrát körülbelül fél évesre tervezik, de Afrikában az ilyet nem lehet pontosan kiszámolni. „Tavaly augusztusban egy vasárnap délután rettentő másnaposan arról beszélgettünk, hogy veszünk egy öreg kocsit, és elmegyünk Afrikába. Ezt az ötletet fejlesztettük tovább. Amikor Isztambul felé jöttünk, akkor éreztük csak, hogy tényleg úton vagyunk. Nem volt túl sok tervünk Afrikára. Csak meg akartuk nézni, hogy élnek itt az emberek, milyen a kultúra, a hagyományok. Más képet akartunk kapni, mint amit a média adott. Az utazás erre a legjobb. Korábban a Földközi-tengert akartuk megkerülni motorral. Amikor 16 évesek voltunk mindig egy igazi motoros túráról álmodtunk a Cote d’azuron.” – meséli Sebastian.

Kezdetben számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Az első kocsit, amit megvettek erre az útra, három hónapos szerelés után motorhiba miatt ki kellett dobni. „Először egy olcsó kocsit akartunk venni. Találtunk egyet, az előző tulaja azt mondta, ezt-azt meg kell rajta javítani, de amúgy megy. A következő három hónapban minden hétvégén és szünnapon a kocsit építettük. Ment a motorja, de három hónap után kiderült, hogy nem igazán bírná az utat. Annyira lerobbant volt, hogy a németek nem engedték volna vissza az utakra.” A kudarc nem vette el a srácok kedvét, és 9000 euróért találtak egy Land Rovert. „Három hónapig minden hétvégén csak szereltünk, és olyanok könyveit olvastuk, akik hasonló túrát tettek korábban. Nézegettük a térképeket, hogy merre érdemes menni. Annyit tudtunk, hogy körülbelül 20 ezer kilométert kell megtennünk fél év alatt. Tudtuk, hogy Kongón keresztül bonyolult lenne, de Ugandán át könnyű.”

A spontaneitás végig megmaradt. Közös szállásunkon a szudáni Kartúmban is a térképeket bújták, vajon melyik szomszédos ország követségére kéne menni vízumért. Végül Etiópiát választották. „Tervezni nem mindig érdemes. Dubrovnik felé kitaláltuk, hogy lemegyünk a standra, de elkezdett esni az eső. Ekkor föladtuk a tervezést.” – meséli Michael, aki indulás előtt pár nappal végzett az egyetemen üzleti tudományok szakon. A kalandjaikról itt olvashattok.


Az ír Sam Uprichard (33) egy KTM terepmotorral indult el két évvel ezelőtt a ködös Írországból. Azóta hazafelé tart…

Mérnök-informatikus Sam hét évig folyamatosan dolgozott, miközben kisebb túrákat tett Spanyolországon keresztül Marokkóba, motorral, egészen le a nyugat-afrikai Gambiáig. „Azt az utat elő sem készítettük barátaimmal, csak fölültünk a motorra és elindultunk. Nagyon rövidnek éreztem, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy egyszer el kell mennem egy komolyabb túrára. Egy darabig halogattam, hét évig gyűjtöttem a pénzt, majd 2005 októberében elindultam.”

Mint fentebb megszólaló kollégák sűrűn emlegették, ilyen hosszú útra tervezni lehetetlen. Sam sűrűn bólogat eközben: „Előkészítéskor elsősorban azt számolgattam, hogy mennyibe kerül átreptetni a motort egyik kontinensről a másikra. Viszont sosem számoltam külön a benzinköltséggel, mert a világon otthon a legdrágább az üzemanyag, mindenhol máshol sokkal olcsóbb. Át kellett gondolnom, milyen útvonalak jöhetnek szóba, és melyek azok az országok, amelyekben nem tudok áthaladni. Ilyen volt például Mianmar, a korábbi Burma. De a részletes tervezést már az elején föladtam. Ha egy ilyen hosszú utat tervezel, évekig gyűjthetsz anyagokat az internetről. De a dolgok állandóan változnak. Így egyszerűen csak elindultam.”

„Először csak Indiáig akartam elmotorozni, de amikor odaértem, rájöttem, hogy ha ilyen messze vagyok, akkor akár Ausztráliába is lemehetnék. 37 országon keltem át, 150 ezer kilométert vezettem idáig.” – áradozik a spontán döntéseinek eredményességéről az ír srác.

Neki is furcsa lesz hazatérni szülőföldjére, Írországba. „Személy szerint rengeteget változtam az utóbbi időben. Mindenki, aki utazik, ismeri ezt az érzést. Változik az értékítéletünk, kevésbé leszünk materialisták. Hogy pontosan mi változott? Észak-Írországban élve és dolgozva nem nagyon érdekeltek az aktuális események, a globális problémák, a napi hírek. Nem érdekelt soha a politika sem. De az út alatt minden egyes nap érintett vagyok a helyi politikában. Miért kerül a benzin olyan sokba az egyik helyen, és máshol miért nem? Miért kell egy csomó pénzt fizetnem egy hivatalos papírért? Kritikusabb lettem. Rengeteget láttam a környezetről, így jobban foglalkoztat annak megóvása is, ami korábban sosem érdekelt. Jobban érdekelnek a más kultúrák és hagyományok, a mások megértése.”

„Kedvenc országom Pakisztán. Elképesztőek az emberek, ahogy mindenhol kriketteznek. India is lenyűgöző, vagy Kolumbia és Argentína tájai. Afrikában Namíbia és Etiópia a favorit. Az egyik legjobb történetem viszont Észak-Kenyából van. Ahogy motoroztam keresztül a vidéken, láttam több helyet, ahol lehetett benzint venni, de annyira drága volt, hogy nem álltam meg. Ez később végzetesnek bizonyult. Áthaladtam egy Logo Logo nevű parányi falun, majd hat kilométerrel később kifogyott a benzin. A meleg elviselhetetlen volt, megpróbáltam megállítani egy kocsit, hogy kérjek üzemanyagot, de egy óra alatt csak hárman mentek arra, mindhárman dízellel. A nap ment le, senkinél sem volt benzin, úgyhogy visszatoltam a motort Logo Logoba. Egy fiatal srác felajánlotta, hogy vendégül lát, odajött a családja is. Másnap reggel fölugrott egy kamionra, hogy elmegy a legközelebbi városba benzinért. Négy napot vártam rá egy olyan helyen, ahol nem volt áram, folyóvíz semmi. Csodálatos élmény volt, törődtek velem, segítettek, én meg csak a napi vizüket használtam.”

„Ha hazamegyek, és visszagondolok arra, hogy milyen volt keresztülvezetni Iránon, Pakisztánon, Kolumbián összeszorul a gyomrom. Hogy milyen emberekkel találkoztam. Emberekkel, akik egyszerűen csak emberek.”

rules

Nem mondhatom, hogy nincsenek új ötleteim, de sajnos elég kevés az időm megírni őket. Szerencsére nem éppen eseménytelen közelmúlt életem jónéhány korábbi állomása megér egy kitérőt. Most egy 2001-es sztori jutott eszembe, amit egy pakisztáni sivatagi útlezárás alatt sikerült összeszedni, és frissen megírni.

Demonstráció a sivatagban

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel.

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége.

De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem.

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Ezt nem hiszem el. Kinézek az ablakon. Rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem. Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást. Ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék.

Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide.

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Megint megtanultam egy hasznos szokást. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió.

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is.
Nem hiszem, hogy a Nyugat megértette a Talibán lényegét, különösen 9/11 után. Gyakran összemossák őket a bin Ladenhez kötődő szervezetekkel. Azon mérjük le őket, amit a médiánk bemutat róluk. Afganisztán egyébként is speciális ország, semmi mással nem vethető össze. Természetesen a XX. század is nyomot hagyott, elég a taposóaknákra gondolni. Rendkívül vonzó ország, de gyanítom, hogy nem a tálibok uralma alatt lehet a legjobban megismerkedni vele.
Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek.

Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar rájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta.

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm.

Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak.

Négykor iszonyatos hangzavar lett, fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot.

Vagy Pakisztán a krikettvilágbajnok, vagy India. Büszkék is magukra. Kvetta felé még az úttesten is játszottak, amikor nem volt forgalom. Hamar befogadták a briteknek ezt az ajándékát. És dagad a májuk, hogy megverik a briteket. Szinte mindig. Ha nem ők, akkor India.
Végre megérkeztünk. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén.

Egy gyors vacsora után keresünk internetkávézót. Meg kell nyugtatni az otthoniakat. Közben felfigyelek egy érdekes jelenségre. Kombinálják a netkávézót a pipsóval. Muzulmán országban a szex tabu. Szerencsétlen fiatalok. A gépek körül függöny, nem látni be sehova. Hajt a kíváncsiság, ezért átkukkantok a szomszéd géphez. Fiatal srác a pakistanporno.com-on pucér csajok képeit nézegeti. Kellemesen csalódok, azt hittem szőrösebbek. Gyűjtögetem az információkat Nepálról, elvégre pár hét múlva már ott leszünk. Csupa rossz hír. Meggyilkolták a királyt. A polgárháború már öt éve tart, de a maoisták most kezdtek csak rá igazán. Halomra ölik a rendőröket az ország nyugati részén. A külügyminisztérium nem javasolja az utazást. Ez azért erős túlzás. Dumálunk még jó félórát a fiatalokkal. Este még hírtelen ötlettől vezérelve veszünk magunknak egy-egy pléhbögrét. Még nem tudjuk, hogy mire kell, de másnap már áldjuk a megérzésünket.

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet.

Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter.

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Tomival megosztjuk a feladatokat. Ő üvöltözik, én meg gyors beavatkozásra készen szúrós tekintettel nézem a lökdösődőket. Ez hatásos, amint észrevesznek, kicsit lenyugszanak a nagyhangúak. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.

Illegal network

Illegális hálózat a cédrusok árnyékában

Tizenöt év, több mint százezer áldozatot követelő kegyetlen polgárháború után 1990-ben teljesen lerombolt infrastruktúra maradt hátra. A Közel-Kelet Svájcaként is emlegetett Libanon azonban a térség egyik legfontosabb üzleti és pénzügyi központja, így a hatalmas pusztítást aránylag gyorsan rendbe hozták. Ebben aztán a 2006-os izraeli bombázás 3,6 milliárd dolláros kárt tett, amelyet nemzetközi segítséggel azóta újjáépítettek.

Bejrút kivételes gyorsasággal fejlődik: a két évvel ezelőtt rommá bombázott részeken ma az utolsó elemeket emelik a daruk a felhőkarcolókba, és a reklámok szerint nemzetközi szintű ingatlanokat kínálnak a fizetőképes vásárlóknak. A látszólag egészséges versenyt, a befektetési kedvet és az új technológiák alkalmazását egyedül a politikai instabilitás gátolja.

Bejrútban járva kicsit furcsán éreztem magam: a hatalmas fejlődés és a hihetetlen tőkekoncentráció ellenére tanácstalanul járom a várost, kezemben a fényképezőgéppel. Sehol egy mobilreklám, egy mobilbolt, egy internetkávézó, és a telekommunikációs cégek logóval díszített felhőkarcolóit sem találom. Végül egy-két hétköznapi aprósággal vagyok kénytelen beérni: a keresztény negyed wifis kávézói garmadájával, vagy a kormányzati negyed elegáns épületeivel és az ott fellelhető egyetlen mobilbolttal.

Annál izgalmasabbak a háttérben zajló események, elsősorban a telekommunikációs ágazat privatizációja, amely hosszú évek óta aktuális téma, és amelyet a politikai instabilitás és a sokféle érdekcsoport miatt nehéz lesz összehozni. Így a 6-7 milliárd dolláros kérdés továbbra is nyitott, és a versenybe az eddigi két szolgáltató mellett beszállna a szaúdi Etisalat is.

A privatizációnál is érdekesebb probléma a Hezbollah kommunikációs rendszere. A kormánytól független, teljesen zárt hálózatot építettek ki országszerte, amely példátlan befolyást és hatalmat biztosít nekik – gyakorlatilag állam az államban. A jelenlegi kabinet és a Hezbollah között ennek a hálózatnak a kérdése a legforróbb vitapont, ugyanis ennek birtokában lehetetlen ellenőrizni a szervezetet. A rendszert használhatják az irániak is, és rakéták aktivizálására is alkalmas. És honnan volt erre pénz? Iráni „segélyből”. Ettől kezdve a történet hosszabb cikké bonyolódna: iráni titkosszolgálat és hatalmi ambíciók, szír különleges erők, Izrael- és Amerika-ellenes összeesküvés-elméletek vélt és valós fenyegetése, tisztára, mint a James Bondban.

football in Syria

Ha Allah is úgy akarja, Aleppó
Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás. Vagy ahogy a muszlimok mondják: „insallah”. Ez a hétköznapi életük legfontosabb szervezőelve. Előre megbeszélt időpontok, programok tervek csak akkor valósulnak meg, ha valami közbe nem jön – vagyis ha Allah nem vezérli másfelé lépteiket. Az emberi szándék az európai értelemben vett pontosságra megvan bennük is, csak másképp. Ez gyakran azt jelenti, hogy a nyugati gondolkodás szempontjából nem mindig megbízhatóak. Ha például betegek a szülők, segíteni kell a barátoknak és általában a rendkívül erős szolidaritásuk másfelé vonja őket, lelkiismeret-furdalás nélkül lépnek túl olyan apróságokon, mint egy megbeszélt találkozó.

A következő napok történései is ilyen mentalitás jegyében estek meg velünk. Ha úgy tetszik, részeseivé váltunk az „insallah”-életvitelnek. Kiléptünk a nyugati gondolkodás kapuján, és sodortattuk magunkat az előre meg nem határozható eseményekkel. Cselekedeteink vezérlő elve lett ez a látszólag kaotikus, gyakorlatilag azonban évszázadok óta remekül működő elrendelés, amely az isteni akarat alá vonja az emberit, amelyet mindenki ismer és feltétlenül tiszteletben tart.

Aleppó

Budapesten épphogy letettük a széldzsekit, Törökországban a hegyek között még fagyott, az észak-szíriai Aleppó városában viszont hőség fogadott április első hetében. Nem siettünk sehová, a szinte korlátlan időnkkel kizárólag mi rendelkeztünk, aminek egyenes következménye az lett, hagytuk, hogy megtörténjenek velük a dolgok, az isteni elrendelés.

Az ősi város körülbelül négyezer éve lakott. Éltek és uralkodtak itt hettiták, asszírok, perzsák, görögök, majd római provincia lett. Később arab kézre került, de betörtek egy időre a bizánci seregek és a mongol hordák is, míg végül az Ottomán Birodalom része lett egészen annak felbomlásáig. Aleppón nyomot hagyott mindez, a többmilliós város kaotikus kavalkádja nagyon is jól működő társadalmi és kulturális rendet takar.

Az első napokban hagytuk, hogy a város megismertesse magát velünk. A bazárban, a citadellán, az örmény negyedben és a város többi részén is kiszolgáltattuk magunkat kíváncsiságunknak és a helyiek érdeklődésének. Az erőd bástyáiról körbetekintve próbáltunk meg valami kapaszkodót találni, hogy megértsük a város szerkezetét, hogy vizuális értelemben érdekes helyekre bukkanjunk. Mint ilyen esetben mindig, most is tévedtünk: az igazán érdekes helyek mindig azok, amelyek nem annak látszanak messziről. Azt mindenesetre felfedeztük, hogy a házak dzsungelében megannyi kisebb-nagyobb temető fekszik, némi támpontot adva ezzel a tájékozódáshoz. Egy ilyen temető meglátogatására tett kísérlet indított el minket az Allah által elrendelt ösvényen.

Német-arab
Aleppo egy aránylag központi részétől, a nyugatiak (csak a nyugatiak) által Teréz anya térnek nevezett helytől nem messze taxiért integettünk. Az egyik temetőbe szerettünk volna eljutni, amelyet még a magasból szemeltünk ki magunknak. De csak szerettünk volna, hiába kérdeztük meg előtte araboktól, hogy mondják a temetőt, taxisunk értetlenkedett. Kisebbfajta csődület alakult ki körülöttünk és mindenkinek volt ötlete, hogy mit is szeretnénk valójában. Negyed óra múlva az érdeklődés nem csökkent, de váratlan segítséget kaptunk. „Wohin möchtest Du fahren?” – érdeklődött egy hang a kocsi mögül németül afelől, hogy merre is akarunk menni pontosan. Kortalannak tűnő, de fiatal arab srác szerette volna megoldani a problémánkat. A helyzet gyorsan tisztázódott: a helybeliek azt nem értették, hogy minek akarunk temetőbe menni, de ha már megyünk, melyikbe, ugyanis több is van a környéken. Munzer, az érdeklődő arab fickó mellénk szegődött. Ő is kíváncsi volt arra, kik ezek az idegenek, akik a turisták által mellőzött temetőket látogatják. Éppen tékvandó-edzésre igyekezett, ami ebben az esetben (is) azt jelentette, hogy még van pár órája. Miután leépítette a pofátlanul magas árat követelő taxist, elcsavargott velünk a sírok közé. Közben mesélt a többszáz éves sírokról, a temetkezésről, de elsősorban saját magáról – mint ahogy mi is. Amikor eljött a búcsú ideje, megkérdeztem, vele tarthatok-e edzésre, és miután igent mondott, már robogtunk is valahova a külvárosba a helyi tömegközlekedéssel, a zsúfolásig megtelt mikrobusszal. Előtte még alaposan megetetett finom helyi süteményekkel…
A délután további részét egy külvárosi műfogsorkészítő műhelyében ücsörögtem végig egy kurd barátjánál, sok liter méregerős tea és cigaretta társaságában, majd bő órás tékvandó-edzés következett, amit további teázás és hazakísérés koronázott.

Munzer valaha a németországi Winterbergben dolgozott asztalosként. Szerinte ismernünk kellett volna a helyet, ebben a városkában van ugyanis az ország egyik legnagyobb síugrósánca. Asztalosi karrierje nem volt zökkenőmentes, értett ugyanis mind a nyílászárókhoz, mind a lépcsőkhöz, asztalokhoz, szekrényekhez, ami általában nem tetszett a főnököknek – vélhetően a túl sok szaktudás miatt. De legalább tökéletesen megtanult németül és megnősült. Aleppóban éppen a papírjait várta a német hivataloktól, így bőven jutott ideje arra, hogy társaságunkhoz csatlakozva kellemesebbé tegye napjainkat.

Aleppóban és környékén Munzer vált első számú barátunkká, idegenvezetőnkké, programszervezőnkké és menedzserünkké. Végiglátogattuk a barátait, a kedvenc helyeit, voltunk vele edzésen, kirándulni, és kilátástalan programokba bonyolódtunk Szíria legideálisabb tengerpartjának megtalálásával kapcsolatban. Esténként valamelyik városban csavarogva beszélgettünk, miközben mindig talált nekünk valami addig még ki nem próbált finomságot. Jó muszlimként időnként magunkra hagyott és elszaladt a legközelebbi mecsetbe imádkozni, hogy megőrizze a lelki békéjét.

Róla vehetett volna példát másik barátunk, a kurd Szalam, aki Munzernek tökéletes ellentéte volt. Jólelkű, kedves srác, akit csak a szép nők és a méregerős arak tudtak igazán feldobni. Ez utóbbi ánizsos pálinkaféle, leginkább ötven maligánfok körüli szesztartalommal. Szalammal tévelyegtünk kora hajnalokon a szállásunk tetőteraszán, miközben a szomszéd házba a szír maffia hozta vissza a novoszibirszki prostituáltakat, akikkel reggelig tartó beszélgetésekbe merültünk egy rácsos ablakon keresztül. Az egyikük Michelle Pfeiffer volt az útlevele szerint, és egy jobb élet reményében hagyta ott a kies Oroszországot a még kiesebb Szíria kedvéért. Nem tudhatta, hogy rossz kezekbe kerül, és az egyetlen vigasza az lesz, hogy néhány jobb lelkű utazóval beszélgethet, kizárólag hajnalban. Bénított a tehetetlenség tudata.

A legkülönfélébb emberek és programok valahogy nagyon is összefüggő egészet alkottak. Teljes lett a tiszta–romlott, a szerencsés–szerencsétlen, a felszín és a mély által árnyalt kép. Mintha egy középkori misztériumjáték szereplői lettünk volna, a két vándor, akik körül ott nyüzsög a prostituált, a tiszta lélek, az elveszett lélek, a kapzsi főnök és az alvilág. A díszlet a hajnali Aleppó, zene a müezzin, a narrátor pedig egy részeg kurd.

Foci

A másnapi focimeccs is történelmi eseményszámba ment, legalábbis a kurdoknak. A kurd al-Dzsihád csapata 3-1-re verte az arab al-Dzsazírát, ezzel pedig bejutottak a szír első osztályba. Aleppóban volt nagy öröm, pedig a két csapat városai több száz kilométerre vannak a sivatagban, mindenképpen a periférián. Nyugatiak nemigen érdeklődnek a szír bajnokság meccsei iránt, pedig csodák ott is történnek. Ilyen volt például a szögletből rúgott gól; de azért is megérte kifizetni a legalább 200 forintos belépőt, mert nem voltak labdaszedők, így a meccs percekre leállt, ha valaki nagyon messzire rúgta a labdát. A szurkolók nyelve pedig nemzetközi: őrült fazonok síppal, dobbal, táncoló drukkerek, hangulatfelelősök, vezérszurkolók, akik azonnal lejattoltak velünk, mint érdeklődő turistákkal. Salam velünk volt, a helyi kurd B-közép rögtön rajongótárssá fogadott bennünket.

Amikor az al-Dzsihád felkerült az első osztályba, és a kurdok nagy ünneplésbe kezdtek országszerte, a kurdok egyik központjában, Hassakéban a rendőrök valamiféle nemzetiségi lázadásra gyanakodva nekimentek az ünneplő tömegnek, sokakat bevittek és megvertek. Erről természetesen nem szól a szír média, főleg nem az angol nyelvű. Hogy honnan tudom? Másfél évvel később Sopronban találkoztam egy hölggyel, aki a fociról kezdett beszélni, hogy oldja a kezdeti kommunikációs zavart, ami viszont nekem nem kenyerem. Életemben egy meccsen voltam, az is a fent említett szír rangadó volt. Amikor megemlítettem neki az al-Dzsihád esetét a másodosztállyal, fölcsillant a szeme, majd azonnal elkomorult. Ő is látta a meccset tévén, lévén félig szír, és az édesapját aznap este bevitték és megverték a rendőrök, csak azért, mert a kurdok nyertek… Így másfél évvel később és párezer kilométerrel arrébb az isteni kaleidoszkóp megmutatta az igazság még egy szeletét.

Ugyanaznap este valamilyen indíttatásból, nyilván megint „insallah” rendelésre, letértünk egy pincébe az örmény negyedben. Jeltelen ajtó, sötét, de valami hívogató hangulat csábított. Hirtelen kis teremben találtuk magunkat egy ortodox internátusban. A diákok éppen csocsóztak, mi pedig nagy feltűnést keltve igyekeztük a legkisebb feltűnést kelteni. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt, átváltottunk a nemzetközi nyelvre, vagyis elkezdtünk játszani. Otthon, mint minden rendes, egészséges fiatal, rengeteg időt töltöttünk és töltünk kocsmában, ezért elég jól tudunk csocsózni. Itt ez nem annyira természetes, hiszen nincsenek a fent említett intézmények, és egy hétköznapi részegedést is csak italboltból lehet menedzselni. Amikor elkezdték komolyan venni a meccset és egyre jobban játszottak, kénytelenek voltunk úgy bekeményíteni, mintha nagyfröccs lenne a tét (az országban nincs szóda, és a szír borok is inkább érdekesek, mint jók). Végül súlyos csapást mértünk a szír all-stars csocsócsapatra, de szerencsére ők is elégedettek voltak, hiszen mégis csak a mi nemzeti sportunkról volt szó.

Hogy ne teljen el túl sok idő foci nélkül, pár nappal később még jött egy kis ráadás. Az utolsó esték egyikén Munzer egy parkban sétálva beavatott a szír fagylalt gyönyörűségeibe. Közben üdítősflakonokkal fociztunk, majd hirtelen ötlet hatására vettünk hajnali fél egykor egy focilabdát, nem egészen két dollárért. Először csak rugdostunk egymásnak beszélgetés közben, de egyre nőtt az érdeklődés a játék iránt. Egy csapat rendőr addig nézte a játékot, amíg kisebb susmorgás után fölajánlottak nekünk egy meccset. A rendőrök a fegyvereiket egy padnak támasztották, ingujjban és pisztollyal az oldalukon készültek a nagy győzelemre. Ők nem tudták, hogy Munzer arab, mi meg nem árultuk el nekik, így a meccs során értékes információkhoz jutottunk a rendőrcsapaton belüli kommunikációval kapcsolatban, például hogy szerintük mennyi az állás – ebből ugyanis akadt némi szolid vita időnként. Mi átadtuk volna a meccset, mert túlerőben voltak, ráadásul fegyverrel, ami azért nem szép dolog, de hát nehéz összeegyeztetni a rendőri szolgálatot és a fair play sportot. A másfél órás meccs vége 15-14 lett a magyar–szír vegyes csapat javára, pedig a rendőrök nagyon igyekeztek megverni minket. A központból vagy fél órája keresték őket, de senki sem válaszolt vissza, nehogy egy vesztésre álló meccset kelljen otthagyni a kötelességteljesítés kedvéért. Hajnali kettőkor csatakosra izzadva egy csapat vidám rendőr indult éjjeli szolgálatba…

Indulás előtti este Munzer figyelmeztetett, hogy jó lenne megvenni a buszjegyeinket a törökországi Antakiáig, ahonnan közvetlen járat indul Isztambul felé. Majd reggel – válaszoltuk. Munzer mégis ragaszkodott a jegyvásárláshoz mondván, nem lesz hely. „De lesz.” A higgadt válasz egy pillanatra felbőszítette, de ő is pontosan tisztában volt vele, hogy az az adag, amit az arab életből és kultúrából kaptunk az utóbbi hetekben, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjuk: ha föl akarunk szállni a buszra, igenis lesz rajta hely. „Du bist ein Arab, Du Arsch!” – kiabálta, de már ő is elismeréssel mosolygott, amikor arabnak nevezett.

low budget in Denmark

Koppenhága, télen

Eszembe jutott egy lassan hároméves sztori. 2005 folyamán puszta kíváncsiságból jelentkeztem egy dán iskolába. Ott örömmel vették a jelentkezésemet, és megkértek, amennyiben lehetséges, nézzem meg a sulit, mielőtt eldöntöm, hogy kimegyek-e tanulni. Az ötlet jó volt, mert amint leszállt a gépem a dán fővárosban, azonnal tudtam, hogy ide biztosan nem jövök.

Délután fél 3 felé szürkület fogadott Koppenhága repülőterén. Igaz, december közepén, de akkor is sokkolt. Délután négykor viszont megkezdhettük az éjszakai életet. Az iskolát leszámítva azzal a céllal érkeztem ide, hogy bebizonyítsam magamnak: még Európa drága országaiban is aránylag jól el lehet boldogulni kevés pénzzel. Elméletem (és egyes vallások) szerint minél kevesebb pénze van az embernek, annál szabadabb. Ehhez viszont ragaszkodnom kell ahhoz a megkötéshez, hogy legyen biztos háttér valahol a világban. És legyen vagy jó idő, vagy jó társaság, bár ez utóbbi kettő már csak kényelmi szempont. Ezen logika alapján ha van 20 euróm egy napra, abból kijön egy legolcsóbb szállás és némi kenyér. Ha viszont csak 10 euróm van, akkor az szállásra nem elég, tehát mind a 10 megmarad. Optimista embernek meg sosem lesz baja, legalábbis Európában nem.

Nyugat-Európát, és különösen Skandináviát talán fölösleges bemutatni. Nincs az életnek olyan területe, amely ne lenne az elérhető legmagasabb színvonalon szabályozva, a magas szintű szolgáltatások pedig az ennek megfelelő áron elérhetőek. Már az első órában nyilvánvalóvá vált, hogy a hat napra tervezett költségvetésem elegendő akár két éjszakai szállásra, vagy hat napi bolti kajára, vagy egynapi szállásra és egy vonatozásra. Kezdtem áldani az eszemet, hogy Ferihegyen nem felejtettem el forintért venni egy nagyobb dózis Moszkovszkaját arra az esetre, ha rosszul alakulnának a dolgaim.

Az első boltban kifotóztam útikönyvekből a Koppenhága-térképeket és a legolcsóbb szállások listáját. A legolcsóbb szállások zárva voltak, az egyiken a következő felirat fogadott: see you next summer… amit többen úgy értelmeztünk, hogy kezdenek rosszra fordulni a dolgaink. Ennek megfelelően a Tivoli, Koppenhága hatalmas és csodásan kivilágított vidámparkja és egyben botanikus kertje mellett elkezdtük bevenni a folyékony télikabátot. Ez az este alapozta meg a következő ötnek a hangulatát.

Első célunk Christiania felfedezése volt. Ez a koppenhágai hippinegyed, tele kocsmákkal, szórakozóhelyekkel, bahiaboltokkal, legális és illegális ajzószerek kínálatával, nemzetközi társasággal, öreg és fiatal hippikkel, punkokkal, rastafarikkal, vagy egyszerűen csak középiskolás arcokkal, akik ilyen társaságra vágynak.

Útközben csatornák mellett barangoltunk, majd megpihentünk egy télire lezárt hatalmas vitorláson. Egy időre szóba került a hajó elfoglalása éjszakára, népszerűbb nevén a squatolás (ami egyszerre jelent jogtalan letelepedést, földhasználatot, guggolást, de kucorgást is. Mindenestre az illegális házfoglalást hívják így), de a hidegre és a szükségszerű zárfeltörésre való tekintettel inkább folytattuk utunkat Christiana Szabadállam felé. Amikor ingyenes szállás után érdeklődtünk, többen említettek valami hatalmas cirkuszsátrat, amiben el lehet lakni egy darabig. Christianiaban az első ember megmondta, hogy a rendőrség évekkel korábban felszámolta a műintézményt. Jobb híján kocsmákban töltöttük az estét, majd egy kedves punk ajánlott ingyenes szálláslehetőséget, úgyhogy vele tartottunk. Két órával később, vezető nélküli éjszakai metrózás és séta után egy lakótelep szélén egy pincébe vezetett, ami mint kiderült – hajléktalanszálló. Mire felocsúdtam, punk barátunk már lelépett, mi meg ottmaradtunk egy hatalmas farkaskutyás indián, pár jólöltözött alkoholista, egy magyar csöves és egy szociális munkás társaságában. Miközben kulturált alvóhellyé alakítottuk a termet, paravánokat és matracokat hordtunk be, elbeszélgettem a magyar hajléktalannal. Nyolc éve jár ki Koppenhágába kihúzni a telet. Egyrészt itt nincs annyira hideg a tenger miatt, másrészt sokkal jobb a szociális ellátás, mondja. Közben megtanult dánul. Ha így folytatja, és megtanul még egy nyelvet, könnyen talál majd munkát otthon.
Hála a sok elfogyasztott ingyen kávénak, azonnal mély álomba merülök.

Másnap reggel a hely vezetője, a szociális munkás fiú a következő szózattal búcsúztatott minket: „Örülök, hogy segíthettem nektek, remélem soha többé nem jöttök vissza.” A délelőtt ennek a mondatnak az elemzésével telt, hogy akkor most szívesen látott-e, vagy sem, és hogy azért ne menjünk vissza, mert nem nekünk van a hely, vagy azért, mert nem szeretné, ha ennyire le lennénk gatyásodva megint. Pedig az árak láttán nem tört le senki. A poén szerint itt is kilencbe kerül egy zsömle, mint otthon. Igaz, koronában, ami nagyjából harminchármas szorzót jelent.

A hét további része azzal telt, hogy átstoppoltunk az országon, pár napot vendégeskedtünk az iskolában, majd amikor kezdett sok lenni, ajánltattunk magunknak egy másik iskolát és kétfelé vált a csapatunk. A másik helyen is vendégeskedés, beszélgetés, stoppolás tovább. Hét vége felé pedig percre pontosan ugyanakkor értünk a Tivoli elé mindenféle előzetes megbeszélés nélkül. Természetesen stoppal.

Az egyszerűség kedvéért hatalmas sétával indultunk ismét Christiania felé, végig Európa egyik leghosszabb sétálóutcáján, a nagyjából két kilométer hosszú Strögeten. A program a jól bevált séma szerint zajlott: menjünk kocsmába, érezzük jól magunkat, aztán lesz, ami lesz. A krimóban a csaposon kívül egyetlen dán sem tartózkodott, tele volt viszont vietnámiakkal meg nepáliakkal. A tömegverekedés előtt még összeölelkeztem egy nepálival, akinek évekkel ezelőtt jártam a szülőfalujában. A hajléktalanszálló helyett ezúttal hippiknél sikerült tanyát ütni a belvárosban. Reggel még egyszer elcsodálkoztam azon, mennyire jól megfér egymás mellett a klasszicizmus és a modern, természetesen csak akkor, ha a modern jó ízléssel társul.

Este abban a boldog tudattal ültem fel a gépre, hogy az itt töltendő négy év helyett a világ többi részén is kipróbálhatom magam. Mert azt azért őszintén bevallom, bármennyire is élhető hely Koppenhága és Dánia, a legizgalmasabb országok 150-es listáján nincs rajta.

börtönélet, hejj!

Pénzért sitten

Egyre többen fizetnek azért, hogy börtönbe kerüljenek. Ezúttal nem pszichiátriai esetekről beszélünk, hanem a szállodákká alakított börtönök népszerűségéről. Legközelebb Prágában alhatunk templomból átalakított fogházban, de a törökországi Kappadókia egykor kolostorként funkcionált barlangjában is jakuzzizhatunk.

A leghíresebb, és az egyik legpatinásabb börtönszálló a nagy-britanniai Malmaison Oxford Prison Hotel, amely 1166-tól 1996-ig, vagyis több mint nyolc évszázadig funkcionált börtönként. „Nem akarod többé elhagyni” – áll a kétértelmű poén a szálló honlapján. A Gaol-kastély fogdájában 110 fontba kerül egy átlagos szoba, de a börtönlakosztályért 275 fontot kell kicsengetni. Cserébe bármikor elhagyhatjuk. 1969-ben itt forgatták az Olasz meló című filmet Michael Caine főszereplésével. Akkor még inkább hasonlított börtönre, belülről ma már inkább luxusszálló.

Ennél némiképp vadabb hely a kappadókiai Gamirasu Cave Hotel. A mindössze tizennyolc szobából álló barlangház egy évezreddel korábban isten háta mögötti bizánci kolostor volt, majd részben börtönként is funkcionált. A börtönjellegét mindössze az adja, hogy barlangban van, vagyis szobánként egy ablaka van – vagy trükkösen megoldották lefüggönyzött vakablakkal. A szobákban hatalmas ágyak, LCD tévé, wifi és jakuzzi várja a vendégeket. Megközelíteni körülbelül úgy lehet, mint az Indiana Jonesban a Szent Grál barlangját: „Nevsehir után vezess Ürgüpig, majd onnan Musztafapasa irányába. Az első híd után, a római sírokra mutató sárga jelzést követve eljutsz Ajvali faluba.” – hangzik az egyszerű útmutatás. Ez alapján alighanem nyugodt hely lehet.

Ennél lényegesen könnyebb eljutni a megmagyarázhatatlan nevű Art Prison börtönszállóba, Prága belvárosába. Aki itt is a luxust keresi, az csalódni fog. Ez ugyanis valóban börtön, parányi kis cellákban emeletes ágyon élvezhetjük a fogva tartottak életkörülményeit. Az egyetlen extrája, hogy a hirdetés szerint barátságos és segítőkész az angolul beszélő személyzet, na meg hogy bármikor elhagyhatjuk. Ennek megfelelően az egyágyas szoba, vagyis inkább zárka ára csúcsszezonban sem haladja meg a 13 ezer forintnak megfelelő cseh koronát - a dormitórium ennek alig a harmada. Története eléggé közép-európai: A 18. század elején a jezsuitáké volt, majd amikor II. József betiltotta a rendet, a ferenceseké lett, később apácazárdává alakult. 1950-ben a kommunista titkosrendőrség elhurcolta a novíciusokat, és ez lett a főhadiszállásuk. A Bartolomejska 9. alatti pincében maga Vaclav Havel is megfordult fogolyként.

Szép számmal vannak még börtönszállók Európa szerte: Helsinkiben a Katajanokka leginkább napsütéses-parkos imázsával hódít, a svéd Langholmen Hotel szigeten fekszik, és börtönmúzeummal vonz turistákat. A svájci Luzernben a Jailhouse Löwengraben a börtönt a luxusboltokkal kombinálja (maga a szállás egyébként nem drága), az isztambuli Four Seasonsről pedig az embernek eszébe nem jutna, hogy egykor börtön volt. Egy dolgot azért ne felejtsünk el: nyugaton ez a börtönimázs remekül működik. De voltatok már valaha ázsiai vagy afrikai börtönben? Láttatok már olyat? Ha igen, döntsétek el, aludnátok-e benne, ha szállóvá alakítanák. (Hogy könnyebb legyen elképzelni, milyen is az, ajánlom a vietnámi háborús filmeket, és McCain sztorijait.)