overlanders around...

„Emberek, akik egyszerűen csak emberek”
Európai utazók élménybeszámolója – beszélgetések a szudáni Kartúmból

Nincs ember, aki ne szeretne utazni. Néhányan megtehetik, hogy eljussanak más kontinensre. De ennél jóval kevesebben vannak azok, akik megszállottan járják a világot. Gyalog, motorral, terepjáróval, öt kontinensen, többtucat országon keresztül, idő és energia nem számít. Szudán fővárosában, Kartúmban beszélgettem Afrikán átautózó németekkel, egy 150 ezer átvezetett kilométeren túl járó motoros írrel és egy négy éve úton lévő csehvel. Tapasztalataik érdekes módon egybecsengnek…


A cseh Stepan Javorcak (34) közel négy éve utazza körbe a világot.

„Korábban projektmenedzserként dolgoztam, és közben munkamániás lettem.” – vág bele Stepan a motivációját firtató kérdésre reagálva. „Egy rakás pénzt kerestem, de sosem volt elég időm a barátaimra. Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem, és erre a legjobb módszernek egy egyéves világ körüli út tűnt, de négy lett belőle. Jó lesz már ezt is abbahagyni, mert lassan egyfajta munkára kezd hasonlítani.”

A legtöbb ember szerint a nagyvilág veszélyes hely, de a tapasztalat megcáfolja ezt a feltételezést. „Amikor 2004-ben elindultam, csak a médián keresztül ismertem a világot, ami mindenről azt mondta, hogy veszélyes, rossz, hogy háborúk vannak. Ez mind marhaság, utam során csupa kedves emberekkel találkoztam, és sosem volt gondom a biztonsággal. Ha bármi bajom volt, mindenki segített, amivel tudott, szállással, étellel. Szomorú vagyok, ha rosszat hallok ezekről a helyekről, mert én a másik oldalukat ismerem.” – áradozott a cseh óriás.

Mondják, hogy utazás közben ismeri meg az ember önmagát, és közben sok olyan képességnek is a birtokába jut, amit otthon elég nehéz lenne megszerezni. Stepan egyetért ezzel az állítással: „Amikor elindultam, azt hittem, hogy ismerem magam. De két év után kezdtem igazán megismerni önmagam, hogy mit szeretek igazán. Ismerem a korlátaimat, a tűrőképességem határait. Útközben belejöttem az angolba. Amikor elindultam, csak csehül beszéltem. Kénytelen voltam megtanulni az emberekkel közös nyelv nélkül kommunikálni, olvasni a gesztusaikból. Ezt nagyon jól tudom használni a munkámhoz. Ha valakivel tárgyalok, azonnal látom, hogyan kommunikál közben, és ha valami nem stimmel, az rögtön feltűnik.”

A legkedvesebb országait nehezen szedi össze: „A kedvencem Pakisztán. Sosem találkoztam náluk barátságosabb emberekkel. Emellett nagyon jó túrázni arrafelé, tetszettek a mecsetek is. Pápua-Új-Guinea rendkívül vad hely, az egyik legveszélyesebbek egyike. Három hetet töltöttem helyiek között, velük éltem. Akkoriban még csak csehül beszéltem, ami azért volt érdekes, mert csak mosolyogtunk és kézzel-lábbal kommunikáltunk. Kolumbia talán a legszebb ország, csodás karibi tengerparttal, őserdővel, vulkánokkal, gyarmati városokkal és rengeteg egzotikus gyümölccsel, ami talán csak arrafelé található.”


A német Sebastian Bullinger (28) és Michael Kruckenberg (27) egy 10 éves Land Roverrel szeli át fél Európát és Afrikát.

Németországból indultak, a végső cél Fokváros. Az egész túrát körülbelül fél évesre tervezik, de Afrikában az ilyet nem lehet pontosan kiszámolni. „Tavaly augusztusban egy vasárnap délután rettentő másnaposan arról beszélgettünk, hogy veszünk egy öreg kocsit, és elmegyünk Afrikába. Ezt az ötletet fejlesztettük tovább. Amikor Isztambul felé jöttünk, akkor éreztük csak, hogy tényleg úton vagyunk. Nem volt túl sok tervünk Afrikára. Csak meg akartuk nézni, hogy élnek itt az emberek, milyen a kultúra, a hagyományok. Más képet akartunk kapni, mint amit a média adott. Az utazás erre a legjobb. Korábban a Földközi-tengert akartuk megkerülni motorral. Amikor 16 évesek voltunk mindig egy igazi motoros túráról álmodtunk a Cote d’azuron.” – meséli Sebastian.

Kezdetben számos nehézséggel kellett megküzdeniük. Az első kocsit, amit megvettek erre az útra, három hónapos szerelés után motorhiba miatt ki kellett dobni. „Először egy olcsó kocsit akartunk venni. Találtunk egyet, az előző tulaja azt mondta, ezt-azt meg kell rajta javítani, de amúgy megy. A következő három hónapban minden hétvégén és szünnapon a kocsit építettük. Ment a motorja, de három hónap után kiderült, hogy nem igazán bírná az utat. Annyira lerobbant volt, hogy a németek nem engedték volna vissza az utakra.” A kudarc nem vette el a srácok kedvét, és 9000 euróért találtak egy Land Rovert. „Három hónapig minden hétvégén csak szereltünk, és olyanok könyveit olvastuk, akik hasonló túrát tettek korábban. Nézegettük a térképeket, hogy merre érdemes menni. Annyit tudtunk, hogy körülbelül 20 ezer kilométert kell megtennünk fél év alatt. Tudtuk, hogy Kongón keresztül bonyolult lenne, de Ugandán át könnyű.”

A spontaneitás végig megmaradt. Közös szállásunkon a szudáni Kartúmban is a térképeket bújták, vajon melyik szomszédos ország követségére kéne menni vízumért. Végül Etiópiát választották. „Tervezni nem mindig érdemes. Dubrovnik felé kitaláltuk, hogy lemegyünk a standra, de elkezdett esni az eső. Ekkor föladtuk a tervezést.” – meséli Michael, aki indulás előtt pár nappal végzett az egyetemen üzleti tudományok szakon. A kalandjaikról itt olvashattok.


Az ír Sam Uprichard (33) egy KTM terepmotorral indult el két évvel ezelőtt a ködös Írországból. Azóta hazafelé tart…

Mérnök-informatikus Sam hét évig folyamatosan dolgozott, miközben kisebb túrákat tett Spanyolországon keresztül Marokkóba, motorral, egészen le a nyugat-afrikai Gambiáig. „Azt az utat elő sem készítettük barátaimmal, csak fölültünk a motorra és elindultunk. Nagyon rövidnek éreztem, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy egyszer el kell mennem egy komolyabb túrára. Egy darabig halogattam, hét évig gyűjtöttem a pénzt, majd 2005 októberében elindultam.”

Mint fentebb megszólaló kollégák sűrűn emlegették, ilyen hosszú útra tervezni lehetetlen. Sam sűrűn bólogat eközben: „Előkészítéskor elsősorban azt számolgattam, hogy mennyibe kerül átreptetni a motort egyik kontinensről a másikra. Viszont sosem számoltam külön a benzinköltséggel, mert a világon otthon a legdrágább az üzemanyag, mindenhol máshol sokkal olcsóbb. Át kellett gondolnom, milyen útvonalak jöhetnek szóba, és melyek azok az országok, amelyekben nem tudok áthaladni. Ilyen volt például Mianmar, a korábbi Burma. De a részletes tervezést már az elején föladtam. Ha egy ilyen hosszú utat tervezel, évekig gyűjthetsz anyagokat az internetről. De a dolgok állandóan változnak. Így egyszerűen csak elindultam.”

„Először csak Indiáig akartam elmotorozni, de amikor odaértem, rájöttem, hogy ha ilyen messze vagyok, akkor akár Ausztráliába is lemehetnék. 37 országon keltem át, 150 ezer kilométert vezettem idáig.” – áradozik a spontán döntéseinek eredményességéről az ír srác.

Neki is furcsa lesz hazatérni szülőföldjére, Írországba. „Személy szerint rengeteget változtam az utóbbi időben. Mindenki, aki utazik, ismeri ezt az érzést. Változik az értékítéletünk, kevésbé leszünk materialisták. Hogy pontosan mi változott? Észak-Írországban élve és dolgozva nem nagyon érdekeltek az aktuális események, a globális problémák, a napi hírek. Nem érdekelt soha a politika sem. De az út alatt minden egyes nap érintett vagyok a helyi politikában. Miért kerül a benzin olyan sokba az egyik helyen, és máshol miért nem? Miért kell egy csomó pénzt fizetnem egy hivatalos papírért? Kritikusabb lettem. Rengeteget láttam a környezetről, így jobban foglalkoztat annak megóvása is, ami korábban sosem érdekelt. Jobban érdekelnek a más kultúrák és hagyományok, a mások megértése.”

„Kedvenc országom Pakisztán. Elképesztőek az emberek, ahogy mindenhol kriketteznek. India is lenyűgöző, vagy Kolumbia és Argentína tájai. Afrikában Namíbia és Etiópia a favorit. Az egyik legjobb történetem viszont Észak-Kenyából van. Ahogy motoroztam keresztül a vidéken, láttam több helyet, ahol lehetett benzint venni, de annyira drága volt, hogy nem álltam meg. Ez később végzetesnek bizonyult. Áthaladtam egy Logo Logo nevű parányi falun, majd hat kilométerrel később kifogyott a benzin. A meleg elviselhetetlen volt, megpróbáltam megállítani egy kocsit, hogy kérjek üzemanyagot, de egy óra alatt csak hárman mentek arra, mindhárman dízellel. A nap ment le, senkinél sem volt benzin, úgyhogy visszatoltam a motort Logo Logoba. Egy fiatal srác felajánlotta, hogy vendégül lát, odajött a családja is. Másnap reggel fölugrott egy kamionra, hogy elmegy a legközelebbi városba benzinért. Négy napot vártam rá egy olyan helyen, ahol nem volt áram, folyóvíz semmi. Csodálatos élmény volt, törődtek velem, segítettek, én meg csak a napi vizüket használtam.”

„Ha hazamegyek, és visszagondolok arra, hogy milyen volt keresztülvezetni Iránon, Pakisztánon, Kolumbián összeszorul a gyomrom. Hogy milyen emberekkel találkoztam. Emberekkel, akik egyszerűen csak emberek.”

rules

Nem mondhatom, hogy nincsenek új ötleteim, de sajnos elég kevés az időm megírni őket. Szerencsére nem éppen eseménytelen közelmúlt életem jónéhány korábbi állomása megér egy kitérőt. Most egy 2001-es sztori jutott eszembe, amit egy pakisztáni sivatagi útlezárás alatt sikerült összeszedni, és frissen megírni.

Demonstráció a sivatagban

Megpróbálok aludni. Nem fog menni. Izzadok, éhes vagyok. És mint érzem, büdös is. Égnek a lámpák. Ráadásul rózsaszínűek. Bömböl a nyávogós pakisztáni zene. Ha reggelig kell hallgatnom, biztosan megőrülök. Az út keskeny és rázós. Néha leesik egy-egy kiló mosópor. Az egyik koreai lány rosszul van. Már dél óta. Alig bír eszméletén maradni. Ugye-ugye, a rántotta. De inkább segítek. Párszor nekiáll hányni, de egyre rosszabbul lesz. Továbbra is esnek le a mosóporok. Az egyik kiszakad, a padlón mindenfelé fehér por. A lány nem bírja, irtózatosat rókázik az ülések közé. Keveredik a mosóporral, folyik mindenfelé. A barátja megpróbál segíteni neki, de nem sokat ér el vele. A másik lány is rosszul van. Nem bírják tovább, meg kell állni. A buszvezető leint egy katonai dzsipet. Átszállnak oda és elviszik őket a Vörös Félhold egyik közeli kórházába.

Mi is megállunk. Vacsora éjfélkor. Így biztosan nem lesz alvás. De legalább enni lehet. Az út szélén egy kétfelé nyitott fabódé áll. Mindenki ott eszik a földön, a szerencsések egy koszos gyékényen. Elhatározzuk, hogy szerencsések leszünk. A kondérban víz forr, benne egy földarabolt birka élvezkedik. Mellé adnak rizst meg csapatit. Tányér, evőeszköz nincs. Így sokkal higiénikusabb. Szívesebben nyalogatom a saját koszos kezemet, mint más evőeszközét, amit természetesen elmostak, csak azt nem láttam, hogy mikor, hogyan és mivel.

Hajnali egykor megyünk tovább. Egészen jól vagyok. A levegő lehűlt egy kicsit, ettem is, már csak aludnom és fürödnöm kellene. Egyik sem megy. Hajnalban megállunk. Sehol semmi, csak sivatag. Mindenki leszáll, kezdődik a reggeli ima. Elszívok megint egy cigit. Ha továbbra is a vallásukhoz igazítom a dohányzást, előbb-utóbb rá fogok szokni. Ázsiában nem a cigaretta ára jelent problémát, mert szinte ingyen van, hanem a minősége.

De a látvány ismét lenyűgöző. Mellettünk egy kilencvenéves bácsi ül. Eddig hetvennek néztem. Mosolygós, barátságos muszlim, gyönyörű népviseletben. A szemei tiszták, fiatalosak. Kiegyensúlyozott ember, olyan, akit mindenki szívesen fogadna nagypapának. Kérdezgetjük az afgán vízumról. Nem javasolja ő sem.

Ima után tíz perccel, amikor már azt hittem, hogy csak órák választanak el ágytól és zuhanytól, hirtelen megállunk. Ezt nem hiszem el. Kinézek az ablakon. Rengeteg ember ácsorog körülöttünk. Mit csinálnak ezek itt? Égő abroncsok hevernek mindenfelé, kövek az úton, kiabálás. A busz félreáll, a sofőr leállítja a motort. Ebből azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hosszú napnak nézünk elé. Próbálom megtudni, hogy mi történt. Nem lehet továbbmenni. Lezárták az utat. Blokád van. Nem tudni, meddig fog tartani. Leszállok a buszról, körülnézek. Egy-két kő van az úton, meg pár égő abroncs. Megkeresem a sofőrünket. Figyelj rám, mondom neki, nincs itt semmi komoly. Jöjjön velem valaki, félredobáljuk a köveket. Szálljon föl mindenki a buszra, aztán menjünk. Úgysem tudnak megállítani. Fegyvereseket sem látok sehol. A buszvezető megbotránkozik az eretnek gondolattól. Szerinte hülye idegen vagyok, legalábbis a tekintetében ez van. Lehetetlen dolgot kérek, mondja. Blokád van, az azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni. Be kell tartani a játékszabályokat. Nagyon fontos mondat, jól megjegyzem. Fél óra múlva dzsipeken megjelenik egy csomó rendőr. Mindenkinél puska, a kocsikon gépfegyver. Remélem nem tart sokáig. Várom az izgalmas folytatást. Ami elmarad. Leszállnak a kocsikról, leülnek az árnyékba, elkezdenek teázni meg cigarettázni. Odamegyek hozzájuk érdeklődni. Nem, ők nem lépnek közbe. Ők csak azért vannak itt, hogy ne legyen baj. Hasznos társaság… Én meg már kis híján elkezdtem fedezéket keresni, hátha lesz lövöldözés. Nem mintha erre vágynék.

Megpróbálom lekötni magam. Ájuldozok az árnyékban, szomjas vagyok, de nincs víz. Tomi elmegy nézelődni, hátha történik valami érdekes. Húsz perc múlva kiabál, hogy menjek oda hozzá. Egy korunkbeli sráccal üldögél egy fal mellett. Ő a lázadó diákok vezetője. Megpróbálok barátságos lenni. Az első mondata után már nem is olyan nehéz. Elmeséli, hogyan jutottak ide.

Egy hónappal korábban a kvettai egyetemen a hallgatók diákszövetséget alapítottak. Rá két hétre ezer rendőr megrohanta az egyetemet. Százötven diákot letartóztattak. Már régóta tart a villongás a diákok és az állam között. Sok halottja van az összecsapásoknak mindkét oldalon. A legjobb barátja is az utcai harcokban halt meg. Lelőtték. Megkérdeztem, hogy itt miért nem lépnek fel ellenük a rendőrök. Mert félnek, válaszolja, túl sokan vagyunk, szervezettek, erősek. Vannak fegyvereink. Errefelé másról szól az egyetemi élet. Egyébként szociológus. Én is az leszek talán. Jó tudni, hogy van legalább szociológiaoktatás ilyen helyeken is. Azt hittem, a felvilágosult társadalomtudósok képzése veszélyezteti a rendszert. Később megismerjük a többi diákot. Onnantól nyert ügyünk van. Van a közelben egy mecset, azt is megszállták, senki sem léphet be. Az udvarán viszont van kút. Nem akarunk fürödni? Az egyik álmom máris teljesülni látszik. Elkísérnek minket, a mecsetet őrző diákok átengednek a barikádon. Végre fürödhetek. Egészen megkedvelem őket. A Vezető közben szerez valahonnan egy dinnyét. Szétszedi három részre és megkínál minket. A részemet én is szétszedem három részre, odaadom a Taftanban megismert útitársaknak, akikkel együtt fociztunk. Nagyon hálásak érte. Megint megtanultam egy hasznos szokást. Ettől kezdve félóránként odaül mellénk valaki, hoznak dinnyét, sárgadinnyét, teát, üdítőt. Délben megjelent a sivatag felől duplafalú fémkordén az első fagyiárus. Hogy ezt hogyan csinálják? Rejtő jut eszembe, és a láthatatlan légió.

Amikor már túl sok árus lett körülöttünk, meggyanúsítom a Vezetőt, hogy a helyi kereskedelmi kamara szervezte az egész blokádot. Nem tetszik neki ez a feltételezés, de azért jót derül rajta. Egyre csak nő a tömeg. Dél után már több mint ezer ember van összezárva. Rengeteg busz és kamion. És mi vagyunk a helyi érdekesség. Ennek egy kis ideig nem örültem. Mivel csak pár kilométerre van az afgán határ és Kandahár, a tálibok átjárnak ide is.
Nem hiszem, hogy a Nyugat megértette a Talibán lényegét, különösen 9/11 után. Gyakran összemossák őket a bin Ladenhez kötődő szervezetekkel. Azon mérjük le őket, amit a médiánk bemutat róluk. Afganisztán egyébként is speciális ország, semmi mással nem vethető össze. Természetesen a XX. század is nyomot hagyott, elég a taposóaknákra gondolni. Rendkívül vonzó ország, de gyanítom, hogy nem a tálibok uralma alatt lehet a legjobban megismerkedni vele.
Az előbb érkezett egy busznyi afgán. Leszállt róla egy csomó talpig feketébe öltözött, hosszú szakállú alak. Gyilkos tekintettel néztek ránk. Nyugatiak, turisták, rövidnadrágban, erkölcstelenek. A francia gyerek hangosan magyarázott, hogy mennyire ostoba egy dolog ez a Talibán, hogy lerombolták a bamijani Buddha szobrokat. Még szidta őket egy darabig, de kénytelenek voltunk leállítani, amikor észrevettük, hogy mögötte vannak néhányan, és őt nézik. Inkább leültettem magam mellé és beszélgettünk. Kiderült, hogy kedvenc könyve Mircea Eliadetól a Vallási hiedelmek és eszmék története. A magyar kiadása éppen ott volt a zsebemben, azt olvastam. Odaraktam az orra alá. Elérzékenyült egy pillanatra. Rokon lélek.

Az elviselhetetlen hőség elől Tomi befeküdt egy kamion alá, később én is csatlakoztam. Az árnyékért cserébe viszont el kellett viselni a forró aszfaltot. És a forró szelet. Mellettünk vicces paki csapat ült. Hamar rájöttek, hogy ha piszkálnak minket egy kicsit, az mulatságos. Óriási csótányokat fogtak, és ránk eresztették őket. Amikor észrevettem a merényletet, egyből föl akartam ugrani, de bevertem a fejem a benzintankba. Ezt rendkívül mulatságosnak találták. Mi is elkezdtünk nevetni, már ismertük ezt a fajta humort. Tetszett nekik ez a hozzáállás, és nem csótányoztak többet, viszont annál beszédesebbek lettek. Csak ültek a shalvar kamezükben – az a ruha, amit mindenki hord Pakisztánban és Afganisztánban. Elsőre olyan, mint egy pizsama. Nekem másodjára is annak tűnt. Egyébként praktikus viselet, az egész testet védi a naptól, de jó bő, így a szél átfúj rajta.

Délután leült mellém Charles Bronson. Legalábbis szakasztott olyan volt. Meghívott egy jégkrémre. Minden mindegy alapon elfogadtam, mert tudtam, hogy tejes, attól meg bármi lehet. Taftani katona barátunk pedig dinnyét hozott, és egy barátját, aki hasist akart eladni. Tetszett az ötlet, csak éppen nem volt nála semmi, de megígérte, hogy hoz egy akkora darabot, mint a karja. Szerencsére nem hozott, mert Kvettában elkeveredtünk egymástól. Szerzett volna szállást is. Pakisztáni árukapcsolás.

A diákok háromkor bejelentették, hogy hatkor feloldják a blokádot. Addig már kibírom. De azért még jól jönne még egy fürdés. Nem lehetetlen kérés, ha ennyi ember törődik velünk. Pár perc múlva megkeresett egy fickó, hogy találtak egy ciszternát a közelben, ott meg tudok fürödni. Elkísér. Megköszönöm.

Fél négykor megérkezett valahonnan egy tartálykocsi, tele vízzel. Óriási tömeg gyűlt össze körülötte egy pillanat alatt. Mi csak álltunk a tömeg szélén az esélytelenek nyugalmával. De úgy látszik, még mindig nem ismertük eléggé a szokásokat. Valaki megragadta a kezem és behúzott a tömegbe. Az emberek utat nyitottak nekünk. Bekísértek a tartálykocsi mellé. Mivel vendégek vagyunk az országban, ezért mi kapunk először, mondták. Látszik, hogy tényleg örülnek, hogy vendégül láthatnak.

Négykor iszonyatos hangzavar lett, fellázadt a tömeg. A diákok nem feszítették a húrt, föloldották a blokádot. A Vezető megkeresett, hogy elbúcsúzzon. De előtte még meghívott magához a falujába. Megköszöntük a nagyon szíves, de kéretlen vendéglátást és indultunk inkább tovább. Így is buktunk egy napot.

Vagy Pakisztán a krikettvilágbajnok, vagy India. Büszkék is magukra. Kvetta felé még az úttesten is játszottak, amikor nem volt forgalom. Hamar befogadták a briteknek ezt az ajándékát. És dagad a májuk, hogy megverik a briteket. Szinte mindig. Ha nem ők, akkor India.
Végre megérkeztünk. Kevésbé vagyok lelkes, mint eddig bármikor. Mintha megállt volna az idő. A leglerobbantabb környék, ahol valaha voltam. Taftan persze kivétel. A buszról mindenki elindult a dolga után. Tomival állunk ketten egy foghíjtelken a legnagyobb dzsuvában. Várjuk emberünket, aki a hasis mellé szállást is ígért, de nem jön. Biztos máshol szállt le. Vagy csak elkerültük egymást. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy két fehér álldogál a szemétben. Először csak gyerekek jönnek szájtátani, később felnőttek is. Mindent el akarnak kérni, amink van. Összevissza fogdosnak és nevetgélnek. Negyed óra után elunjuk, és találomra elindulunk egy utcán. Leintjük az első tuktukot. Gyakorlatilag motoros riksa, régiónként változó dizájnnal. Laoszban például traktorostuktuk is van, azon sokan elférnek. A légszennyezésen kívül városi közlekedésre is jó, sőt egyenesen arra használják. Vigyen el egy olcsó szálláshoz, kérjük. Elvisz. Két dollár fejenként a szoba, de annyira visszataszító, hogy inkább egy drágább helyet keresünk. Találunk egy márványpadlós, fabútoros csillivilli hotelt 5 dolcsiért. Azonnal kivesszük a legnagyobb szobát és végre megint lehet fürödni. A tulajdonosok kitesznek magukért. Mikrobusszal visznek vacsorázni. Benne van a szoba árában, mondják, amikor vissza akarjuk utasítani. Később mégis kiszállunk egy kicsit sétálni. Gyalog egyébként is gyorsabb, mert egy rohadt tehén keresztbeállt az úton és legeli a szemetet az út szélén.

Egy gyors vacsora után keresünk internetkávézót. Meg kell nyugtatni az otthoniakat. Közben felfigyelek egy érdekes jelenségre. Kombinálják a netkávézót a pipsóval. Muzulmán országban a szex tabu. Szerencsétlen fiatalok. A gépek körül függöny, nem látni be sehova. Hajt a kíváncsiság, ezért átkukkantok a szomszéd géphez. Fiatal srác a pakistanporno.com-on pucér csajok képeit nézegeti. Kellemesen csalódok, azt hittem szőrösebbek. Gyűjtögetem az információkat Nepálról, elvégre pár hét múlva már ott leszünk. Csupa rossz hír. Meggyilkolták a királyt. A polgárháború már öt éve tart, de a maoisták most kezdtek csak rá igazán. Halomra ölik a rendőröket az ország nyugati részén. A külügyminisztérium nem javasolja az utazást. Ez azért erős túlzás. Dumálunk még jó félórát a fiatalokkal. Este még hírtelen ötlettől vezérelve veszünk magunknak egy-egy pléhbögrét. Még nem tudjuk, hogy mire kell, de másnap már áldjuk a megérzésünket.

Ma van a névnapom. Nem mintha számítana. Alvással ünnepelek. Délelőtt elmegyek bankba. Taxiba ülök, mert még nem tudom, hogy kétszer annyiba kerül, mint a tuktuk. A végén összeveszek emiatt a taxissal, de miután többen is megerősítik a dupla árat, végül elnézést kérek. Nem haragszik, inkább mosolyog a hülye külföldin. A bank körül homokzsákok, egész komoly erődítés katonákkal, fegyverállásokkal. Nekem csak vigyorogva integetnek. Mindenki hello misterrel és hello sir-rel köszön. Rég láthattak magas szőke embert. A bankban egyből körbeugrálnak. Bekísérnek az igazgatóhoz, mintha csak ő tudna nekem váltani. De azért jobb légkondicionált irodában, fotelből intézni a dolgokat. Kicsit zavar, hogy papucsban vagyok, pizsamagatyában és koszos pólóban, ő meg öltönyben, nyakkendőben. Úgy kezel, mintha most vettem volna meg a bankot. Lassan kezd feszélyezni a vendégszeretet.

Hazafelé menet állunk a pirosnál. Odajön egy koldus. A legkisebb pénzem a százrúpiás, nem adom neki. Inkább rászáll a taxisra. Vagy fél percig simogatja sofőröm szakállát, de tőle sem kap pénzt. Rossz kör. Szédülök a szmogban. Sorőröm szerint olcsóbb a benzin, mint Iránban. Állítólag nyolc forint literje, ezt már nehezen hiszem. Egyébként 87-es oktánszámú és olajjal keverik. Itt sem lennék környezetvédelmi miniszter.

Elhatározzunk, hogy még aznap délután indulunk tovább Lahore felé. Onnan már csak egy határátlépés, és Indiában vagyunk. Hallgatunk a bölcs tanácsra, hogy két órával indulás előtt menjünk ki a pályaudvarra. Útközben a tuktukosunk még bejelenti, hogy tankolnia kell, és már kanyarodik is másfelé. Szívom a fogam és remélem, hogy nem tart sokáig. Sokáig tart. A pályaudvaron óriási a tömeg. Legalább tíz pénztár van. Találomra beállok az egyik tömegbe. Sorba nem állnak. Ilyen helyzetben kisebb a vendégszeretet is. Kénytelenek vagyunk lökdösődni, mindenki így jut jegyhez. Tomival megosztjuk a feladatokat. Ő üvöltözik, én meg gyors beavatkozásra készen szúrós tekintettel nézem a lökdösődőket. Ez hatásos, amint észrevesznek, kicsit lenyugszanak a nagyhangúak. Mire az ablakhoz kerülünk, sikerül megtudni a várakozóktól, hogy rossz sorba álltunk be. A rendszert a mai napig nem látom át, de az lehet a lényeg, hogy minden pénztárnál másféle jegyet lehet kapni, külön van a helyjegy is. Idegesen nézem az órát. Épphogy belefér.

Illegal network

Illegális hálózat a cédrusok árnyékában

Tizenöt év, több mint százezer áldozatot követelő kegyetlen polgárháború után 1990-ben teljesen lerombolt infrastruktúra maradt hátra. A Közel-Kelet Svájcaként is emlegetett Libanon azonban a térség egyik legfontosabb üzleti és pénzügyi központja, így a hatalmas pusztítást aránylag gyorsan rendbe hozták. Ebben aztán a 2006-os izraeli bombázás 3,6 milliárd dolláros kárt tett, amelyet nemzetközi segítséggel azóta újjáépítettek.

Bejrút kivételes gyorsasággal fejlődik: a két évvel ezelőtt rommá bombázott részeken ma az utolsó elemeket emelik a daruk a felhőkarcolókba, és a reklámok szerint nemzetközi szintű ingatlanokat kínálnak a fizetőképes vásárlóknak. A látszólag egészséges versenyt, a befektetési kedvet és az új technológiák alkalmazását egyedül a politikai instabilitás gátolja.

Bejrútban járva kicsit furcsán éreztem magam: a hatalmas fejlődés és a hihetetlen tőkekoncentráció ellenére tanácstalanul járom a várost, kezemben a fényképezőgéppel. Sehol egy mobilreklám, egy mobilbolt, egy internetkávézó, és a telekommunikációs cégek logóval díszített felhőkarcolóit sem találom. Végül egy-két hétköznapi aprósággal vagyok kénytelen beérni: a keresztény negyed wifis kávézói garmadájával, vagy a kormányzati negyed elegáns épületeivel és az ott fellelhető egyetlen mobilbolttal.

Annál izgalmasabbak a háttérben zajló események, elsősorban a telekommunikációs ágazat privatizációja, amely hosszú évek óta aktuális téma, és amelyet a politikai instabilitás és a sokféle érdekcsoport miatt nehéz lesz összehozni. Így a 6-7 milliárd dolláros kérdés továbbra is nyitott, és a versenybe az eddigi két szolgáltató mellett beszállna a szaúdi Etisalat is.

A privatizációnál is érdekesebb probléma a Hezbollah kommunikációs rendszere. A kormánytól független, teljesen zárt hálózatot építettek ki országszerte, amely példátlan befolyást és hatalmat biztosít nekik – gyakorlatilag állam az államban. A jelenlegi kabinet és a Hezbollah között ennek a hálózatnak a kérdése a legforróbb vitapont, ugyanis ennek birtokában lehetetlen ellenőrizni a szervezetet. A rendszert használhatják az irániak is, és rakéták aktivizálására is alkalmas. És honnan volt erre pénz? Iráni „segélyből”. Ettől kezdve a történet hosszabb cikké bonyolódna: iráni titkosszolgálat és hatalmi ambíciók, szír különleges erők, Izrael- és Amerika-ellenes összeesküvés-elméletek vélt és valós fenyegetése, tisztára, mint a James Bondban.