Strand, rom, menekülttáborMég középiskolából valahogy megmaradt a kántálás: Büblosz, Szidón, Türosz, Ugarit. Ezek voltak a híres föníciai városok, és nem mellesleg az ábécé is innen terjedt el. Úgy tűnik, ez a nyaralás, különösen ez a hét e nevezetes helyek felkereséséről szólt. Bübloszt elhagyni kicsit olyan volt, mint amikor az ember álmai strandját kell, hogy otthagyja a nyüzsgő városokért cserébe. De csak kicsit, mert egyrészt álmaim strandja csak a jelenlegi keretek között álmaimé, másrészt meg hajtott a vérünk.
Büblosz és Bejrút között van egy jellegtelen város, ahonnan telekabinnal föl lehet jutni egy Harissa nevű helyre. Itt van a hegytetőn a Libanoni Szűznek hatalmas szobra. Világlátottak mondják, olyan, mint Rióban, csak kisebb. A telekabinozás mindenesetre hatalmas élmény (Eszternek nem annyira, tériszonyos), toronyházak között, némelyiktől csak pár méterre indul a menet. Közben be lehet kukkantani tizedik emeleti családokhoz, hogy mi az ebéd, milyen színű melltartót hord az asszony, vagy hogy mi megy a tévében. Aztán magasan át az autópálya fölött, egy huszárvágással, közel függőleges irányba áll, és fantasztikus panoráma/csukottszemes rettegés mellett felérünk a hegyre, ahonnan még egy perc siklóval a szobor. Ami nem ám önmagában áll, hanem egy olyan emelvényen, mint a szamarrai piramis, vagy pestiek kedvéért, mint a Nemzeti Színház melletti kilátó, ahol körbe kell felmenni.
Biztosan tudom, hogy hamis dolog népeket karakterizálni, de most egy picit éljenek a sztereotípiák. Következzen tehát a közel-keleti vallások és tengerpartok összehasonlító elemzése (az értekezés zsidó része Izraelre vonatkozik, az onnan származó tapasztalatok Esztertől származnak). Mindenkit megnyugtatok, hogy a gondolatmenet az „utazás közben lesz az ember igazán rasszista” élmény hatására született, és semmi köze sincs semmilyen valódi rasszizmushoz vagy vallási hőbörgéshez. Csak játék, hamis premisszákkal.
Ahol csak muzulmán arabok vannak, vagy legalábbis ők vannak elsöprő többségben, ott biztosan minden szemetes. A tengerpart nincs kiépítve semennyire sem, rosszabb esetben átláthatatlan kerítéssel vagy töltéssel van elválasztva a lakott részektől, egy kicsit jobb esetben beduinok legeltetnek. A kristálytiszta víz mellett gyárak, kikötők, a hullámtörők közé szorult szemét bűze, és az európai értelemben vett legigénytelenebbek horgásznak, fürdenek. A parton semmilyen szórakozási lehetőség sincs, legfeljebb a kikötőben lehet üldögélni és cigizni. A romantikus séta nem ajánlott, bár a habibik kedvelik az efféle torz és morbid romantikus sétákat. Ilyen hely Szíriában Tartus, valamint a szír-libanoni határvidék.
Ahol a muzulmán arabok keresztény arabokkal keverednek, jobb a helyzet. A tengerpart viszonylag kiépített, és csak annyi szemét van, amennyit a nem keresztények elszórnak. A keresztények nem szemetelnek annyit (a keresztény negyedben egy csikket nem láttam ma Türosz utcáin, de amint elhagytuk, egyik fordulóról a másikra lehetett üres flakonokat rugdosni). A lehetőség megvan a tengerparti kávézók kiépítésében, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve senki sem tesz ilyet. Bejrútban például van ilyen hely, nagyon drága, és legfőbb előnye, hogy fekvése miatt nem látszik a mocsok. A tengerben elég sok helyen lehet fürdeni, de teljesen szemétmentes partszakaszt eddig nem láttam. Mindent összevetve élvezhető. Ilyen hely nagyjából Libanon egésze. A privát strandokon nincs szemét, még szép.
Ahol a zsidók vannak többségben, a lakott területek mellett a tengerparton bárok és éttermek sorakoznak, hatalmas élet van, partik, miegymás. Hogy mocskos lenne, az nem tűnt fel.
A Földközi-tengernek egy kábé 500 km-es szakaszáról írtam eddig, ha magatok elé képzelitek, akkor a nagyjából észak-déli irányú keleti partjáról. Az adottságok teljesen ugyanazok, az éghajlat, a növényzet, a víz, minden.
Büblosz és Bejrút között van egy jellegtelen város, ahonnan telekabinnal föl lehet jutni egy Harissa nevű helyre. Itt van a hegytetőn a Libanoni Szűznek hatalmas szobra. Világlátottak mondják, olyan, mint Rióban, csak kisebb. A telekabinozás mindenesetre hatalmas élmény (Eszternek nem annyira, tériszonyos), toronyházak között, némelyiktől csak pár méterre indul a menet. Közben be lehet kukkantani tizedik emeleti családokhoz, hogy mi az ebéd, milyen színű melltartót hord az asszony, vagy hogy mi megy a tévében. Aztán magasan át az autópálya fölött, egy huszárvágással, közel függőleges irányba áll, és fantasztikus panoráma/csukottszemes rettegés mellett felérünk a hegyre, ahonnan még egy perc siklóval a szobor. Ami nem ám önmagában áll, hanem egy olyan emelvényen, mint a szamarrai piramis, vagy pestiek kedvéért, mint a Nemzeti Színház melletti kilátó, ahol körbe kell felmenni.Biztosan tudom, hogy hamis dolog népeket karakterizálni, de most egy picit éljenek a sztereotípiák. Következzen tehát a közel-keleti vallások és tengerpartok összehasonlító elemzése (az értekezés zsidó része Izraelre vonatkozik, az onnan származó tapasztalatok Esztertől származnak). Mindenkit megnyugtatok, hogy a gondolatmenet az „utazás közben lesz az ember igazán rasszista” élmény hatására született, és semmi köze sincs semmilyen valódi rasszizmushoz vagy vallási hőbörgéshez. Csak játék, hamis premisszákkal.
Ahol csak muzulmán arabok vannak, vagy legalábbis ők vannak elsöprő többségben, ott biztosan minden szemetes. A tengerpart nincs kiépítve semennyire sem, rosszabb esetben átláthatatlan kerítéssel vagy töltéssel van elválasztva a lakott részektől, egy kicsit jobb esetben beduinok legeltetnek. A kristálytiszta víz mellett gyárak, kikötők, a hullámtörők közé szorult szemét bűze, és az európai értelemben vett legigénytelenebbek horgásznak, fürdenek. A parton semmilyen szórakozási lehetőség sincs, legfeljebb a kikötőben lehet üldögélni és cigizni. A romantikus séta nem ajánlott, bár a habibik kedvelik az efféle torz és morbid romantikus sétákat. Ilyen hely Szíriában Tartus, valamint a szír-libanoni határvidék.
Ahol a muzulmán arabok keresztény arabokkal keverednek, jobb a helyzet. A tengerpart viszonylag kiépített, és csak annyi szemét van, amennyit a nem keresztények elszórnak. A keresztények nem szemetelnek annyit (a keresztény negyedben egy csikket nem láttam ma Türosz utcáin, de amint elhagytuk, egyik fordulóról a másikra lehetett üres flakonokat rugdosni). A lehetőség megvan a tengerparti kávézók kiépítésében, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve senki sem tesz ilyet. Bejrútban például van ilyen hely, nagyon drága, és legfőbb előnye, hogy fekvése miatt nem látszik a mocsok. A tengerben elég sok helyen lehet fürdeni, de teljesen szemétmentes partszakaszt eddig nem láttam. Mindent összevetve élvezhető. Ilyen hely nagyjából Libanon egésze. A privát strandokon nincs szemét, még szép.
Ahol a zsidók vannak többségben, a lakott területek mellett a tengerparton bárok és éttermek sorakoznak, hatalmas élet van, partik, miegymás. Hogy mocskos lenne, az nem tűnt fel.A Földközi-tengernek egy kábé 500 km-es szakaszáról írtam eddig, ha magatok elé képzelitek, akkor a nagyjából észak-déli irányú keleti partjáról. Az adottságok teljesen ugyanazok, az éghajlat, a növényzet, a víz, minden.
A vallás lenne az oka? Dehogy. Mint aljas megalkuvó, aki egy jövőbeni vízumért nem kockáztat, nem szidok semmilyen rendszert. De a trend nagyjából az, hogy a helyzet a szegény-gazdag, illetve autoriter rendszer-demokrácia (mindkét esetben északról délre) tengely mentén javul, és most abba ne menjünk bele, hogy mennyire demokratikus Izrael. Vagy Libanon, ahol vagy 70 éve nem volt népszámlálás, nehogy kiderüljön az igazság a vallási megoszlás arányairól és az abból adódó kényes egyensúlyról.
Tegnap egy gyors bejrúti átszállással átjöttünk Szidónba. Majdnem nagyon gyors vizit lett a vége, mert a körülmények elég szerencsétlenül alakultak. Egyrészt nincsenek szállodák. Eddig összesen négyet találtunk, abból kettő nem nekünk való, mert rettentően kinyalt és drága, ahol állandóan pingvinek lesik, hogy mit lehetnek értünk. Azt meg mindketten utáljuk. Végül a bazár útvesztőiben akadtunk egy egykori zárdára, ami Convent Hotel néven működik, és csak az találja meg, aki nagyon tudja, hogy itt akar megszállni. Mi kábé egy órát kerestük. Közben találtunk egy olcsó hotelnek titulált elmegyógyintézetet, a kicsit eufemisztikus Orient Hotel névvel megcsúfolva. Egy alvó apukát kellett fölverni a kanapéról, hogy helló, jöttünk, kell szoba. Nem ültetett le, nem kínált vízzel, nem szólt egy szót sem, csak mintha mozgósította volna a családját. Persze lehet, hogy nem. Álldogáltunk vagy öt percet a hátizsákkal, aztán eluntuk és leléptünk. Szerintem azonnal visszaaludt. A zárda viszont viccesen indult. Az ajtóra kiírták franciául, hogy húzd meg a zsinórt. Volt kettő is, és elkezdtem a masszívabbat húzni, ami egy haranghoz volt kötve, úgyhogy elhangzott az 1:35-ös harangszó. Azt hittem, ez a csengő, úgyhogy harangoztam még egyet. 
Később meghúztam egy másik zsinórt, ami viszont a zárhoz volt kötve, így meg kinyílt az ajtó. A belső udvaron senki nem volt, sőt az egész épületben sem. A szomszédos boltokban érdeklődtünk, nem tudnak-e valamit erről a töküres helyről, de senki nem tudott semmit. Így aztán kiválasztottunk egy szimpatikus szobát, becuccoltunk, bezártuk az ajtót, és hagytunk egy levelet, hogy pár óra múlva visszatérünk. Az volt a terv, hogy ha nem bukkan föl senki, akkor ingyen van szállásunk. Mire visszaértünk, már várt ránk egy nő, és csodálkozott, hogy mennyire leleményesek vagyunk (smart hungarians, javítottuk a rólunk kialakult képet:-), mert mindig meg szokták várni, ha ilyen van.
Tegnap egy gyors bejrúti átszállással átjöttünk Szidónba. Majdnem nagyon gyors vizit lett a vége, mert a körülmények elég szerencsétlenül alakultak. Egyrészt nincsenek szállodák. Eddig összesen négyet találtunk, abból kettő nem nekünk való, mert rettentően kinyalt és drága, ahol állandóan pingvinek lesik, hogy mit lehetnek értünk. Azt meg mindketten utáljuk. Végül a bazár útvesztőiben akadtunk egy egykori zárdára, ami Convent Hotel néven működik, és csak az találja meg, aki nagyon tudja, hogy itt akar megszállni. Mi kábé egy órát kerestük. Közben találtunk egy olcsó hotelnek titulált elmegyógyintézetet, a kicsit eufemisztikus Orient Hotel névvel megcsúfolva. Egy alvó apukát kellett fölverni a kanapéról, hogy helló, jöttünk, kell szoba. Nem ültetett le, nem kínált vízzel, nem szólt egy szót sem, csak mintha mozgósította volna a családját. Persze lehet, hogy nem. Álldogáltunk vagy öt percet a hátizsákkal, aztán eluntuk és leléptünk. Szerintem azonnal visszaaludt. A zárda viszont viccesen indult. Az ajtóra kiírták franciául, hogy húzd meg a zsinórt. Volt kettő is, és elkezdtem a masszívabbat húzni, ami egy haranghoz volt kötve, úgyhogy elhangzott az 1:35-ös harangszó. Azt hittem, ez a csengő, úgyhogy harangoztam még egyet. 
Később meghúztam egy másik zsinórt, ami viszont a zárhoz volt kötve, így meg kinyílt az ajtó. A belső udvaron senki nem volt, sőt az egész épületben sem. A szomszédos boltokban érdeklődtünk, nem tudnak-e valamit erről a töküres helyről, de senki nem tudott semmit. Így aztán kiválasztottunk egy szimpatikus szobát, becuccoltunk, bezártuk az ajtót, és hagytunk egy levelet, hogy pár óra múlva visszatérünk. Az volt a terv, hogy ha nem bukkan föl senki, akkor ingyen van szállásunk. Mire visszaértünk, már várt ránk egy nő, és csodálkozott, hogy mennyire leleményesek vagyunk (smart hungarians, javítottuk a rólunk kialakult képet:-), mert mindig meg szokták várni, ha ilyen van. 
Szerencsétlenségünkre ramadán első péntekjére érkeztünk, az egész város halott ilyenkor, még a keresztények is visszafogottabbak. Ezen az estén a családok összejönnek, otthon esznek, és úgy este 10 felé kezdenek az utcára szivárogni. Addigra már toxikus lett az éhségünk, és egy vizipipázós helyre rendeltettünk egy pizzát, mert egyetlen étterem sincs nyitva ilyenkor.Reggel átbuszoztunk a 40 kilométerre lévő Türoszba. Elsőre sokkal jobban tetszett, de hotelek itt sem nagyon akadnak, talán csak egy-kettő, kifejezetten drága darab – még szerencse, hogy csak egynapos vizitet terveztünk. Az ok eléggé nyilvánvaló: ettől délre már csak a lezárt izraeli határ van, vagyis itt már nincsen átutazó közönség, csak azok, akik direkt ide jönnek, jobbára az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai meg zűrösebb időkben az újságírók. Vallásilag itt is elég vegyes a társaság, keresztények, melléjük települt síiták, szunnita palesztin menekültek, és néha a zsidók (igaz, ők csak a levegőben, amikor nehéz időkben éppen átjönnek egy kicsit bombázni ezt a vegyes társaságot, vagy legalábbis az infrastruktúrát). Iránt imádják, Khomeini arcképei nem ritkák, Hezbollah-zászlókkal feldíszítve.
Türosz ókori romjai extrája, hogy itt volt a római birodalom legnagyobb hippodromja. Érdekes, hogy pont Rómában nem sikerült semmiből sem a legnagyobbat építeniük: Pulában, Horvátországban nagyobb az amfiteátrum, Baalbekben a templomok, Türoszban a lovaspálya.
A romokhoz vezető út egy palesztin menekülttáboron vezetett keresztül. Erről pár szót már írtam korábban, most egy kicsit bővebben: amikor ’48-ban megalakult Izrael (meg azt követte még öt háború néhány évtizeden belül), palesztin menekültek árasztották el a szomszédos országokat. Mivel a palesztinok legfőbb követeléseinek egyike a szülőföldre való visszatéréshez való joguk, mindenhol átmenetinek tekintették a táboraikat. 
Ezek először valóban táborok voltak, sátrakkal, miegymással, de idővel rájöttek, hogy mégiscsak jobb házakban élni. Így aztán elkezdtek „átmeneti” házakat építeni. Ebből alakult ki ez a „menekülttábor” is, ami gyakorlatban 1-3 emeletes házakat jelent összevissza utcácskákkal, boltokkal, műhelyekkel. Az élelmesebbje megszedte magát, dolgozott, vállalkozott, így adódott a jelenlegi helyzet, hogy némelyik ház udvarán több Mercedes és BMW is parkol egyszerre. Persze, a többség szegény, kevés a munka, de a Közel-Keleten élők jó része ugyanilyen körülmények között él, semmivel sem jobban. A palesztinokat eddig arról ismertük fel a táboron kívül, hogy bemutatkozásnál sosem felejtik el megemlíteni, hogy ők palesztinok. Egy biztos, nem adják fel. A falakon Arafatnak és a tolószékből kilőtt egykori Hamasz-vezérnek, 
Ahmed Jaszinnak a képe, és rengeteg mindenféle fegyveres, békegalambos-visszatérős-harcolós plakát. Idén épp 60 éve kezdődött...
A tábor összes bejáratánál a libanoni hadsereg fegyveres posztjai, akadályok, homokzsákok, fotózni tilos (de nem lehetetlen:-).
Estére még maradt egy kis színes: tervezzük meglátogatni al-Khiamot, ahol a Dél-libanoni Hadseregnek volt börtöne. Amikor Izrael 2000-ben kivonult a területről, a börtön gazdátlan maradt és a foglyok kiszabadultak. A Hezbollah múzeumot és PR-központot rendezett be. A hely érdekessége, hogy a libanoni-szír-izraeli határvidéken van, és a hadseregtől kell engedély a látogatáshoz. Ezért el kellett mennünk Szidónban a Libanoni Hadsereg Mohamed Zgaib nevű táborába, hogy a hírszerzési ügyosztálytól engedélyt kérjünk a belépésre.
Először kértek fénymásolatokat, fotót, stb., de mivel semmi sem volt, nagy nehezen regisztráltak egy könyvbe, és kaptunk egy sorszámot. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Elvileg, ha megállítanak az egyik ellenőrző pontnál, azt kell mondanunk, hogy 385. Állítólag ebből tudni fogják, hogy átmehetünk. Meglátjuk…
…Megláttuk. Bemondásra és útlevél bemutatásával átengedtek. A börtön maga azért érdekes, mert valóban múzeumnak volt berendezve egészen a 2006-os háborúig. Akkor Izrael porig bombázta, ha már erre járt, így próbálta meg eltűntetni ezt a szégyenfoltját. A sztori a szokásos: mindenféle gyanúsnak tekintett alakot összefogdostak, aztán fogolykínzás, alázás, verés, tűző napon állás vagy éppen ablaktalan cellákban összezsúfolás. Jelenleg úgy néz ki, hogy a Hezbollah a már csak a börtönmúzeum múzeumát működteti. Mindent úgy hagytak, ahogy az izraeliek két éve lebombázták. Belépő nincs, csak donációt illik adni némi idegenvezetésért cserébe. A hely tanulságos, nyomasztó, elgondolkodtató, a gondnok pedig négy évet húzott le itt, sajnálom érte. Egy rendes belépő árának mégis csak a töredékét hagytuk itt, mert a pénz deklaráltan a Hezbollahhoz megy, de hogy iskolára vagy fegyverre, azt sosem tudjuk meg. Mint törvénytisztelő világpolgárok, a szolgáltatásért fizettünk, de csak annyit, hogy ne lehessen terrorszervezet támogatásának nevezni.
Estére még maradt egy kis színes: tervezzük meglátogatni al-Khiamot, ahol a Dél-libanoni Hadseregnek volt börtöne. Amikor Izrael 2000-ben kivonult a területről, a börtön gazdátlan maradt és a foglyok kiszabadultak. A Hezbollah múzeumot és PR-központot rendezett be. A hely érdekessége, hogy a libanoni-szír-izraeli határvidéken van, és a hadseregtől kell engedély a látogatáshoz. Ezért el kellett mennünk Szidónban a Libanoni Hadsereg Mohamed Zgaib nevű táborába, hogy a hírszerzési ügyosztálytól engedélyt kérjünk a belépésre.
Először kértek fénymásolatokat, fotót, stb., de mivel semmi sem volt, nagy nehezen regisztráltak egy könyvbe, és kaptunk egy sorszámot. Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Elvileg, ha megállítanak az egyik ellenőrző pontnál, azt kell mondanunk, hogy 385. Állítólag ebből tudni fogják, hogy átmehetünk. Meglátjuk…
…Megláttuk. Bemondásra és útlevél bemutatásával átengedtek. A börtön maga azért érdekes, mert valóban múzeumnak volt berendezve egészen a 2006-os háborúig. Akkor Izrael porig bombázta, ha már erre járt, így próbálta meg eltűntetni ezt a szégyenfoltját. A sztori a szokásos: mindenféle gyanúsnak tekintett alakot összefogdostak, aztán fogolykínzás, alázás, verés, tűző napon állás vagy éppen ablaktalan cellákban összezsúfolás. Jelenleg úgy néz ki, hogy a Hezbollah a már csak a börtönmúzeum múzeumát működteti. Mindent úgy hagytak, ahogy az izraeliek két éve lebombázták. Belépő nincs, csak donációt illik adni némi idegenvezetésért cserébe. A hely tanulságos, nyomasztó, elgondolkodtató, a gondnok pedig négy évet húzott le itt, sajnálom érte. Egy rendes belépő árának mégis csak a töredékét hagytuk itt, mert a pénz deklaráltan a Hezbollahhoz megy, de hogy iskolára vagy fegyverre, azt sosem tudjuk meg. Mint törvénytisztelő világpolgárok, a szolgáltatásért fizettünk, de csak annyit, hogy ne lehessen terrorszervezet támogatásának nevezni.
Egy dolog nagyon zavar itt Szidonban, mégpedig a rengeteg koldus. Ma egy mondatot nem tudtunk beszélni anélkül, hogy valami nindzsaruhás nő gyerekkel a karján ne akart volna levenni még azután is, hogy határozottan nemet mondtunk. Ez eddig oké, mindenhol vannak koldusok,
bár például a sokkal szegényebb Szudánban vagy Afganisztánban sokkal kevesebb. Mellettünk százezer dolláros dzsipből kiszálló aranyifjakat bezzeg nem baszkurálják, csak minket. Valami nagy gond van itt az arab szolidaritással (vagy inkább annak a hiányával). Úton-útfélen óriásplakátokon látni a zakattal (egyszerűsítve: muzulmán adó a rászorulóknak, afféle szolidaritási alap) foglalkozó reklámokat. 
Ha ezt a pénzt nem fegyverre költenék, vagy éppenséggel ellenőrizni lehetne, hogy a rászorulókhoz jut-e el, biztos megoldódna a probléma. Iránban azok a szegények, akiknek még kenyérre sem telik, gyakran a pékségektől kapnak egy-egy darab kenyeret. Szóval nekem nagyon úgy tűnik, hogy az iszlám alapítványok, és úgy általában az egész iszlám társadalom egy csöppet sincs a helyzet magaslatán. Értem ezt abban a kontextusban, hogy a szolidaritásuk, amire oly büszkék, és amelynek a zakat fontos eleme, már csak egy nagy humbug. Ez személyes tapasztalat, ha bárki többet tud róla mondani, kérem, eresszen meg egy kommentet.Holnap indulunk vissza Bejrútba, és holnapután Damaszkuszba. Mint már írtam, Szíriában nem működik a blogspot.com, úgyhogy a következő bejegyzésre másfél hetet biztosan kell várni. Terveink szerint legalább 4-5 napot Damaszkuszban leszünk, kaptunk egy lakást a belvárosban az ENSZ-es Kirstintől. Utána meglátogatjuk a magyar régészeket a tengernél, Margat várában rekonstruálják a Közel-Kelet legnagyobb freskóját. Aztán Aleppó, majd Isztambul, ahonnan jelentkezem. Vagy nem. Ember tervez….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése