Az „igazság” píárja
Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.
2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?
Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között.
A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.
A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. 
A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.
A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben.
Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.
Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon..jpg)
Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.
Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény.
Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.
Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között.
Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.
Az al-Khiam néven híressé vált börtön felé kopár, hegyes úton kanyarog taxink az ENSZ által ellenőrzött libanoni-izraeli-szír határvidéken. A francia alapítású börtöntől a Hezbollah píártelepéig hosszú volt az út.2004-ben nyomott útikönyv alapján tájékozódunk. Ezt olvasgatva egy hegytetőn lévő börtönkomplexumra lehet számítani. De négy év sok idő. A Közel-Keleten, főleg Izrael és Libanon határán különösen sok. Ha nem is minden évben, de aránylag gyakran „történnek dolgok” errefelé. Sofőrünk magabiztosan veszi a kanyarokat a hegytetőn lévő romhalmaz felé. Vajon jó helyen járunk?
Miután Izrael kivonult dél-libanonból, és az al-Khiam telep őrei magára hagyták a komplexumot, a rabok kiszabadultak. Több mint száz férfi, nő és gyermek maradt hátra, ijesztő körülmények között.
A börtön ma teljesen üres, csak a Hezbollah zászlója leng a kapu felett. Egykori túlélő vezet körbe. Négy évet húzott le al-Khiamban. Van, aki több mint tizet, tárgyalás nélkül. „Ez Izrael Abu-Ghraib-ja” – vonja meg a párhuzamot kísérőnk. „Nem csoda, hogy az izraeliek nem tűrték a szégyenfoltot, és amikor 2006-ban visszajöttek, lebombázták.” Ma már csak nyomai vannak az egykori kínzókamráknak, minicelláknak, amiben sem feküdni, sem állni nem lehetett. Ha néha kiengedték az embert, jobbára csak a szögesdróttal fedett napos terembe, a pokoli forróságba. A néhány négyzetméteres cellákban olykor tucatnyian senyvedtek. Az egészségügyi részleg fölé pedig a náci haláltáborokra emlékeztető feliratot helyeztek: Elfekvő – romlott és lejárt szavatosságú gyógyszerekkel és rossz módszerekkel való gyógyítás. Ez utóbbi tábla már jó eséllyel a Hezbollah píárakciójának része.
A börtönt a dél-libanoni hadsereg működtette, és Izrael mindig tagadta, hogy köze lenne hozzá. Érdekes módon az egykori foglyok rendszeresen láttak idelátogató izraeli katonákat, hallottak héber beszédet. 
A komplexum egyetlen ép szobájában üzemelő – jobb híján múzeumnak nevezett – Hezbollah-shopban árulkodó képek sokkolják a látogatót: a megszálló izraeli katonák a rabok cipőiből kirakták a héberül az „Izrael” szót, és előszeretettel fotózták magukat a saját zászlójukkal a Hezbollah-lobogó mellett.A nyomorúságos körülmények ellenére az egyik fülkében összecsavarozott polcokon árulják a siíta szervezet anyagait: különböző DVD-k, cédék, dokumentumfilmek, propagandafilmek és vallásos zenék mellett a szervezet sárga-zöld zászlaja is kapható mindenféle méretben.
Távozáskor szóba kerül a nyugati világon kívül szinte mindenhol elterjedt baksis. Belépő ugyanis nincs a börtönbe – talán a Hezbollah is úgy gondolta, hogy a szétbombázott romhalmazért nincs sok értelme belépőt szedni, hiszen szinte semmit sem tudnak kínálni cserébe. Főleg nem az isten háta mögött, majd’ egy óra taxizásra a legközelebbi valamirevaló várostól, az ellenőrzőpontokon túl, ahová egyébként is csak előre megszerzett engedéllyel lehet belépni. Így hát maradt a propaganda és a baksis, ami újabb fejtörést okoz. A „szolgáltatást” ugyanis igénybe vettük, minimálisnak mondható idegenvezetést kaptunk, de tudtuk, hogy pénzünk a Hezbollahot támogatja. Hogy aztán a börtönre fordítják, iskolára vagy fegyverre, azt nyilván sosem tudjuk meg.Ami Libanon számára az al-Khiam börtön, az Szíriának Kinetra, a Golán-fennsíkon lévő lebombázott és felrobbantott város. A ’67-es háborúban izraeli ellenőrzés alá került település a szír hadsereg központja volt a Golánon.
.jpg)
Kinetra kaotikus körülmények között, a hatnapos háború utolsó napján került a zsidó állam kezére, tulajdonképpen harc nélkül (a szír rádió ugyanis tévedésből bemondta a város elestét, mire a legtöbben elmenekültek). Ettől kezdve a szír hadsereg időről időre biztonságos távolságból lőtte Kinetrát, tovább pusztítva a várost. A következő, ’73-as jom kippuri háborúban Szíria többször is visszaszerezte egy rövid időre. Végül Izraelé maradt a terület, ahol végső megalázásként telep alapítása is szóba került, legalábbis a Likudnál. Az 1974-es izraeli kivonulás előtt azonban teljesen lerombolták és kifosztották – állítólag azért, mert nem sokkal korábban tért haza pár izraeli hadifogoly a damaszkuszi fogságból, ahol alaposan megkínozták őket. Egy hónappal később a helyszínre utazó szír elnök, Háfez al-Asszad ígértetet tett arra, hogy felépíti Kinetrát.Ma az ENSZ Csapatszétválasztási Megfigyelő Haderejének övezetében fekszik Szíria és Izrael között. A kiváló stratégiai helyen épült és lerombolt város miatt kialakult adok-kapokban bő három évtizede nincs eredmény.
Az ENSZ kritizálta Izraelt, mert lerombolta, Izrael pedig azért támadja a szír kormányzatot, mert nem építi újjá a várost, hanem – al-Khiamhoz hasonlóan – az „agresszív cionista rezsim áldozata” szerepben tünteti fel, propagandacélokra használva ezzel. Ezt nem árt szó szerint érteni. A kinetrai kórház bejárata fölött táblán virít a „Golan Kórház. A cionisták lerombolták, és célpontnak használták.” felirat. Az emlékmű pedig arról árulkodik, hogy Izrael rombolta le a várost – pedig nem vitás, hogy a legnagyobb pusztítást a szírek támadásai okozták.Kinetrába eljutni legalább annyira macerás, mint al-Khiamba. A belépéshez szükség van a szír belügyminisztérium engedélyére, a „városnézéshez” pedig magunkkal kell vinnünk egy turisztikai szempontból használhatatlan civil ruhás katonát vagy belbiztonsági embert. És ezzel véget is ér a hasonlóság a két hely között.
Amíg ugyanis a libanoni börtönnek látszólag van gazdája, és látni, hova, kihez tartozik, addig a Kinetrába érkező turisták csak púpot jelentenek a kormányzat hátára – legalábbis a külföldiek, akik nem az Izrael-ellenes retorika földjén élnek. A katonai idegenvezetők ugyanis semmilyen nyelvet sem beszélnek az arabon kívül, és a külföldiek ottlétét is igyekeznek annyira rövidre fogni, amennyire csak lehet. Gyorsan végigrohannak a szétlőtt kórházon, a mecseten és a görög ortodox templomon, és már hajtják is ki a taxist az ellenőrzőponthoz, ahol tovább tudják folytatni a cigarettázást és a tévénézést. A helyiekkel beszélni nem lehet, és fényképezni sem mindenhol. A kemény propaganda ellenére sem feliratok, sem szóróanyagok, sem idegenvezetés nem segíti az érdeklődőt. Ez pedig egyenlő a szír propaganda csődjével, hiszen mindenki más forrásból kénytelen tájékozódni. Így aztán a propagandagépezet amatőr és kicsinyes, összehasonlítva a Hezbollah praktikáival – a siíta szervezet ebben is nagyon profi. Hogy mennyire, azt a közeljövőben bebizonyíthatják Libanonban.
